Amikor először jártam Izraelben, még az első intifada előtt, szőke nő létemre egyedül sétáltam a jeruzsálemi óvárosban. Aztán, évtizedenkénti újabb és újabb látogatásaim alkalmával megtapasztaltam, hogy egyre feszültebbé váltak az ottani mindennapok és hiánycikké vált a biztonságérzet. A kisbuszt, amiben hat évvel ezelőtt barátokkal és a családdal kirándultunk a Szentföldre, ötszáz méterenként megállították a katonák, felszálltak rá és leellenőrizték. Repülőtereik horror biztonsági eljárásai ma már a világ számos területén normává váltak. Annak ellenére, hogy a gettók falai közé zárt és abból kitört zsidóság számára igencsak fájdalmas lehetett, rákényszerültek arra, hogy a palesztin területek határait fallal kerítsék körbe, azt remélve, hogy ellenőrzésük alá vehetik és kiszűrhetik azokat a terroristákat, akik leleményessége és elszántsága napról-napra nő. Akik hol késsel, hol szablyával, hol bombával, hol lőfegyverrel törnek az életükre. Azok a muszlim fanatikusok, akik számára a földi élet nem érték, gonosztettükre paradicsomi belépőjegyként tekintenek.