Schmidt Mária

A nemzeti öntudat megélése olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni

1989-1990 arról is szólt, hogy szerettünk volna visszatagozódni Európába, olyanok lenni pont, mint a nyugatiak, de mára büszkék vagyunk arra, amiben különbözünk tőlük – mondta új könyve kapcsán Schmidt Mária történész az InfoRádió Aréna című műsorában. A Terror Háza Múzeum főigazgatója beszélt a szabadság kivívásának lépéseiről, az elmúlt 30 évet meghatározó gazdasági kényszerpályákról és arról is, hogyan lépett az internacionalizmus helyébe a globalizmus ideológiája.

Országból hazát címmel jelent meg új könyve. Az alcíme: Harminc éve szabadon. Meddig kell visszamenni a történelmünkben addig, hogy érthető legyen, mi miért történt ebben a harminc évben?

Mindig nagyon nehéz kiválasztani azt a pontot, ahonnan el lehet rugaszkodni. Nyilvánvalóan adja magát az I. világháború, Trianon, a II. világháború, az azt követő szovjet megszállás és kommunista kísérlet, én mégis szűkítettem, és a hetvenes-nyolcvanas évektől próbálom az ívet meghúzni.

Milyen részletességgel kell meghúzni az ívet egy olyan időszakról, amiben a ma élő emberek egy jelentős része már élt, van személyes tapasztalata róla?

Részletesebben írok a nemzeti kérdésről, hogy milyen volt egy hatalmas szovjet birodalomba betagolódva a nemzeti kérdésnek a fontosságát eltagadva magyarnak lenni, illetve egy kicsit a térség többi országára is kitekintek. Beszélek a gazdaságról és arról, hogyan ment ez a szovjet modell egy olyan válságsorozaton keresztül, amely végül elvezetett a nyolcvanas éveknek eseményeihez, amit én antikommunista forradalomnak nevezek, amelyben aztán tudatosan törekedtek arra, hogy a szovjet megszállásnak véget vessenek, a kommunizmusból kiszabaduljanak, és amellyel végül is ez a térség kivívta a szabadságát.

Talált egy fő okot, ami arra vezetett, hogy a térség népei kivívták a szabadságukat?

Egy ok sosincs, több ok van. A nemzeti kérdés, a gazdaság reménytelenné vált helyzete, az adósságcsapda, a kommunista-szocialista modell kifulladása, ezek mind együtt idézték elő azt a helyzetet, hogy az itt élő nemzetek úgy érezték, itt a pillanat, kezükbe vehetik végre a sorsuk irányítását és kiszabadíthatják magukat. Kellett ehhez az a válságsorozat, amely Moszkvában, a Szovjetunióban végbement, amit a Gorbacsov-féle kapkodó reformok végiggondolatlansága idézett elő és az a nyomás, amit az Egyesült Államok vezetője, Ronald Reagan helyezett a Szovjetunióra. Az az én állításom, hogy ahogy 1956-ban is világtörténelmet írtunk, úgy 1989-ben is világtörténelmet írtunk, ez a térség volt az, amelyik kiszabadította magát a gyarmati elnyomásból, és döntött arról, hogy vége legyen a hidegháborúnak ’89-90-ben. Ez egy nagyon nagy világtörténelmi siker.

Mi kell ahhoz, hogy egy ország szabadnak mondhassa magát? Mik a szabadság összetevői?

Abszolút szabadság nincsen. Mindig az adott helyzetben, geopolitikai feltételrendszerben kell a szuverenitás határait meghúzni. Alapvetően az, hogy a döntéseket 1945-től egészen ’89-ig Moszkvában hozták meg, ők döntöttek a miniszterelnök személyéről, a kormányról, a gazdaságpolitikánkról, a kultúrpolitikánkról, a nyelvünkről, azt jelenti, hogy akkor nem voltunk szabadok. Amikor kiszabadultunk ebből a birodalomból, akkor szabad választásokat tartottunk és szabadon választottuk meg a vezetőinket. Hogy ők aztán milyen kényszerpályákon kénytelenek meghozni a döntéseiket, az más kérdés, nincs olyan ország, amelyiknek ne lennének kényszerpályái. A szabadság nyilván relatív, de összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadságunk van most, mint amikor rabok voltunk. Hogy kiválaszthatjuk a vezetőinket, megválaszthatjuk azt a politikát, amilyen irányban menni akarunk, megválaszthatjuk a szövetségeseinket, népszavazáson döntöttünk arról, hogy csatlakozunk a NATO-hoz, az Európai Unióhoz, ezek mind a mi szabad akaratunkból, a szabadságunkból fakadó döntések voltak.

Mi az, ami a vezetőinknek, akiket mi ugyan szabadon választottunk, nem volt szabad akaratukból fakadó döntésük?

Nem volt szabad akaratukból fakadó döntést, hogy helyt kellett állniuk azért a hatalmas adósságteherért, amit még a kommunista rendszer fenntartása érdekében az akkori hatalomgyakorlók vettek föl. A mai napig görgetjük ezt a hatalmas adósságterhet például. A lengyeleknél más volt a helyzet, mert ők kaptak adósságkönnyítést, amit mi nem. Ez rögtön kényszerpályába zárt minket.

A lengyelek példáját a könyvben azzal magyarázza, hogy győztesek és vesztesek között különbséget tesznek a hitelezők. Ez így működik?

Az első, illetve második világháborús győztesek legitimációja az, hogy ők még mindig győztesekként viselkednek. Ez még mindig meghatározza a nyugati világot. Gondolja meg, kik ülnek az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nevetséges! Rólunk pedig még mindig vesztesekként beszélnek. Le is írok egy epizódot, amire Orbán Viktor miniszterelnök úr hívta fel a figyelmemet. Volt egy V4-es találkozó, ahol a migrációval kapcsolatos, a nyugatiakkal szembemenő véleményt fogalmaztak meg, és azt mondta Robert Fico szlovák miniszterelnök, hogy majd ő beszél, mert ő a győztesekhez tartozik, mi meg a vesztesekhez. Ma már az embernek ez teljesen abszurdnak tűnhet, a magyar miniszterelnök is meglepődött rajta. És amikor nekem ezt elmondta, engem is megdöbbentett, mert nem gondoltam, hogy ez ennyire benne él a mindennapi életben és a politikai gyakorlatban. Azt tudtam, hogy a történetírást még mindig ez szabja meg.

Ki tartja életben az ön véleménye szerint ezt a megkülönböztetést?

A nyugati győztes hatalmak, főleg Anglia, Franciaország, akiknek már nem maradt más, csak ez.

Említette a nemzeti gondolat fontosságát, de ez a szocializmus időszakában vonal alatt volt, nem beszéltünk róla. Ennek mekkora szerepe volt a kommunizmus bukásában?

Nagyon nagy szerepe volt. A nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti gondolat egyre erőteljesebb képviselete szembement az internacionalista birodalmi kényszerrel, amelybe be voltunk kényszerítve. A marxizmus azt tanította, hogy a nemzeti kérdés a múlté, csak proletár internacionalizmus van, mert az osztályhoz való hovatartozás az fontosabb, mint a nemzeti hovatartozás. Még akkor is, amikor erre rácáfolt az első világháború, rácáfolt a második világháború, ők ebben az ideológiában hittek. A Szovjetunió volt ennek a példája, mert azt mondták, hogy ők a nemzeti kérdést ott már megoldották, a szovjet birodalmon belül már nincs jelentősége annak, hogy ki az ukrán, ki a kirgiz, ki a kazah és így tovább, ott mindannyian új típusú szocialista emberek. Ezt a nyugatiak is elhitték. Ők voltak a legjobban meglepődve azon, hogy a nemzeti kérdés szétrobbantotta a szovjet birodalmat, és hogy ez egy nemzeti újjászületés volt, amely itt a nyolcvanas évek végére az antikommunista nemzeti felszabadító mozgalmakat sikerre vitte. Mai napig nem érti egyébként Nyugat-Európa, hogy micsoda ereje van a nemzeti kérdésnek, és azért beszélnek ilyen hülyeségeket, hogy a nemzeti szuverenitás gondolata már a múlté. Most valami európai identitással próbálkoznak, meg globalista identitással, ahogy próbálkoztak az internacionalista identitással is, de ezek sikertelen projektek.

A Szovjetunió szétesett, Jugoszlávia is szétesett, Csehszlovákia sincs már. Győzött a nemzeti gondolat?

Igen, a nemzeti gondolat győzött. A mesterségesen összetákolt államok nem életképesek. De több mint ötszáz év elteltével a skótok sem akarnak már együtt maradni az angolokkal, a walesiek is el akarnak szakadni, ugyanez a helyzet a katalánoknál, a baszkoknál. Egy csomó helyen azok a nemzeti kérdések, amelyek ötszáz meg hatszáz évvel ezelőtt kvázi megoldásra kerültek, ott vannak az asztalon újra, mert úgy látszik, hogy a nemzeti szolidaritás és a nemzeti öntudat megélése az embereknek olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni.

Mi most a nemzeti gondolat, a nacionalizmus célja, amikor vannak nemzetállamok?

Megint birodalmasító kísérletek zajlanak. Most épp egy európai birodalmat akarnak építeni, amely a nemzeti szuverenitások megszüntetésére irányul. Nyugat-Európa sok országa, illetve a politikai elitje nem akarja megérteni, hogy nekünk 30 évvel ezelőtt sikerült visszakapni a nemzeti identitást és a nemzeti szuverenitást, és eszünk ágában sincs egy újabb birodalomba betagolódni, mert pont elegünk volt abból a birodalomból, amely 45 éven keresztül ült a fejünkön.

Mi az, amit a Nyugat megértett belőlünk?

Nem sok mindent ért belőlünk, és ami a még nagyobb probléma, hogy nem is nagyon kíváncsi ránk. Azt gondolták ’89-90-ben, hogy majd ők idejönnek, osztják nekünk az észt, megmutatják, hogy mit kell csinálni, aztán mi mindenféle visszaszólás nélkül beállunk a sorba, és csináljuk, amit ők mondanak. Ők jól lenyúlják a piacainkat, befektetéseket csinálnak itt, nekünk pedig az a dolgunk, hogy örüljünk, hogy valamilyen szinten becsatlakozhatunk hozzájuk. Hozzájuk, akik a mindentudás birtokában vannak. Hogy mi mit tanultunk meg a Nyugattól, ez is egy fontos kérdés egyébként. Mi nagyon igyekeztünk megtanulni őket, és ez az igyekezetünk egészen 2008-ig tartott.

Mi történt 2008-ban?

Hirtelen rádöbbentünk arra, hogy nincs a nyugati országok birtokában a bölcsek köve. Nem biztos, hogy mindent, amit csinálnak, érdemes egy az egyben követni.’89-90 arról is szólt, hogy mi szerettünk volna visszatagozódni Európába, olyanok lenni pont, mint a nyugatiak. De ma már büszkék vagyunk arra, amiben különbözünk tőlük. Van olyan történelmi tapasztalatunk, aminek a birtokában mi jobban látunk bizonyos dolgokat, mint ők, mert mi már megtapasztaltuk azt, amit ők még nem. Nekünk már több tudásunk van bizonyos dolgokról, mint nekik. Szorgalmasak vagyunk, ambiciózusak, mi még mindig bizonyítani akarunk. A nyugatiak már nem akarnak, ők már nagyon el vannak telve azzal, amijük van. Ez soha nem vezet jóra.

Lát olyat, amit az igyekezet ellenére mi nem tudtunk megérteni a Nyugatból?

Mire elkezdtük ezeket a nyugati országokat mélységében tanulni, addigra ők már egy teljesen más fejlődési időszakba kerültek. Mi tulajdonképpen az ötvenes évekbeli Nyugat-Európa szintjéhez illeszkedtünk, amikor még ők is újjáépíteni akartak, bizonyítani akartak, amikor felépítették a nagyon sikeres országaikat. Mi most ebben a fázisban vagyunk, miközben ők már egy második fázisban vannak, amikor már nem ambicionálnak semmit, már nem akarnak építeni semmit, már azon gondolkodnak, hogy nehezítsék meg a saját életüket akár ezekkel a túlzott környezetvédelmi előírásokkal, például az atomenergia elleni támadásokkal. Ez is értetlenséget okoz mind a két részről.

Azt kizártnak tartja, hogy egyszerűen elégedettek azzal, amijük van? Például a németek nem akarnak már többet költeni, mert már félévente nem lehet autót cserélni?

Szerintem a többi országhoz képest a hatvanas években magasabb volt az életszínvonal Németországban. Nem tudom megítélni, hogy a németek mivel vannak megelégedve és mivel nem, de bizonyos mutatókban rosszabbul állnak, mint mi. Például Magyarországon sokkal több saját tulajdonban lévő lakás, illetve ház van, mint Németországban, ahol jellemzően bérlakásban laknak az emberek.

Mivel magyarázza azt, amit ambícióhiányként ír le?

Ők már nem akarnak bizonyos dolgokat, ők már megelégszenek azzal, amijük van, amit elértek. Csak az élet nem ilyen, mert ha nem megy az ember előre, hanem megáll és a többiek meg mennek, akkor egyre nagyobb lesz a leszakadás és a különbség. Például a hatvanas években Németországban példamutató infrastruktúra volt. Ma már eléggé lepusztult, mert meg voltak vele elégedve, azt gondolták, hogy arra már nem kell költeni. Vagy rettenetesen rossz az internetellátásuk, sok helyen nincsenek optikai kábelek és így tovább, mert ott is hamar kiépítettek egy hálózatot, csak a fejlődés már elment egy sokkal magasabb irányba. Akik később jöttek, mint mondjuk, Magyarország, azok már egy más technológiai szinten tudtak bekapcsolódni, ezért most mi például ebben jobban állunk.

Merre volna az előre az Európai Unió vezető gazdasági hatalmaként számon tartott Németországnak?

Az innováció felé elsősorban. Csakhogy Németországban is kellenének ehhez húzóágazatok, és én úgy látom, hogy ez még mindig az autóipar, ami pedig a XIX. század végének, a XX. század elejének volt a nagy innovációja, azóta csak javítgatások történtek benne.

Ami nekünk azért nem annyira rossz, mert most csinál a Mercedes elektronikus autógyárat Magyarországon.

Nekünk nagyon jó, de azért a kérdés mégiscsak az, hogy a XXI. században biztos, hogy az autóiparnak kell-e még mindig a húzóágazatnak lennie? Azonkívül az elektromos autók sokkal egyszerűbb szerkezetűek, az elektromos autógyártás le fogja egyszerűsíteni és át fogja alakítani az autóipart.

Az látszik már, hogy mi jellemezte a gazdaság és a hazai, valamint a nyugati politikai elit viszonyát ebben a harminc évben?

A nyolcvanas évek utolsó éveiben már nyilvánvaló volt, hogy működésképtelen az a gazdasági szerkezet, amit a kommunista rendszer kialakított. Az is nyilvánvaló volt, hogy rettenetes mértékben eladósodtunk, folyamatos újabb hitelfelvételekre szorulunk, másrészt valamit csinálni kell az elavult gazdasági szerkezettel. Elsősorban a németek próbáltak bejönni, akár hitel megajánlásával, akár mint beruházók. Ötven eladásra kínált állami vállalat listája volt ott Kohl kancellár bizalmasának az asztalán, amikor még kommunizmus volt, ez még a pártállami tisztviselőkön keresztül ment. Két alternatíva állt előttünk. Vagy az, hogy a németek veszik kezükbe az egész térség gazdasági újjászervezését, vagy pedig az, hogy az amerikaiak fogják a saját elképzeléseiknek megfelelően irányítani. Ez a két alternatíva találkozott egymással, és az amerikaiak érdeke jelentősen esett a latba, még akkor is, ha a német tőke és politikai befolyás szerepe egészen meghatározó volt. Helmut Kohl német kancellár azt találta ki, hogy európaizálni fogja a német egységet. Ezt azzal adta el a belpolitikában, hogy mindez úgyis az Európai Unión belül történik, és az Európai Unió birodalommá szervezésének felgyorsítása meg fogja oldani a német kérdést, azaz a német birodalom fel fog oldódni Európában. Ezzel szemben az amerikaiaknak nem volt érdekük, hogy egy egyesült európai birodalom jöjjön létre német vezetéssel, mert már kétszer háborúztak azért, hogy ne Németország vezesse Európát. Nekünk is az volt az előnyös, hogy az amerikaiak lazább európai uniós elképzelése valósult meg, amiben a nemzeti szuverenitásunk megmaradt. A másik fontos tényező pedig az, hogy kihasználva azt a helyzetet, amit a piacnyitás a térségünkbe nyújtott, bejöttek ide a külföldi pénzek, első sorban az amerikaiaké, aztán a németek pénze is. Velük idejöttek a nemzetközi tanácsadó cégek, és ők irányították a privatizációt, ők határozták meg a gazdaságpolitikai irányokat és ők mazsolázták ki mindazokat a javakat, amelyeket a saját tulajdonukba akartak venni. Gyakorlatilag mindenhol ez ment végbe.

Idézi a Szolidaritás egykori vezetőjét, aki azt mondja, arra talán gondolt, hogy a nómenklatúra jó nyugdíjjal vonulhat vissza, de arra nem, hogy korai kapitalisták lesznek belőlük. Ez kin múlott?

Tulajdonképpen a nyugatiakon múlott. Nyugat-Európában a hetvenes évektől az enyhülés politikája várt irányadóvá. Ez azt jelentette, hogy a hazai technokrata vezető állampárti réteg közelebbi kapcsolatokat ápolhatott nyugat-európai partnereivel, tehát ennek a ’89-ben a hatalomból állítólag kiszoruló pártállami vezetőrétegnek már megvoltak a személyes nyugat-európai kapcsolatai. A partnerek pedig abban voltak érdekeltek, hogy őket tegyék meg a itteni kiszolgálóikká, és ezt meg is tették. Ne felejtsük el, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtt szinte a teljes írott sajtót lenyúlták a németek, de mindenhol meghagyták a pártállami kádereket főszerkesztőknek, kiadói igazgatóknak - még mielőtt az első szabadon választott kormány bármit léphetett volna. Ez történt a teljes médiával Magyarországon, de az összes többi országban szintén. Az a szomorú helyzet állt elő ’89-90 után, hogy az elsőkből lettek az elsők, azaz megtartották a hatalmat, dacára annak, hogy az első szabadon választott kormányt az MDF vezette, és az egykori kommunisták nem kerültek be a kormányba. De a hatalom továbbra is megmaradt a pártállami nómenklatúra kezében, és ez egészen 2010-ig így volt.

Közben ott volt a második szabad választás, ahol a Horn-kormányt hozták vissza, aki ha akart volna, egyedül is kormányt alakít. Ennek milyen magyarázatát látja?

Azért, mert hatalmas megrázkódtatás volt az a négy év, amely az első szabadon választott kormányzást jellemezte. A magyar emberek nagyon boldogok voltak, hogy kiszabadultak a Szovjetunióból és vége volt a kommunizmusnak. De hidegzuhanyként érte őket, hogy az a gyarapodás, és szocialista polgárosodás, amely a hetvenes-nyolcvanas években végbement, mind külföldi kölcsönpénzből ment, és emiatt gazdasági csőd lett. Másfél millió ember került az utcára egy olyan országban, ahol évtizedeken keresztül ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség. És azt gondolták, ha visszajönnek a kommunisták, akkor majd jó lesz minden, mert hiszen biztos csak az volt a baj, hogy az Antall-kormánynak nem volt elég szakértelme. Ne felejtsük el, hogy Antalléknak olyan médiaviszonyok között kellett dolgozniuk, ami száz százalékig az ellenzék kezében volt, nem is volt megszólalási lehetőségük. Nemhogy nem állt a rendszerváltoztatásból keletkező feladatok teljesítése mellé a média, hanem ahol lehetett, csak a fát vágta alattuk, és ezért az emberek elhitték, hogy majd jönnek a szakértők Horn Gyulával. Ezért választották meg.

Miért látja ennyire fontosnak a média szerepét, amikor egy ember, bármit is mond neki bármilyen kormány médiája, ha bemegy a boltba, a kórházba, akkor a saját szemével látja, hogy mi a valóság?

Pontosan tudtuk a pártállam alatt, hogy a média hazudik. De akkor, ’90 után az első években, még volt egy olyan illúziónk, hogy most szabad a sajtó, most nyilván az igazat fogja írni. Most már megint szkeptikusabbak az emberek, és visszajönnek azok a tanulási folyamatok, amelyeket a kommunista diktatúra alatt szereztünk, de az első négy évben nagyon sok volt bennünk az illúzió, kellett egy kis idő, amíg megtanultuk ezeket levetkőzni.

Oroszországnak mi a szerepe ebben az elmúlt harminc évben, amikor nincs Szovjetunió, nincs közvetlen utasítás?

Oroszország továbbra is egy nagyon fontos ország. Nagy csapás érte, hiszen egy világbirodalom volt, a kétpólusú világ egyik pólusáról beszélünk. Az emberek nagyon sokat szenvedtek a kommunizmus alatt, de bizonyos szempontból kárpótolta őket az a tudat, hogy ők világpolitikai szereplők, és egyenrangúak az Amerikai Egyesült Államokkal. Ennek a nagyhatalmi állásnak az elvesztése fájdalmasan érintette őket, és rájuk zúdult 75 év összes fájdalma, kibeszéletlensége, kudarca. A mai napig is látszik, hogy például az Egyesült Államok propagandája, amely láthatólag nem tudott egy olyan jól látható ellenséget kreálni, amilyen a Szovjetunió volt, megpróbálja ebbe a szerepbe Oroszországot beszuszakolni. Oroszországnak ma nagyon sok problémája van, ugyanakkor a mi számunkra az egyik legfontosabb kvázi-szomszédunk. Részben mert Oroszország, ahogy a mondás tartja, sosem olyan kicsi, mint szeretnénk, és soha nem olyan nagy, mint ahogy félnénk tőle. Viszont az energiaellátásunk szempontjából számunkra nélkülözhetetlen partner.

2004 óta vagyunk az unió tagjai, magunk döntöttünk erről. Mi ennek a mérlege? Mit adott nekünk az unió?

Az unió adott nekünk lehetőséget ahhoz, hogy bekapcsolódjunk a nagyobb piacba, abba a gazdasági egységbe, amit Európai Uniónak hívunk. Ugyanakkor a fogadtatásunk a mai napig eléggé ambivalens. Amit reméltünk, hogy megszűnünk Európában másodrangú polgároknak lenni. Ez nem történt meg. A belső szalonokba nem engedtek be minket. Ez 2008-ban nyilvánvalóvá vált, amikor a gazdasági válság legsötétebb órájában kijelentették, hogy a pénzügyi háló ránk nem vonatkozik. Lesz velünk, ami lesz.

Elfogadás kérdése az unió részéről az, hogy partnernek tekint-e bárkit, amikor bárki vétózhat például?

Igen, elfogadás kérdése, mert az, hogy a hollandok leszavaznak valamit, vagy a franciák, vagy az olaszok, az soha nem probléma. Ha mi csinálunk valamit, ha mi szólunk be, akkor rögtön föl vannak háborodva és jön a kioktatás. Például az a tény, hogy minket még mindig újonnan csatlakozottaknak hívnak, ennyi idő után is, vajon mit jelent? Én nem emlékszem, hogy Ausztriával kapcsolatban például fölmerült volna ez a megfogalmazás, pedig nem mindenki az alapításkor, egy időben csatlakozott az unióhoz.

Lát-e ebben az elmúlt harminc évben meghatározó jelentőségű politikai és gazdasági aktorokat Magyarországon?

Látok. Mindenekelőtt Antall József, aki megteremtette a demokratikus működés kereteit és Orbán Viktor, aki 2010-től teljesen új sikerpályára állította Magyarországot. Ennek az a jelentősége, hogy 2008-ig föl sem merült, hogy ne másoljuk mindenben le a nyugati modellt, mert meg voltunk arról győződve, hogy ez egy működő és sikert biztosító modell. Amikor 2008-ban összeomlott ez a gazdasági rendszer, akkor ráeszméltünk arra, hogy ez az út bevezetett a szakadékba, és most már jobb lesz, ha a saját érdekeink, a saját lehetőségeink és a saját szempontjaink alapján próbálunk meg módosítani azon a modellen, amiben működünk. Ezt hívták unortodox gazdaságpolitikának, és azóta ebbe az irányba megyünk. Hazaküldte az Orbán-kormány azt az IMF-et, amelynek a gazdaságpolitikája nem áll másból, mint megszorító intézkedések agyatlan és helyi specifikumokat nélkülöző követelményrendszerének a felállítása.

A gazdaságban lát olyan embereket, akik meghatározó jelentőségűek?

Persze. Hát Csányi Sándort ki nem látja? Matolcsy Györgyöt ki nem látja? Hernádi Zsoltot? Kinőtt már egy olyan gazdasági elit, amelynek a sikerei, a képességei megmutatkoznak abban az eredménypalettában, melyet föl tudunk most már festeni. Vannak olyan vállalatok, amelyek a határokon kívül is sikerrel tudnak megjelenni, és a magyar gazdaság szereplőit a határon túlra is el tudják vinni. Ez fontos és nagyon jó dolog.

Úgy fogalmaz egy helyen a könyvben, hogy a háborúnak még nincsen vége. Miről szól most a háború és kik állnak a csatatéren?

Most arról szól a háború, hogy milyen lesz a XXI. század. Mozgásban van minden. Azt érezzük, hogy a bipoláris világ megszűnte után kialakult egy egypólusú világ, a Pax Americana, de az Amerikai Egyesült Államok egyeduralmának a vége felé vagyunk. Amerika már nem tudja a világot egy központból irányítani, mert új játékosok jelentek meg. Ezek a kihívások, mondjuk, Kína tekintetében még nem a katonai erővel szembeni egyensúlyt jelentik, de innovációban, pénzügyi lehetőségekben, termelékenységben nagyon jelentős kihívást jelent nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem Európának is. És ott van India, az arab világ, Dél-Amerika - többpólusúvá kezd válni a világ. Hogy ezek a pólusok hogyan tudnak együttműködni, milyen viszonyt tudnak kialakítani, ez ma még nem látszik. De az látszik, hogy Európa szerepe zsugorodófélben van. Ezért lenne nagyon fontos, hogy Európa végre elkezdjen ezekkel a kihívásokkal foglalkozni. Lehet, hogy most jólétben élnek a nyugat-európai országok. De elég lesz-e tíz vagy húsz év múlva, ha ilyen kevés a termelés, ha ilyen kevés a munka, ha ilyen kevés az innováció, ha ilyen kevés a teljesítmény, ha a képzési színvonal ennyire alacsony, mint most? A XIX. század végén a világ legjobb egyetemei Németországban voltak. Ma nem tudok egyet sem mondani a jobbak közül sem. Ezeknek mind hosszú távú következményei vannak, és miután egy új évszázadban vagyunk, ez nem a XX. század folytatása – ahogy a XX. század sem folytatta a XIX. századot, ott is minden újjáalakult –, most is minden átalakul. És nekünk nagyon észnél kell lenni, hogy mi az a pozíció, amit el tudunk foglalni. Mert nekünk muszáj sikeresnek lenni.

(Forrás: infostart.hu)