Az 1956-os forradalom 67. évfordulójára készült ünnepi beszélgetésben azt is kifejtette: a szabadságharcosokat a hazaszeretet vezette, nem bírták elviselni azt a szabadsághiányos létet, amit az idegen, szovjet uralom alatt szenvedünk el. Tűrhetetlen volt a számukra, ahogy nemzeti identitásunkat meggyalázták és a méltóságunkat a sárba tiporták. Mindezek együtt olyan erőt adtak nekik, hogy a nyilvánvaló túlerővel szemben is volt bátorságuk kiállni. Hozzátette: a szabadságunkért és a szuverenitásunkért örök harcot kell vívnunk. Schmidt Mária kérdésünkre – a Terror Háza új időszaki kiállításának apropóján – arról is beszélt, hogy nekünk sikerült legyőznünk Lenint és a kommunizmust, de a nyugatiaknak még nem. A professzor egy új világégés veszélyéről, és arról is beszélt, hogy az orosz-ukrán háború háromféleképpen érhet véget. Az interjúban azt is elárulta, ezek közül melyik a legvalószínűbb. Személyes feladataunkról szólva pedig kijelentette: az embereknek alulról kell megszervezniük a köreiket.

Wittner Mária az egyik utolsó nagy interjújában azt mondta a 2022-es választásról, hogy az lesz a legkeményebb, egyben az utolsó harc a sötétség és a világosság között. Bár tavaly újra győzött a nemzeti oldal, de felmerül a kérdés: le lehet egyáltalán győzni a sötétséget?

Azért volt ő nagy forradalmár, mert soha nem adta fel a reményt, hogy Magyarország szuverén lehet. Erről szól ez a harc, amit mindig is vívtunk. Már sok csatát vívtunk és még sokat kell megnyernünk, ahogy ezt nap mint nap, akkor is és ma is megtapasztaljuk.

Nagyon sérti a balosok fülét, ha a mai küzdelmeinket az 1956-os szabadságharc küldetéséhez hasonlítjuk. Mégis, mennyire hasonló a kettő?

Akkor is és ma is a szabadságunkért és a szuverenitásunkért harcoltunk, mert csak amikor szuverének vagyunk, akkor lehetünk szabadok, és amikor a függetlenségünket elveszítjük, akkor a szabadságunk is odavan. A nagyhatalmi összecsapások örök színterén élünk. Mindig nehezedik ránk erő, hol Nyugatról, hol Keletről, hol Északról, hol Délről, hogy birodalmaiba préseljenek be bennünket. Sokszor megtapasztaltuk ezt már történelmünk folyamán, ahogy ’56-ban és ma is.

Az 1956-os szabadságharcosok hősiessége és bátorsága milyen viselkedésre kötelez bennünket?

A legtöbbjük fiatal volt, diákok, munkások. Vállalták a szembenállást, a fegyveres harcot és utána sem adták fel. A hazaszeretet vezette őket, nem bírták elviselni azt a szabadsághiányos létet, amit az idegen, szovjet uralom alatt szenvedünk el. Tűrhetetlen volt a számukra, ahogy nemzeti identitásunkat meggyalázták és a méltóságunkat a sárba tiporták. Mindezek együtt olyan erőt adtak nekik, hogy a nyilvánvaló túlerővel szemben is volt bátorságuk kiállni. Mert tudták és ezt tanították meg nekünk is, hogy csak akkor élhetünk emberhez méltó életet, ha megélhetjük nemzeti identitásunkat, ha kimondhatjuk, hogy senkinél sem vagyunk alávalóbbak, hogy megvannak a saját értékeink, és azok szerint akarunk élni. Ne kelljen átvennünk szolgaian azt, amit mások előírnak – erről szólt ’56, és erről szól ma is minden napunk.

Magyarország ma is közel olyan nagyhatalmi szorításban létezik, mint az ’50-es években?

Azért azt nem mondanám. A második világháború után egyértelműen besoroltak bennünket a szovjet birodalom alá. A hidegháború végén pedig mégiscsak szabaddá és függetlenné váltunk. Természetesen most is vannak birodalmi törekvések, mert az az egypólusú világ, ami lehetővé tette számunkra a szabad létet, most hatalmas kihívások előtt áll. Új rend formálódik, ez turbulenciákat kelt, de reméljük, hogy a változás nem fog általános háborúba torkollni. Egyelőre nehéz megmondani, hogy a nagyhatalmak milyen védekezési mechanizmusokat alakítanak ki, és ki fogja ezt a küzdelmet megnyerni, de reménykedjünk, hogy a pusztítás helyett a kiegyezést választják. Ez nekünk, és az egész világnak nagy szerencse volna. A szovjet birodalom bukása után kialakult egypólusú világ évtizedeken át biztonságot és keretet nyújtott a számunkra, de ennek az időszaknak vége. Az átrendeződés máris háborút szült a határaink mentén és Izraelben, és nem kizárt, hogy még nagyobb konfliktus jöhet.

KIÉ ’56? A PESTI SRÁCOKÉ VAGY A REFORMKOMCSIKÉ?

1956-ban a Petőfi Körben és más értelmiségi fórumokon véget nem érő viták folytak a szocializmus, a kommunizmus reformjáról. Eközben a csepeli munkásgyerekek, vagy a pesti srácok, miután szembesültek a békés tüntetőkre kilőtt sortüzekkel és a borzalmas terrorral, gondolkodás nélkül fegyvert ragadtak. A mai korra is vetítve a kérdést, kik visznek közelebb a célhoz, a mindenkori Petőfi Körösök, vagy a pesti srácok?

A rendszerváltoztatás után is sokáig az volt az uralkodó magyarázat ’56-ról, hogy az egész forradalmi és szabadságküzdelem a kiábrándult kommunisták megvilágosodásának, tehát a reformkommunista értelmiségnek köszönhető. Én kötve hiszem, hogy a Petőfi Kör – még ha tényleg tömve is volt a klubhelyiségük marxista közgazdászokkal, irodalmárokkal és újságírókkal, akik az értéktöbblet-elméletről és a szocialista realizmus érvényességéről vitáztak – olyan hatást gyakorolt volna a csepeliekre, vagy a Ganz-Mávag munkásaira, hogy azok elinduljanak tüntetni. Ezek a viták valójában egy – divatos kifejezéssel élve – buborékban folytak, a kommunista elit privilegizált világának burkában ment a szőrszálhasogatás. Valóságos társadalmi hatása elenyésző volt annak, hogy a Petőfi Körben ülő reformkommunisták közül ki mennyire bánta meg, hogy Rákosit éljenezte reggeltől estig. 1956 valódi szabadságharcosai a saját bőrükön érezték, ahogy elveszik tőlük mindazt, ami nekik fontos és szent, beszűkítik életlehetőségeiket, és hogy nyomorba kényszerítik őket. Szenvedtek attól, hogy hátrányosan megkülönböztetik őket, hogy minden percben figyelik, ellenőrzik, kivel miről beszélnek, miként reagálnak. A valódi szabadságharcosok azok voltak, akik azt mondták: nem akarunk így élni! Azt mondták, hogy mi akarunk dönteni a sorsunkról. Erről szólt az a 13 nap és az utána következő ellenállás

A nemzeti oldal most láthatóan jó szellemi állapotban van. Elég csak a Kommentár folyóirat legutóbbi számában bemutatkozó ifjú konzervatívjainkra utalni. Ám ha az Ön által koordinált 1956-os emlékév jelmondatára gondolok, miszerint „ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”, akkor felmerül a kérdés: ma hogyan lehet magyar hőssé válni? Aki érzi a szorítást, amiben a magyarság most létezik, mit tehet? Mégsem írhat mindenki a Kommentárba…

Szerintem hősnek lenni nem jó. Van, amikor muszáj, de azért ne törekedjünk rá! Az ember nem arra született, hogy hős legyen, hanem arra, hogy élvezze az életét és megélje a mindennapokat, lehetőleg családi körben, boldogan és megelégedetten. Hősnek lenni akkor kell, amikor már nincs más lehetőség. Emellett mindenki „hős” lehet a saját területén, úgy hogy a legtöbbet hozza ki magából, mert mindenkire szükség van. Valóban nagyon nagy erők érdekeltek abban, hogy mi ne legyünk és ezen erők nem restellenek ennek a célnak az érdekében munkálkodni is. A magyarságnak sajátos a természete, mi nem kedveljük, ha megmondják nekünk, hogy hol a helyünk és hogyan viselkedjünk. Ezért aztán a habitusunk láthatóan irritálja a birodalmi gondolatnak elkötelezett döntéshozókat.

Vajon megvannak még azok a fórumaink, ahol a mai pesti srácok össze tudnak jönni és közös hangot találni?

Hát hogyne lennének! Az embereknek elsősorban alulról kell megszervezniük azokat a köröket, amelyeken belül ki tudják magukat teljesíteni és a vitáikat le tudják folytatni. Hiszen az ember helyben éli az életét, a helyi közösségekben érzi magát otthon. Nem szabad mindent a központtól, az államtól várni! Mondjuk azt, hogy ezt a játszóteret majd mi rendbe hozzuk, ezt az utcát kitakarítjuk, és így tovább! Ha ezek a közös jó dolgok összejönnek, a kis közösségek összekovácsolódnak. Erre a közösségi érzésre lehet támaszkodni.

TÚLÉLHETJÜK-E A XXI. SZÁZADOT “HIPPI MENTALITÁSSAL”?

A tavalyi választás után – megtisztelő módon – írt egy vitacikket a PestiSrácok.hu-nak, amiben többek között sokkal nagyobb és erősebb hadsereg kialakítását javasolta, az egész fiatalságra kiterjedő kiképzési programmal. A cikken sokan fel is paprikázódtak, pedig nagy kérdés, hogy a mostani veszélyes világot túl lehet-e élni hippi mentalitással?

Csaknem száz éven át azt hittük, hogy a spanyolnátha után nem lesz több világjárvány. Azt is elhittük, hogy már nem lesz több háború, mert már kellően felvilágosult emberek vagyunk. Most mind a két tévhit megdőlt. Kiderült, hogy a világjárványt is meg kellett tapasztalnunk, és az sem igaz, hogy nincs szükség hadseregre. A szomszédban, Ukrajnában naponta százával halnak meg emberek, hogy megvédjék a hazájukat. Igenis, nekünk is kell az önvédelem képessége, mert hiába vagyunk a NATO tagjai, helyettünk, értünk más nem fog harcolni. Velünk talán, de helyettünk nem, és ezt nem is lehet elvárni egyetlen nemzettől sem.

Megtapasztalhatták ezt az ukránok is…

Az ukránok úgy vívják élethalál-harcukat, hogy semmilyen fontos kérdésről nem dönthetnek önállóan.

Erre az interjú végén még térjünk vissza! Az 1956-os emlékévnek, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet rendezvényeinek volt egy fontos üzenete: az, hogy 1956 győzött. Nem egyből, de a rendszerváltoztatással, a 2010-es kormányváltással több lépcsőben megvalósultak a szabadságharc céljai, s „végülis nekünk lett igazunk”.

Szerintem ezzel mindannyian egyetérthetünk, hiszen a két fő célkitűzés az volt, hogy a szovjetek menjenek ki és szabadon választhassuk meg a vezetőinket, szabadon alkothassunk törvényeket. Ezeket a vívmányokat elértük, még ha – utalva Wittner Mária gondolataira – újra meg újra meg is kell védenünk.

LEGYŐZNI LENINT!

Nagy kérdés, hogy az elnyomás ideológiáját, azaz Lenint sikerült-e legyőznünk? E téren a Tranzit Fesztiválon elég szkeptikusan nyilatkozott…

Mi ma már ott tartunk, hogy simán kinevethetjük a kommunistákat. Az új időszaki kiállításunkon a Terror Háza Múzeumban szó szerint csipkével borítottuk le a Lenin szobrokat, ezt az érzést szimbolizálva. Az egyiknek a száját takartuk el, a másiknak a fülét, a harmadiknak a szemét, hogy kifejezzük, ma már tudunk nevetni rajtuk, túl vagyunk azokon a rémes figurákon, akik tök süketek voltak a valóságra.

“Az egyiknek a száját takartuk el, a másiknak a fülét, a harmadiknak a szemét, hogy kifejezzük, ma már tudunk nevetni rajtuk, túl vagyunk azokon a rémes figurákon, akik tök süketek voltak a valóságra.”

Azért a hazai baloldal is cimborál a neobolsevik eszmékkel, az Európai Parlamentben pedig már nyíltani idézi Lenint a vöröseszöld erő. Szóval nem fog az arcunkra fagyni a mosoly?

Pontosítok: nekünk sikerült legyőznünk Lenint, a nyugatiaknak még nem. Ez egy kudarc, hiszen a jóléti világban élőknek nem tudtuk kellőképpen elmagyarázni, hogy mit is jelentett a létező kommunizmus, a Szovjetunióban több mint hetven, de nálunk is majdnem ötven éven át. Persze ez nem csak a mi hibánk, hiszen a nyugati ember eszmehiányban, gondolathiányban szenved. Ezért visszanyúlnak inkább valamihez, amiről nem tudnak, nem akarnak semmit tudni. Nem kérdeznek rá a tapasztalatainkra, mert ők ezt is, ahogy minden mást is, jobban tudják nálunk. Ne feledjük el, hogy a nyugati értelmiség a hatvanas-hetvenes években maoista és trockista volt, de aztán csak elmentek a Wall Streetre pénzt csinálni. Az utánuk jövő generációknak már nem kellett pénzt csinálniuk, ők megmaradtak „forradalmároknak”. Szemmel láthatóan nemcsak a vagyon, de a hülyeség is apáról fiúra öröklődik.

Velük szemben akkor kik vagyunk mi?

Ez egyszerű: antikommunisták, szuverenisták és hazafiak, vagyis normálisok.

A gyakorlatban ez mit jelent?

Azt, hogy mindenki álljon ki a saját nemzetéért és közösségéért! Azokkal, akik hasonlóan gondolkodnak, azokkal könnyebb megállapodni. Ezt hívják érdekbeszámításnak: neki ez az érdeke, nekem meg amaz, és valahol középen meg tudunk állapodni. Ám akik tagadják az érdekek létezését, mindenféle moralizáló szempontokra hivatkoznak, azok valójában a sajátjukat akarják ránk kényszeríteni. Azokkal nem lehet megállapodni.

1956-ról azt gondolnánk, hogy az egy világhírű cselekedet, egy nagy teljesítménye a magyarságnak, és nem nagyon kell róla vitatkozni. Ehhez képest különféle árnyékokat vetnek rá: az oroszok újra előveszik a beszüremkedő fasiszta tisztek bullshitjét, míg az amerikai nagykövet, David Pressman szerint ma az ukránok vívják a Corvin köziek szabadságharcát és aki nem támogatja Ukrajnát eléggé, az 1956-ot árulja el. Nem lehetne békén hagyni a forradalmunkat?

A kettőt válasszuk szét. Oroszország a régi, világhatalmi múltjában él, de ez nem is meglepő. Nem kis feladatot ró rájuk, hogy mit kezdjenek a kommunizmus hetven évével. Ezért inkább a második világháborús győzelmükre koncentrálnak. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy Jelcin elnök egy nagyon szép beszéd keretében kért bocsánatot Budapesten ’56 leveréséért, és Putyin is igyekezett tisztázni a magyar szabadságharchoz való viszonyát. Az amerikai nagykövet támadása mögött pedig a tudatlanság állhat. Ők nem értik, hogy számunkra nem volt különbség az ukránok meg az oroszok között, mert ők együtt voltak a szovjetek, és amikor ránk támadtak, akkor azt együtt tették.

HOGYAN ÉRHET VÉGET AZ OROSZ-UKRÁN HÁBORÚ?

Végül, összegezve sok mindent az eddig elhangzottakból, ma tehát az a legégetőbb kérdés, hogy a függetlenségünket, amiért az ’56-osok is annyit áldoztak, meg tudjuk-e védeni? A világ recsegése-ropogása, az egyre több háború vajon elsodorja-e a mi békés, gyarapodó életünket?

Most az orosz-ukrán háborúban a fegyvernyugvás lenne a legfontosabb, hogy lehűtse az indulatokat. Az továbbra is biztosítaná a számunkra azt a kitüntetett helyzetet, hogy szabadok és függetlenek maradjunk. Nem volt a magyar történelemben mindig ilyen szerencsénk, de bízom abban, hogy ezúttal az lesz. Szerintem az orosz-ukrán háború háromféleképpen tud véget érni: vagy nyer az amerikai-ukrán koalíció, aminek az oroszokra, sőt ezen keresztül az egész világpolitikára nézve nagyon súlyos következményei lennének, mert a Globális Dél lépéskényszerbe kerülne. Erre ugyanakkor kevés az esély. Valószínűbbnek látom, hogy az oroszok fognak nyerni, ami alatt azt értem, hogy meg tudják tartani az eddig elfoglalt területeket, és esetleg még egy kicsit hozzá. Oroszország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a háborút. Hogy ez milyen következményekkel jár, azt még nem látható, de biztos, hogy Európa és a NATO is nagyon megsínylené a bukást. Az USA persze jóval kevésbé. Ugyancsak megvan az esélye, hogy a harc tűzszünet nélkül szakad meg, és patthelyzet alakulna ki, mint a két Korea között. Ez is nagyon rossz, mert még kevesebb esély maradna, mint most a régi, normális élethez és kereskedelemhez való visszatérésre. Az, hogy az Izrael elleni brutális terrorhullámmal, a harcok kiújulásával is egyre inkább elterelődik a világ figyelme az ukrajnai háborúról, azt is jelenti, hogy egyre kisebb az eshetősége a NATO-t háborúba eszkalálni, ami a jelentős atomarzenállal rendelkező Oroszországgal szemben a legrosszabb forgatókönyv lenne a világ számára. A NATO egyébként máris nagyon meggyengült ebben a háborúban, szinte a teljes fegyverarzenálját odaadta Ukrajnának, és az ott mára meg is semmisült. Az az óriási vérveszteség, amit Európa ebben a háborúban elszenved, az nagyon fájó.
 

Forrás: pestisracok.hu
Szerző: Huth Gergely