Schmidt Mária

RANDEVÚ A VALÓSÁGGAL - Schmidt Mária a feldolgozatlan múltról és a veszélyeztetett jövőről

Talán nem meglepő, hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatója hetedik könyvében – amellett, hogy néhány nagyformátumú politikus (De Gaulle,­ Adenauer, Reagan, George H. W. Bush) portréját is megrajzolja – a fő hangsúlyt az emberellenes totális diktatúrák természetének bemutatására helyezi. Jelenünk álszent politikailag korrekt kánonját visszavezeti az Európa legnagyobb és leggazdagabb országát irányító elit gyávaságára.

Az „arab tavasz” után (f)elszabadult afrikai és közel-keleti térségbe már nem merészkedünk, hajdanán azonban gyakran vetődtünk párommal az izgalmasan lüktető Keletre. Egyiptomban történt, nem sokkal az ikertornyok elleni merényletet követően – amikor az amerikaiak kanadainak hazudták magukat, ha esetleg felkerekedtek –, hogy egy megtervezetten szakadt, mezítlábas, nyilvánvalóan „amcsi” fiatalember a hosszú zötykölődés szünetében leszállt rozoga buszunkról, és vagy negyven röhögő muszlim előtt – széllel szemben – vizelt bele a végtelen sivatagba. Megdöbbentett bennünket ez a hamis szabadságérzet.

Máskor Marokkóban, a Magas-Atlaszban kalandoztunk, amikor egy nyugatnémet nyugdíjas házaspár erősen felpumpált áron vásárolt buszjegyet, ráadásul akkora baksist adott a majdnem gyermek buszsofőrnek, hogy alig hitt a szemének a csalópalánta. S mindjárt feljogosítva érezte volna magát – ha hagyjuk –, hogy minket is átverjen. Mikor jeleztük a problémát a németeknek, ők elkomorulva csak annyit mondtak: olyan sok rossz történt és történik a világban, nekik szerencsére nincsenek anyagi gondjaik, ők így törlesztenek. Mi nem voltunk gazdagok, és nem gondoltuk azt, hogy efféle tartozásunk volna.

Hogy miért villantak be épp ezek az élmények, miközben a bicskei menekülttábortól néhány kilométerre, zöld cserépkályhánk duruzsoló biztonságában Schmidt Mária Veszélyzónában – Szerepek, játszmák, esélyek című esszégyűjteményét olvastam? A valósághoz való viszonyulás miatt.

Talán nem meglepő, hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatója hetedik könyvében – amellett, hogy néhány nagyformátumú politikus (De Gaulle,­ Adenauer, Reagan, George H. W. Bush) portréját is megrajzolja – a fő hangsúlyt az emberellenes totális diktatúrák természetének bemutatására helyezi. Jelenünk álszent politikailag korrekt kánonját visszavezeti az Európa legnagyobb és leggazdagabb országát irányító elit gyávaságára. A németek kollektív megbélyegzése máig tartó teher a német nemzeten – véli a szerző. A holokauszt miatt érzett felelősség, a bűntudat próbára tette túlélési képességüket, identitásválságban szenvednek. A bipoláris világban a nyugatnémetek feladatává vált a náci múlttal való szembenézés, a szocializmust építő keletiek az antifasizmust sajátították ki. A balliberális értelmiség szellemi terrorrendszere miatt a németek nem munkálhatták ki saját narratívájukat a huszadik századról, ezért nem képesek kiszabadulni a tettes–áldozat, bűnös–ártatlan, győztes–vesztes ellentétpárok szorításából. Az öngyűlöletet rituális kényszerré tették. „A németek nem tudnak megbocsátani maguknak. A németek nem szeretnek németek lenni” – fogalmaz a szerző. Áldozatokra van szükségük, akiket felkarolhatnak. A háború, a fogság, az újrakezdés traumáit nem enyhítette, nem oldotta fel a kibeszélés.

Ez az elmaradt gyászmunka az eredője az elképzelt és megvalósult szocializmusról szóló, ránk erőltetett szemantikai vitáknak is. A múlttal való szembenézés, a feldolgozás ne csak a náci bűnökkel való leszámolásra korlátozódjon – sürgeti a történész –, az emberellenes kommunista diktatúra tetteit és hagyatékát is el kell ítélni. Viktor Jerofejevvel szólva: „Csak a lusta liberális nem hasonlította össze Sztálint Hitlerrel.” A ballib elit rég lekéste a randevút a valósággal. Csődöt mondott, nem volt képest a ritmusváltásra a kétpólusú világ összeomlását követően – összegez Schmidt Mária. „Fél a környezeti katasztrófától […], az atomerőművektől, az öregedéstől, a túlmelegedéstől, az eljegesedéstől, a német erdők pusztulásától, az uborkától. Egész nap rettegnek a rasszizmustól, az antiszemitizmustól, a fasizmustól. Egy perce sem szűnnek meg aggódni a bébifókákért. Ez a ballib elit imád moralizálni, de megveti az erkölcsöt” – lesz egyre vitriolosabb a szerző stílusa, ahogy közeledünk napjaink politikájához.

Az Angela Merkel által képviselt felhőjárást és kommunikációt ütközteti a demokráciából oly sokszor kioktatott magyar miniszterelnök hozzáállásával: „Orbán ugyanis, ha megszólal, mond is valamit. Nem a Nyugaton divatossá vált, semmitmondó metanyelvet beszéli […]. Orbán gondolkodásra hívja hallgatóit, mert ő is gondolkodik. […] Felvetései a valóság ismeretéből fakadnak, és arra irányulnak, hogy megértsük, merre tart a világ, mit és hogyan kell lépnünk ahhoz, hogy szűkebb és tágabb hazánk, tehát régiónk és Európa is, a változások nyertesei között lehessen.”

Ezzel elérkeztünk a kötetben korunk legégetőbb témájához, a migránsáradathoz. „Ne legyenek illúzióink, ez a betelepítési hullám egy jól megtervezett és kivitelezett stratégia része” – olvashatjuk. Vajon nem az olajpénzen ülő muszlim országoknak lenne-e a dolguk az ottani szegénység enyhítése? – feszegeti a történész.

Mit tehetünk mi, veszélyzónában élő magyarok az új nyugati birodalom, az Európai Unió keleti perifériáján, hogy esélyünk legyen a megmaradásra? Schmidt Mária nem híve a mellébeszélésnek, könyvével – bár az esszék többsége szakmai konferencián hangzott el – a nagyközönséget is megszólítja, hiszen a mi bőrünkre megy a vásár. „Mert jaj annak, aki kihull a Mából.” „Jaj a legyőzötteknek!”

In: Magyar Idők, 2016. október 29.

A Veszélyzónában – Szerepek, játszmák, esélyek című kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában: https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/veszelyzonaban-szerepek-jatszmak-eselyek/