Schmidt Mária

Őszöd újratöltve

„Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogyha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha. Egyszer meg nagyon csöndben elmegyek. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.” Az őszödi beszédből idéztem. Egyértelmű, hogy a fentiek is hazugságnak bizonyultak.

Tíz éve, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének estéjére az egész országon végigsöpört a felháborodás és a döbbenet. Ahogy a miniszterelnök szavai vasárnap délután betöltötték az étert, szállingózni kezdtek az emberek a parlament elé, hogy tiltakozzanak. Később ez hónapokig tartó, tömeges tiltakozási hullámmá szélesedett országszerte.

A frissen megválasztott Gyurcsány ugyanis egyértelművé tette, hogy nem tiszteli a magyar polgárokat, semmire sem becsüli a felé és hivatala irányába kinyilvánított bizalmat, miniszterelnöki felhatalmazását egyfajta rulettjátéknak tekinti: vagyis, ha bejönnek a számításai és a blöffjei, úgy is jó, ha nem, akkor pedig így járt, jártunk mindannyian.

A tisztelet és az alázat hiánya volt az, ami a szavaiból áradt, ami miatt lehetetlen vállalkozássá vált minden utólagos magyarázat, szövegértelmezési és átpozícionálási kísérlet, amivel ő és támogatói, köztük Esterházy és Nádasfáradoztak. Az őszödi beszédből ugyanis egyértelművé vált, hogy a szónok nem szolgálni, hanem leiskolázni akarja választóit, akiket hülyének, bunkónak, pénzéhes ingyenélőnek tart. Őszöd nemcsak egy politikus dicstelen pályafutásának egyik mélypontja volt, hanem a magyar baloldalt is olyan lejtőre állította, amelyen azóta sem sikerült megállnia, és mely feltartóztathatatlanul vezeti a teljes eljelentéktelenedés felé. A 2004 decemberi – a határon túlra parancsolt magyarok kettős állampolgárságát megtagadó – gyűlöletkampány, Őszöd, majd a szociális népszavazás megsemmisítő eredménye megfosztotta a baloldalt minden olyan identitáspontjától, amelyre építve újraformálhatná magát.

Milyen baloldalról vizionált az őszödi beszédben Gyurcsány, és milyen programot kínált az országnak, amit a padlóra küldött?

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

„Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Magyarország le van írva.”

A teendőkkel kapcsolatban egyetlen konkrétumot említett: „Reform, vagy bukás. Nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is.”

Gyurcsány időleges sikere azon az ígéreten alapult, „hogy visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz”.

Vagyis Gyurcsány egy anti-Orbánnak jelentkezett be. Az Orbán-fóbia akkor már évek óta a baloldal és liberális csókosaik egyre jobban elhatalmasodó mániájává vált. Ahelyett, hogy a saját táboruk értékvilágának megrostálásával és 21. század-kompatibilissé tételével foglalkoztak volna, minden energiájukat lekötötte az Orbán titok megfejtésére és receptjének lemásolására irányuló erőfeszítésük. Mindez a mai napig semmit sem változott. Csak a tehetetlenség érzése és az ezzel összefüggő gyűlölet intenzitása fokozódott az elviselhetetlenségig.

Sosem értették meg, mi Orbán Viktor titka. Akkor most elárulom nekik. A szabadság és a bátorság. Orbán szabad ember, 1989-es szabadsághős, akinek alapértékei jottányit sem változtak. Ahogy 1989. június 16-án ott állt a Hősök terén, hogy a szovjet megszállók kivonulását és szabad választásokat követeljen, a magyar nemzet szabadságvágyát, erre irányuló bátorságát és elkötelezettségét testesítette meg, a magyarság több mint ezer éves fennmaradásának zálogát, legnemesebb hagyományát. Orbán szabad volt 1989-ben és szabad ma is. Csak szabad ember tud szabadon gondolkodni, mérlegelni, dönteni és irányt szabni. Szabadon gondolkodni azt jelenti, hogy nem engedi magát semmilyen skatulyába bezárni, semmilyen érdekcsoporttól befolyásolni. A dolgot magát nézi, azon gondolkodik, arra keres megoldást. Persze bátorság nélkül meddő a szabadság, a politika, a tudomány, minden. Mert ahhoz iszonyú bátorság kell, hogy a felismert helyes megoldás mellett ki is álljon valaki, és a hatalmastámadáscunami ellenére kitartson mellette, és makacsul meg is valósítsa. Orbán tehát egyszerre szabad és bátor. Kivételes tehetsége, szorgalma, alázata és tanulási képessége, amivel a közt szolgálja, mind-mind elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy hazáját vezetni tudja, de sikerének és nagyságának záloga mégiscsak az előbbiekben, a szabadság és a bátorság kettősségében rejlik.

Gyurcsány nem volt soha egyetlen pillanatra se szabad, se bátor. Soha nem volt mersze szembemenni azzal a liberális, értelmiségi elittel, mely oly elkötelezett abban, hogy megszabja a politika irányát, és kiossza az érte járó osztályzatokat. Gyurcsány nem tudta önálló politikai szereplővé kinőni magát, mert nem akart, és főleg nem mert szembefordulni velük, minden kérdésben meghajolt a diktátumuk előtt. Célja nem hazája szolgálata volt, hanem egója kiélése. Tetszett neki, hogy óberkodhat, de arra a kérdésre, hogy mindez mi végre és mi célból történik, nem kereste a választ. Gyurcsány sokszor volt vakmerő, sőt merész, de bátorrá nem tudott válni. Igazi hazárdjátékosként kockára tett mindent azért az ígéretért cserébe, hogy beveszik a „fejlettek” közé. Azt feltételezte, hogy ha az ő érdekeiket tartja szem előtt, ha a „Nyugat” által szabott feladatokat mérlegelés nélkül, aprólékos gondossággal teljesíti, akkor majd elnézik neki a fontosak szalonjaiban, hogy nem oda született. Ha csak egy kicsit is össze tudta volna szedni a bátorságát, és képes lett volna szabadon elmélázni rajta, rájöhetett volna, hogy azoknak a szalonoknak, amelyekbe ő vágyik, olyan kódok nyitják az ajtaját, amelyeket vele soha nem fognak közölni, és ha véletlenül mégis bejutna valamelyikbe, akkor is kinézik majd onnan.

Gyurcsány úgy állt a szocialista párt élére, hogy semminek nézte és röstellte azt a pártot, mely félszáz éven keresztül meghatározta hazánk politikai életét. Ezért nem végezte el azt a munkát, amire elengedhetetlenül szükség lett volna ahhoz, hogy az utódpárt megtalálhassa önmagát és továbbléphessen. Ki kellett volna gyomlálnia az örökség vállalhatatlan, sőt, szégyenteljes részeit, és fel kellett volna mutatnia mindazt, ami vállalható és továbbfejleszthető belőle, és ehhez kellett volna társítania azokat a célokat, amiket a 21. századi Magyarország megkövetel. Ehelyett a schröderi, blairi, clintoni „új baloldal” téziseit erőltette rá a magyar bal teljesen más körülmények és viszonyok között élő szavazóbázisára. Nem értette meg, és ma sem érti, hogy a baloldal horni hagyománya az egyetlen, amit adaptálni és továbbfejleszteni érdemes. Amit liberális felsőbb énjei semmibe vettek, amitől kirázta őket a hideg.

Milyen reformokkal akarta Gyurcsány hazánkat új, sikeres pályára állítani? Az őszödi beszédből ez nem derült ki. A későbbi, kormányzásnak látszó ámokfutásából azonban következtetni lehet arra, hogy azokra az intézkedésekre gondolt, amiket a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank és azEurópai Unió erre szakosodott csapatai mindenki számára kötelezően előírtak és elvártak, és amit itthoni kijáróik strukturális reformoknak becéztek. Ennek a reformcsomagnak az elveit már a washingtoni konszenzus rögzítette, és a '60-as évek végétől a lokális különbözőségeket figyelmen kívül hagyva a fenti szervezetek mindenhol, mindenkire rákényszerítettek. Miről is beszélünk? Azokról a megszorításokról, amiket az elhíresült Gyurcsány-csomag tartalmazott. Amit az az IMF állított össze a számunkra, az az IMF, amelyben saját ellenőrző szerveik megállapítása szerint az „önelégültség kultúrája” uralkodik, felszínes és mechanikus elemzések alapján hoz döntéseket, de hogy ki, az túl sokszor a homályban marad, mert a döntések nem ritkán a szervezet hivatalos csatornáin kívül születnek, sőt egyes érzékeny témák esetében semmilyen írott dokumentum nem rögzíti őket! Pedig milyen jó lenne tudni, kik, mennyit, hogyan és milyen jogon profitálnak egy-egy strukturális reformból, megszorító csomagból, amelyek milliók életkörülményeit határozzák meg.

A tervezett reformok tehát olyan megszorításokat irányoztak elő, amelyek a magyar munkavállalók újbóli lenullázására irányultak, annak az ördögi körnek az egyre fojtogatóbb érvényre juttatásával, ami a fenti szervezetekhez csatlakozás óta a szocialisták gazdaságpolitikájának alapelvévé vált: az osztogatás és a fosztogatás. 2002 és 2006 között a szoclib kormány horribilis külföldi kölcsönöket vett fel, hogy osztogathasson. Amikor a kölcsönök 2006-ban kifújtak, az őszödi beszéd teátrális bejelentésével kezdetét vette a fosztogatás időszaka. Csakhogy mindez elidegenítette a szocialista párt szavazóbázisát, melynek egy jelentős része a rendszerváltoztatás vesztesei közé tartozónak érezte magát, és többé-kevésbé az is volt. Gyurcsány azonban a társadalmi igazságtalanságok mérséklésére irányuló törekvések helyett frigyre lépett a neoliberális gazdaságpolitikával, és a liberálisoknak az emberi jogokat abszolutizáló szemléletével. Ez az elegy legkésőbb a 2008-as gazdasági-pénzügyi összeomlás után maga alá temette a szocialista utódpártot. És persze a liberálisokat is. A devizahitelezés csapdájában vergődő, és az újabb – negyedszázad alatt immár második – vagyonvesztést elszenvedő magyar munkavállalók, akik legelesettebbjei hagyományosan a baloldalra szavaztak. Azt tapasztalták, hogy a Gyurcsány-féle szocialisták továbbra is kitartanak a neoliberális gazdaságpolitika minden becsődölt közhelye mellett, és kizárólag a külföldi multik kegyeit keresve újabb és újabb szerzett jogaiktól akarják megfosztani őket. Erről szólt mintegy utolsó figyelmeztetésként a szociális népszavazás, melynek üzenetét Gyurcsány ugyanúgy nem értette meg, mint két évvel azelőtt az őszödi beszéd kiváltotta spontán népharagét. Mindkét alkalommal a nép nyilvánított véleményt. A népszavazásban az a választópolgár, aki elmegy és szavaz egy adott kérdésben, megerősíti vagy megsemmisíti a kormány legitimitását. Amikor Gyurcsány a kormányát végképp a padlóra küldő népszavazás eredményét arrogánsan semmibe próbálta venni, újra egyértelművé tette, hogy nem érdekli az emberek véleménye, számára csak a ballib elit ajnározása számít. Pedig még koalíciós partnere is rendre utasította az elmúlt negyedszázad talán egyetlen olyan érvényes állításával, ami egy liberális megmondóemberhez köthető. „Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p…ba! Valljuk be!"

A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazásban Gyurcsány a határon túlra parancsolt testvéreinkkel való szolidaritást megtagadó kampányával, a jóléti sovinizmus normává emelésével elvette a baloldaltól a nemzeti érdekérvényesítés, a nemzeti ügyek melletti kiállás lehetőségét. A nemrég még internacionalista és Moszkva-hívő szocialisták viszonyát a nemzeti kérdéshez amúgy is épp eléggé terhelte a múlt, amit a 2004-es xenofób, magyarellenes kampányuk ki tudja, mennyi időre ellehetetlenített. Maradt tehát az idegen, értsd: brüsszeli, washingtoni, berlini, európai stb. érdekek képviselete. Minél bizonytalanabbá és labilisabbá vált a Gyurcsány-csapat helyzete itthon, annál inkább hajszolta a külső megerősítést. Ezért aztán sem ő, sem kormánya nem a magyar érdekeket képviselte külföldön, az unióban, a nagyhatalmak erőközpontjaiban, hanem a külföldi, nagyhatalmi erőközpontok érdekeit juttatta érvényre a mieinkkel szemben.

Ez összefüggött azzal a meggyőződéssel, amihez a baloldal ma is görcsösen ragaszkodik, hogy a haladás ezúttal Nyugatról jön. Vagy hetven évig abban a hiedelemben éltek, hogy vigyázó szemünket Moszkvára, a világforradalom új központjára kell vetnünk, mert ők azok, akik tudják az „előrét”, és nekünk elég, ha követjük őket. Most részben ugyanezek, részben utódaik ugyanilyen indíttatásból, hasonló elánnal szolgálják új gazdáikat: Brüsszelt, Berlint ésWashingtont. Gondolkodás nélkül, saját szempontrendszerük kimunkálásával nem fáradozva akarták és akarják ránk kényszeríteni azokat a módszereket, amelyek addigra már mindenhol becsődöltek. Attól sem zavartatták magukat, hogy időközben szabaddá váltunk, és ezért elég információval rendelkezünk ahhoz, hogy értsük: mindez csak egy szűk nemzetközi, pénzügyi elit érdekeit szolgálja. Hiszen a fejlett országok – beleértve az Amerikai Egyesült Államok –munkavállalóinak 90 százaléka is ennek a politikának az eredményeként hozzánk hasonlóan stagnálásra, jövedelme zsugorodására számíthatott. Mindezt csak azért hangsúlyozom, hogy jelezzem, a szocialista pártnak lett volna kiket képviselnie, lett volna kiknek az érdekeiért küzdenie. De helyettük a multik és politikai képviseletük kijáróivá váltak. Beérték azzal, hogy naphosszat ismételgették azokat a mantrákat, amiket ugyanúgy hitelvekként védelmeztek, mint egykor Marx tanait. Az állam rossz gazda, helyette privatizálni kell mindent, fel kell mondani a kockázatközösséget az egészségügyben, magánbefektetőkre kell bízni az egészségügyi ellátást, magánnyugdíj pénztárakra a nyugdíjellátást, felszámolva azt a szociális ellátórendszert, ami ugyan nem volt olyan sűrű szövésű, mint a jóléti, szociális piacgazdaságok egyik-másik mintaállamában, de nem hagyott senkit az út szélén. Ezt a szociális biztonságot ásták volna végképp alá a Gyurcsányék által szorgalmazott strukturális reformoknak becézett újabb fosztogatási kísérletek. A magyar választópolgárok pedig megértették, hogy a Gyurcsány vezette MSZP az ő érdekeik képviseletével szemben kizárólag a globális kötődésű multi cégek kiszolgálásában érdekelt. Szerencse, hogy Mekk mesterként céljaiból semmit sem tudott megvalósítani. Röpködtek a nagyívű reformtervek, később lányos zavarukban beérték volna kevesebbel is, hátha abból lehet még valami. Nem lett. Gyurcsány és csapata ennyit tudott. Ezt „történelmi” beszédében előre jelezte: „Az a csapat, akire rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, az a csapat nagyjából erre a teljesítményre képes.”

Gyurcsány vezetése alatt a szocialistákból liberálisok lettek, mert az sokkaltrendibbnek tűnt. Ezzel identitásuk utolsó maradékát is felélték. Kádár és Horn legfontosabb hagyatéka ugyanis az volt, hogy a Rákosi-rendszerrel ellentétben lemondtak az „új típusú szocialista ember” azonnali létrehozásáról, az ezzel együtt járó, állandó hamis moralizálásról, az emberek magánéletébe való turkálásról, helyette beérték az „élni és élni hagyni” pragmatizmusával. A liberálisokká lett szocialisták azonban egy hajtűkanyarral visszatértek a Rákosi-rendszer népnevelői gyakorlatához. Ezúttal az „új típusú liberális ember” kitenyésztését szorgalmazzák. Ezért nyomulnak nemzeti és szociális témák helyett emberi jogi kérdésekkel. Ezért kezdtek több jogot követelni a törtidentitások számára, ezért tartják, tartatják be és ellenőrzik egyre szigorúbban a politikailag korrekt kánon minden elemét. Mondjuk az ellenőrzés elég jól megy nekik, mert a cenzúrázásban évtizedes tapasztalataikra támaszkodhatnak. Gyurcsány megfosztotta a szocialistákat, majd az egész magyar baloldalt a haza és a munkavállalók érdekeinek képviseletétől, helyette a vallási, szexuális és a faji kisebbségek szószólóivá képezték át magukat. Már csak a liberális jogvédők nyelvét beszélik, az ő témáikért szólalnak fel. Például újabban a migránsok támogatását és a népszavazás bojkottálását találták ki maguknak. Mindkét megközelítés a status quo-t őrző liberális elit érdekeit szolgálja. A baloldaliak ugyanis, ha csak egy hangyányit is törődnének a munkavállalók érdekeivel, élesen elleneznék, hogy milliószámra olcsó munkaerőt engedjünk be hazánkba, Európába. Elleneznék, mert a migráns tömegek letörik a munkabéreket, és megemelik a megélhetési költségeket. Mert szociális ellátórendszerünket rájuk is ki kellene terjesztenünk, ami nem csak kórházi helyekre, de a szociális támogatásokra és a nyugdíjakra is vonatkozna. Vagyis lényegesen több szeletre kellene vágnunk a tortánkat, amit már így is épp elég keskenyre szeletelünk. Nem hívnának tehát fel bojkottra a kényszerbetelepítés elleni népszavazáshoz, mert tudnák, hogy a népszavazást azok ellenzik, akik szerint az elit dolga, hogy közös ügyeinkről döntsön, nem a népé, amelyet ostobának és tájékozatlannak tartanak.

Az elit tagjai, akik kiállnak amellett, hogy muszlim honfoglalókkal népesítsük beEurópát, és nem győznek felszólalni a kerítések ellen, mind olyanok, akik házukat, birtokaikat hatalmas falakkal veszik körül és éjjel-nappal fegyveres őrökkel őriztetik. Mint például a nagyon celeb Marc ZuckerbergBen Affleck, vagy Hilary Clinton, akik az elmúlt évtizedekben még a sarki boltba sem szaladtak le őrök kísérete nélkül. Az új telepesek ugyanis csak ritkán költöznek az elit kerületek lakóparkjaiba. Legtöbbször a legelesettebbek szomszédjaivá válnak, nekik kell kezelniük a kulturális, a vallási és a nyelvi különbözőségekből adódó nehézségeket, konfliktusokat. Akiket mindez nem érdekel, azok az elit érveit, szándékait teszik magukévá. Márpedig a baloldal szavazói között zömmel azok lennének, akik hónapról hónapra élnek. Akik számára az egyik legfontosabb érték a munkahely és a biztonság, hiszen amijük van, azért keményen megdolgoztak, ha kirabolják vagy megkárosítják őket, akkor azt nagyon is megérzik.

A magyar munkavállalóknak biztonságra, munkára és működő szociális ellátórendszerre van szükségük. Szeretik a hazájukat, sokat tettek és a jövőben is tenni akarnak érte. Politikai érdekképviseletüktől hazájuk szolgálatát és érdekeik képviseletét várják el. A mai baloldaltól egyiket sem kapják meg. Ezért is fordultak el tőle. Gyurcsány elvette az identitásukat, és ez már aligha jóvátehető.

2009-es távozása után írtam: Gyurcsány, a kalandor lenullázta a magyar baloldalt, és ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. Új korszak előtt állunk. Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi érdeme. Köszönet érte.

Most, a migrációs fenyegetés árnyékában látjuk igazán, mit köszönhetünk Gyurcsánynak. Nem lehetünk elég hálásak neki. Ezért megismétlem: köszönjük, Gyurcsány Ferenc!

In: Latoszogblog.hu

A témában kerekasztal-beszélgetés 2016. szeptember 15-én 16 órától a Terror Háza Múzeumban.