Schmidt Mária

Nyitóelőadás az Új világrend született című nemzetközi konferencián

Száz év távolából

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Száz évvel ezelőtt, 1918-ban, már négy éve ólomhangon vonított a háború, folyt a test és a lélek gyilkolása, milliók feküdtek a tömegsírokban, váltak nyomorékká, szereztek maradandó testi és lelki sérüléseket. A háborús célok, ha voltak is, már rég köddé váltak, senki nem emlékezett pontosan, mik is voltak azok, ha voltak, mi célból fogtak fegyvert 1914-ben, miért voltak olyan lelkesek az elején. Mert azok voltak. Találóan jegyezte meg Theodor Roosevelt az USA korábbi elnöke, a távoli, még a háború előtti, békés Amerikából, hogy „a háború szörnyű és gonosz, de nemes és nagyszabású is egyben”. Mire véget ért, a kortársak már csak gonosznak és szörnyűnek látták.

Ez a háború, amit mi I. világháborúnak, mások „nagy háborúnak” neveznek, egy balkáni helyi konfliktust változtatott át európai, majd világméretű összecsapássá. Testvérháborúvá. Amikor az európai nemzetek egymásnak estek, Európa hatalma csúcsán állt, a világ közepének számított. Vezető nagyhatalmai – az Osztrák–Magyar Monarchia kivételével – a világ számos területét gyarmatosították, vagy, ahogy ők hirdették: civilizálták. A gőzhajó és a vasút, valamint a távíró- és telefonhálózat, és persze az egyre nagyobb teljesítményű hadihajók és a sokkal jobb fegyverzetű hadseregek lehetővé tették, hogy az európai hatalmak a föld minden tájára kiterjesszék az uralmukat. Az akkori világ egyértelmű ura a brit világbirodalom volt, mely a földgolyó számos területét fennhatósága alá vonta, hogy a saját képére formálva, politikai, gazdasági és katonai egységként uralkodhasson felette. Miután hatalmas impériumukat nem védték sem természetes, sem épített határok, azt ütközőállamokkal és az erőegyensúly fenntartásával igazgatták. Ez utóbbi felborulása, különösen igaz ez Európára, veszélyes és alig kiszámítható folyamatokat indíthatott volna el, ami vezető szerepük megkérdőjelezését vonhatta volna maga után, megakadályozásuk tehát alapvető brit érdek volt.

Európa testvérháborúja azért vált világháborúvá, mert a kiterjedt gyarmatbirodalmakkal rendelkező nagyhatalmak gyarmataikat is mozgósították a győzelmük érdekében. Az európai testvérháború négy éve bővelkedett drámai helyzetekben: mindent eldönteni akaró, kifulladásig vívott ütközetekben, sikeres áttörésekben és váratlan megtorpanásokban. Az alapvetően kiegyensúlyozott erőviszonyok patthelyzetek egész sorát eredményezték.  Pont az utolsó tavaszon azonban a mérleg a Központi Hatalmak javára látszott elbillenni, ami egy megegyezéses, értsd: érdekbeszámításos békét is eredményezhetett volna. „Szerencsétlenség volt, hogy az USA 1917-ben belépett a háborúba. Ha otthon maradtatok volna és a saját dolgaitokkal törődtetek volna, 1917-ben békét kötöttünk volna a Központi Hatalmakkal” – kesergett a brit háborús párt egyik motorja, Winston Churchill 1936-ban. 1918 elejére a németek a keleti fronton egyértelmű győzelmet arattak, és márciusi 21-i támadásuk a nyugati fronton is, ha csak hetekre, de sikerrel kecsegtetett. Ezen a tavaszon a britek már azt latolgatták, hogy ha a franciák és az olaszok térdre kényszerülnek, akkor nemcsak Európa, de Észak- és Közép-Ázsia is a német–osztrák–török–bolgár szövetség uralma alá kerül.  A britek és a franciák akkor sem tudtak a Központi Hatalmak felé kerekedni, amikor a németeket még kétfrontos háborúra szorították, az oroszok kiszállása után ezért győzelmi esélyeik végképp elillanni látszottak. Júliusban aztán a franciák visszaszerezték a kezdeményezést, és egy hónappal később friss amerikai csapatokkal megerősítve, ellentámadásba lendültek, a németekből pedig kifogyott a szusz.  Ez végleg megpecsételte a Központi Hatalmak sorsát, és győztessé tette az antantot.

Az I. világháború a 65 millió mozgósítottból, közel 10 millió hősi halottat és 21 millió sebesültet követelt.  Megsemmisítette Európa négy legfontosabb birodalmát, és kísérleti laboratóriummá változtatta a földrészünket. Eredményeként összeomlott a gazdaság, hiánycikké vált az élelmiszer és a tüzelőanyag, csak Németországban mintegy egymillóan haltak éhen. Európa éhezett és fázott. Istentelen bolsevikok kaparintották a kezükbe Oroszországot és fenyegették Közép-Európát. Polgárháború dúlta fel az orosz birodalmat, Németországot, Magyarországot, Lengyelországot, valamint Írországot és Olaszországot. Törökország és Görögország háborút vívott egymással. A Közel-Kelet lángba borult, India forrongott. A frontról hazaáramló katonák közül sokan nem találták már meg az otthonaikat, nem tudtak visszailleszkedni a civil életbe, nem kaptak munkát.

Kedves Barátaim!

A háború végére polarizálódott a politikai élet, és egyre radikálisabb erőket juttatott szerephez. A régi rend megszűnt, a régi tekintélyeket elavultnak, a régi értékeket érvénytelennek nyilvánították. De sem új tekintélypontokat, sem új, tartósnak bizonyuló értékeket nem tudtak a helyükbe állítani.  Mindez még jobban elmélyítette a politikai válságoktól amúgy is bizonytalanná váló tömegek orientációs zavarát. Általánossá vált az esetlegesség és az értékválság. Az élet értelmét keresők számára a hősi halottak, az éhhalálra ítéltek, a spanyolnáthában elpusztultak nagy száma egyre fontosabbá tette az élet élvezetét, a pillanat megélését, ami lelki kiüresedéshez és a hedonizmus terjedéséhez vezetett.  Az istenhit elutasítása is a biztonságérzet elvesztését eredményezte, mélabút és neurózist okozott. Kiábrándultság, önbizalomhiány, céltalanság, irányvesztettség uralkodott el a háború utáni „elveszett nemzedéken”.

Mert a Nagy Háború mindent megkérdőjelezett és nem oldott meg semmit. Az I. világháború a régi világot drámai erővel lökte át az újba. Egy olyan újba, amely a Nyugat önbizalomvesztésének századává vált.

1914 és 1918 között világháború folyt, amit csak világbéke fejezhetett volna be. Erre a feladatra vállalkoztak a Párizs környéki békék, melyek a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva rajzolták újra Európa és a világ térképének egy részét. Igazi céljaik és választott eszközeik azonban korántsem voltak ilyen nagyratörőek. Amikor Európa birodalmait a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva darabjaira szaggatták, szembementek a közös Európa irányába mutató korszellemmel. A békediktátumért felelősök valós szándékai kizárólag arra irányultak, hogy meggyengítsék és egyben meg is alázzák a legyőzötteket, akiket háborús bűnösöknek bélyegeztek, hogy ennek megfelelően bánhassanak el velük. A nemzeti önrendelkezés elvére való hivatkozás a győztesekre persze nem vonatkozott, miközben a vesztes nemzetek puszta létét, nemzeti büszkeségük ellehetetlenítését célozta meg. A britek például, bár sikeresen gyarmatosították a föld területének ötödrészét, lakosainak negyedét, évszázadok alatt sem voltak képesek arra, hogy a szomszédos Írországot beilleszkedésre bírják.  A mi régiónkat, Közép-Európát tudatosan meggyengítették, politikailag széttagolták. A versailles-i békerendszer szakított a nagy és sikeres európai békemegállapodásoknak azzal a hagyományával, ami az érdekbeszámításon alapult, de nem folytatták azt a gyakorlatot sem, hogy a legfőbb rivális legyőzése és megbüntetése után a kisebb és ezért súlytalan szövetségeseiket megkímélik.

A nemzeti önrendelkezés elvének szelektív alkalmazása, mint említettük, a vesztesek bomlasztását és atomizálását tűzte ki célul. Kisebbségi sorba taszították általa Európa német ajkú népességének mintegy ötödét, közel 13 millió főt, megtiltották az Anschlusst, amit Berlin is és Bécs is akart. Ahol a népszavazás a veszteseknek kedvezett volna, ott nem engedték, például Dél-Tirolban, vagy Elzász-Lotaringiában, hisz ez utóbbiban csak a lakosság tizede beszélt franciául. Ahogy a magyarlakta területekről is szinte minden esetben az ott lakók megkérdezése nélkül döntöttek. Három és fél millió német az újonnan létrehozott Csehszlovákia állampolgára lett, mely népességének alig 51% volt cseh, 16% szlovák, 22% német, 5% magyar, 4% pedig ukrán volt. Csehszlovákia a békeszerződések következtében egyszeriben a világ tizedik legiparosodottabb országává vált, hozzájuk csatolták ugyanis az osztrák és magyar ipar 70–80 százalékát.  Az új Lengyelországban a lakosság 14% ukrán, 9% zsidó, kettő pedig német volt. Az igencsak megnövelt Románia minden harmadik lakosa nem román nemzetiségű volt, közülük a legjelentősebb kisebbség a 8 százaléknyi magyar, a 4 százaléknyi német és a három százaléknyi ukrán volt. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 17 etnikai csoportot foglalt magába. De nemcsak ez nehezítette meg a békére való átmenetet, hanem az is, hogy az új határok legtöbbször olyan vitatott határvidékeket hoztak létre, ahol mindennemű államhatalom és rendfenntartás szünetelt, és így az amúgy is beilleszkedési, vagy helyesebben visszailleszkedési gondokkal küszködő leszerelt, illetve szélnek eresztett katonák szabadcsapatainak polgárháborús terepévé vált.

A Párizs környéki békék az Oszmán Birodalom felosztásáról is rendelkeztek. 1914 októberében ugyanis a szultán–kalifa dzsihádot hirdetett az antant ellen: a történelem első közös keresztény–iszlám dzsihádját. Az Oszmán Birodalom a Központi Hatalmak oldalán vívott „szent háborúját” elveszítette, és a párizsi békék következtében pedig megszűnt létezni. A vereség miatt a szultánt eltávolították. A békefeltételek ellen, amelyek igencsak megalázó módon a törökök „civilizálását” célozták meg és hatalmas területi veszteségeket irányoztak elő, Musztafa Kemál tábornok vezetésével lázadás tört ki, mely sikeres honvédő háborúvá szélesedett. 

Az I. világháborús diadal harmadik évfordulóján, 1921 novemberében, Washington DC-ben, újra találkoztak a győztesek, hogy most már hivatalosan is megerősítsék a tényt, hogy az első világháborút valójában az Amerikai Egyesült Államok nyerte meg, és ennek következtében új, amerikai világrend lépett életbe. A britek tengerek feletti egyeduralma véget ért, osztozni kényszerültek az USA-val. Az új washingtoni egyezmény értelmében a Csendes-óceánon kettőjükön kívül Japán is jelen lehetett, az Atlantin a franciák és az olaszok is tarthattak hadiflottát. Rögzítésre került még az USA másik legfontosabb célkitűzése is: a „nyitott kapuk” elvének érvényesítése Kína egész területére. A vesztesek: a Szovjetunió és Németország ebben az osztozkodásban sem vehettek részt, ide sem kaptak meghívást, flottával sem rendelkezhettek.

A washingtoni megállapodás azt is egyértelművé tette, hogy az USA legfontosabb fegyvereként tekint gazdaságának erejére és annak érdekeit minden területen érvényesíteni kívánja. Hiszen az USA gazdasága a háború végére a lepusztult és kivérzett brit, illetve francia gazdaságok háromszorosára nőtt, növekedési üteme mindegyikét felülmúlta, miközben úgy a britek, mint a franciák hatalmas összegekkel tartoztak neki. Ezzel a megállapodással hivatalosan is megszűnt a Brit Világbirodalom vezető szerepe.

Kezdetét vette az amerikai évszázad.

Kedves Barátaim!

A háborús célok csak az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbia elleni büntetőhadjáratában voltak nyilvánvalóak, a többi háborúzó félnél nem lehetett egyértelműen megállapítani, mi volt az, amiért harcba szálltak. Elzász-Lotaringia visszavétele, vagy Nagy-Britannia vezető szerepének megőrzése, a németek és az oroszok igénye a nagyobb elismertségre, illetve új területekre, olyan délibáboknak bizonyultak, amelyek az elhúzódó harcok okozta mérhetetlen szenvedés fényében egyre kevésbé tűntek elegendő indoknak. Túl sok vér folyt, túl sok áldozatot követelt az éveken keresztül folyó eszement öldöklés ahhoz, hogy bármelyik politikus ki merte volna mondani: hagyjuk már abba, tárgyaljunk inkább és egyezzünk ki. Inkább egy külső erőre, az Amerikai Egyesült Államokra hagyatkoztak, tőle várták, hogy kivívja számukra a győzelmet, még azon az áron is, hogy az USA feltétel nélküli megadást követelt a vesztesektől, ami megpecsételte az egész földrész sorsát. Ráadásul a háború által eladósított és lepusztított európai gazdaságokat pénzügyi és gazdasági válság is sújtotta. A párizsi békediktátumok hatalmas jóvátételt követeltek a vesztesektől, emellett szétszabdalták, és önellátásra szorították az európai piacokat, amiknek együttműködését a gazdasági élet már az I. világháborút megelőzően kikényszerítette.

Az I. világháború mindent megváltoztatott Európában: a határokat, a politikai rendszereket, a lelkiséget és az erkölcsöt is. Mindenki változást akart, új világra, új politikai berendezkedésre, új politikai vezetőkre vágyott. Földrészünk jövőjének alakítására egyszerre két versenytárs is bejelentkezett. A régi Európát mindketten menthetetlenül korszerűtlennek, sőt maradinak tüntették fel. Az egyik új világot, az amerikait, Wilson elnök testesítette meg, a vele szemben álló lenini, kommunista utópiát a győztes bolsevikok képviselték. A világháborúban tekintélyt vesztett régi rend összeomlása után a kor politikusainak közöttük kellett választaniuk. Wilson vagy Lenin? Így vetődött fel a kérdés. Wilson a párizsi békekonferencián kötelezővé tette a Közép-Kelet Európában újonnan létrejövő nemzetállamok számára a rendszerváltást. Ez a legyőzöttektől államformaváltást, vagyis a köztársasági legitimitásra való áttérést és az amerikai intézményi szerkezet és politikai,- ideológiai világkép átvételének kötelezettségét jelentette. „Az USA hivatása, hogy szabadságot, igazságot és emberiességet hozzon a világ kevésbé civilizált népei számára, akiknek át kell venniük az amerikai elveket” – hirdette Wilson, aki úgy ítélte meg, hogy „a demokratikus intézmények terjedése, a politika egyetlen formára történő egyszerűsödését ígéri, vagyis azt, hogy mindenfajta kormányzat demokráciára egyszerűsödik le.”  A bolsevikok világforradalma tehát keresztezte a világmegváltó célokat hirdető USA terveit. A rendszerváltás wilsoni útjára kényszerített országok legitimációs, gazdasági, pénzügyi és politikai válságok sorát szenvedték meg, ami a parlamenti demokráciák és a politikai pártok tekintélyvesztését eredményezték, és utat nyitottak Lenin követőinek, például nálunk, vagy Németországban, illetve Olaszországban. Rövid időn belül kiderült, Európa legtöbb nemzete erős vezetőre vágyik, olyanra, aki szavatolni tudja a rendet és a biztonságot, amit a háború utáni években nélkülözni kényszerültek. A legkézzelfoghatóbb példa erre Magyarország volt, ahol 1918 és 1919 ősze között mindkét út kipróbálásra került: a Wilson hívők Népköztársasága, majd annak kudarca után a leninisták 133 nap után becsődölt Tanácsköztársasága, hogy aztán Horthy Miklós kormányzóvá választásával kezdetét vehesse a biztonság, a rend és a kiszámíthatóság időszaka.   

Kedves Barátaim!

Az Európa irányításáért vívott élet-halál harc az I. világháború iszonyú vérveszteségei ellenére sem dőlt el. A bűnös szűklátókörűségről tanúbizonyságot tévő Párizs környéki békediktátumok ugyan a tényleges győztes, az USA iránymutatásával készültek, végső megformálásukban és főleg érvényre juttatásukban azonban az átmenetileg újra elszigetelődéspártivá váló Amerikai Egyesült Államok nem vett részt. Így a békemű működtetésére hivatott Népszövetség, és a diktátumok életbetartásának terhe a látszatgyőztesekre: a britekre és a franciákra hárult. Nekik kellett volna biztosítaniuk a fegyverek erejével kikényszerített erőviszonyok fenntartását. A legyőzöttek ugyanis, amióta világ a világ, ki akarnak szabadulni vesztes helyzetükből és revánsra, más szóval: visszavágóra készülnek. Csak a győztesek ereje és egyértelmű erőfölénye biztosíthatja, hogy erre ne szánják el magukat. Mert, ahogy nincs örök béke, úgy nincs örök háború sem. Az amúgy is igencsak meggyengült győztesek helyzetét végképp ellehetetlenítette, hogy a korszellemnek, illetve a tömegigénynek engedve elkötelezték magukat a leszerelés mellett. Ebben a britek jártak az élen, akik úgy látszik nem fogták fel, hogy a pacifizmus erőtlenségről árulkodik, ami felbátorítja és cselekvésre sarkalja a bosszúvágytól fűtött ellenséggé tett legyőzötteket. A súlyos áldozatok árán kivívott győzelem ezért egy alig negyedszázadig tartó fegyverszünetté zsugorodott: Európa sorsáról a döntést a száz éves háború újabb szakaszainak, a második, majd a harmadik világháborúnak kellett meghoznia.

Amikor 1939-ben az egykori szövetségek újra hadrendbe szerveződtek, ki akarták végre csikarni a választ: ki képes egyesíteni és uralni Európát és ezen keresztül a világot. A Berlin–Róma-tengely feletti győzelemhez azonban az 1941-től a szovjetekkel kibővült brit–francia szövetségnek ismét az Amerikai Egyesült Államok segítségére volt szüksége. Ez a háborús győzelem patthelyzetet eredményezett. A két győztes szuperhatalom: az USA és a Szovjetunió megosztozott Európán és a világon. Európát vasfüggönnyel osztották ketté, aminek két oldaláról majd fél évszázadon keresztül néztek farkasszemet egymással. Az amerikaiak fennhatósága alá került részt ezúttal már sikerrel amerikanizálták, a keleti rész szovjetizálása azonban nem ment ilyen zökkenésmentesen, hogy aztán a század végére végképp kudarcba fulladjon. A 20. század száz éves háborújának harmadik szakasza, amit hidegháborúnak nevezünk, 1989/90-ben végül az USA győzelmével, a Szovjetunió összeomlásával és Európa egyesítésével zárult. Az addig a szovjetek által megszállt területek bevonásával tovább folytatódott Európa amerikanizálása, ami az USA számára a 20. század száz éves háborújának egyik legfontosabb célja volt. Ahogy azt az I. világháborúba való belépésükkor Wilson elnök meg is hirdette: „A világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára”.

Az I. világháború utáni elhibázott békemű önálló államok sorát hívta életre a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva. Felosztottak és megszűnésre ítéltek birodalmakat, amelyek évszázadok próbáit állták ki. De az újonnan létrejöttekhez: Olaszországhoz vagy Németországhoz nem nyúltak. Diadalútjára indították a köztársasági államformát és a demokráciát. Az I. világháborút lezáró rendezések egyes részei a Szovjetunió bukását is túlélték. Ahogy a wilsonizmus is időtállónak bizonyult, hiszen egészen a legutóbbi évekig, pontosabban Trump elnökig, ez maradt az USA külpolitikájának alapelve.

Az I. világháború győztesei azzal a céllal alkották meg térségünk új rendjét, hogy az ütközőzónaként tartóztassa fel a bosszúszomjas németeket és gátolja meg a kommunista világforradalom nyugati terjeszkedését. A soknemzetiségű Habsburg Monarchia felszámolása révén jellemzően soknemzetiségű utódállamokat alakítottak ki, amiből Magyarország és Ausztria homogén nemzetállammá csonkítása kivételnek számított. A II. világháború, illetve a hidegháború utáni rendezések hoztak ugyan változásokat Közép- és Kelet-Európa tekintetében, de a Trianonban megállapított határokon érdemben nem változtattak.

1990 újabb világtörténelmi jelentőségű amerikai győzelme ellenére is naponta  szembesülnünk azzal, hogy a nyugati világ legitimációját még mindig kizárólag az I. és a II. világháborúban aratott győzelméből eredezteti. Egyetlen nap sem telhet el anélkül, hogy a vesztesek bűneit fel ne emlegetnék. A világtörténelem legnagyobb militaristájának szerepét változatlanul II. Vilmos császár tölti be, a legfőbb gonosztevőjét pedig Adolf Hitler for ever, Mao Ce Tungot,Pol Potot és Sztálint teljesen elhomályosítva. Hasonlóan az I. világháború végéhez, ma is a világbékére és az emberiség érdekére hivatkoznak azok, akik miközben lerombolták Európa régi rendjét, állítólag a nemzetek önrendelkezési jogának akartak érvényt szerezni. Bár a nemes célkitűzésekre való hivatkozás maradt, ma a nemzeti szuverenitás sutba dobásával ígérik őket megvalósítani. Az egykori győztesek jogutódjai, a mindenkori „haladók” ugyanis újabban a nemzetállamokat teszik felelőssé a 20. század szörnyű száz éves háborújáért. Korunk fő rákfenéjeként tekintenek a nemzeti szuverenitásra, és az azt tápláló „nacionalizmusra”. Pedig a történelem során a birodalmak több terület- és nyersanyagszerző háborút indítottak és vívtak, mint a nemzetállamok. Az I. és a II. világháborúban mindkét oldalon voltak nemzetállamok, ahogy birodalmak is, míg a hidegháborúban két megabirodalom állt szemben negyven éven keresztül egymással szemben, állig felfegyverkezve, miközben a világ számos pontján forró háborúkban is kipróbálták magukat. A nemzetállamok „háborús bűnösnek” bélyegzése tehát minden alapot nélkülöz. A liberális demokráciára hivatkozó intervencionalista hév is hasonló a száz évvel ezelőttihez. A 21. század megváltozott erőviszonyai ellenére sem módosult ugyanis a Nyugatot vezető élcsapatnak az a hozzáállása, miszerint nyugatosítania, vagyis civilizálnia, vagy – ahogy ők nevezik – demokratizálnia kell, a kelet- és délkelet-európai, ázsiai vagy afrikai országokat.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Mi magyarok, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját múltunkat túl szigorúan ítéljük meg. Minden bajt és igazságtalanságot felnagyítunk és a tökéletesség soha, sehol meg nem valósult utópiájához mérjük. Pedig a magyarság Ausztria–Magyarországon és a belőle megmaradt trianoni Magyarországon belül is teljesítette történelmi hivatását. Megmaradt. Hatalmas birodalmak tűntek el mellőlünk, melyek az egész világot uralták, mint például a Brit világbirodalom, a Szovjetunió, illetve az egy pillanatig Európa urának tűnő náci Harmadik Birodalom. Megszűnt a hatalmas Habsburg és a rettegett Oszmán Birodalom is. Mindegyiküket túléltük. Ehhez szükség volt arra, hogy a magyar politikai elit a két háború közötti időszakban is jól teljesítsen. A minket megalázó és megtörni akaró külső nyomás ellenére megmaradtunk, működő és élhető országot hoztunk létre. Alkotóművészeink kulturális teljesítménye a mai napig jogos büszkeségünk tárgya. Miután minden családot érintett hazánk brutális megcsonkítása, magyarok millióinak kisebbségi létbe taszítása, vagyis Trianon mérhetetlen igazságtalansága, természetesen mindenki a visszavágóra, a békediktátum revíziójára, a revánsra készült. Ha a két világháború közti időszakban lett volna olyan politikus, aki ennek az akaratnak ellenszegült volna, azonnal elsöpörte volna a népharag.

A trianoni diktátum következtében a győztesek kettős gyűrűbe zártak minket. A nagyantanton kívül a szomszédjainkból szervezett kisantant is ellenségesen, gyűlölettel tekintett ránk. Ők is tudták, hogy a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva nekik ítélt területek egy részére semmilyen józan indok alapján nem formálhatnának jogot. Ez a kettős gyűrű és a velünk szemben folytatott sértő és megalázó politika sorsunkat azokhoz kötötte, akik hozzánk hasonlóan a Párizs környéki békediktátum felülvizsgálatát, illetve hatályon kívül helyezését szorgalmazták. Így aztán az újabb háború is a vesztes oldalon talált bennünket. Akárcsak a legújabb: a hidegháborúnak nevezett harmadik szakasz.

Mi, akik 1989/90-ben, egy év náci és majdnem félszáz év szovjet megszállás után újra szabadok és függetlenek lettünk, lelkesen és tele reménnyel vágytunk arra, hogy végre csatlakozhassunk az addig tőlünk vasfüggönnyel elválasztott Nyugathoz. Nem volt ellenünkre, hogy a győztesek: tehát az amerikaiak által hirdetett demokráciának feleljünk meg. Megpróbáltuk, de ez sem változtatott azon, hogy a ne kezeljenek vesztesként minket. Még mindig. Immár száz éve.  

Száz év alatt három világháborúban végeztünk a vesztes oldalon! De túléltük, megmaradtunk és végül győztesként léphettünk át a 21. századba.

Győztesként, hiszen szabadok és függetlenek vagyunk. Újra.