A XX. században a nők minden törekvésüket elérték, minden célkitűzésüket megvalósították. Ma átlagban hét évvel tovább élnek, mint a férfiak. Tanulnak, tanítanak, dolgoznak, dolgoztatnak, vezetnek, irányítanak. Orvosok, ápolok, mérnökök, technikusok, politikusok, katonák, szakértők, nyomozók. Mégis a legjobb úton vannak afelé, hogy a XXI. századot elveszítsék. A férfiak „kiherélése”, az udvarlás, a szex, a kiegyensúlyozott férfi-női kapcsolatok ellehetetlenítése, vagyis a huszadik század végére elért egyensúlyi állapot helyett az uralkodói helyzet megcélzása, a nehezen kivívott győzelem elherdálásához vezethet. Kár lenne.

A család

„Egyre nagyobb házunk és egyre kisebb családunk van.”

Dalai Láma

A modern időkig a család vérségi alapon működő gazdasági egység volt, ahol a gyerek a családi gazdaság munkaerőutánpótlását biztosította. A születések száma magas volt, ahogy a gyermekhalandóság is. Nagy feladatot rótt a családokra, hogy az életben maradt gyermekek egészségben megérjék a felnőttkort. A gyermekszám csökkenése, a várható életkor kitolódása a modernitással, a higiéniás és közegészségügyi viszonyok robbanásszerű javulásával függött össze. Mindez alapvető változásokat hozott a családi-és a magánéletben. Abban, hogy jelentősen csökkent a szülések száma, fontos szerepet játszott a női analfabetizmus felszámolása is. A gyermekszám ugyanis a világon mindenhol összefügg az írástudással. Amint a nők megtanulnak írni-olvasni, visszaesik a születendő gyermekek száma. [1]

Nálunk Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa vonta be először a lányokat az oktatásba, amikor hat éves kortól mindkét nem számára előírta a mindennapos, délelőtti és délutáni iskoláztatást. Magyarország 1868-ban, Európában az elsők között tette kötelezővé az alapfokú népoktatást. [2] Nem sokkal később nyíltak meg az első női egyházi (1855-ben), majd állami (1869-ben) tanítónőképző intézetek. 1876-ban alapították az első óvónőképzőt, aminek gyakorló óvódája is volt. A lányok a század végétől (1895) érettségizhettek és az egyetemekre is beiratkozhattak. 1896-ban nyílt meg az első leánygimnázium a fővárosban, ahol a budapesti tudományegyetem első női doktora: dr. Schmidt Mária magyar–történelem szakos tanár tanított. A női munkavállalók száma is kezdett folyamatosan emelkedni. [3] Az első világháború előestéjén már több mint két és fél millióan dolgoztak az iparban, illetve a közszolgálatban, ezen belül elsősorban az oktatás és a közegészségügy területén.

Az első világháború mindent megváltoztatott

„Miniszter úr, Miniszter úr, Elviseli-e a szíve, hogy ne választhasson a nő, úgy aktíve, mint passzíve? Hosszú századokon által választható volt a nőnem. Választható: életpárul, illegitimen és legitimen. Miniszter úr, Miniszter úr, Ó lágyuljon meg a szíve: Választhasson már a szegény nő, úgy aktíve, mint passzíve!”

Feminista fohász Vázsonyi Vilmoshoz [4]

Az első világháború döntő változást hozott a nők számára. Az általános hadkötelezettség katonai szolgálatra rendelte a munkaképes korú férfiakat, akik évekre elszakadtak az anyaországtól, családjaiktól. Az elhúzódó háború miatt a nőknek át kellett venniük a családok és a családi gazdaságok irányítását, és be kellett kapcsolódniuk a sebesültek gondozásába is. Később egyre inkább rájuk hárultak a hadiipari, illetve egyéb munkák, dolgozókká kellett válniuk. Ezt tükrözte vissza a divat változása is. A nők levágatták a hajukat, rövidebbek lettek a szoknyáik és zsebeket varrtak a kabátjaikra. A háború alatt a nők bebizonyították, hogy az élet minden területén megállják a helyüket. Nem lehetett többé elvitatni tőlük a munkához és a tanuláshoz való jogot, megtagadni a választójogot.

Magyarországon az 1919. november 17-i, 5985. számú kormányrendelet értelmében nemzetgyűlési választójogot kapott minden olyan férfi és nő, aki a 21. életévét betöltötte, hat éve magyar állampolgár, fél éve ugyanabban a községben lakik vagy ott van lakása. A nők esetében ezen felül az írni-olvasni tudást is megkövetelték. Magyarország első női képviselője a katolikus világi apáca Slachta Margit volt, akit 1920-ban választottak be az országgyűlésbe. [5] A választójog megadásával a 19. századi szüfrazsett és egyéb nőmozgalmak legfontosabb követelése teljesült. [6] 1922-ben a választójogon némileg szűkítettek. A férfiaknál 24 évre emelték a korhatárt, a nőknél 30-ra. Ráadásul, míg a férfiaknál beérték a négy elemi elvégzésével, a nőknek hat elemire volt szükségük, a négy csak akkor volt elegendő, ha férjezettek voltak és három gyerekük volt vagy a saját keresetükből tartották el magukat. A munkát vállaló nők aránya eddigre az összes munkavállaló harminc százalékát tette ki. Ez egybeesett az európai tendenciákkal, mint ahogy a gyermekszám jelentős csökkenése is, ami a második világháború alatt és utána is folytatódott.

Nők a vasfüggöny innenső oldalán

„A kommunista ideológusok által megszabott mintákban először az élmunkás szövőnő volt az elismert társadalmi ideál, majd egy idő után hirtelen a háromgyerekes családanya, a tökéletes háziasszony, anya vált azzá.”

Kormos Valéria [7]

A II. világháború után Európa két részre szakadt és ennek megfelelően eltérő fejlődési pályára kényszerült. Nyugati fele amerikanizálódott, keleti felét pedig a szovjet birodalomhoz csatolták és szovjetizálták.

Magyarországon az 1945. évi VIII. törvénycikk általános, egyenlő és titkos választójogot biztosított a 20. életévüket betöltő nőknek és férfiaknak. Ez azt jelentette, hogy míg 1939-ben körülbelül 220 ezer, 1945-től kezdve mintegy hárommillió nő rendelkezett választójoggal. 1946-ban valamennyi egyetem és főiskola kitárta a kapuit a nők előtt. [8] Az 1949-es alkotmány rögzítette, hogy „a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek”, és ezt az 1972-es alkotmánymódosítás is megerősítette.

A női egyenjogúsággal együtt járt, hogy a nőknek is ki kellett venniük a részüket a háborús újjáépítésből. Különösen, mert a férfiak egy jelentős részét elhurcolták a gulágra, hadifogságba került, esetleg csökkent munkaképességűként tért haza a háborúból, illetve a kommunisták bebörtönözték. Miután a nőknek már az első és a második világháború alatt is pótolniuk kellett a kieső férfiak munkaerejét, főleg a betanított munkákban, illetve a munkaigényes könnyűipari ágazatokban, (textil, élelmiszer) magától értetődő volt, hogy a második világháború vége után is tovább dolgoztak. Ezúttal azonban az újjáépítésben és a nagyarányú nehézipari fejlesztésekben is részt kellett vállalniuk. Ezeken a területeken a tőke és korszerű technika hiányában extenzív, azaz nagytömegű szakképzetlen munkaerőre volt szükség, amin a nők tömeges munkába állításával enyhítettek. Ebbe az irányba hatott az is, hogy 1945-től, és ez érdemben máig nem változott, megszűnt az egykeresős családmodell, a nők keresetét a családok nem tudták többé nélkülözni. Női ácsok, kombájnosok, szerszámgyalusok, traktorosok és rendőrök mosolyogtak a korabeli fotókról, mert a hivatalos propaganda a nehéziparban dolgozó nőket állította példaképül a nők elé. A modern szocialista nő úgy esztergált, mint bármelyik férfi, miközben persze csinos és ápolt volt. Emellett helytállt a családban is, jó feleség és anya volt, aki a munka mellett tanult, továbbképezte magát, és a párt-, illetve társadalmi munkából is kivette a részét. A szocialista nők számára a nehéz fizikai munka semmilyen akadályt nem jelentett, ahogy az sem, hogy mellette a második gazdaságban, vagyis a családban és a háztartásban is teljes értékű munkát végezzen. Miután

Az anyaság megszűnt magánügy lenni, a társadalomnak tett szolgálattá lépett elő. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – hirdették. A szülésszám növelése érdekében 1953-ban Ratkó Anna [9] egészségügyi miniszter a művi abortuszok szinte teljes tilalmát és a tiltott terhességmegszakítások szigorú szankcionálását rendelte el, és bevezette az adóalap négy százalékát kitevő gyermektelenségi adót. [10] Kezdetét vette a Ratkó-korszak, ami erőszakkal akarta megállítani a modernizáció és a nehéz életkörülmények miatt bekövetkezett gyermekszám csökkenést. A művi terhességmegszakítás tilalmát, az azt végeztető nők és orvosaik megbüntetését a magyar nők máig nem felejtették el, még mindig neheztelnek érte. Ezzel párhuzamosan azonban a kommunista állam intézkedések sorával gondoskodott a dolgozó nők és a fiatalkorúak, sőt a terhes anyák és gyermekek egészségvédelméről. [11] Az állam 12 hét szülési szabadságot nyújtott a kismamák számára, amit két részletben, szülés előtt és után lehetett kiadni, de aki akarta, a szülés után egyben is kivehette. Hattól-kilenc hónapon át járt fizetett szoptatási idő. A szülő nők, ha a kötelezően előírt három orvosi vizsgálaton részt vettek, ingyenes csecsemőkelengyét kaptak. [12] Volt még terhességi- és gyermekágyi, valamint anyasági segély, és bevezették a családi pótlékot is. Kiemelt fontosságúnak tekintették az állami bölcsődék és csecsemőotthonok fejlesztését. Otthonokat létesítettek a leányanyák számára Budapesten hetven, Sztálinvárosban és Miskolcon száz-száz férőhellyel. [13] Megújították és kiterjesztették a védőnői hálózatot. [14] A terhesség-megszakítás tilalmát 1956 júniusában feloldották, a gyermektelenségi adót az 1956-os forradalom után törölték el.

A dolgozó nők második műszakjának tehermentesítését szolgálták a már említett, a gyermekek felügyeletét biztosító intézmények a bölcsődétől, az óvodán át egészen az iskolai napközi otthonokig. Közétkeztetéssel: iskolai-, munkahelyi-és üzemi konyhák hálózatával segítettek be a családok étkeztetésébe. Idővel háztartási gépek és készruhák, valamint a bevásárlást egyszerűsítő önkiszolgáló áruházak létesültek. [15] Félkész ételek kínálata, az ágyneműk és nagyobb darabok mosását a háztartások válláról levevő Patyolat hálózat kiépítése könnyített a dolgozó nők terhein. [16] Állami támogatással tartották alacsonyan a fodrászok, kozmetikusok szolgáltatásait. A férfiak is kezdték elfogadni, hogy részt kell vállalniuk a háztartási munkákban és osztozniuk kell a gyermeknevelésben. 1967-ben a gyermekvállalás támogatása érdekében gyermekgondozási segélyt vezettek be, ami lehetővé tette az anyáknak, hogy a gyermekek hároméves koráig otthon maradhassanak úgy, hogy közben havi állami juttatásban részesülnek. A rendszerváltoztatás után a legtöbb anyatámogató intézkedést megszüntették, a bölcsődei hálózatot leépítették. 1998-ban a gyermekgondozási segélyt újra életre hívták és mára a kedvezményezettek körét az apára és a nagyszülőre is kiterjesztették. 1985-től jövedelemarányos gyermekgondozási díjat is igénybe lehetett venni, amit a szocialista-liberális kormány Bokros-csomagja 1996-ban szintén eltörölt, de 2000 óta ismét folyósítják. A szocializmusban kialakított egyes támogatások tehát továbbra is érvényben vannak, sőt 2010-től kibővítésükre és újabb támogatási formák bevezetésére is sor került. Mindez beletartozik abba az általános közmegegyezésbe, hogy az államnak intézményi kereteket kell biztosítania ahhoz, hogy a nők egyszerre tudjanak helytállni a családban, a gyereknevelésben és a munkahelyükön is. 2020-ra a magyar családtámogatási rendszer Európa egyik legjobbjává vált.

Annak ellenére, hogy az 1945 utáni társadalmi, gazdasági változások a nők tömeges munkavállalását és képzését eredményezték, a hagyományos nőideál továbbra is érvényben maradt. Az elmúlt majdnem 75 év alatt

A gyermekszülés, a háztartás vezetése, a szakképzettség és/vagy a diploma megszerzése mellett a magyar nők természetesen továbbra is nőiesek és vonzók, csinosak és ápoltak maradtak. Rendben tartják a frizurájukat és a körmüket, jókat főznek, figyelnek a gyerekekre, támogatják és szeretik a férjüket, ápolják beteg, idős családtagjaikat. Ennek a többes szerepnek való megfelelés lett a magyar és a közép-európai nők emancipációs modellje. Teljes értékű nő, anya és munkaerő. [17]

A megszakított emancipáció

„Először azt kellett bizonyítanunk, hogy a nőket diszkriminálják, és hogy az rossz.”

Gloria Steinem [18]

A második világháború után az amerikanizált Nyugaton a nők visszavonultak a munka világából és otthon maradtak egészen a gyerek 10-12 éves koráig, sőt tovább. Náluk a nyolcvanas évekig az számított általánosan elfogadottnak, hogy a nők továbbra is elsősorban, sőt szinte kizárólagosan háziasszonyok és anyák. A lányok fő célja az maradt, hogy minél hamarabb férjhez menjenek és gyermekeket neveljenek. Ez alatt, de sokszor ezt követően sem vállaltak munkát. [19] Ezt az tehette lehetővé, hogy Nyugaton a középosztályhoz tartozók körében, egészen a hetvenes évek végéig működött az egykeresős családmodell, vagyis a férj annyit keresett, amiből el tudta tartani a családját. Emiatt a vasfüggönyön túl nem épültek ki a gyermekek felügyeletét vállaló állami intézmények, sem a bölcsődei, sem az óvodai, sem a napköziotthonok hálózata, és amikor munkaerőhiány alakult ki, mint például a hatvanas években, akkor sem a nőket, hanem a vendégmunkásokat állították be dolgozni, például Németországban vagy Franciaországban, illetve a bevándorlókat az USA-ban. 1990 után, amikor az újraegyesített Németországban munkaerő-felesleg alakult ki, az egykori NDK-ban kiépített óvodai-és bölcsődei hálózat leépítésével tartották a munkaerőpiactól távol az ott már évtizedek óta munkavállaló nőket. [20]

A nyolcvanas évek óta az USA-ban és Nyugat-Európában is több helyen válságba jutott az egykeresős családmodell, ami a középosztálybeli nőket is munkavállalásra kényszerítette, mert részt kellett vállalniuk a családi költségvetés biztosításában. Ennek ellenére sok országban még ma sem része a közellátásnak az állami gyermekgondozói intézményhálózat. Az USA-ban szülési segély sincs, a gyermekszülést magánügynek tekintik, és néhány nap, illetve pár hét után illik a nőknek újra munkába állniuk.

1945 után tehát teljesen másképp alakult a magyar, vagyis a szocialista tábor és az amerikanizált nyugati nők élethelyzete. Az első csoporthoz tartozók a második világháború után azonnal dolgozó nőkké váltak, és ennek megfelelően teljes jogú állampolgárokként jelentek meg a munkaerőpiacon, vettek részt a politikai és társadalmi életben. Többes szerepben álltak helyt: anyaként, családanyaként, nőként, feleségként és munkavállalóként. Az amerikai modell ugyanekkor a női emancipáció megtorpanását eredményezte. A két eltérő női szerepfelfogás nagyon élesen kidomborodott, amikor 1959-ben az egymással versengő, ellenséges szuperhatalmak kereskedelmi kiállítást rendeztek egymás fővárosaiban. A Szovjetunió innovációs nagyhatalomként mutatkozott be, három Szputnyikot is kiállított, hogy technikai-technológiai eredményeivel villogjon. Az USA az amerikai életformának a bemutatásával vágott vissza Moszkvában. Egy három hálószobás, „jellegzetes” amerikai munkásotthont állított ki, csili-vili csoda konyhával, a legkorszerűbb fogyasztási eszközökkel, háztartási gépekkel, tárgyakkal, köztük színes televízióval. A szovjetek a modern tudományokban elért eredményeikre fektették a hangsúlyt. Azt üzenték, hogy gazdasági növekedésük már most is meghaladja az évi hét százalékot, percek kérdése és lekörözik az USA-t. Az amerikaiak pedig azt, hogy az amerikai életmód, az „american way of life” minőségibb, élhetőbb, emberibb és boldogabb életet biztosít az átlagembereknek. Az USA a fogyasztói társadalom magasabb életszínvonalát állította szembe az ellátási gondokkal küzdő, szűkös szovjet mindennapokkal. Hruscsov az amerikaiak moszkvai kiállítását megnézve azt vágta az őt körbevezető Nixon fejéhez, hogy „ez a kiállítás arról szól, hogy ti a konyhában akarjátok tartani a nőket. Mi ennél többre becsüljük őket.”

Hruscsov meggyőződése szerint a két világrendszer közötti küzdelemben a tudomány és az innováció elsőbbsége lesz a meghatározó. Tévedett. A fogyasztás iránti vágy döntött. A szovjet modellbe kényszerítettek is a neonfényes reklámok diktálta nyugati világra vágytak. Fogyasztani akartak.

Az amerikanizált Nyugaton és a szovjetizált Keleten 1945-től a nők szerepe eltérő módon alakult.

Amikor mi, a hetvenes-nyolcvanas években az amerikai és nyugat-európai nők megkésett emancipációs mozgalmairól értesültünk, „kicsit lekezelően, úgy néztünk rájuk, mintha az kimerült volna a melltartóik lobogtatásában. Azt sugallva, hogy nekünk ilyen bohóckodásokra nincs szükségünk, nincs miért utcára vonulnunk, hisz ami miatt ott tüntetnek, azt mi már elértük. Más kérdés, hogy tüntetni, utcára menni, gyülekezni, csak úgy, a szocializmusban nem is lehetett.” [21] A magyar nők munkába kényszerítése hosszú időre megfosztotta a társadalmi megbecsüléstől azokat az asszonyokat, akik továbbra is „csak” a családjuknak éltek, gyermekeiket nevelték. Velük szembe azokkal az első generációs értelmeségi nőkkel példálóztak, akik tanultak, kiemelkedtek, helyt álltak a férfias munkák világában. Pont, amikor a nyugati nőknek elegük lett a háziasszonyi szerepkörből, kezdte a szocialista nőpolitika jobban megbecsülni a családi életet, az otthont, a gyermekvállalást és a gyermekekről való gondoskodást az első helyre tevő nőket. Kezdett felértékelődni a konszolidált családi élet, nagyobb teret engedtek a fogyasztásnak, a divatnak, a kényelemnek.

Amikor 1990-ben, a szovjet birodalom bukása után térségünk amerikanizációjára sor került, a női emancipáció és a feminizmus nyugati képviselői minderről tudomást sem véve kezdtek minket a női egyenjogúsággal kapcsolatos témákban is eligazítani a nemzetközi szabványoknak megfelelően. Ugyanazokat a tapasztalataiknak megfelelő célkitűzéseket akarták elfogadtatni velünk, amiket Kolumbiában, Albániában, Indonéziában, Irakban, illetve Kenyában is szorgalmaztak. Szokásuk szerint copy paste-tel dolgozva, figyelmen kívül hagyták, hogy a női egyenjogúság területén ők vannak hozzánk képest mintegy három évtizedes lemaradásban. Nem nekik kéne tőlünk tanulniuk? Tőlünk, akik már

A macsó 1968

„Miféle rontás sújtotta a mi nemzedékünket, hogy hirtelen úgy kezdtünk tekinteni a fiatalokra, mint valami tökéletes igazság küldöttjeire?”

Federico Fellini

1968 nemzedéki robbanása drámai erővel állította új pályára a nyugati világot. Berlin, Milánó, Párizs, Washington baby boom korosztálya szembefordult szülei világával, hogy forradalmat csináljon. Ha nem is rögtön társadalmit, de ami sokkal fontosabb: kulturálist. Elfoglalta az intézményeket, az egyetemeket, az oktatást, a médiát, majd a huszadik század végére a politikát is. A Nyugat hatvannyolca macsó mozgalom volt. Vezetői, ideológusai, hangadói, aktivistái egytől-egyig férfiak voltak, akik nem akartak a női emancipáció félbeszakítása miatt megoldatlanul maradt „női” kérdésekkel foglalkozni. Pedig addigra a nyugati egyetemeken is egyre több női hallgató volt. Amikor a mára liberális női ikonná vált Ruth Bader Ginsburg 1956-ban beiratkozott a Harvard jogi karára, még csak kilenc női hallgató jutott ötszáz férfira. Ez a helyzet 1968-ra kezdett megváltozni. Az egyetemi oktatás tömegessé válása a női hallgatók számát is jelentősen megnövelte. Ugyanakkor a nyugati nők mozgásterét akkor még mindig a házasság, a gyermeknevelés és a ház körüli munka háromszöge határolta be. Amikor az egyetemekre járó, illetve frissen diplomázott lányok azt tapasztalták, hogy az új nemzedékek ’68-as forradalma „nélkülük” zajlik, elhatározták: saját zászlót bontanak. ’68 tehát a nyugati nők emancipációs küzdelmében is vízválasztóvá vált. Annál is inkább, mert ekkor jelent meg és vált széles körűen hozzáférhetővé a fogamzásgátló tabletta, ami lehetővé tette, hogy a szexualitás és a reprodukció elváljon egymástól. Elindult a szexuális forradalom, ami a vasfüggöny mindkét oldalán felszabadította a nőket a nemkívánt terhesség fenyegetése és az ezzel járó házasodási kényszer alól azzal, hogy rizikómentessé tette a szexuális együttléteket. A szexualitással összefüggő tabuk nagy része kezdett megszűnni, a viktoriánus korszakból örökölt szigorú szabályok legnagyobb része érvényét vesztette. A nők a férfiakkal egyenrangú félként élhettek nemi életet, dönthettek szexuális életükről. Samuel Colt pisztolya gondoskodott arról, hogy a férfiak és a nők egyenlők legyenek, a fogamzásgátló tabletta pedig arról, hogy a nők szabadok legyenek. A szexuális forradalom teoretikusai szerint a tabletta és az óvszer lettek a szexuális forradalom sarlói és kalapácsai.

A nyugati nők megkésett forradalma

„A gyerekek általában nem lázadnak fel. Történelmi visszatekintésben a hatvannyolcasok voltak a kivétel.”

Houellebecq

A hetvenes évektől a nyugati nők is elérkezettnek látták az időt arra, hogy kitörjenek a nukleáris családból és a házimunka világából. A jelet Betty Friedan 1963-as The feminine mysticque című könyve adta meg. Friedan három gyermekes elvált asszonyként azt állította, hogy az az életforma, ami a házasságba és a háziasszonyi létbe zárja a nőket, jelentős részüket nem elégíti ki. A munkapiacról való kiszorulásuk és a férjüknek való kiszolgáltatottságuk sokukat megalázza és boldogtalanná teszi. Munkája nagyban inspirálta azt a nőjogi küzdelmet, ami az USA-ban, illetve az amerikanizált világban 1968 után kibontakozott.

A hetvenes évek végén, egyetem tanulmányaimat befejezve, többhónapos ösztöndíjat kaptam a bécsi egyetemtől, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia történetével foglalkozó doktori értekezésemen dolgozzak. Ottani diáktársaim meghívtak egy feminista összejövetelre. A gyűlés témája az volt, hogy miért nem mernek a lányok megszólalni a szemináriumokon. „Miért?” – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. „A fiúk miatt” – jött a magyarázat. „Nem értem” – mondtam. „Nekem, illetve a diáktársaimnak Magyarországon nem voltak ilyen gondjaink.” Elképedtek, és többet nem hívtak. Az osztrák egyetemista lányoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a határaikon túl, a szocialista Magyarországon más a nők helyzete. Nem mintha érdekelte volna őket. Ahogy a mi egyirányúsított propagandánk sem hangsúlyozta, hogy hozzánk képest mennyire szűkre szabottak a nyugati nők lehetőségei.

Nyugaton a hetvenes évektől kezdtek a nők a saját testükhöz való jogokkal kezdtek foglalkozni, mindenekelőtt a reproduktív jogokkal: a fogamzásgátlással és a művi abortusz kérdésével.[22] Később, már a huszonegyedik században ez kiegészült a mesterséges megtermékenyítés következményeinek tisztázásával, valamint a szexuális zaklatás, a családon belüli erőszak és a nemi erőszak erőteljesebb bűntetőjogi szankciójának követelésével. Élénk viták folytak a prostitúcióról, ami nálunk tiltott volt, vagyis hivatalosan nem létezett, Nyugaton viszont szabadon virágzott. A prostitúciót a legtöbb feminista ellenezte, a nők kizsákmányolásának egyik formájaként tekintett rá, és egyaránt büntetni akarta a futtatót és az ügyfelet is.

A terhességmegszakításhoz való jog volt az egyik legfontosabb cél, amiért a feministák harcba indultak. Önrendelkezési joguk megéléseként tekintettek a terhességre és a magzatról való rendelkezést a női testről való rendelkezésként értelmezték. Azzal érveltek, hogy a terhesség a nő testében zajló folyamat, ami mindaddig, amíg fennáll, a terhes nő életének minden fontos vonatkozását döntően meghatározza. Ezért a róla való döntés elvonása a legsúlyosabb módon érinti a nő önrendelkezését. Érvelésük szerint a terhes nő későbbi személyes sorsát alapvetően befolyásolja, hogy megszüli-e a gyermekét. Ha az állam a művi terhességmegszakítás tilalmával a magzat kihordására kényszeríti a nőt, megfosztja a sorsa fölötti rendelkezéstől, amivel alapvető emberi jogának gyakorlását hiúsítja meg. A feministák szerint csak annyi várható el, hogy a várandós nők – terhességük felismerése után – komolyan nézzenek szembe saját erkölcsi meggyőződésükkel, és felelős módon mérlegeljék, hogy a terhesség elutasításának indoka – a saját legjobb felfogásuk szerint – valóban kellő súlyú-e. Ezt követően hozzanak olyan döntést, amit jó lelkiismerettel tudnak vállalni. Mára ez az akkor sok tekintetben forradalminak számító felfogás vált uralkodóvá. A gyermekvállalásról való döntést a nők kizárólagos jogaként határozzák meg, miközben a megszületett gyermek esetében az állam kikényszerítheti az apa felelősségvállalását. Véleményem szerint a megfogant magzat elvetetéséről, illetve a születendő gyermekről közösen kellene döntenie az anyának és az apának. A férfiak kirekesztése ebből azzal az indoklással, hogy az „én testem, az én döntésem” önző a magzattal szemben.

A fogyasztás, mint életcél

„A Nyugat közös eszméje a Szent Fogyasztás”

Molnár Tamás

A hetvenes évektől Nyugaton is kezdtek a nők egyre nagyobb számban munkavállalókká válni, ami fogyasztóként is felértékelte őket. Ezt megelőzően is nyilvánvaló volt, hogy a háztartások költéseinek mintegy nyolcvan százalékáról a nők döntenek, de innentől kezdve önálló pénzügyi döntéseik is lettek. A dolgozó nők számára a házi munka egyre inkább management jellegű feladattá változott, aminek az elvégzésére a háztartási gépek elterjedésével az addig gyakorlatlan férfiak is alkalmassá váltak. A háztartásokban egyre nagyobb szerepet kaptak az elektromos „cselédek”: a vasaló, a mosó- és mosogatógép, a centrifuga, a habverő, a konyhai robot, a hajszárító, a pirító, a sütő, a hűtőszekrény, a vízforraló, a kávéfőző, a grillsütő stb. Hatalmas szupermarketek tették egyszerűbbé a bevásárlást. A házi munkában egyre jobban elmosódott a férfi és női munka közötti határvonal, ami fokozatosan el is tűnt. A gépek általánossá válása az iparban is egyre több helyen visszaszorította a fizikai erőt igénylő munkát, amiket így a nők is el tudtak látni. A nők „felszabadítása” Nyugaton olyan jól haladt, hogy 1975-öt az ENSZ a „Nők Nemzetközi Évének” nyilvánította. Ugyanakkor a francia nők azzal a szlogennel tüntettek Párizsban, hogy a „Moulinex nem szabadítja fel a nőket.”[23] És az abortuszhoz való jogukat követelték. Pedig a férjezett francia nők akkor már egy évtizede, 1965-től szabadon vállalhattak munkát és a férjük engedélye nélkül is nyithattak bankszámlát. Nyugat-Németországban minderre a házasságban élő nőknek még egy évtizedig, egészen 1977-ig várniuk kellett. Férjük engedélye nélkül addig nem helyezkedhettek el a munkaerőpiacon.[24] Az USA-ban az 1970-es évektől a nők is kaphattak hitelkártyát.

A két modell közti különbségek eléggé szembeötlőek. A szocialista modell nem hagyott választási lehetőséget, erővel belekényszerítette a nőket a munka világába, leértékelte a gyermeknevelést, a háztartás vezetésével, a beteg- és idősgondozással kapcsolatos tevékenységet. Dupla műszakra fogta és ezzel hatalmas terhet rakott a nőkre, akik „felszabadításukat” sok esetben többletfeladatként, emberfeletti teljesítményre kényszerítésként élték meg. Az úgynevezett könnyűiparban dolgozók a valóságban igencsak nehéz fizikai munkát végeztek, és bár az akkori viszonyokhoz képest nagyon jól kerestek, a legtöbbször hajnali 3-4 között keltek, ellátták az állatokat, megfőztek a családnak, mielőtt reggel 6-kor nekikezdtek a fonodai, illetve szövödei munkájuknak. Harminc évesen úgy néztek ki, mint a mai hatvanasok. Csak sokkal később értük el, hogy az állam biztosítsa a választás lehetőségét: azt, hogy a nők szabadon eldönthessék, otthon maradnak-e a gyermekekkel, és meddig, vagy pedig amint lehet munkába állnak. A kezdeti évtizedek nehézségei ellenére, az önálló pályával és keresettel rendelkező női modell megszilárdult, a különböző női szerepek összeegyeztetésének kialakult és szervesült a rutinja. A mai magyar nők egyenjogúsága természetessé és megkérdőjelezhetetlenné vált.

A szovjetizált területeken a második világháború után általánossá, sőt kizárólagossá vált a kétkeresős családmodell. Ez azt jelentette, hogy a családi költségvetés fedezéséből a nőknek is ki kellett venniük a részüket. A nyolcvanas évektől Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is stagnálni, sőt csökkenni kezdett a középosztály jövedelme. A középosztálybeli nőknek is munkavállalókká kellett tehát válniuk. Az alsóbb jövedelmű rétegeknél a nőknek ezt megelőzően is ki kellett venniük a részüket a családi költségvetés biztosításából. Az állami gondoskodásnak a miénkre hajazó intézményrendszerét azonban a legtöbb helyen nem építették ki, sok helyen az állam még ma sem támogatja a dolgozó nőket olyan bőkezűen, mint az egykori szocialista országokban, illetve az orbáni Magyarországon. Az USA-ban és számos más nyugat-európai országban továbbra sem számít közjónak a gyermek, megszületése és felnevelése magánügy maradt.

A nőkre nehezedő többes terhelés egyik következménye, hogy megváltozott a gyermekvállalással kapcsolatos felfogás. Az újabb, már egyenjogúsított nemzedékek kezdtek a gyermekre a fogyasztást korlátozó tényezőként tekinteni. Az amerikai way of life ugyanis ahogy már említettük, a fogyasztást emelte a legfontosabb életcéllá, ami egyre elfogadottabbá tette azt a felfogást, hogy a gyermek nem áldás, hanem teher, aki miatt többfelé oszlik a család jövedelme. A gyermek többé már nem a család fennmaradásának a záloga, nem is a családi munkaerőutánpótlás biztosítéka, mint egykor, hanem gazdasági tehertétel, és a nő kiteljesedését gátló tényező.

A válások általánossá válásával és az ezzel együtt járó partnerváltás, illetve partnerváltások eredményeként a két szülös nukleáris családot egyre többször váltotta fel az egy, illetve több szülös családmodell. Sok gyermeket nevel fel egyedülálló szülő, de elterjedt a több szülő is, akik közül sokan csak átmeneti időre vállalnak szerepet a gyermeket nevelő családok életében. A nukleáris családmodell tehát válságba jutott. De eltűntek, illetve ritkaságszámba mentek a nagycsaládok is. Kiment a divatból, hogy több nemzedék lakik egy fedél alatt, közösen nevelik a gyermekeket, gondozzák az időseket, végzik a ház-, illetve a háztartás körüli teendőket, közösen viselik a terheket.

A megkésett emancipációjú nyugati asszonyok sokáig csak elvétve és átmenetileg, férjhezmenetelükig kapcsolódtak be a munka világába. Életük egy meghatározó részében nem rendelkeztek önálló jövedelemmel, ami kiszolgáltatottá tehette őket és bekorlátozhatta mozgásterüket. Ugyanakkor lényegesen kevesebb teher nehezedett a vállukra, mint kelet-európai kortásaikéra. Különösen a hatvanas évektől vált ez szembetűnővé, amikor Nyugaton az életszínvonal jelentősen emelkedni kezdett, míg nálunk stagnált. A szociális piacgazdaságban élők életszínvonala még mindig meghaladja a térségünkét. Ez a különbség még ma sem tűnt el. A női egyenjogúság területén azonban a nyugati nők élethelyzete már nem tér el a miénktől. Jogaink, kötelezettségeink összemérhetők. A különbség csak annyi, hogy míg nekünk már a dédanyáink is emancipáltak voltak, addig a Lajtán túl ebbe a „kalandba” csak a nagyanyáik nemzedéke vágott bele.