Miért kell külön intézet Kertész Imrének? Miért nem a Petőfi Irodalmi Múzeum dolga az irodalmi hagyatékot ápolni?

A PIM-nek szerteágazó feladatai vannak, az egész irodalmi élettel foglalkozik. Mi azt szerettük volna, ha külön figyelmet kap Kertész Imre, az egyetlen Nobel-díjas magyar írónk és vele együtt azok az alkotók, akiket a kommunista diktatúrák elleni küzdelem jellemzett. Ez a közös Kertész Imre, Arthur Koestler, Pilinszky János, Petri György és a kevéssé ismert Sziveri János életművében. Mindannyian a szabadság elkötelezett hívei voltak, szemben álltak minden diktatúrával.

Kertész Imre megítélése meglehetősen ellentmondásos – erre az intézet megnyitóján Orbán Viktor is utalt, amikor felidézte: a 2010es választás után egy német újságíró megkérdezte tőle, büszke-e Kertész Nobeldíjára.

Az elsőre megütközést keltő kérdés szerinte arról tanúskodik, mennyire beskatulyázták Kertészt egy olyan helyre, ahova egyébként ő maga nem akart tartozni.

Ön hogy látja a megítélését?

Amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, a nagyközönség előtt ismeretlen volt. Mivel a Kádár-rendszerben végig kívülálló maradt, nem volt benne az irodalmi közéletben, nem tartozott egyik klikkhez sem. A kommunizmus alatt tudatosan választotta a teljes kívülállást, belső emigrációba vonult, nem kompromittálódott. Sokakat megdöbbentett, hogy miért pont ő kapta ezt az elismerést, és nem a sztárolt írók egyike. Emlékszem, hányan vitatták el a döntés jogosságát. Pedig helyénvaló volt, hogy Kertésznek ítélték oda a díjat.

Hogy a megítélése mennyire vegyes, végigkísérhető azokon a reakciókon, amelyek Kertész nyilatkozatait követték, és ahogy az állami kitüntetéseit fogadták. Amikor 2014ben Kertész megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent Istvánrendet, a jobboldal felhördült, a baloldal pedig, amennyire lehet, elhallgatta a hírt.

Kertészt mindkét oldalról támadták, úgy a jobboldali, mint a liberális radikálisok. A liberális értelmiség azért tagadta ki, mert egyformán elutasította a náci és a kommunista diktatúrát. Annak idején megjelent egy interjú vele az Élet és Irodalomban, amelyben azt mondta: tévednek, akik azt gondolják, hogy a Sorstalanság holokausztregény, hiszen a Kádár-rendszerben írta a Kádár-rendszer nyelvét használva, és soha nem tudta volna megírni az akkor átélt tapasztalatok nélkül. Az újságíró erre visszakérdezett, hogy mégis hogy gondolja ezt. Ezek után az ÉS következő számában Vári György megtámadta Kertészt, hogy ha így van, és ez nem holokausztregény, akkor jobban teszi, ha visszaadja a Nobel-díját. Nagyon felháborodtam ezen, és írtam egy cikket a Magyar Nemzetben arról, hogy elmúlt már az az idő, amikor valaki más döntheti el, miként kell egy alkotónak a saját művét meghatároznia. Ez is jól mutatja, mennyire zavart egyeseket Kertész szuverén gondolkodása.

A jobboldal is talált a maga számára megemészthetetlen mondatokat, amelyek közül kétségkívül a legerősebbek Kertésznek a magyarságára vonatkozó kijelentései: „Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak.” Nem sértő ez?

Az idézett mondat a német Die Welt lapnak adott interjújának a részlete, szó szerinti fordításban pedig így szól: „Ne címkézzen engem Magyarországhoz.” Majd így folytatódik: „Elég az, hogy a honfitársai engem zsidóvá tettek. Faji vagy nemzeti hovatartozás rám nem érvényes.” Kertész soha nem tartózkodott az erős kijelentésektől. Érzékeny művészember volt tele indulatokkal, megbántottsággal, büszkeséggel, ráadásul az élete nagy részét mellőzöttségben töltötte. Nagyon bántotta, amikor kétségbe vonták a magyarságát, és Imre Kertésznek hívták, ezeket mind a szívére vette. Egyszer így gondolt bizonyos dolgokat, egyszer meg úgy, de ha valaki ismeri a műveit, akkor azt a következetességet és mélységet, amellyel az alapértékekhez közelített, nem vitathatja el tőle. Egy nagy művészről beszélünk, mindenki megtalálja benne, amit keres, ettől nagy író; s mivel alkotó ember, reagált az őt érő impulzusokra. Büszke volt a magyarságára, épp ezért bántotta őt annyi minden. Pár év után hazajött, magyarul írt, időskorára újra otthonára lelt Budapesten.

Írásos hagyatékának nagy részét azonban a mai napig a berlini Művészeti Akadémia őrzi. Miért döntött az író a német főváros mellett?

Azért, mert akkoriban egyszerűen nem volt érdeklődés iránta, a Nobel-díj ellenére is mellőzött volt. Bántotta az is, hogy a holokauszttal kapcsolatban egyetlen munkáját nem idézik, pedig mégiscsak megélte, személyes tapasztalatai voltak, ráadásul nélkülözhetetlen esszéket és tanulmányokat írt róla. Ez a mellőzöttségérzés, a Nobel-díj ellenére vagy éppen azért, nagyon sértette. Mindenki irigy volt rá, és tulajdonképpen még ma is az.

A Végső kocsma című esszégyűjteménye, amely a 2000 es években írt jegyzeteit, naplófeljegyzéseit tartalmazza, és amelyben a szerző a legszemélyesebben vall életéről, nagy megütközést keltett a baloldalon. A Népszabadság számonkérte, hogy „a bántóan igazságtalan, politikailag túlzó elhajlásokat némi szerkesztői figyelem kirostálhatta volna”, a Magyar Narancs pedig ennél is egyszerűbben intézte el: „az író az utóbbi kötetével végképp kijelentkezett a minőségi, a saját függetlenségét megteremtő irodalmi kánonból”. Mindezt elsősorban a liberalizmus válságáról, a multikulturalizmus zsákutcájáról szóló állításai miatt.

Profetikus mondatai voltak Kertésznek már akkor Európa vergődésével kapcsolatban. Mit sem tudott még a mai menekültválságról, mégis előre látta a folyamatot, amely Európát végveszélybe kergeti. Egy nagy művész reagál a korára, környezetére, és hamarabb, mivel érzékenyebb. Ő figyelt, mélyen elemzett, és meglátta azokat a dolgokat, amelyeket mi csak később vettünk észre. Ezért is érdemes szépirodalmat olvasni. Houellebecq is jóval korábban megírta mindazt, ami ma történik Franciaországban.

Egy évvel ezelőtt ön esszét írt Európa helyzetéről a The New York Times című amerikai lapba. A populizmus védelmében című írása óta hogy látja, mennyit változott a helyzet?

A drámai az, hogy szinte semmennyit. Nem reagálunk, nem kapjuk össze magunkat, nem próbálunk a dolgokkal szembenézni. Ülünk, és olyasmivel foglalkozunk, aminek semmilyen érdemi kihatása nincs azokra a kihívásokra, amelyekkel szemben állunk. Az embernek az az érzése, hogy egy robogó gyorsvonaton a kilincseket fényesítjük, és közben azt hisszük, ezzel befolyásoljuk, hogy a vonat milyen irányba megy.

Egyre több konzervatív gondolkodó, így a közelmúltban elhunyt Roger Scruton is a visegrádi országok által képviselt középeurópai alternatívában látja a jövő zálogát. De vane esély megőrizni KözépEurópát egy gyengülő unióban?

Ha körülnézünk a világban, mit látunk? Amerika befelé fordul, önmagával foglalkozik, a helyét keresi. Identitásválságba került, és megkérdőjeleződött a küldetése, amelyet az első világháborúban Wilson elnök fogalmazott meg. Ha pedig Amerika magával foglalkozik, és magára hagyja Európát, kérdés, mire jut a kontinens nélküle. Van-e az Európai Uniónak jövője? Ezek nem a messzi jövő, hanem a ma meg a holnap kérdései. Egy sor új kihívó tűnik fel – ott van például Kína és a muszlim világ –, miközben az unió rengeteg belső problémával küzd, amellyel nem hajlandó szembenézni. Hogyan fog Franciaország többsége együtt élni a muszlim kisebbséggel? Az ország vezetése nem tudja eldönteni, hogy szegregációra kell-e berendezkednie, hogy ki integrál kit és milyen áron. Ezekkel a súlyos kérdésekkel nekünk nem kell szembenéznünk, hiszen nincsenek ilyen jellegű problémáink; a V4-nek a külső nyomás ellen kell védekeznie. Ahhoz viszont, hogy Közép-Európa meg tudja tartani az identitását és a szuverenitását, az itteni nemzeteknek össze kell kapaszkodniuk. Nagy kérdés, hogy abban a túlerőben, amely ez ellen hat, milyen erősnek bizonyul.

Ön több írásában is rámutat a szoft politika erejére, vagyis a kulturális terület feletti uralom döntő szerepére. Napjaink szellemiideológiai vitáiban látja a kulcsot a politikai küzdelmekhez. Ebben hogy állunk?

Induljunk kicsit messzebbről. Jól látszik az USA-ban, hogy a republikánusok őrületes hibát követtek el akkor, amikor csak a gazdaságra és a politikára koncentráltak, és a kultúrát átengedték a másik oldalnak. Amerikában ma az egyetemek kilencven százalékban baloldali, liberális vagy marxista vagy liberálmarxista kezekben vannak, de a média és a tudomány pozíciói is. Ne felejtsük el: a Szovjetuniót is a szoft politika győzte le, nem más. Minden, ami ma a hollywoodi filmekből vagy a Netflixből ránk zúdul, baloldali, liberális, a nyugati fősodor üzeneteit sulykolja. Ezzel nem könnyű felvenni a harcot, de enélkül nem fog menni.

Az előző hónapokban a hazai kulturális élet újra csatatér lett, hol a színháztörvény vált ki durva indulatokat, hol a tudományos intézmények sorsa, most épp a Színház és Filmművészeti Egyetem ügye. Vidnyánszky Attila szerint a kultúra területén elmaradt rendszerváltás zajlik most. Egyetért ezzel?

Látni kell, hogy a balliberális, posztmarxista kör hatalmas előnnyel indult, negyvenöt évig csak ők tematizálhattak, minden az ő kezükben volt. Ha néha akadt egy-két ember, aki másként gondolkodott, azt esetleg fügefalevélként megtűrték, de sem az oktatásban, sem máshol nem juthatott érdemi szerephez. Ráadásul 2010-ig a média is nyolcvan százalékban az ő kezükben volt. Ekkor ébredtünk, és megpróbáltunk a kulturális életben pozíciókat keresni. Ám ez nagyon nehéz, mert a tankönyvekben még mindig főleg az ő narratívájuk van, a meghatározónak mondott szaktekintélyek zöme továbbra is a posztliberális táborba van beágyazva. Ráadásul a nyugat-európai támogatást is ők tudhatják maguk mögött. 1989–90-ben azt hittük, az antikommunizmus válik majd a fősodorrá, de nem, az anti-antikommunizmus maradt továbbra is az. Ezért még nagyobb nehézségek árán tudunk csak helyzetbe kerülni a kulturális szférában és a szellemi életben. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen szimbolikus jelentőségű, hogy a 21. század elején szégyenszemre Marx- meg Lenin- szobrot állítanak Németországban.

„A színművészetit a hetvenes évek közepétől egy baráti társaság sajátította ki, az ül rajta a mai napig” – fogalmazott az SZFE körüli balhé kapcsán egy rádiós interjúban. Miben látja az elhúzódó konfliktus lényegét?

Az SZFE ügye az állatorvosi ló. Van egy lepusztult intézmény, amelynek az infrastruktúrája minősíthetetlen, a filmes stúdiók, az eszközök, a színházi rész rettenetesen rossz állapotban van, és alulfinanszírozott. Emellett az oktatást még mindig ugyanaz a gárda tartja kézben, amely a hetvenes években került helyzetbe. Nem azt mondom, hogy ők ne tartsanak kurzusokat, előadásokat, csak azt, hogy ne ezek a hetven év feletti emberek szabják meg, milyen legyen a színházi kultúra a 21. században. Akik között ott van az a Székely Gábor, aki a hetvenes években az MSZMP kongresszusán Kádár, Biszku és Brezsnyev elvtársak jelenlétében tartott beszédet. Ne próbáljuk ezt a dolgot bagatellizálni! Ahhoz, hogy ő ott megszólalhasson, a kommunista művészetpolitika befolyásos tagjának kellett lennie. Ne állítsuk már be őt és a kommunista káderpolitika többi kedvezményezettjét a művészi szabadság felkent apostolának!

Egyesek a színészképzés újragondolását szorgalmazzák. Erről mi a véleménye?

A színművészeti főiskola egyetemmé válása számomra eleve értelmezhetetlen. Sokkal inkább gyakorlati képzésnek kellene ott lennie. Vagy lehetne pár kiemelt színház saját stúdióval, ahol képezik a színészeket. A performanszokat elnézve pedig azt látom, a felszólalók egy része nem is végzett főiskolát: Csákányi Eszter, Pogány Judit. Öt év egyetem nélkül is elégnek bizonyult számukra az, amit Kaposváron megtanultak. Árulkodó volt, ahogy Básti Juli azt mondta: a betolakodók menjenek onnan. Vagyis szerinte a magyar színészképzés egy belterjes dolog, amelyet valakik örökbérbe kaptak? Nagy baj, ha a művészet arról szól, hogy új tehetség, új impulzus nem juthat be. Márpedig itt ez a helyzet: ennek a körnek szemmel láthatóan a belterjesség adja az erejét. Aki pedig belterjes, és csak összekapaszkodva érzi magát biztonságban, az tart a versenytől. Ez a legnagyobb probléma. Hiányzik belőlük a magabiztosság és a bátorság, hogy versenyhelyzetben is megállják a helyüket. A kezük közül kikerülő művészeknek pedig fogalmuk sincs, hogy nem az úgynevezett szakmának, hanem a közönségnek kellene megfelelni.

A tiltakozók sérelmezik, hogy a régi gárdából nem kapott legalább egy ember helyet az új kuratóriumban. Nem kellett volna ezt a gesztust megtenni?

Én is jártam egyetemre, és baromira nem érdekelt, hogy hívják a rektort vagy a dékánt. Az ember nem azért megy oda. Ki az, aki azért megy színésznek, mert megfelelő a kuratórium összetétele? Az oktatóknak sem azzal kellene foglalkozniuk, hogy ki ül a kuratóriumban, hiszen az irányító testület.

Arra kellene inkább törekedniük, hogy a szenátusban ott legyenek, hozzák az ötleteiket, újítsák meg a képzést, megőrizve azt, ami folytatandó tradíció. Sokszor elhangzott már, a kuratórium nem szól bele az oktatásba, az eddigi tanárok is taníthattak volna tovább. Fogják szavukon őket, és mutassák meg, mit tudnak! Egyébként én is tanszékvezető egyetemi tanár vagyok, de nem foglalkozom azzal, hogy ki a rektor. Azzal foglalkozom, amit tanítok, és hogy a diákok meg vannak elégedve vagy sem. Nem is értem ezt a felfogást!

Időközben arra is fény derült, hogy az SZFE körüli hisztéria nem spontán szerveződés, hanem egy jól előkészített, irányított politikai akció már 2022re hangolva. Nem tart attól, hogy ez csak tovább fog erősödni?

Nem tudom, ki lepődött meg ezen. Tisztán látszanak a felvételeken, hogy az utcán tüntetők nagy részének nincs is köze az egyetemhez, se a diákokhoz, és nem is tanulnak, illetve tanítanak ott. Vannak erők, amelyek arra törekszenek, hogy itt állandó hiszti legyen, amely aztán alapot ad arra, hogy a „fejlett Nyugat” megleckéztessen minket. Ők nyilvánvalóan erre használják az ügyet.

Nem veszíthet szavazatokat ezzel a kormány?

Kizártnak tartom. Úgy látom, a magyar embereket nem érdekli különösebben a dolog. Azt megértették, hogy ez egy körülhatárolható érdekcsoport akciósorozata, amely nem őket akarja megszólítani. Nem is szimpatikus nekik. Még a fodrásznál sem tudtam erről beszélgetést kiprovokálni, pedig ott egész nap a rádió mellett dolgoznak. Ma, amikor ezerszámra veszítik el az emberek a munkájukat, tönkrement a teljes turizmus, szállodák, vendéglők, az embereknek nincs megélhetésük, nekünk azzal kell foglalkoznunk, hogy a hetvenhat éves Székely Gábor, az MSZMP egyik kultúrpolitikusa vezethet-e még tanszéket, és továbbra is ő meg a barátai, rokonai irányítják-e a színművészeti egyetemet? Milyen baloldal az, amelyiknek ez a fő téma? Nem az, hogy mi lesz azokkal a pincérekkel, takarítókkal, szakácsokkal, légiutas-kísérőkkel, és még sorolhatnám, akik az utcára kerültek? Hallottunk egyetlen velük együttérző mondatot ettől a tüntikéző körtől? Szolidaritásról papolni úgy, hogy a saját előjogaikat védik, de senkivel nem szolidárisak: ez jellemző rájuk.