Tisztelt Miniszter úr, Miniszteri biztos Asszony, Professzor és Docens Asszonyok és Urak, kedves Vendégek!

Miközben joggal és okkal ünnepeljük 1956-ot, mint a hazánk és a világ történelmét egyaránt új irányba állító függetlenségi harcot, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy 1956 forradalmi őszén az ország, a magyarok végezték a munkájukat, tanultak, nevelték a gyermekeiket éppúgy, mint ahogyan azt bármelyik másik napon tették.

A forradalom híre, a nemzet szabadságharca természetesen mindent felülírt azokban a napokban. De a forradalom napjaiban is élni kell, aratni, dolgozni, szüretelni.

A korabeli források arról tanúskodnak, hogy abban az évben október 22-én kezdődött el a szüret a tokaji hegyvidéken. Mintha még az időjárás, a rendes őszi munkák is a forradalom szolgálatába álltak volna. Mintha még az évszak is azt üzente volna: eljött a perc, szüretre fordult az idő!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét Önök jól ismerik. Fontos és hasznos, ha időről időre, az októberi ünnepeken, az évfordulókon felidézzük 56 politikai, katonai, diplomáciai fordulatait és eseményeit. Példaként állítjuk a forradalmárokat, a szabadságharcosokat, a kórházi dolgozókat, a megtorlás elől menekülőket bújtatókat, azokat, akik november 4-dike után sem adták fel. Fontosnak és helyesnek tartom, hogy minél többet beszéljünk róluk!

De ma fordítsuk másfelé is a figyelmünket. Emlékezzünk meg azokról az emberekről, akik 11 évvel a világháború után erejüket megfeszítve küzdöttek azért, hogy az ország újra éljen, eltartsa magát és lakóit. Talán nem is mérjük fel az időtávokat: 1956-ban alig 11 évvel jártunk a világháború után. Gondoljanak bele ebbe a mai napból: mintha most úgy kellene élnünk, hogy alig egy évtizede, 2005-ben ért volna véget egy óriási háború. Minden sebe, vesztesége, fájdalma, tragédiája itt élne velünk, a mindennapjainkban, mint ahogy 1956-ban ott volt az akkori magyarokkal a pusztító háború sajgó emléke: a németek, a nyilasok, a megszálló szovjetek minden borzalma. Akkor minden keserűséget legyűrve és minden hitet beleadva kellett küzdeni azért, hogy az ország újra működjön: ne szétbombázott csatatér, hanem termőföld, gyár, iskola, szőlőgazdaság legyen belőle.

Tisztelt Ünneplők!

1956 szőlősgazdái – ahogy az ország egésze – 60 évvel ezelőtt a szabadságot elbukták. Kicsiny kárpótlásként kaptak egy csodálatos szőlőtermést, egy nagyszerű évjáratot. Egy olyat, amelynek borait joggal sorolják az évszázad legjobb magyar borai közé. Jelképesnek tartom, hogy az 1956-os tokaji aszú bekerült ebbe a gyönyörű évkönyvbe.

Legyünk büszkék a tokaji és más magyarországi szőlősgazdákra! Akkor is értették, ma is értik az egyik legfontosabb parancsot: élni a legfontosabb!

Küzdeni kell a szabadságért, mert a szabadság hozza meg a munkát, a sikert, az elismerést, a közösséget. És közben élni kell, élni a családdal, a gyerekekkel, a szőlőshegyre hajnalban együtt felbaktató gazdákkal, a napszámosokkal, a fuvarosokkal, a szüreti kalákával.

És természetesen őrizni kell az emlékeket! A forradalom emlékét, a szabadságvágyat. És megtartani belőle amit csak lehet a következők generációknak. Egy történetet, egy eldugott lyukas zászlót vagy egy jó palack bort. Egy 1956-os tokaji aszút.

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy emlékezzünk 1956 hőseire, az utcákon harcolókra és a szőlőhegyeken értük imádkozókra. Azokra, akik ezekben a 60 évvel ezelőtti palackokban ránk hagyták a szabadság ízét! Isten áldja őket ezért!

Köszönöm, hogy meghívtak és meghallgattak, köszönöm, hogy gondoltak 56 hőseire, sok sikert kívánok a munkájukhoz!