- Van emléknapja a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak, sőt, 2002-től múzeumuk is. Túl az első Trianon-emléknapon, mi a konklúzió? Kellene egy nagy múzeum ide is?

- A kommunizmus és a holokauszt áldozatainak emléknapját nagyon fontosnak tartom. Kellenek azok a pillanatok, amikor megállunk, együtt gyújtunk gyertyát, együtt hajtunk fejet az áldozatok előtt. A Terror Háza Múzeum ezt a célt is szolgálja: segít az agyonhallgatott, el nem mondott történetek megismertetésében. A Trianon-emléknap kijelölésével régi adósságot törlesztünk, ez a nap mostantól kezdve a nemzeti összetartozás napjává válik. Hitet tesz arról, hogy minden magyar minden magyarnak testvére. Szép lezárása ez a XX. század egyik legnagyobb traumájának.

- De mit mutat a Terror Háza Múzeum elmúlt 8 éve: feltépni sikerült-e a sebeket, vagy gyógyítani is?

- Nagyon sok fehér foltot igyekeztünk bemutatni, feltérképezni. Múzeumba zártuk a múltat, és ez bátor tett volt. Tabukat döntöttünk le. Elkezdődött a traumák kibeszélése, hisz hosszú időn keresztül még beszélni sem tanultunk meg a fájdalmainkról: az egypártrendszerű diktatúrában csak egyfajta történelemértelmezést engedtek. Ez nem sebtépés, éppenséggel a gyógyítást segíti.

- Van, aki a pontos egészségügyi diagnózisra süket, más a tragikus hírekre. De valamilyen fokon biztos mindenki védené magát a rossztól, a szörnyűségek tudásától, kénytelen szemlélésétől. Végül is miért jobb az egyszerű állampolgárnak, ha a vészkorszak, a rákosista évek vagy Trianon égő igazságtalanságával szembesítik?


- A diktatúrák megnyomorították a nemzet lelkét. Ha ezt elfojtjuk - nem beszéljük ki a sérelmeinket, a fájdalmainkat, a hibáinkat -, soha nem gyógyulunk meg. Betegen, legyengülve, mentális torzulásokkal nem lehet építkezni. Közben pedig ránk köszöntött a XXI. század: új kihívásoknak kell megfelelni, tanulnunk kell a múltunkból. Büszkének kell lennünk, hogy több mint ezeréves történelmünk van, amelynek vérzivataros századaiban is minden nehéz helyzetből fel tudtunk állni.

- A szlovák parlament határozatban mondta ki: Trianon örök. A történész ki mer-e effélét jelenteni?

- A történész soha nem a jövőt fürkészi, hanem a múltat kutatja. De sok szlovák kollégám maga is megélte, hogy Csehszlovákia sem tartott örökké.

- Volt egyszer egy, azután pedig még egy bécsi döntés. A húszas évtizedben mert volna valaki nagyobb tétet tenni rá, hogy húsz esztendő múlva visszacsatolják a területek jó részét?

- Mindenki remélte, hogy a Trianonban meghúzott határok csak ideiglenesek, és hogy még az ő életükben helyreáll a régi rend. A jövőtől a múlt restaurálását remélték. Ezért fogadták a bécsi döntéseket olyan kitörő örömmel.

- Ennek fényében bűn-e, ha valaki minden militarizmustól, revánsvágytól mentesen ül otthon, és csendesen várja a történelem újbóli igazságtételét?

- Természetesen nem bűn. Az emlékezés nem más országok megsértése, nem az ő belügyeikbe való beavatkozás. A Terror Háza Múzeum főigazgatójaként is sokat dolgozom munkatársaimmal azon, hogy nemzetközi konferenciákon kényes kérdéseket, témákat vitassunk meg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy eddig mindig le tudtam ültetni egy asztalhoz a szomszéd nemzetek történészeit is. Vallom, hogy a közös tárgyalások, a közös programok, egymás kultúrájának megismerése sokat segíthet. Össze kell fognunk, hogy az előttünk álló kihívásokra meg tudjunk felelni. Közös a régió, csak együtt sikerülhet tennünk érte. Ehhez pedig, mint már említettem, nélkülözhetetlen a szembenézés.

- Magyarország így vagy úgy, de csődközeiben. Ilyenkor szigorúan tilos a nagy, szimbolikus történelmi sérelmeket elővenni (pl. törvény a kettős állampolgárságról és Trianon emléknapjáról), vagy épp szükséges?

- Mindig hangsúlyoztam: egy nemzet történelmében a szimbolikus lépések a legfontosabbak. A nemzeti szolidaritás, a szimbolikus gesztusok segítenek megtalálni egymáshoz az utat. Más országban élünk, a történelem egy időre megpecsételte a sorsunkat, de közösek a gyökereink, közös a történelmünk, közös a nyelvünk, közös a kultúránk. A kettős állampolgárság az egyik legfontosabb kérdés. 2004. december 5-én egy óriási sebet ejtettünk határon túl élő testvéreinken, akik sokkal nehezebben élhetik meg magyarságukat. Régi ígéretek válnak most valóra.

- Ha a mindenféle megtiportságból való felemelkedés valóban valamennyiünkön is múlik, miféle programot lehet¬ne adni az ebben részt vállalni kívánó történésznek, autó¬szerelőnek, gazdag embernek és szegénynek?

- Az összefogás erőt ad. A történelmi pillanatokban soha nem az a kérdés, kinek mi a foglalkozása, gazdag-e vagy szegény. Olyankor szolidaritásból, emberségből vizsgázunk. Ez az igazi megmérettetés. Nézze meg, most árvíz idején is kiderült: az embereknek helyén van a szívük!