- Hallottam egy érdekes rádióbeszélgetést, amelyben az volt a kérdés van-e és ha igen, mit takart a XXI. századi magyar nemzetfogalom. Ön szerint?

- Ezt még nem tudjuk. A XIX. század végi baloldal úgy képzelte, hogy az osztályhoz tartozás fontosabb szervező elv lesz, mint a nemzeti hovatartozás. úgy vélték, az osztályharc fogja meghatározni a XX. századot. Nem így lett. A liberálisok és baloldaliak ezt nehezen veszik tudomásul. Elhangoznak részükről olyan butaságok, hogy a nemzet- és államhatárok lebegnek, a nemzeti identitást az európai fogja felváltani. A demokratikus politikában azonban csak a nemzeti közösség, az állampolgár adhatja meg a legitimitást, hiszen ő választja a vezetőket. A dinasztiák idején az volt a természetes, hogy nemzetek feletti birodalmak voltak, a dinasztiák uralma számított legitimnek. Őfelsége, Ferenc Józsefnek a horvát, a magyar, az osztrák, a cseh, és a többi nemzet egyformán alattvalója volt.

A demokráciák azonban vagy föderalista, vagy nemzetállami alapon állnak. Magyarországon az államhatárok nem esnek egybe a nemzeti határokkal, a politikai és a nemzeti közösség nem fedi egymást. Éppen ezért olyan nemzetstratégiára lenne szükség, mely egyaránt szolgálja mind a két közösség érdekeit. Ez nem történik meg. Sajnos nálunk, akik a nemzeti identitást csökkenteni akarják, nacionalizmussal vádolják azokat, akik ezt az identitást képviselik. Nem tudom, hogy a nacionalizmusnak miért van ennyire pejoratív értelme. Gondoljunk csak bele: a Szovjetunióval vagy a nácizmussal szemben a nacionalista, vagyis a nemzeti felszabadító mozgalmak milyen fontos szerepet játszottak, hiszen a hódító, megszálló nagyhatalmak erőteljes törekvései ellenére az itt élők megőrizték nemzeti identitásukat és végül kivívták, illetve visszanyerték nemzeti önállóságukat.

- Van-e nemzeti stratégiának?

- Nincs. Magyarországon bizalmi, politikai, társadalmi és kormányzati válság van. Hiába csatlakoztunk a NATO-hoz és az unióhoz, ezek a szervezetek szintén krízisben vannak. Geopolitikai hangsúlyeltolódással kell szembenéznünk, s ezen belül villámgyorsan meg kellene találnunk az új helyünket, de nem látom jelét, hogy ezen bárki is gondolkodna. Magyarországon megszűnt a politika, a hatalmat birtoklók egyórás érvényességű válságkormányzást folytatnak. Holott száz csatát is meg lehet nyerni és még mindig elveszett a háború. Hitler is rengeteg ütközetet megnyert, hatalmas diadalokat aratott, de a háborút elbukta. Hiába nyer meg a miniszterelnök egy napot, sajnos – és ezt nagyon szomorúan mondom – az ország, a köz ügye vesztésre áll, és ha így folytatódik el is bukunk majd.

- Az őszödi beszéd után kezdtünk el erkölcsi, politikai, bizalmi válságról beszélni, pedig az talán csak az utolsó csepp volt. A rendszerváltás „letudása” után mintha céltalanná vált volna az ország.

- A rendszerváltás után volt néhány stratégia cél: a demokratikus intézményrendszer megteremtése, a NATO-hoz és az unióhoz való csatlakozás. Amikor ezeket elértük, kifulladtunk. A szomorú az, hogy a döntéshozók arra se tudnak válaszolni, mit kezdjünk a tagságunkkal, és ennél kisebb problémát sem képesek kezelni, mert az egész kormányzás csak arról szól, hogy Gyurcsány Ferenc hogyan ússza meg az adott napot. Ez abszurdum. A világgazdaság hatalmas krízisben van, ennek a kimenetele csak paradigmaváltás lehet. A ma hatalmon lévő társaság ezt fel sem fogja: csak reggeltől estig rohangálnak, folyamatosan tanácskoznak, különböző neveket adnak a válságstáboknak, s ennyi pótcselekvés mellett végül nem marad idejük gondolkodni és ténylegesen kormányozni. Nálunk már az is hír, ha a miniszterelnök és a pénzügyminiszter „találkoznak”. A kormány úgy tesz, mintha kormányozna, mintha lenne ötlete, de azt mindenki látja, hogy nincs mögötte gondolat. Nálunk évek óta látszat- bulvárkormányzás folyik.

- Miért nem képes a politikai elit célokat meghatározni? Miért írja felül évek óta a rövid távú politikai haszon a nemzeti prioritásokat?

- Mert a magyar társadalom eltűri, tolerálja mindazt, ami politika címén az országban zajlik. Eddig ugyanazt mondták az embereknek, mint a Kádár-rendszerben: jobb, ha nem foglalkoztok a politikával, mi mindent elintézünk, ti meg egyre több mindent kaptok, 13. havi nyugdíjat, svájci indexálást, itt egy kis pótlékot, ott egy kis hitelkompenzációt, stb. Az emberek eddig elhitték, hogy ez a végtelenségig így megy majd. De nagyon hamar elérkezik az igazság pillanata, amikor kiderül: az állami jótékonykodásnak ára van. Hatalmas adósságaink vannak, olyan gazdaságpolitikát folytatott a szociálliberális elit, amely az országot vesztő pályára állította. Most, amikor minden ország letér a költségvetési hiánycél betartásáról, mert muszáj a gazdaságot élénkíteni, nekünk nincs játékterünk, hiszen a korábbi „jó időkben” már mindent elherdáltunk. Nem beszélnek most sem őszintén az emberekkel, nem mondják meg, hogy mire kell számítani, nem mondják el, hogy ezekben az időkben nem szabad sztrájkolni és követelni, mert egyetlen cél van: a munkahelyek megtartása. Aki tud, dolgozzon! Munkahelyeket kell teremteni, ugyanis ha nem lesz munka, nem lesz kereset, ha nem lesz kereset, nem lesz fogyasztás és akkor minden leáll. Ha a világon mindenhol ez a helyzet, akkor miért gondolják a politikai vezetők, hogy nálunk másként lesz? Rettenetesen felelőtlenek a döntéshozóink és ennek beláthatatlan következményei lesznek.

- Nem vitatom, hogy a kormányzatot terheli a fő felelősség, de Ön hogyan látja: ha a Fidesz hatalomra kerül, lesz annyi bátorság és felelősség benne, hogy meghozza a népszerűtlen, ám elengedhetetlen döntéseket?

- Ez most már nem vállalás kérdése; két éve még az volt, mire odajutunk már nem lesz. Amikor ég a ház, vagy ugrasz, vagy ugrasz, és bízol benne, hogy tényleg kifeszítették alattad a hálót. Magyarország 1957-58 óta folyamatosan kölcsönökből élt, hol az oroszok, hol a többi szocialista ország, hol a „nyugati imperialisták” hiteleiből. Mindig csak ezekből tudtuk a viszonylagos jólétünket biztosítani. Az utóbbi években szerencsések voltunk, mert nagyon olcsó volt a pénz , szinte utánunk dobták a hiteleket. Most viszont nem lesz, aki adjon. Rosszul megy Amerikának, Európának, Ázsiának. Ki ad majd nekünk? Ha kapunk is forrást, annak nagyon nagy ára lesz.

- Politikai paradigmaváltás kellene. Ön szerint ez mikor születhet meg?

- Vége van, megbukott az a gondolkodásmód, amely ebbe a piramis-játékszerű turbókapitalizmusba vitte a világot. Helyette születik majd egy másik fajta kapitalizmus, de hogy mikor és mit kényszerít ki, azt nem tudom. A történelmi tapasztalat alapján ilyenkor alapvetően megváltozik minden. Ha ezt tétlenül nézzük, nem próbálunk meg felkészülni a valószerűre és nem helyezkedünk jól, akkor nagyon pórul járhatunk. A történelmünkben sokszor volt már ilyen, és be kell látni, vannak példák arra, milyen következményekkel jár, ha döntő időkben alkalmatlan elit áll az ország élén. Trianon miatt felelőssé lehet tenni a világ nagyhatalmait és ez jogos is, de az elsőrendű felelősség mégis azé a magyar politikai elité, amelyik nem tudta megvédeni a hazánkat.

- Hisz az értelmiség kikényszerítő erejében? Mintha az utóbbi egy évben kicsit felrázták volna magukat.

- Én ezt sajnos nem látom. Hiányolom azt a kényszerítő nyomást, ami rávenné a politikusokat, hogy elkezdjenek a fontos dolgokról, a kialakult helyzetről beszélni. Ehelyett eltűrjük, hogy PR-események uralják a közéletet. Hol nemzeti, hol gazdasági csúcs van, hol rendkívüli parlamenti ülés, de egyiken sem hallottam egy értelmes mondatot. Miről szóltak ezek? Mit értünk el velük? Semmit. Itt volt a Nabucco-konferencia. Arra költenek százmilliókat, hogy 20 másodpercre bekerüljenek a CNN-be. Több értelme nem volt, hiszen nem jött el rá senki, aki számít, de a kormánynak legalább addig sem kellett dolgoznia. Jobban jártunk volna, ha vezetőink ott lettek volna Davosban, ahol a világ vezetői tanácskoztak, mert ott talán első kézből értesülhettek volna arról, milyen irányokra kellene felkészülnünk. Hiába szervez Gyurcsány Ferenc különböző csúcsértekezleteket, hiába mond kisebb-nagyobb beszédeket, nem hiszem, hogy ebben országban bárki is kíváncsi még rá. Hiszen esélye sincs arra, hogy lépést tarthasson vele. Mire megjegyezné, hogy éppen mit mondott, addigra rég más lesz az álláspontja. Csak az elmúlt fél évben, kizárólag az adócsökkentés kérdésében több tucat, homlokegyenest ellentétes véleményt fogalmazott meg. Hát ki veszi ezt még komolyan? Amikor a Lehman Brothers csődbe ment és látszott, hogy Amerikában az összeomlás szélén van az ingatlanpiac, kinyitom az itthoni újságokat, ránézek a netre, és azt látom: tele van fizetett politikai hirdetésekkel arról, hogy mi szárnyalunk, és hogy 2009-re jobb lesz. Hogyan fordulhat ez elő? Milyen felelősségérzete van ennek a miniszterelnöknek? És a körülötte lévőknek? Milyen szellemi szint ez? Megalázó, amit csinálnak velünk. Mindenkit hülyére vesznek, és ennek nem lesz jó vége.

- A nemzetstratégiába kellene tartoznia például az oktatásnak, a kultúrának, a kisebbségi ügyeknek. A veszprémi gyilkosságból sajnos romaügy lett, de ezen nincs is mit csodálkozni. Pontosan a nemzetstratégia hiánya miatt romaintegráció gyakorlatilag nincs, rosszabb körülmények között élnek ma, mint húsz éve. A megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémák előbb-utóbb robbannak.

- Semmiről nem tudunk normálisan beszélni, miért pont erről tudnánk. Másrészt a nagyon domináns balliberális értelmiségünk annyira korlátolt, hogy azt gondolja: ha egyes szavakat betilt, akkor a problémák is megoldódnak. Ezek műmegoldások. Magyarországnak nagy szerencséje van, mert cigány kisebbsége mindig is a magyar társadalom integráns részének tartotta magát. Nem velünk szemben akarnak élni, hanem a többségi társadalomhoz akarnak tartozni. Csakhogy az elmúlt húsz évben sorra leépültek az integrációs intézmények, mint például a bölcsőde, az óvoda, a szakmunkásképzők és a katonaság. Másrészt egyes cigány vezetők – akik, a magyar elithez hasonlóan, tele vannak korrupcióval, piszkos ügyekkel – csak az egyéni érdekeiket képviselik és nem a közösségét. Be kellene látni végre, hogy az ország jövőjét veszélyezteti, ha egy csaknem 8oo ezer fős kisebbségnek a 90 százaléka munkanélküli. Magyarországnak előnyt kellene kovácsolnia abból, hogy létezik egy erős, családszerető, istenfélő, közösségféltő, sok gyereket vállaló kisebbsége. Képzést, munkát kell adni a cigányságnak, nem pedig segélyt. Egy cigány embernek, - hasonlóan a nem-cigányokhoz - ha nem tud dolgozni, ha nem képes eltartani a családját, ha nem tud példát mutatni a gyerekeinek, nem lesz tekintélye a családja előtt, nem lesz méltósága.

A 12-13 éves gyerekek pedig azt látják, hogy apám és anyám is otthon ül egész nap, egyik se dolgozik, sőt már a nagyszüleim se dolgoztak, akkor milyen lesz az ő hozzáállásuk a munkához. Munkát, közmunkát kell szervezni, és minden lehetséges eszközzel segíteni kell őket a képzésben. Amikor meghallom azt a liberális szöveget, hogy „egyenlő bánásmód”, rosszul vagyok. Miért kellene ugyanúgy bánni egy olyan gyerekkel, aki nem járt bölcsődébe, óvodába és otthonról semmiféle kulturális hátteret nem kapott, mint azzal, aki úgy ment az iskolába, hogy tudott írni és olvasni? Attól, hogy berakunk 30 gyerek mellé 2-3 olyat, akikről eleve tudjuk, hogy nem tud majd lépést tartani a többiekkel, megoldjuk a problémát? Nem kiscsoportos foglakozásban, ha kell, 3-4 gyereket kellene tanítani az első évben és csak akkor betenni őket a többiekhez, amikor már felzárkóztak? A cigányság most a többségi társadalmat hibáztatja, mi meg őket. Nem mentségeket kell találni a bűnözésre, hanem meg kell teremteni azokat a lehetőségeket, amelyek esélyt adnak másra. A magyar értelmiség egy része most a cigány bűnözői rétegben véli felfedezni az „új proletariátust”, mert úgy látszik, állandó szükséglet a számára, hogy találjon „elnyomottakat”, akikért lelkesedhet. Közös a felelősségünk Magyarországért, nem tűrhetjük, ha egyesek addig szítják az indulatokat, amíg robbanás nem lesz. Sokkal több empátiára van szükség mindkét oldalról.

- Egyfajta közmunkaprogram most elindul, bár ez valószínűleg nagyon kevés a romaintegrációnak akár az elkezdéséhez is.

- Programokkal hetente meg lehet tölteni a padlást, mégsem történik semmi. A helyzet kritikusan kiélezetté válhat. A felelősséget azoknak kell viselniük, akik helyzetben vannak. A maga pozíciójában mindenkinek megvan a saját felelőssége, és ez nem átruházható, sőt a történelem számon fogja kérni rajtuk. Rákosi is nagyon félt Sztálintól, jogosan, de ez nem menti fel a felelősség alól, ahogy az összes többi munkatársát sem, akik ott voltak mellette. A mai vezetők naponta játszanak el újabb és újabb esélyeket, és ez mind-mind emberi sorsokat érint, a mi bőrünkre megy. A kisebbségi kormány túlélése érdekében feláldozzák a közérdeket. Most igazán nem állunk olyan jól, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak.