Az Országgyűlés döntése következtében idén ünnepelhetjük először a magyar összetartozás napját. Ünnep ez?

– Egy nemzet történelmében mindig a szimbolikus lépések a legfontosabbak. Összetartja a több mint ezeréves magyarságot, erőt ad, jelképezi egy kormány szellemiségét. Történészként és a Terror Háza Múzeum főigazgatójaként is vallom: ki kell beszélnünk traumáinkat, fejet kell hajtanunk az áldozatok előtt, emlékeznünk kell hőseinkre. Ezért nagyon fontosak az ünnepek. Meg kell állnunk egy-egy pillanatra. Együtt kell gyertyát gyújtanunk.

A trianoni békediktátum évfordulója évtizedeken keresztül gyásznap volt a nemzet számára. A történész szerint ezen egy Trianon-törvény tud-e változtatni?

– Hosszú időn keresztül még beszélni sem tanultunk meg a fájdalmainkról. Egy történelmi narratíva létezett. Trianon óriási trauma. Természetesen egy törvény kevés ahhoz, hogy gyógyír legyen, de egy nagyon fontos alap, kiindulópont.

Meglátása szerint a szimbolikus gesztusoknak (Trianon-emléknap, kettős állampolgárságra vonatkozó törvény) van-e valódi nemzetegyesítő, nemzetösszetartó erejük?

– Abszolút. A nemzeti szolidaritás, a szimbolikus gesztusok segítenek megtalálni egymáshoz az utat. Más országban élünk, a történelem egy időre megpecsételte a sorsunkat, de közösek a gyökereink, közös a történelmünk, közös a nyelvünk, közös a kultúránk. A kettős állampolgárság az egyik legfontosabb kérdés. 2004. december 5-én egy óriási sebet ejtettünk határon túl élő testvéreinken, akik sokkal nehezebben élhetik meg magyarságukat. Régi ígéretek válnak most valóra.

A közéleti megszólalók nem értenek egyet abban, hogy a Trianon-emléknap belpolitikai „használatra” vagy inkább a határon túli magyarság felé irányuló gesztus-e. Ön ezt hogyan látja?

– Nem is értem ezt a kérdést. Magyar az, aki annak vallja magát. Attól, hogy nem egy hazában élünk, egy nemzet vagyunk. Az emléknap és a kettős állampolgárság ezt jelképezi.

A trianoni békediktátum aláírása több, Magyarországgal ma szomszédos állam megalakulásának előfeltétele is volt. Ezzel együtt elfogadható-e a szomszédok számára, hogy a magyarok megemlékeznek erről az eseményről?

– Az emlékezés nem más országok megsértését, a belügyeikbe való beavatkozást jelenti. Természetesen nagyon fontos, és tiszteletben tartjuk a jószomszédi viszonyt. Azt gondolom, ők is hasonlóan cselekedtek vagy cselekednének határon túl élő testvéreikkel. Türelmesnek kell lennünk a nálunk fiatalabb országokkal. A közös tárgyalások, a közös programok – egymás kultúrájának megismerése ebben sokat segíthet. Ők is be fogják látni, a 21. század elkezdődött. Össze kell fognunk, hogy az előttünk álló kihívásoknak meg tudjunk felelni. Közös a régió, csak együtt sikerülhet.

Sokan vélekednek úgy, hogy nem a múltat kellene vizslatni (nem a „sebeket kellene nyalogatni”), hanem inkább előre, a jövőbe nézni. Lehet-e jövőt építeni a múlt lezárása nélkül? Egyáltalán: lezárásnak tekinthető-e az emléknap törvénybe iktatása?

– A diktatúrák mindannyiunk számára bebizonyították, hogy mit jelent a történelemhamisítás, az elhallgatás. A nemzet lelke megnyomorodik. Így pedig nem lehet építkezni. Minden korból tanulnunk kell. Ez nem sebtépés. Pont ellenkezőleg: csak szembenézéssel kezdődhet el a jövő. Ehhez bátorság kell. Büszke vagyok arra, hogy mi, magyarok mindig, nehéz körülmények között is fel tudtunk állni. Több mint ezer éve a nyelvünk ellenére sem élünk elszigetelten a Kárpát-medencében.

Mit gondol, „élő” ünnep lesz-e a magyar összetartozás napja? Gyökeret ereszt-e a nemzetben, netán máris mélyen gyökerezik, s a törvény csak lehetőséget ad a külsőségekben való megnyilvánulásra is?

– Erre engedje meg, hogy konkrét példákkal válaszoljak. Az első Orbán-kormány idején született két nagyon fontos döntés: február 25-e a kommunizmus, április 16-a pedig a holokauszt áldozatainak lett az emléknapja. Arról tudok Önnek beszámolni, hogy mi a Terror Háza Múzeumban évről évre emlékezünk. Nagyon sokan jönnek el gyertyával, virágokkal ezeken a napokon hozzánk.

Ön mit vár a Trianon-emléknap törvénybe iktatásától, milyen következményekre számít?

– Elkezdődik a kibeszélés. Erősödik az összetartozás. Én nagyon optimista vagyok. Rendszeresen szervezünk nemzetközi konferenciákat, ahova mindig meghívunk cseh, szlovák, román, ukrán és szerb történészeket is. Azt tapasztalom, lehet, hogy sok mindenben nem értünk egyet, de egy asztalnál ülünk és a viták, beszélgetések közelebb hoznak minket egymáshoz.