Beszélgetésünk napján derült ki, hogy január végéről májusra halasztja a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány az Európa jövőjéről szóló konferenciáját. Miért döntöttek így?

– A konferencia bekerült a magyarországi választási kampány politikai adok-kapokjába. Ez megbénítja a vitát és a szabad gondolkodást, ezért döntöttünk az elhalasztás mellett.

A konferencia ötlete honnan jött?

– Az ötlet apropóját a visegrádi csoport magyar elnöksége adta. Mindannyian érezzük, hogy új, innovatív gondolatok szükségesek ahhoz, hogy az Európai Unió működése megfeleljen azoknak a kihívásoknak, amelyek kontinensünket a 21. században érik. A visegrádi országoknak is elő kell állniuk a saját víziójukkal Európa jövőjéről. Olyannal, amivel válaszolni tudunk a korábban megfogalmazott nyugati elképzelésekre, például Emmanuel Macron francia elnökére. Fontos, hogy világosan megfogalmazott jövőképünk legyen, amely vitára készteti az unió többi országának vezetőjét és közvéleményét.

A témákat és az előadókat úgy választottuk ki, hogy új gondolatokat halljunk, a megszokottakhoz képest eltérő nézőpontokból. Azért, hogy serkentsük a vitát, a gondolkodást. Ha mindig csak a jó előre megírt, unalmas, politikailag korrekt mondatok között mozgunk, abból nem születik új vízió.

Meglepte, hogy ekkora vihart kavart Milo Yiannopoulos meghívása a konferenciára?

– Meg. Milo Yiannopoulost a konferenciát megelőző napra, egy szabad, a nagyközönségnek szánt előadásra hívtuk. A vele szemben felhozottak mondvacsináltsága megütött. Nem értem, hogy a politika  ahelyett, hogy a választási kampánnyal foglalkozna, miért az ő meghívásán rugózott. Milo Yiannopoulos provokatív személyiség, de hát ezért hívtuk meg. Nem gondolom, hogy csak olyanokat kellene meghallgatni, akikkel az ember mindenben egyetért. Én sem értek egyet mindenben minden meghívottal, sőt számtalan kérdésben akarok is velük vitatkozni. De ha csak a saját gondolatainkat akarjuk hallani, ahhoz fölösleges konferenciákat rendezni, sőt, fölösleges demokráciában élni.

És a Milo Yiannopoulos meghívásával szembeni bírálatok tartalmához mit szól?

– Azt, hogy valakit, aki valóban vitatható kijelentéseket tesz a beleegyezési korhatárról – miközben egyébként egy olyan eset kapcsán teszi ezt, amelyben ő az áldozat volt és nem a tettes –, pedofilnak nevez a magyar megszólalók egy része, felháborítónak tartom. A pedofília – az egyik leggyomorforgatóbb tett, amit csak el tudok képzelni – cselekvés. Ilyet Milo Yiannopoulos nem tett, ilyesmi vele kapcsolatban föl se merült. Rossz mondatáért pedig bocsánatot kért.

Elmosni a határt egy hibás megfogalmazás és egy bűncselekmény között: ez nagyon veszélyes dolog. Sajnos ez egyre gyakrabban így van – a #metoo kampány során félreérthető vagy esetlen megjegyzéseket hoztak egy szintre emberek megerőszakolásával és más súlyos bűncselekmények elkövetésével. Ez veszélyes folyamat, amely nemcsak a szólásszabadságot veszélyezteti, de a mindennapi életben is ellehetetleníti a kommunikációt.

Erre jó példa Manfred Webernek, az Európai Néppárt frakcióvezetőjének minapi kálváriája. Weber szerintem már a szülőszobában, pólyába burkolva is politikailag korrekt volt, mert azt a fokú PC-séget, ami az ő karótnyeltségében testet ölt, nem lehet tanulni. Nos, ő mondott a minap egy mondatot, amely szerint végleges megoldást kell találni a migrációs válságra. Weber a finale Lösung kifejezést használta, amiből a PC-inkvizítorok rögvest rásütötték, hogy valójában náci, mert az általa használt megfogalmazás szerintük hajaz az Endlösung, azaz végső megoldás kifejezésre, amin a nácik az európai zsidóság elpusztítását értették. Manfred Weber természetesen nem ezt mondta, de ez az egyetlen, a legrosszabb esetben is szerencsétlen megfogalmazás elég volt ahhoz, hogy egy perc alatt nácinak bélyegezzék. Erős figyelmeztetés ez, hogy mennyire szabad komolyan vennünk azokat a bélyegeket, amiket ezek a PC-felelősök valakire ráaggatnak. 

Nagyon káros, hogy érvek és ellenérvek küzdelme helyett a politikai viták legfontosabb eszközévé a megbélyegzés, diszkreditálás, a partvonalon kívülre szorítás, szalonképtelenné tétel vált. Miközben ugyanazok, akik ebben jeleskednek, másokat szintén indokolatlanul a „szalon” részévé tesznek.

Natan Saranszkij, a szovjetunióbeli zsidók kivándorlásáért küzdő emberjogi mozgalom vezetőjének meghatározása szerint egy ország szabad, ha a főtérre kiállva valaki bírálhatja a rendszert, és emiatt nem éri semmiféle retorzió. Hogyan értékelné e mérce szerint Magyarországot? Van ma olyan téma, amiről nem lehet a főtérre kiállva szabadon beszélni?

– Magyarországon a legszigorúbb mércével mérve is szólásszabadság van. Ha valaki maga elé veszi a hetilapokat, megnézi a site-okat, napilapokat, egyáltalán nem arra a következtetésre fog jutni, hogy itt ne lehetne bármit leírni a regnáló kormányról, annak vezetőjéről és a többi politikusáról. Tüntetések és demonstrációk sora zajlott az elmúlt két ciklusban. Soha senkinek semmi baja nem lett. Nem úgy, mint a szoclib kormány alatt. Szerintem ezen a területen több, magukat fejlett mintademokráciának tartó uniós tagtársunknál jobban állunk. Ha megnézem a német sajtót, bealszom az unalomtól. Ott soha nincs szó semmiről. Ez nemcsak a szólásszabadság problémája, de a gondolatszabadságé is, hiszen a szabad beszédet már azelőtt meggyilkolják, mielőtt az ember kimondja a gondolatait. És akkor még nem beszéltünk arról az új németországi törvényről, amely január elsején lépett hatályba, és a közösségi oldalakon is korlátozza a szólásszabadságot. Mi lett volna, ha Magyarország vezet be hasonló, az internetes szólásszabadságot korlátozó szabályozást? Mivel azonban ezt nem Magyarország, hanem Németország vezette be, az uniónak hogy, hogy nem, nem szúr szemet a jogszabály. De Franciaország is hasonlóra készül. A politikailag korrekt kánon megfojtja a szólás- és a gondolatszabadságot.

Az európai emberek mindennapjaira nézve milyen következményei lehetnek ennek a folyamatnak?

– A migrációról 2015-től máig nem lehetett nyíltan beszélni és vitatkozni Németországban és a nyugati országok fősodrú médiájában, miközben ezerszámra fordultak elő az elmúlt két és fél évben olyan atrocitások, amelyek a migrációval, pontosabban az általa keltett indulatokkal álltak összefüggésben. Menekültszállókat gyújtottak föl, bevándorlókat dobáltak és vertek meg. Mindennaposak a migránsok által elkövetett atrocitások is. Gondoljunk csak a 2016 szilveszterén a nők elleni tömeges erőszakra Kölnben. Az egyik tanulság mindebből az, hogy ezek az elfojtott indulatok valahol felszínre törnek, amit nem biztos, hogy meg kéne várni. Persze a nyilvánosság feletti kontroll lehetővé teszi az elhallgatást – de ez megint csak nem oldja meg a helyzetet, legfeljebb a közvélemény ideig-óráig történő elaltatására alkalmas. Mi, akik negyvenöt éven át egy olyan diktatúrában éltünk, ahol egyáltalán nem volt szólás- és gondolatszabadság, az egyik legnagyobb vívmánynak tekintjük a szabad vita lehetőségét, amit meg kell védenünk. Nem vagyok híve annak, hogy azt mondjuk, hogy ez vagy az a közszereplő szalonképtelen, akivel nem fogok vitatkozni. Mindenkivel lehet beszélgetni vagy éppen vitatkozni, és ha megvan egymás iránt a kölcsönös tisztelet, akkor abból a vitából mind a két fél profitálhat. Bármennyire nem értek egyet a vitapartneremmel, ha nyitottan és empatikusan közelítek felé, biztosan találok olyan szempontot vagy nézőpontot, amire előzőleg nem gondoltam, vagy éppen nem figyeltem eléggé rá, sőt olyat is, amiben a másiknak van igaza.

Hogyan hatnak az unió jelenlegi problémái a mi térségünkre?

– A 2008-as gazdasági válság és annak kezelése, majd a 2015-ös migrációs krízis és annak elhibázott kezelése miatt a kelet-európai országok nem fogják többé eltűrni, hogy másodosztályú országokként tekintsen rájuk a Nyugat, mert a Nyugat elvesztette korábban birtokolt modellállító képességét.

1990 és 2008 között azt gondoltuk, hogy az szolgálja az érdekünket, ha minél hamarabb csatlakozunk az unióhoz, ahol egy működő modell vár minket, amit pusztán le kell másolnunk ahhoz, hogy – nyugat-európai szomszédjainkhoz hasonlóan – mi is jó pályára kerüljünk. Ezt már nem gondoljuk, sőt úgy érezzük, hogy túl naivak voltak a Nyugattal kapcsolatos várakozásaink. Ráadásul sokan érezzük úgy, hogy a Nyugat nem volt elég nagyvonalú a régió országaival szemben, hiszen 1990 után rögtön be kellett volna venni minket a szabad európai országok közösségébe. Ehelyett előszobáztattak minket, dirigáltak nekünk, miközben lenyúlták a piacainkat. Majd amikor végül, majd’ másfél évtizedes késéssel beengedtek minket maguk közé, akkor is azt éreztették velünk, hogy nem tekintenek minket egyenrangú szereplőknek.

De 2008 óta arról is meg vagyunk győződve, hogy az Európai Unió vezető hatalmai sem tudják, merre van az előre. Nem tudták úgy kezelni a válságot, hogy összeurópai szempontokat is figyelembe vettek volna. Máig nem voltak képesek úgy megváltoztatni a gazdaságpolitikájukat, hogy az képes legyen újra növekedési pályára állítani az unió gazdaságát. Sőt: pont Németország kényszeríti rá még mindig a többi tagállamra azt az előírást, hogy a költségvetési hiányt 3 százalék alatt kell tartani, bármennyire korlátozza is ez a beruházási kedvet – kivéve persze, ha Franciaországról van szó, hiszen mint Juncker bizottsági elnök úrtól megtudtuk, Franciaországra más szabályok vonatkoznak, mint a többi országra.

Azért ha nem összeurópai, hanem kifejezetten német szempontból nézzük, az eurózóna és annak pénzügyi és gazdaságpolitikája jóval kevésbé kudarcos – a német márkához képest gyenge, de a drachmához és a lírához képest erős euró a dél-európai gazdaságokat megnyomorította, de a német gazdaságnak nagyon is jót tett. Nem arról van szó inkább, hogy uniós cégér alatt a német nemzeti érdekek nagyon is hatékony érvényesítése zajlik?

– A németek óriási sikere, hogy nemzeti érdekeiket „európaizálni” tudták. Úgy tüntetik fel, mintha egész Európa minden állampolgára érdekében történne mindaz az unióban, főként az eurózónában, ami valójában rajtuk kívül mindenki másnak rossz. Mindezt úgy, hogy közben nem kell megfogalmazniuk, hogy ezek a folyamatok valójában hol esnek egybe a német nemzeti érdekekkel. Valljuk be, ez hatalmas bravúr a részükről. Viszont azt látjuk mostanában, hogy kezd nem működni a dolog, egyszerűen azért, mert túl sok a kárvallott. Németországban is kevés a beruházás és egy évtizede stagnál a középosztály jövedelme. Spanyolország a szétesés szélén áll, Olaszország gazdasági, politikai és társadalmi válságban van, Görögországot gyakorlatilag elvesztettük, mert olyan dolgokat kényszerített rájuk az unió, amelyeknek nagyon hosszú távú következményei lesznek. Ha pénzügyi alapokon Oroszországnak és Kínának sikerül megvetnie a lábát Görögországban, annak geostratégiai következményei lesznek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy magában Németországban is politikai bizonytalanság van, és arról sem, hogy színre lépnek új játékosok, amire az uniónak valamiféle választ kellene adni.

Sokáig az volt a válasz, hogy majd megkötjük a TTIP-t, ami megoldást nyújt a problémák egy részére, de ezt Trump győzelme egy perc alatt elfújta. Nem látok az unióban gondolkodást, nem látok stratégiai irányokat, nem látom jelét annak, hogy érzékelnék, milyen helyzetben vagyunk. Ehelyett különböző mondvacsinált ürügyekkel leckéztetik a kelet-európai országokat, főként Lengyelországot és Magyarországot. Ezt egyszerűen nem tudom másként látni, mint egyfajta önbizalom-erősítő kurzust egyes nyugat-európai országok számára, de azt érdemes a leckéztetőknek is végiggondolniuk, hogy a kelet-európai országok nélkül Európa nem Európa többé.

Geert Wilders úgy véli, hogy az unió már ma is egyfajta szuperállamként viselkedik, hiszen a közösséggel alapvető kérdésekben már most is az történik, amit elsősorban Berlinben, másodsorban Párizsban eldöntenek. Van innen még visszaút?

– A legfontosabb kérdés, hogy Németország az említett trükkel, amelynek segítségével „európaizálja” a saját érdekeit, meddig lesz képes Európát a német érdekek mentén meghatározni. Meddig hagyjuk mi, többiek, hogy az érdekeinket figyelmen kívül hagyják? A V4-es együttműködés voltaképpen annak felismeréséről szól, hogy vannak speciális érdekeink, amelyek számunkra fontosak, és amelyeket képesek vagyunk közösen képviselni. Ezt pozitív fejleménynek tartom.

Az már más kérdés, hogy Németország képes lesz-e a közeljövőben leküzdeni a saját belpolitikai megosztottságát.

Merkel 12 éves kancellárságát szokás megszakítás nélküli sikertörténetnek tekinteni, és kívülről úgy tűnt, hogy ezen az úton az első komolyabb problémát a 2015-ös migrációs válság okozta. Ön szerint ez zökkentette ki nyugalmából Németországot, vagy inkább egy tünete volt a már létező vagy kibontakozóban lévő belső problémáknak?

– A migrációs válság döntő szerepet játszott abban, hogy a polgárok elkezdtek a saját életükön is gondolkodni. Merkel egykori erőssége – ami egyébként most a bukását is okozhatja – a szakértői imázs volt ebben a bürokrata oligarchák uralta világban. A büroligarchák azok a bürokrácia soha számon nem kérhető, és soha meg nem választott kiskirályai, akik Brüsszelben és másutt, az európai intézmények élén állnak és önmagukat külön kasztként kezelik. Ők azt állítják, hogy a politika és az ideológia alsóbbrendű dolgok, és majd ők „szakmai” alapon megmondják, hogy mit és hogyan kell csinálni. Merkel éppen ezt emelte mesteri szintre, és a kormányzása másról sem szól, mint hogy mindent „lemerkelezett”, lemetszette az ellentéteket, és értéksemleges, azaz „szakmai” irányba igyekezett vinni a dolgokat. Az élet azonban nem az értéksemlegességről szól. Nem lehet kivenni a politikából a politikát, mert akkor nem marad belőle semmi. Németország pont ezzel szembesült, amikor nem lehetett vitát folytatni a migrációs válsággal kapcsolatban. Nem lehetett az értékekről beszélni, nem lehetett kimondani azt, hogy németség, és azt sem, hogy mi ezek vagyunk, ők pedig azok. Nem lehetett beszélni arról, hogyan fogunk együtt élni, kinek kihez kell alkalmazkodnia. Az egész kérdést technikai, logisztikai szintre süllyesztették, abból kiindulva, hogy elég beengedni őket, majd be kell őket iskolázni, egy-két év iskola után elkezdenek dolgozni, és azt hitték, hogy ezekkel az abszurd érvekkel le is tudták a kérdést. Papíron persze ez a terv jól működik, de tudjuk: ember tervez… 

Ma kötelezően elvárják mindenkitől, hogy a politikailag korrekt, üres szöveget ismételgesse, akármilyen pozícióban van, miközben senki nem teszi fel az alapvető kérdéseket. Németországban ma nincsenek kérdések, ezért nincsenek válaszok sem. Ebből vagy az következik, hogy a választópolgár elfordul a politikától és azt mondja, hogy csináljatok, amit akartok, mert én úgysem számítok, vagy megpróbál más irányban tájékozódni. Még akkor is, ha például a parlamentbe most bekerült új párt, az AfD olyan brutális akadályokkal találja magát szembe, amit mi el sem tudunk képzelni.

Mire gondol?

– Például arra, hogy az önkormányzat lekapcsolja a városi közvilágítást, mert nem ért velük egyet, amikor az AfD választási vagy más politikai gyűlést készül tartani. Képzeljük csak el, hogy ha Debrecenben történne mondjuk ilyen, egy ellenzéki tüntetésen… Németországban azonban úgy tűnik, ez bevett gyakorlat. Németország nagyon súlyos árat fog fizetni, ha nem engedi a politikát a felszínre. Hiszen csak bement oda másfél-kétmillió ember, másik ötmilliónyi meg török vendégmunkásként maradt ott, és egy jelentős része az erdogani politikát tekinti iránymutatónak. Ez már az a kritikus tömeg, amivel valamit kezdeni kell. Ez már kihívás a javából. Úgy demográfiailag, mint kulturálisan, de politikailag és az értékrendek szempontjából is.

Említette, hogy Merkel megtestesítője a politika bürokratizálásának. Az ő meggyengülése és Macron feltűnése ennek a bürokratikus politikának a más köntösben történő továbbélését jelenti, vagy éppen ellenkezőleg: azt, hogy a politika visszaveszi a kormányrudat a bürokráciától?

– Macron megválasztása azt tükrözi, hogy a hagyományos pártok elvesztik a polgárok bizalmát. Ezt látjuk Olaszországban és már Spanyolországban is. Macron újnak hirdette magát – majd meglátjuk, mennyire lesz az. Mindenesetre fiatal, ígéretes és egy új mozgalmat képvisel, abból kiindulva, hogy a két hagyományos erő, a jobboldal és a baloldal egyaránt lejáratta magát. A választók nem akarták őket. Macron ellenfele, Le Pen is új volt, a régiek bele sem tudtak szólni a versenyükbe. De még Németországban is, ahol minden elfojtottabb, a szociáldemokraták és kereszténydemokraták egyaránt meggyengültek, azért, mert egyiknek sincs már meg a saját karaktere. Nem tudnám megmondani, hogy milyen értékrendet képvisel a kereszténydemokrata párt Németországban, de azt sem, hogy milyen értéket képvisel az SPD.

Ez elvezet Magyarországra is, mert itt a baloldal már  Gyurcsánnyal elengedte a baloldali értékek képviseletét, és a neoliberális gazdaságpolitika hívévé vált. Utoljára Medgyessy próbált baloldali politikát folytatni, de például az egészségügy liberalizálása már kifejezetten neoliberális program volt. Ennek az lett az eredménye, hogy a 2008-as válság után először a liberálisok hullottak ki a politikából, most pedig a szocialistákat fenyegeti ugyanez a veszély, mert elárulták azokat az értékeket, amelyek miatt a választók támogatták őket. Amerikában is ez történt, amikor a demokrata párt „szánalmasnak” nevezte azt a réteget, amelyet eredetileg képviselt, és az egészet átengedte a másik oldalnak.

Láttuk, hogyan bánt el Sandersszel a demokrata elit…

– Igen. Sanders sikere is azt mutatta, hogy ő még képes volt ezekhez az emberekhez szólni. Van ugyanis egy nagy választói tömeg és bázis, amelyik igényli és elvárja, hogy valaki képviselje az ő érdekeit. De a hagyományos Demokrata Párt Amerikában vagy a szociáldemokrata pártok Európában – beleértve a teljes magyar baloldalt – magukra hagyták őket. Ez a hagyományos pártstruktúra kiüresedésével jár. Ennek is megvannak a konzekvenciái, megmutatkozik ez például abban, hogy a centrális erőtér, amit a Fidesz képvisel, mennyire ki tudott nyúlni a baloldali értékek irányába is, mert hamar felismerte, hogy sokan „árván” maradtak. Azért volt kétharmados sikere, mert a bal- és a jobboldal hagyományos szereplőit kitolta a szélre, és az összes többi szavazatot begyűjtötte. Úgy látom, hogy Magyarországon a politikai szereplők egy része ezt még mindig nem érti. Nemsokára választás lesz, de nem tudok egyetlen politikai üzenetet sem beazonosítani az ellenzék részéről. Kombinációkról hallani, listákról, jelöltekről, de olyan mondatot, ami a választókhoz szól, na, olyat még nem hallottam.

Európa jövője pedig mégiscsak arról szól, hogy milyen szerepet szánunk ennek az egyébként fantasztikus kontinensnek, amelynek erőssége, hogy sok különböző érdeket és hagyományt tud koordinálni, és amelynek tanult, tehetséges lakói vannak. Milyen jövőt tudunk kínálni nekik egy olyan világban, ami teljesen más szabályok szerint fog működni? Putyin elnöknek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy azé a jövő, aki legjobban tudja majd használni a mesterséges intelligenciát. Az már egy másik világ lesz. Aki abból indul ki, hogy a huszadik századot fogjuk folytatni, az rossz úton jár. Ez egy új század, új kihívásokkal, új feltételekkel. Nekünk ebben az új világban kell megmaradnunk, sőt erősödnünk, és ehhez kell a feltételeket megteremteni: hogyan tudjuk saját védelmi képességünket és politikánkat kialakítani? Ennek a politikának nem a huszadik századi konfliktusokat kell továbbvívnia. Azokról rég kiderült már, hogy – finoman szólva – sehova sem vezetnek.

Európában a realitás az, hogy a nemzetállamok a csatlakozással lemondtak a szuverenitásuk nagyon jelentős részéről. Ön szerint lehet-e ebből bármennyit is visszaszerezni a jelenlegi struktúrán belül? 

– Azt reménytelennek tartom, és nem is támogatnám, hogy a csatlakozási szerződéseket egyenként, minden országgal módosítgatni kezdjék, és még több szuverenitási elemről lemondjunk Brüsszel javára, mint ahogy azt Nyugat-Európában egyesek elképzelik. Ez téves irány volna. Elég sok mindenről lemondtunk önként, ezeket kellene közösen jól használni, nem pedig még tovább terjeszkedni. Ehelyett olyan ostobaságokat erőltetnek, mint a kötelező kvóta, meg a különböző büntetések és eljárások, például amiatt, hogy ki nyugdíjazza a bírókat Lengyelországban. Ezek nem visznek előbbre minket, ezeknek semmi, de semmi értelme. Ezek csak megerősítik ezt a régiót abban, hogy továbbra is gyarmatosító attitűddel akarnak kezelni minket.

A közös siker érdekében jó lenne ezeken felülemelkedni. Ha nincs közösség, akkor nem lesz megoldás. Most léptek ki a britek. Ha a lengyeleket is ebbe az irányba akarják lökdösni, akkor milyen Európa lesz ebből?

Reálisnak tartja, hogy a brüsszeli bürokrácia kilépésig szekálja Lengyelországot? De ugyanezt a kérdést Magyarországgal kapcsolatban is feltehetnénk.

– Remélem, hogy nem. De nagyon sok olyan elvakult szereplő van az unió vezetésében, parlamentjében, aki ezt akarja kiprovokálni. Olyan emberek szólnak bele az itteni politikai életbe, akiknél például Hollandiában egy évig tart, mire kormányt képesek alakítani, és akik a saját hazájukban nulla támogatással bírnak. Nevetségesek és egyben felettébb ellenszenvesek. Nekünk nem szokásunk odamenni és lediktálni, hogy mit is csináljanak Hollandiában vagy Belgiumban, vagy éppen Portugáliában. Miért gondolják, hogy nekik ide kell jönniük és ki kell minket oktatniuk? Sokszor az az érzésem, hogy miután ezek az országok elveszítették a gyarmatbirodalmaikat, azzal kompenzálják magukat, hogy itt osztják nekünk az észt. Egyenrangúnak kell bennünket tekinteni és szemmagasságból kell velünk beszélgetni, másként nem fog menni. Lengyelország nagy ország, miért kell páriaként tekinteni rá? 

Mi a tétje ön szerint az államfő által április 8-ra kitűzött országgyűlési választásnak?

– Az, hogy stabil kormánya marad-e az országnak. Az ellenzék szörnyű állapotban van, a hitelességi és kormányzóképességi együtthatójuk a számegyenes negatív tartományába esik.

Tét az is, hogy meg tudjuk-e védeni az érdekeinket a Nyugat neogyarmatosítási kísérletével szemben, amellyel a saját magunk által választott politikai vezetőket próbálják felülírni a legitimáció nélküli politikai erők. Ez ugyanis mérhetetlenül veszélyes a demokráciára nézve. A demokrácia legnagyobb pozitívuma, hogy a választók akaratából létrejön a többségi képviselet, amely a választók akaratát képviseli. Az ő munkájukat szintén a választók ítélik meg a következő választáson, és döntenek, hogy elégedettek-e vagy sem.

Az Európai Bíróságban ülő, megapénzt kereső bíró nem tartozik senkinek beszámolással, nem is választották az emberek, megerősíteni sem fogják, mégis meghatározó dolgokban szab irányt. Ezt veszélyes folyamatnak tartom. A civil szervezetek részéről ugyanez a helyzet. Nekik meg kellene maradniuk azon a szinten, amikor civil célokkal foglalkoznak, és nem képzelik magukat politikai szereplőnek. Mindenkinek a saját területén kell végeznie a munkáját. A civil szervezetek nagyon fontosak, de a hálózat, amit Soros György létrehozott és működtet a migrációs krízisben, szembe megy a magyar választópolgárok akaratával.

Az a tétje a választásoknak, hogy vajon meg tudjuk-e Magyarországot őrizni magyar országnak. Élhetünk-e úgy, ahogy mi akarunk, a saját hitünk, szokásaink és értékeink szerint, hagyományainknak és kultúránknak megfelelően, férfiként és nőként, szabad és felelős állampolgárként, vagy hagyjuk, hogy ránk kényszerítsenek egy idegen, törtidentitásokra szabdalt multikulturálisnak nevezett valamit, ami erősen hajaz arra az „új típusú szovjet emberre”, amivel már próbálkoztak nálunk a kommunista diktatúra utópiájának hívei. Nagyon nagy a tét tehát.

Eléggé hányatott évek vannak a Sorsok Háza mögött. Mit gondol, április után megnyílhat az intézmény?

– Nagyon remélem, hogy igen. Szükség lenne rá, mert fontos, hogy legyen egy olyan emlékhely a fiatalok számára, ahol a holokausztra egy régmúltba nyúló ügyként tekintenek, úgy, mint mondjuk a törökellenes harcokra vagy Mária Terézia korára. Hiszen már a nagyszüleiktől is távol áll. Fontos, hogy ezeket a fiatalokat úgy szólítsa meg ez a kiállítás, hogy megérezzék benne azt a történetet, ami rájuk is tartozik: hogyan lehet kirekeszteni, megbélyegezni, megalázni, tönkretenni és végül meggyilkolni embereket mondvacsinált ürügyek alapján. Ez fontos cél, ezért is vágtam bele. Amit összeállítottunk, az jól vizsgázott eddig mindenhol, ahol megmutattuk. Kár lenne ezt veszni hagyni, remélem, hogy megvalósul a Sorsok Háza. 

Ha már az egyik huszadik századi diktatúra szóba került, egy kérdés a másikról is. Mi az oka annak, hogy Lenint a közfelfogás ma is sokkal jobb színben látja, mint a 20. század többi szörnyetegét, Sztálint, Hitlert vagy Pol Potot? Tavaly novemberben volt a bolsevik puccs 100. évfordulója, nem sok Lenin-kritikát lehetett olvasni…

– Sokáig mindent elkövettek, hogy ne derüljön ki Leninről az igazság. Hét-nyolc évtizeden át alapító atyaként beszéltek róla úgy, hogy közben masszív terrorista vonásait elhallgatták. A 20. század második felében a nyugati értelmiség jelentős része marxista volt. Sok ma is pozícióban lévő politikus, publicista valami neomarxista szervezetben kezdett politizálni. Az egész nyugati, ’68-as indíttatású, marxista iskolázottságú elit abban érdekelt, hogy ne derüljön ki a kommunizmus emberellenes természete, mert akkor esetleg felmerülne a kérdés: ha így volt, akkor te miért nem írtad ezt meg, miért voltál cinkos, miért csatlakoztál hozzájuk? Mi a te felelősséged?

Ez is megterheli a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyt. Furcsa, hogy Németország, ahol az ország fele megsínylette a kommunista rendszert is, egyértelműen a Nyugathoz tartozóként viselkedik ebben a kérdésben. A nyugati egyetemeken a marxisták uralkodnak. Ez nagy probléma, és megnehezíti azt, hogy létre tudjon jönni egy közös európai álláspont a kommunizmusról vagy éppen Leninről. Mert amit mi megbocsáthatatlan bűnnek tartunk, az az ő számukra, ha nem is erény, de legfeljebb bocsánatos bűn, vagy még az sem.

(Gavra Gábor, Morvay Péter)