Korábban úgy fogalmazott, Amerika-barátként ez személyesen is sértette önt.

Így van, még én is nehezen viseltem, hogy azon kellett aggódni, mikor botlik meg egy lépcsőn vagy esik el a pódiumon. Méltatlan. Ennek nyomán az Egyesült Államok politikáját irányító elit mindenki előtt bemutatta, hogy az elnöki pozíciót be se kell tölteni, majd a háttérből el­rendezik a dolgokat. Ebből is elegük lett az amerikaiaknak.

Ami nekünk fontos: Trump hitet tett az orosz–ukrán háború lezárása mellett, az EU vezetői viszont egész másként nyilvánulnak meg, legutóbb a strasbourgi EP-ülésen. Mi következhet ebből az ellentétből?

Ez a háború Trump, illetve az őt támogató csoportok és választók számára nem prioritás. A problémák listájának végén található, sok választó azt sem tudja, hol van Ukrajna. Ám mivel pénzszivattyú, az új elnök le fogja zárni ezt a konfliktust, meg fog állapodni az oroszokkal. Azt még nem tudni, mi lesz a tartalma, a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartom, hogy Washington megszünteti a pénzügyi támogatást és a fegyverszállítást. Pontosabban: utóbbira lehet, hogy hajlandó lesz, ha Európa állja a költségeket. Hiszen ebben mégiscsak üzleti lehetőségek rejlenek, és ő alapvetően üzletember. Ezért tehát fontos kérdés, hogyan reagál majd az új helyzetre Európa, akarja-e egyedül folytatni a háborút Oroszországgal, ami eddig elsősorban amerikai érdek volt. Aggasztó, hogy az éppen kormányválsággal küzdő német kancellár azt mondta, nekik kötelezettségeik vannak Ukrajnával szemben. Az persze nyitott kérdés, meddig gondolja így.

Ha mégsem, visszaállhat az olcsó orosz energia és az európai, illetve német ipar kapcsolódása?

Nem tartom valószínűnek. Az Egyesült Államok ebben valószínűleg nem tesz majd engedményt, régi célkitűzése ugyanis, hogy megakassza a német–orosz egybekapcsolódást, ennek egyik lépcsőfoka volt, hogy az utóbbi években sikerült átállítania Nyugat-Európát a cseppfolyós amerikai gázra. Németország tehát már ki van szolgáltatva a tengerentúli nyersanyagoknak, miért is változtatna ezen a számára előnyös helyzeten a következő amerikai elnök? Ne feledjük: az Északi Áramlat 2. ellen George W. Bush óta valamennyi elődje kikelt. És persze tegyük hozzá azt is, hogy az oroszok a közelmúltban átállították az ener­gia­szállításukat a keleti nagyok irányába, akik ezt szívesen fogadják.

Akkor mit tehetünk?

Nekünk az a feladatunk Európában, hogy végre képesek legyünk meghatározni a saját érdekeinket, és fel is vállaljuk a határozott képviseletüket. Abban bízom, hogy ha erős kihívás érkezik az USA felől, ezen a téren is elkezdenek gondolkodni az európai vezetők.

Épp erről beszélt Orbán Viktor a budapesti kettős európai csúcson.

Európa számára egyértelműen ez a feladat. Csak bele kellene fogni végre a megvalósításba! Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy ebben is változás lesz, itt lenne az ideje. Egyelőre azonban az európai vezetőknél a düh és a gyászmunka dominál a Trump-győzelem miatt. Egészen furcsa, mennyire készpénznek vették Kamala Harris és a Demokrata Párt győzelmét, egyedül Orbán Viktor hangoztatja négy éve, hogy Donald Trump vissza fog térni a Fehér Házba, és hogy Európának fel kell készülnie erre. Ez ugyanúgy bejött neki, mint az illegális migrációval szemben tíz év óta vállalt álláspontja.

A morális szempontok mellett miért lesz jó nekünk, ha valóban véget ér a háború?

Először is: számítani lehet arra, hogy nem indul újabb fegyveres összecsapás, hiszen Trump az előző ciklusában sem indított demokráciaterjesztő háborút. Továbbá meg fog szűnni az amerikai tudatipari komplexum által erőltetett progresszív ideológiai nyomás, ami a kultúránk és hagyományaink felszámolását célozta meg, és valóságos átnevelőprogrammá eszkalálódott. Ahogy remélhetőleg az ezek részeként értelmezhető ngo-hálózat szorítása és a hazai ellenzék finanszírozása is visszaszorul majd. Talán nem gurulnak tovább hozzájuk a dollárok. Ez önmagában felszabadíthatja a magyar belpolitikát, végre külföldi befolyásolás nélkül vitathatjuk meg a saját dolgainkat. Hatalmas könnyebbséget hozhat nekünk, ha nem folytatódik a szankciós politika sem. Magyarország egyébként jórészt megtette már azokat a lépéseket, amiket Európának is meg kellene.

Mire gondol?

Próbáltunk nyitni keletre, Kína és a türk világ felé, aminek már vannak is eredményei, például az energiabeszerzés terén. Egyelőre sajnos nem látom, hogy az egyre szorultabb helyzetben lévő Németországban hasonló irányban gondolkodnának, de mondom, ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy így tesznek a jövőben. Sajnos egyelőre ott tartunk, hogy a zöldátállást tovább erőltetve bezárták az atomerőműveiket, és padlóra küldték a gazdaságukat.

Már ha létezik még egyáltalán Németország…

Nem vagyok benne biztos. A kulturális identitás és az önérdek érvényesítése tekintetében Berlin nem igazán mutatja fel azt a potenciált, amire képes lehetne.

Visszatérve Magyarországra: lehetünk úgy jóban mindenkivel, hogy közben az egyik, egyre bezárkózóbb szövetségi rendszerhez tartozunk?

A Nyugathoz tartozunk – ez nem is kérdés –, akkor is, ha szeretnénk mindenkivel jóban lenni. De végre megértettük: nekünk minden irányba nyitottságot kell mutatnunk. A türk világ például egy kétszázmilliós feltörekvő piac, nyersanyagokkal és ásványkincsekkel. Egyenrangú felekként tudunk beszélni, a kölcsönös előnyök és a tisztelet mentén. Szögezzük le: a mostani helyzetben nekünk valójában nincs is más esélyünk. Kína is hatalmas lehetőségeket tartogat a számunkra.

Mikor érezheti majd az egyszerű állampolgár, hogy ebből a kapcsolatépítésből maga is profitál? A gazdasági mutatók nem impozánsak.

Vannak beruházások, amik csak pár év múltán fordulnak termőre. Nem győzöm hangsúlyozni: Németország, Európa gazdasági motorja a jelek szerint tartósan lefulladt. A magyar, illetve a régiós ipar harminc évvel ezelőtt a német fejlődés bűvkörébe került, abba az irányba indult el, ám ez a stratégia most miattuk megbicsaklott. Ennek jeleit látva kezdtünk hosszú évekkel ezelőtt új utakat, új lehetőségeket keresni. A hatalmas kínai projektek ennek nyomán érkeznek Magyarországra, ám erre a félfordulatra az Európai Unió gyanakvással és rosszallással tekint. Nincs más lehetőségünk, mint hogy minden irányból összegyűjtsük a jó ötleteket, bevonzzuk a tőkét, és megteremtsük a megfelelő kapacitásokat. Még így sem tudjuk kivonni magunkat az EU egyre rosszabb gazdasági állapotának hatása alól. Persze a versenyképességünkért elsősorban mi vagyunk felelősek, a javításáért nekünk is tennünk kell, meg is teszünk mindent, amit tudunk. Vannak jó javaslataink mind a versenyképesség, mind a gazdasági teljesítőképesség növelésére. A határainkon folyó háború lezárásáért, a mielőbbi fegyvernyugvásért is megtettünk mindent, amit tudtunk. Európa nagyobbik részétől azonban a gyalázkodáson kívül mást eddig nem nagyon kaptunk. Meglátjuk, változik-e ez Trump győzelme és a német kormány bukása nyomán. Itt lenne az ideje a kijózanodásnak Európában! De addig sem maradhatunk tétlenek, épp a magyar társadalom önérdeke miatt.

Addig is itt van nekünk a világrendetlenség – ahogy az új esszékötetének a címe fogalmaz. Sok benne az utalás Európa gyökérvesztésére.

Mielőtt egy új rend kialakulna, mindig a rendetlenség az úr, erre utal a cím. Sajnos a Nyugaton eluralkodott az a gondolkodás, amely szerint nem számítanak a gyökereink, a kultúránk és a keresztény értékrend. Ez otthontalanná teszi az embert, elidegenedetté. Mert ha az ember sehol nincs otthon, akkor idegenül mozog, nem érzi a felelősséget a saját és közössége jövője iránt. A fősodor sajnos ebbe az irányba tart, kevés a gyerek, nagy az önzés, ez az egész liberális, lmbtq-, transzideológia végeredményben arról szól, hogy mindenki csak magáért él. Ez rossz pálya. Ha az ember egyedül van, magányos, nem tud életben maradni. Közösségi lények vagyunk, ha elveszítjük a mitudatunkat, csak a nihil, vagyis a semmi marad. Az orosz–ukrán háború kapcsán azonban egy igencsak szembeötlő ellentmondással találkozunk. A birodalmasodó, a nemzeti identitást megvető, sőt üldöző Nyugat üdvözli, sőt rajong az ukrán nacionalizmus és sovinizmus iránt, beleértve az orosz vagy a magyar nyelv bedarálására irányuló intézkedéseket is, és ugyanazzal a levegővétellel azt sulykolja, a többi nemzeti érzés nem számít, fel kell olvasztani egy európai birodalomban. A németek már azt mondják, ők nem németek, hanem európaiak. Az micsoda? Talán Amerikában vagy Ázsiában van értelme, amikor odautazik az ember, és azt mondja: ő európai, de Európán belül ez nem jelent semmit. Én büszke nacionalista vagyok, úgy hiszem, magyar emberként a nemzeti közösségem érdekeit kell képviselnem. Más ezt nem teszi meg helyettünk. Ez a mi hivatásunk.

Paradox módon a nemzeti lét felszámolása mögött eredetileg a háborúk elkerülésének szándéka állt. Elvileg.

A nyugati megmondóembereknek ez az egész valahol egy játék, ami annyiban igaz, hogy nem ők halnak meg százezrével a csatatéren, hanem az oroszok és az ukránok. Annál elviselhetetlenebbül cinikus mondatot, mint hogy „az utolsó ukránig harcolunk”, nem nagyon hallottam. Szégyen! Azok az ukránok, akik meghalnak a hazájuk védelmében, nemzeti hősök, és a legnagyobb tisztelettel vagyok irántuk. Azokról viszont, akik kibicként, szinte tét nélkül biztatják őket erre, lesújtó véleményem van. Ez nem erkölcsös magatartás, akármit mondanak is. Üres moralizálás. Remélem, hogy Trump révén ismét felértékelődik a reálpolitika és a pragmatizmus, ami az öldöklésnek is véget vethet. Hiába emleget igazságos békét Volodimir Zelenszkij, én olyat még nem láttam. Utoljára az első világháború után emlegettek a győztesek ilyesmit, abból lett Trianon, a második világháború és a vészkorszak. Egy ilyen öldöklő háború vagy kompromisszummal, vagy kapitulációval zárul, erre tanít a történelem. Ilyenkor is csak az erő számít. Az amerikaiak a világháborúkban feltétel nélküli megadást követeltek.