Azon kérdésünkre, hogy mi a véleménye a Dózsa-Pruck-ügyben hibázó Horváth Miklós professzor azon állításáról, miszerint fél a retorzióktól, Schmidt Mária úgy válaszolt, “aki ilyet mond, az önmagát minősíti”. Mondja meg nekem, mit gondolna egy szívsebészről, ha egyszer csak kiderülne, fogalma sincs, hány kamrája van a szívnek? – tette fel a kérdést a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Nyomatékosította, Horváth Miklós saját tekintélyét döntötte romba, nem végezte el a munkát, melynek lényege, hogy be kellett volna gyűjtenie az összes rendelkezésre álló dokumentumot, végig kellett volna kutatnia az összes irattárat, levéltárat, archívumot, értékelnie és elemeznie kellett volna a begyűjtött információkat. 

Pár hete lett hír, hogy Horváth Miklós professzor, a Terror Háza Múzeum 56-os szakértője felmondott, mert benézte a Dózsa versus Pruck fotóügyet. Ha jó emlékszem, az 56-os Emlékév során a ballib sajtó leginkább erre az áltudományos viharra építette fel magát, nem is rosszul, hiszen még önnek is be kellett számolnia a kuratóriumának. Most meg azt olvasom az Indexen, hogy Horváth professzor retorzióktól fél, bocsánatot kér, mi több, hogy éppen ön akadályozta meg abban, hogy időben megossza kételyeit a fényképügyben… Azt is nyilatkozta, hogy azért bontott szerződést, mert túl sok pénzt kapott, amit ő aránytalannak tartott. Már elnézést kérek, de hogy is van ez?

Az úgynevezett Dózsa-Pruck-ügy soha nem az emlékévről szólt, hanem belpolitikai tudatállapotokról, arról, hogy sokakban, akár fiatal újságírókban is ott él sajnos a Kádár-rendszer, pontosabban a diktatúra kétpólusú fekete-fehér világképe…

Értem, de önt mégiscsak hazugsággal, sőt, megfélemlítéssel vádolták meg. Ne vegye rossz néven, de ha jól látom, olyan közvetlen munkatársáról beszélünk, aki jelenleg végig roadshow-zza a ballib médiumokat és ordas csúfságokat mond önről. Mondjuk nem ő az első…

Látom, szeret sót hinteni nyitott sebekre.

Bocsánat, de a PestiSrácok.hu tudatállapota nem kétpólusú, szóval, Ön mit gondol erről a képtelennek tetsző helyzetről?

Miklós több mint tíz éven át volt kollégám és nem csak a közalapítványban, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is. Sok mindent végigcsináltunk együtt. Nem ez volt az első szakmai tévedése, de ez volt az első, amiről a kuratórium is beszámoltatott. A kuratórium nem ítélőszék, ott nekem kell helytállnom. Bemutattam a dokumentumokat, a jelenlévő kurátor-történészek pedig pontosan látták, mi történt. Kaptam hideget-meleget, amiért magamra vállaltam a kritikákat Miklós szakértéséért. A tudomány, mondta Tőkéczki László, nem az a világ, ahol mások tévedéseiért helyt lehet állni. Megkérdezték azt is, Horváth Miklós miért nem szólalt meg az ügyben eddig. Jeleztem, hogy megkértem rá, sőt helyettesem is így tett. Aztán kértük ezt vezetői üléseken újra és újra, ott 6-7 személy van jelen, nem titkos együttlétekről van szó. Miklós akkor elzárkózott a nyilvánosságtól.

Nyilatkozatában Horváth Miklós éppen az ellenkezőjét állítja, azt hogy ön nem engedte nyilatkozni, így nem tudta elmondani a kazah út utáni új véleményét, miszerint a képen Pruck van.

Nem szerencsés cáfolnia kérésemet ennyi tájékozott szereplő esetében. Gondolom, kínos számára az egész, amit megértek. De mit mondjak én? Azt tettem, amit vezetőként szoktam, helytálltam a munkatársamért.

Hogyan képzeljünk el azt a vezetői ülést, ahol feladatot osztott ki?

A Pruck-család jelentkezése után két dolgot kértem Horváth Miklóstól. Egyrészt alapos kutatással tárja fel a lehető legrészletesebben Pruck Pál és Dózsa László életútját, gyűjtse össze az összes olyan dokumentumot, ami a tárgyban fellelhető, hogy „pálfordulását”, azaz új véleményét megalapozza, mert anélkül az ugyanolyan szakmaiatlan marad, mint amilyennek az ezt megelőző, írásban adott véleménye bizonyult. Ez történészi alapkritérium. A másik kérés az volt, hogy a nyilvánosság előtt mutassa be ennek a kép-ügynek az állását, lehetőleg azt is, milyen piszok nehéz hatvan évvel ezelőtti felvételeket beazonosítani és mekkora erőfeszítés szükséges akár egyetlen apró előrelépéshez is. Egyiket sem vállalta sajnos. Állításával ellentétben, ő zárkózott el a nyilvánosság elől. Az ehhez szükséges kutatásait nem végezte el, nem mutatta be. Magyarán, ha „új” véleményét ugyanazokra az érvekre építi, mint a teljes emlékévet támadó 56-os Intézet néhány történésze, az édes kevés, sőt kifejezetten tudománytalan. Bármilyen meglepően hathat, azzal, hogy alapos kutatást kértem tőle, nem csupán a Pruck-család és Dózsa László jogos igényének kívántam eleget tenni, de Miklóst is abba a helyzetbe akartam segíteni, hogy legyen muníciója. Nehéz megemészteni, ha az ember ’56-os szakértőről, egy akadémiai doktorról beszél, hogy volt kollégám épp maguknál nyilatkozott: nem ismerte a Life magazin adott számát, a 1982-es népszabis Pruck-interjút vagy az 1986-os Berecz-féle dokumentumfilmet. Ezen azért mindannyian megdöbbentünk. Mondja meg nekem, mit gondolna egy szívsebészről, ha egyszer csak kiderülne, fogalma sincs, hány kamrája van a szívnek?

Meg ne haragudjon, de csak most jött rá, hogy kutyaütő a szívsebésze?

Silvester Stallone-t idézve, „maga durván feszegeti barátságunk határait…”

De komolyan?

Nem szeretnék ebben elmerülni. Miklós nagy reputációjú történészként volt jelen, amibe persze tévedések is beleférnek. Közalapítványunk 56-os munkacsoportjának történészszakmai irányításáért ő felelt, lévén a többi történészünknek nem fő kutatási területe ’56, ahogy nekem sem. Ha sokallta az erre a feladatra megkötött szerződése honoráriumát, bár ez lássuk be, több kérdést vet fel, mint megválaszol, ám legyen. Lényeg, hogy szilárd meggyőződésem: ha vállalta volna a nyilvánosságot és elvégezte volna a kutatást, lett volna pár rossz hete. Így azonban saját tekintélyét döntötte romba. Végtelenül szomorú vagyok.

Most akkor Pruck vagy Dózsa?

Jelen tudásunk kevés. Állítások állnak szemben állításokkal, a fotók pedig – ahogy ez lenni szokott – csak egyetlen forrást képeznek. Hogy mennyire érzékeny a történészi munka, azt most már talán egyre többen belátják. Miklós nem végezte el a munkát, melynek lényege, hogy be kellett volna gyűjtenie az összes rendelkezésre álló dokumentumot, végig kellett volna kutatnia az összes irattárat, levéltárat, archívumot. Értékelnie és elemeznie kellett volna a begyűjtött információkat.

De mit kezd az olyan állításokkal, hogy egy volt munkatársa fél a retorzióktól? Ez azért szintén durva, nem?

Aki ilyet mond, önmagát minősíti. Viták és véleménykülönbségek nélkül nincs semmi, ez a mindenkori demokratikus attitűd alapja, a tudomány világában meg végképp. Azt gondolja, hogy beosztottjaim, vagy akár a többi vezető közalapítványi munkatárs mindig egyetért velem? Frászt. Kemény viták vannak, voltak mindig. Nem is dolgozom olyan emberekkel együtt, akik csak bólogatnak, mert az a kudarchoz vezető biztos út. Miklós, hogy miért tette, nem tudom, most áldozatként láttatja magát, ami nonszensz. Egy egyetemi tanárról, ezredesi rangú katonaemberről beszélünk. Már csak azért sem tudom felfogni, mert korábbi tévedéseikor sem rugóztunk azokon hosszan, pedig az ’56-os hősök falán már 2006-ban rosszul adott meg adatokat, a rákoskeresztúri 56-os emlékműnél pedig az elesett hősök listájában a meghalt karhatalmistákat is szerepeltette. Akkor ugyan majdnem szívinfarktust kaptam, de helyrehoztuk. Mondhatja nekem persze, tanulni kellett volna korábban, de a lényeg: hibázni mindenki hibázik. Egy szó, mint száz, több mint tíz éven át természetes volt, hogy közösen megalkotjuk programjainkat, kiállunk a saját véleményünkért, megküzdünk a szellemi színtéren, helyrehozzuk a hibákat, miközben a döntés felelősségét, mint vezető, természetesen én viselem. Erről a retorziós, megfélemlítős szövegről nemcsak nőként van meg a véleményem. A Gyalog Galopp örök klasszikusa jut eszembe, amikor Kern András hangján ordibál az egyik szereplő, hogy „Mindenki láthatja, hogy ez egy erőszakrendszer. Segítség, elnyomnak!” Ez a jelenet sok mindent elmond az „elnyomottakról”…

Örülünk, hogy megőrizte humorérzékét. Akkor ez egy szimpla kis árulás?

Legyünk mértéktartók! Volt egy élethelyzet, amely próbára tett mindannyiunkat. Jómagamnak – igaz, nem túl gyorsan – azt kellett megtanulnom, hogy senkit sem lehet akarata ellenére függetlenné és bátorrá tenni. Régi kollégám is sokat fog még gondolkodni a történteken. Talán, ebben bízom, rájön arra, hogy nem elég belátni tévedésünket, nem elég megsértődni és ebben az állapotban belekiáltani a nagyvilágba, hogy engem kérem, bántanak, kiszolgálva ezzel azokat az érdekköröket, melyek 1956-ot le akarják rántani a sárba. Sajnálom Miklóst, mert pillanatnyilag úgy áll a dolog, hogy amire feltette életét, azt egy döntő pillanatban nem volt képes sem képviselni, sem megvédeni. Van ilyen. Goethe írja, csak a jellem számít, semmi más. Hála égnek, vagyunk elegen, akik ha tévedünk, hibázunk is, nem tévesztjük szem elől a legfontosabbat, ami saját pillanatnyi érdekeinknél is fontosabb, nevezetesen, hogy 1956 hősei nemzetünk legszebb arcát mutatták meg.

(Vésey Kovács László)