– Kit és mit ünneplünk 1956 hatvanadik évfordulóján? Az egység máig vágyott élményét? Az utolsó pillanatot, amikor a világ ránk figyelt? Nemzeti szabadságküzdelmeink egyik csúcspontját?

– Legfontosabb XX. századi szabadságküzdelmünkre emlékezünk, arra, amikor megmutattuk Európának és a világnak, hogy szabadságszerető emberek vagyunk, nem tűrjük a megaláztatást meg a szolgaságot. Ha kell, fegyverrel is harcolunk a szabadságért és a függetlenségért. Szerintem ez a tény büszkévé tesz minden magyart, aki hajlandó végiggondolni 1956 üzenetét.

– Nehezíti az azonosulást, hogy 1956nak nem volt olyan vezető egyénisége, mint 1848–49-nek Kossuth Lajos.

– A magyar emberek voltak a hősök. 1956 olyan történelmi pillanat, amikor a nemzet egyszerre döntött úgy, hogy elég volt. A miénk egyértelműen politikai küzdelem volt, az 1953-as berlini felkelés, a cseh és lengyel megmozdulások viszont általában az életszínvonallal kapcsolatos követelést fogalmaztak meg. Kisebb normát, jobb ellátást szerettek volna az emberek, de egyik sem nőtt általános rendszerellenes felkeléssé. Mi viszont szabadok és függetlenek akartunk lenni, követeltük, hogy menjenek ki az oroszok, hagyjanak minket saját törvényeink szerint élni, és akkor majd eldöntjük egy szabad választáson, kinek szavazunk bizalmat. Ezek a követelések köszönnek vissza a falusi forradalmi bizottságoktól az egyetemi testületek kívánalmain át a munkástanácsok programjaiig. Antikommunista forradalom és függetlenségi háború, szabadságharc – ez 1956 lényege.

– Egy antikommunista forradalom panteonjában ott lehetnek az előkészítésben szerepet játszó reformkommunista értelmiségiek? Vagy Nagy Imre, akit a magyar jobboldal nem szeret, mondván, ősbolsevik és begyűjtési miniszter volt? Ön szerint hős 1956 miniszterelnöke?

– Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. Az igazi hős az, aki fegyvert fogott a szabadságért. A szabadságharcot azon hétköznapi emberek áldozatvállalása teszi nagyszerűvé, akik nem hősnek készültek, de az adott pillanatban megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Ez nagyon erős, egyértelmű üzenet. Azok az értelmiségiek, akikre ön utalt, a Petőfi Körben az „egyfelől-másfelől” szemléletet képviselték. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Ganz gyárban vagy Csepelen a melósok arról cseréltek volna eszmét, hogy „te, a Petőfi Körben tegnap milyen jó vita volt a gazdaságpolitikai modellekről, és menjünk az utcára, mert az értéktöbblet-elméletet nem úgy elemezték, ahogy kellett volna”. A reformértelmiségiek történetét azok fújják nagyra, akik a korábbi sztálinista elit meakulpázásában a maguk sorsát látják.

– Egy országos 1956-os múzeum alapítása nem lett volna megfelelő csúcspontja a megemlékezéssorozatnak?

– Még nem zárult le az emlékév, és már eddigi is több helyi múzeum, tárlat létesült. Mindenki a saját hőseinek akar emléket állítani, és jól van ez így. Nagy dolognak tartom a Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter által kezdeményezett Büszkeségpontok programot, amelynek keretében rengeteg településen állítanak emléket a kommunizmus sal 1944–45 és 1989 között szembeszegülő helyi hősöknek. Békéssámsonon például azoknak, akik antikommunista ellenállási mozgalmat szerveztek a legsötétebb Rákosi-évek idején.

– 1908-ban nagyobb volt az egyetértés a magyar társadalomban a hatvan évvel azelőtti forradalomról, mint most 1956-ról. Mi ennek az oka?

– Ez csak a mából tűnik így, az igazi szabadságharcosok akkor is mellőzöttnek érezték magukat. És Ferenc József hívei sem úgy emlékeztek 1848-ra, mint mi. De ha eltelik a kellő idő, csak a fontos dolgok maradnak. Száz év múlva senkit nem érdekelnek majd a mai percpolitikusok percnyilatkozatai.

– De miért kell az emlékezésbe rángatni a „percpolitikát”? Ön „tömegbe lövető, a kommunisták bűneiért a mai napig bocsánatot nem kérő” pártnak nevezte az MSZP-t, miután a kormánnyal való konfliktusai miatt nem írta alá az Országgyűlés elnöke által kezdeményezett ’56-os nyilatkozatot.

– Sajnálatos, hogy pont azok nem tudnak elszakadni a politikai harctól, akiknek a múltjuk miatt igazán szükségük lenne erre. A posztkommunista pártoknak erőt kellett volna venni magukon, és üdvözölniük kellett volna az őket partnerként az ünnepségsorozatba invitáló kezdeményezést. Pedig ők erre például az ötvenedik évfordulón mutatott viselkedésükkel a legkevésbé sem szolgáltak rá. Ez a párt még mindig az a párt, nem tudják levetkőzni a múltjukat.

– Mesterházy Attila még az MSZP elnöke volt, amikor erről kérdeztem: kikérte magának a nemzetietlenség és a posztkommunistaság vádját. Azt mondta, ő a Fidesz vezetőinél fiatalabb, büszke az 1956-os forradalomra, és Kolozsvárott megkövette az erdélyi magyarokat a kettős állampolgárság elleni 2004-es kampányért.

– Látja, ez a baj velük: bocsánatot kérnek, de előtte azért elkövetik a bűnöket. Elkövették 2004-ben és 2006-ban is. Nagyra értékelem, hogy Mesterházy Attilának forradalom 1956, de mégiscsak a tettek számítanak, nem a szavak. Mi ennek ellenére kinyújtottuk a kezünket, ám ők visszautasították. Ne gondolják, hogy az emberek nem érzik, mi ennek a jelentősége.

– A fiataloknak jelent még bármit az 1956 kapcsán előadott közéleti iszapbirkózás? Vagy maga a forradalom?A Terror Házában látható ’56-os virtual reality filmek és a romkocsmás programok megérintik az ifjabb generációt?

– Mindenkinek meg kell tanulnia: fantasztikus a rendszerváltoztatás után eszmélkedők vagy születettek által már készen kapott szabadság és függetlenség. Lehet, hogy ők azon kevés magyar generáció egyike lesznek, amelyiknek nem kell küzdeni ezekért a célokért, ám nem láthatunk a jövőbe. Jó, ha a fiatalok is tudják, mennyi áldozatot hoztak a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik. Egy nemzet ugyanis szövetség azok között, akik már meghaltak, akik élnek és akik még meg sem születtek. Tapasztalataim azt mutatják, a magyar fiatalok igenis érdeklődnek a történelem iránt. Ha megtaláljuk a módszereket és a számukra érdekes eszközöket, akkor el tudjuk érni a szívüket. Nem véletlenül voltunk jelen a Szigeten, indítunk internetes játékokat, készítünk okostelefonos applikációkat, jelentetjük meg karácsony körül ’56-os témájú képregényünket.

– A szabadságba beleszületett nemzedéknek alig értelmezhető az állampárti múlt, amire a Népszabadság megszüntetése kapcsán kormányoldalon sokan hivatkoztak. A minap egy huszonévesekből álló társaságban azt tapasztaltam, mindenki sajtószabadság-korlátozásként élte meg a legnagyobb magyar közéleti napilap durva bezárását.

– A Népszabadság az ellenforradalom újságja volt, alapításától 1989-ig durván hazudott, hamisított 1956 kapcsán is. Az én generációm és személy szerint számomra az egész Kádár-rendszer egyik leggyűlöltebb jelképe. A lap mostani megszűnése sajnálatos. De semmi mást nem jelent, mint hogy a Magyar Szocialista Párt felelőtlenül lemondott a tulajdonáról, és a baloldalon nincs a lapot eltartani tudó fizetőképes kereslet. Jelzésértékű: a szocialista kormányok idején meggazdagodott üzletemberek nem hajlandók pénzt áldozni az ilyen és ehhez hasonló ügyekre. Én mást nem hallottam ezektől a baloldaliaktól az elmúlt 25 évben, amikor bármelyik jobboldali lap bajba került, mint hogy döntsön a piac. Most döntött. A nyomtatott sajtó különben a világon mindenütt küszködik, a baloldal állampárti múltja pedig itt is visszaköszön. Az a bajuk, hogy túl sok mindent örököltek a pártállamtól. Szépen elhintázgattak, de közben elhanyagolták az innovációt, belekényelmesedtek a versenyelőnybe, s ez megbosszulta magát.

– Horn Gyuláról 1956-os múltja miatt is sok rosszat el lehet mondani, de 1994 után miniszterelnökként nem dózerolta le a szétesett jobboldal két lapját, az Új Magyarországot és a Magyar Nemzetet, pedig megtehette volna.

– Hagyjuk már Horn Gyula szentté avatását! Ki lett a Magyar Nemzetet kiadó postabankos holding vezetője? Németh Péter, aki közismert konzervatív eszmeiségét azóta is a Népszava főszerkesztőjeként csillogtatja! Az ilyen gesztusokat zajosan ünneplő liberális média vajon mit szólna, ha Bencsik András vagy Lovas István irányítaná a Népszabadságot? Szerintem azonnal újra Brüsszelbe rohannának feljelenteni az országot.

– Nem bántja, hogy az ’56-os ünnepségsorozat jelképének szánt Desmond Child-dal ügye ennyire félrement?

– Nem félrement. Félrevitték.

– A magyar állam ötvenmillió forintot fizetett egy olyan dalért, amelyet 2007ben egy amerikai kosárlabdacsapat himnuszának írt a zeneszerző.

– Hányszor fordult már elő, hogy egy még nem teljesen kész zenét lejátszanak valahol, aztán felteszi valaki a YouTube-ra? Ettől még a dal nincs kész, lehet rajta később alakítani, különösen, hogy maga a szerző változtatott rajta. Megmondom én magának, mi volt a baj ezzel a számmal: túl jó! Fülbemászó a dallama, olyan világsztár komponálta, akinek alkotásait világszerte 300 millióan töltötték le. Szimbólum lett a dal, ezért rajta keresztül az egész emlékévet akarták a sárba rántani. Desmond a szívét-lelkét belerakta a munkába, mint ahogy mindenki más is: a klip forgatásáról készült fotókon lehet látni, milyen boldogok az énekesek. Ők, ahogy a projektért felelős legtöbb szakember, ingyen dolgoztak. Olyan hisztériát keltettek a sajtóban, hogy az emberek a jogos jövedelmüket sem merik felvenni, nehogy kiátkozzák őket. Az 50 millióhoz meg csak annyit: mindenestül, tiszteletdíjakkal, technikai költségekkel, jogdíjakkal, a klip költségeivel, reklámmal együtt lehetett volna ennyi, ha piaci árakon számolunk. Ám mindenki lemondott, amiről csak le lehetett, így a költségek nagyjából az ötödére csökkentek.

– Október 23-a külföldi ünnepi szónoka Andrzej Duda lengyel államfő volt. Mivel magyarázza, hogy míg a lengyelek a mai orosz politikát a cári és szovjet imperializmussal egyenrangú veszélynek tartják, mi – hasonló tapasztalataink ellenére – Moszkvával, mondjuk így, megértőbbek vagyunk?

– Szerencsére a magyar kormány az elmúlt években a reálpolitika irányába mozdult el. Oroszország itt volt és itt lesz a közelünkben, nagyhatalomként számolni kell vele, és a magyar nemzeti érdek szempontjából nem jó az állandó konfliktus. Lengyelország nagyobb nálunk, érzelmileg másként közelítenek az ügyhöz, az ő álláspontjuk is érthető. De különben úgy látom, az utóbbi időben ők is realistábbak lettek, megszűnőben a néhány évvel ezelőtti hisztérikusság.

– A Duda elnök ünnepi jelenlétével is nyomatékosított, szoros visegrádi együttműködés fennmarad majd a migrációs válság lecsengése után is?

– Szomszédainkkal, régiós partnereinkkel rég voltunk ilyen jóban: összeköt bennünket a kommunizmus emlékén túl az a megkülönböztető bánásmód, ahogy a nyugati, „fejlett” országok kezelnek minket. Harmadrészt pedig közös érdekeink vannak. Kezdünk ráébredni az EU-n belüli erőnkre: a közép-európai térség közel százmillió embert jelent. E térség összeszervezésében múlhatatlanok Orbán Viktor érdemei, és ezt már mások is látják. Ki gondolta volna, hogy a hatalomba visszzatérni igyekvő román szociáldemokraták erős embere, Victor Ponta volt miniszterelnök arról beszél, sok mindenben volt vitája a magyar kormányfővel, de el kell ismerni, a közép-európai összefogás ügyét jól látja.

– A visegrádi falanxot a kvótaügy miatt zártuk szorosra, de a terv már a cseh miniszterelnök szerint is halott.

– Másként látom. Bejött egymillió ember Nyugat-Európába, akikkel nem tudnak mit kezdeni, és szeretnék a problémát szétteríteni. Ha meghallgatja a nagy európai tagállamok vagy az Európai Bizottság vezetőit, a hozzáállásuk egy jottányit sem változott. Ők továbbra is csak abban tudnak gondolkozni, hogyan tegyék komfortosabbá a migránsok ideérkezését. Milliók élnek nálunk szegénységben, komoly integrációs gondjaink vannak, ugyan miért kellene a nyakunkba venni egy olyan problémát, amelyet nem mi okoztunk? Lettországból az önkéntesen vállalt menedékkérők leléptek Németországba, mert kevésnek találták az ottani segélyt. Ezt hogyan gátoljuk meg? Az egész ügy mögött az áll, hogy a nyugati elit retteg a balliberális médiától, és csak olyat mer mondani, ami neki tetszik.

– Nem képmutatás, hogy a magyar kormány a szegény migránsokat kerítéssel tartja távol, a gazdagokat meg offshore cégeken keresztül árult letelepedési kötvénnyel csalogatja?

– Hány ilyen üzletember lehet?

– Olyan négyezer személy járt jól eddig ezzel a konstrukcióval.

– Már ne is haragudjon, de én nem tudom egy lapon kezelni az Európába érkezett vagy az ide tartó milliókat a befektetni készülő és ellenőrzésen átesett üzletemberekkel! Vegyük már észre, hogy a tömeges migráció eddig minden országban problémák tömkelegét okozta a munkaerőpiaci gondoktól az együttélési válságokig. Lépjünk mi is erre az útra, csak azért, hogy a nyugati lapok szépeket írjanak rólunk? Miközben a magyar polgárok ezt nem akarják? Ráadásul az ezt pártoló elit szembekerült a saját népével. Például az osztrák elnökválasztáson, amit egyszer talán megrendeznek majd, amennyiben a nem ragadó borítékok gigászi problémáját sikerül megoldania a sokoldalúan fejlett osztrák demokráciának. A tömeges, ellenőrizetlen bevándorlást erőltető régi elit helyett új érkezhet a hatalomba. Franciaországban, Németországban, Hollandiában is változóban a pártstruktúra. Amerikában is látjuk, milyen nagy bajban vannak a republikánusok, de még a demokraták is, részben a bevándorlás témája miatt. Világosan látható: tektonikus változások zajlanak a nyugati politikában. Még ha nincs is a bölcsek köve a magyar kormány zsebében, azért érdemes lenne néha odafigyelni rá.

In: Heti Válasz; XVI. évfolyam 43. szám, 2016. október 27.