„Legyen bátorságod a saját elméd használatához.” Kant

Az 1980-as években dán szocialisták azt javasolták, Dánia érje be hadsereg helyett egy üzenetrögzítős telefonnal, ami orosz nyelven azt válaszolja a beérkező hívásokra, hogy „megadjuk magunkat!” Én az Európai Unió profilképére tennék javaslatot. Egy pincérjelmezben pózoló, dülöngélő Juncker, körbevéve az Európai Bizottság tagjaival, Európa kapuit szélesre tárva tessékeli be az új telepeseket: „Ahova csak parancsolják! Állunk rendelkezésükre! Csak, tessék, beljebb, beljebb!” Angela Merkel új profilképét elkészítette ő maga, amikor az új telepesekkel szelfizett.

Az Európai Unió védelmi képességének ordító hiánya mára mindenki számára szorongató realitássá vált. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai közösségnek azért nincsen közös hadserege, határrendészeti ereje, de még a létrehozásukra irányuló akarata és erőfeszítése se, mert nincsenek közösen vallott értékei, amelyeket megvédésre érdemesnek tartana. Ebből következőleg nincs és nem is lehet közös jövőképe, ezek híján pedig nem sikerülhet közösséggé válnia. Pedig a szemünk előtt zajló, megrendítő erejű betelepülési válság jó alkalom lehetne arra, hogy a Szovjetunió összeomlása után keletkezett kohéziós vákuumhelyzetet, ami a külső fenyegetettség hiányából fakadt, meghaladja és a széttartó erőket egy irányba kanalizálva készüljön fel a 21. századra.

Az Európai Unió megosztott. Különösen éles az a határ, ami az egykori vasfüggöny két oldala között húzódik. Európa nyugati része századok óta megvető lenézéssel, esetenként elnéző fintorgással viszonyul az itt élő népekhez, nemzetekhez. Kapóra jött nekik, hogy a második világháború után kedvenc Churchilljük hathatós közreműködésével, orosz érdekszférába engedték át a régiót, szabad kezet adva Moszkvának a térség bevonására a kommunizmussal való kísérletezésébe. Európának az USA által támogatott nyugati fele a szovjet kihívásra válaszul, Marshall-segéllyel megtámogatva, szociális piacgazdaságokba rendeződött, védelmi képességét a NATO-ra, külpolitikai irányítását az USA-ra bízva. Az így eltöltött közel fél évszázad alatt a nyugat-európai országok egyfajta aranykort értek meg, miközben értelmiségi és médiaelitjük nemcsak megengedő, de túl sokszor támogató szeretettel viszonyult a kommunista totális diktatúrák működtetőihez. Vonzalmukat egyáltalán nem befolyásolta a közép- és kelet-európai polgárok tízmillióinak sorsa, akik a kommunista diktatúrák borzalmait elszenvedték.

A haladáspárti vezérszurkolók (Frank Furedi kifejezése) sorait ugyanis a hetvenes évektől kezdve szinte kivétel nélkül baloldali, marxista beállítottságú, 68-as kötődésű véleményvezérekkel töltötték fel, akik az elnyomottakért érzett aggódó szeretetüket megőrizve, identitásukat jólétükre és kényelmükre alapozták. Előszeretettel foglalták el a legjobban fizető felügyelőbizottsági tagságokat (Gerhard Schröder, Joschka Fischer), a Wall Street-i, City-beli állásokat. Már csak ezért sem találnak mentséget az 1990-től újra a látómezejükbe került kelet-európai csórók számára, akik antikommunisták voltak, míg ők marxisták és egyenlőségfetisiszták; nemzetiek, miközben ők nemzetköziek, illetve globalizáltak; keresztények, hívők, szemben velük, akik ateisták; és európaiak, ahelyett hogy hozzájuk hasonlóan világpolgárokká fejlődtek volna. Európa keleti felével mindig is fentről lefelé kommunikáltak, ahogy egykori gyarmataikkal is tették, és ezen kicsit sem változtatott, hogy 2004-ben állítólag egyenrangú tagokként csatlakoztunk az Unióhoz. Igaza voltVáclav Havelnek, amikor megállapította: a Nyugat nem tudott mit kezdeni a kommunizmus összeomlásával.

A nyugati baloldal politikai- és médiaelitjét kevés kivételtől eltekintve teljesen váratlanul érte a szovjet rendszer összeomlása, első reakciójuk az értetlenség és az alig titkolt felháborodás volt. Fel nem foghatták, mit pattogunk, amikor az általuk agyonsztárolt Gorbacsov még csak most kezdett bele a kommunista rendszer legújabb reformjába. Miért nem várjuk ki türelmesen, amíg emberarcúvá fazonírozza a létező szocializmust? A „létező szocializmus” volt a nyugati baloldal kedvenc kifejezése, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nagy ívben tojnak a tényekre, vagyis a valóságra. (Újabban reáltörténelemről beszélnek. Biztos az objektivitás igényével.) Utóbbitmeghagyják nekünk, ők pedig továbbra is maguknak tartják fenn a jogot, hogy ragaszkodhassanak illúzióikhoz az elképzelt, csak vágyálmaikban létező szocializmusról. Nagyot csalódtak bennünk amiatt, hogy engedélyük nélkül hagytuk abba azt az általuk igencsak támogatott társadalomátalakítási projektet, aminek ki kellett volna kísérleteznie számukra a jövőt, hogy ha bejön, bevezethessék ők is, ha nem, akkor pedig úgy jártunk. Tényleg, miért is nem drukkoltunk Gorbacsovnak, ahogy ők mindannyian? Miért döntöttük meg a kommunista rendszert a régióban? Miért özönlöttek át az NDK-s polgárok Magyarországon keresztül Németország nyugati felébe? Miért tettük tönkre az ő nyugodt és kényelmes világukat?

Hiszen ők olyan jól elvoltak a BRD nevű valamiben (mindig ezzel a betűszóval beszéltek róla, soha nem mondták ki a feloldását: Bundesrepublik Deutschland, vagyis Német Szövetségi Köztársaság), élvezve a jólétet, az egyre kevesebb munkát, a felelősség nélküliség dolce vitáját. Mi, idióta magyarok, azt hittük, jót teszünk a nyugatnémetekkel, mert bedőltünk Adenauernek, meg Kohlnak, és csak mostanában kezdünk ráeszmélni, hogy a nyugatnémet sajtó és értelmiség féktelen gyűlöletét irányunkban, amit évek óta napi szinten megtapasztalunk, pont ezzel a gesztusunkkal váltottuk ki. Tönkretettük őket azzal, hogy egyesülniük kellett az endékásokkal, a szegény rokonokkal, akiktől a kommunista bezárkózási politika mindaddig megkímélte őket – felmentést adva az alól, hogy segítsék, támogassák őket, és megszabadítva őket az esetleges lelkiismeret-furdalástól is arra hivatkozva, hogy csak bajuk lenne belőle, ha törődnének velük. Juj, milyen kellemes is volt! Versenyt lelkesedhettek az NDK és a többi szocialista ország szociális vívmányaiért, Honeckerért, Kádárért, Ceaușescuért Frankfurt és Köln olasz éttermeiben, Nyugat-Berlin parkjaiban. Hiszen Toscanában vagy Saint-Tropez-ban összehasonlíthatatlanul kellemesebben telt az idő, mint mondjuk Weimarban vagy Lipcsében, a szürke és kellemetlen Német Demokratikus Köztársaságban, ami kulináris és szórakoztatóipari szempontból egyaránt kész katasztrófa volt. Viszolyogtak a gondolattól, hogy „cseh és lengyel szalámiárusok” jelenjenek meg Bécs utcáin, hogy az egykori szocialista osztrák kancellárt, Vranitzkyt idézzem.

Márpedig 1990 után rájuk zúdult az egész kínos társaság. Azóta sem győzik őket – vagyis minket –, meg- illetve átnevelni. A sok hülye kelet-európai, köztük milliónyi volt endékás azt hitte, hogy a nyugati jólét és szabadság kéz a kézben jár – nekik is! Azt hitték, hogy annál a szellemi és médiaterrornál, amit a szovjet megszállás 45 éve alatt megtapasztaltak, nem lehet rosszabb. Rosszabb nem lett, de a remélt szólásszabadságot szinte azonnal a politikailag korrekt kalodájába zárták. A legrosszabbul a kelet-németek jártak. A wessik harmadik, negyedig garnitúrája kitúrta őket mindenhonnan, elfoglalta pozícióikat, rájuk kényszerítette a német politikai korrekt kánont, ami olyan résmentes lefedést biztosít a német nyilvánosságban, amiről Ulbricht és Honecker is mindig álmodott. Főleg, hogy akkoriban mindenki a nyugati tv-t nézte. Az NDK múltja nem számít, a kommunizmusban gyűjtött tapasztalatokra nyugaton senki sem kíváncsi. A kötelező áldozati kultúra részvéttára megtelt, abba a kommunizmus áldozatai nem férnek bele. (Németország nem vesz részt a Washingtonban épülő Kommunizmus Múzeum, sem az ottawai Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve finanszírozásában, ahogy a kommunizmus áldozatainak nevesítésére irányuló közös projekthez sem tudta évek alatt sem előteremteni a szükséges 50 ezer eurót! A Kommunizmus Áldozatainak washingtoni emlékművénél tartott koszorúzásokon, ahol 28 ország vett részt, a németek nem képviseltették magukat, és koszorút sem küldtek! Spórolós egy nép, az már biztos.)

Hiába áll Németország élén két valamikori NDK-s (Merkel és Gauck), kompenzációs igyekezetükben wessibbekké váltak a wessiknél, ami annyit tesz: feladták nemzeti identitásukat és jól álcázzák keresztény értékrendjüket. Minderről a zen mester tanítása jut az eszembe, aki szerint egy esemény, egy tragédia, vagy siker hatását csak hosszú idő múlva lehet mérlegre tenni. Majd meglátjuk! – válaszolta a bölcs az őt faggatóknak. Huszonöt évvel a vasfüggöny ledöntése után ezért felmerül bennem a kérdés, vajon nem segített e minket, falak mögé zártakat, az önkény és az elszigeteltség életösztönük megőrzésében? Az idegen elnyomás értékrendünk megszilárdításában és a külső kényszerrel szembeni ellenállás képességének megtartásában? Vajon nem ez a tapasztalat állít szembe minket most a kényelemre és jólétre szoktatott és felelősségvállalásra képtelenné tett nyugat-európai elittel?

A nyugat-németek világpolgárok, európaiak, az NSZK egy mindenféle kötődés nélküli kényelmes tartózkodási hely a számukra

Hogy mekkora a baj, azt egy keletnémet városban értettem meg, vacsora utáni borozgatás közben. Beszélgetőpartnereim, egy velem egykorú házaspár, mindketten a helyi egyetem professzorai, bizalmukba fogadva bevallották, hogy azért jöttek át Németország nyugati részéből, ahol születtek és nevelkedtek, mert itt (!) szabadabban lehet beszélni. Borozgatás közben lehet még a kánontól eltérő véleményt nyilvánítani, ami Németország nyugati felén lehetetlen! A német újraegyesítés negyedszázados évfordulóján tehát megállapíthatjuk, hogy Németország bizonyos szempontból kezd egyre jobban hasonlítani az egykori NDK-ra. Ahogy a Merkel alatt állandósulni látszó nagykoalíció is egyre jobban hajaz a néhai SED-re, az NDK egykori egységesített állampártjára, úgy kezd a politika ugyanolyan hiánycikké válni, mint egykor. Az újonnan jelentkező ellenzéki pártokat betiltás fenyegeti, helyüket az elit azonnal a szélsőjobboldalon jelöli ki, mindegy is, hogy kik és mit akarnak. Aki szembemegy velük, ma ugyanúgy nem lehet más, mint egykor: fasiszta. A német nyilvánosság bántóan egyenáramosított, amit már a német média vezetői is kénytelenek elismerni. Cenzúrázzák a Facebookot, a sajtó- és kultúrpolitika megszégyenítő módszerekkel lép fel a másként gondolkodókkal szemben. Ebben a régi-új Németországban hiánycikk az érzelem és az értelem, mindent elural az erényterror és az áldozati kultúra, aminek tragikus eredménye a mostaniWillkommenskultur. Ennek lényege, hogy a helyes magatartásért járó elismertség érzetével vértezi fel azokat, akik az önfeladást és a gyáva meghunyászkodást választják.

A német kancellár nem ismeri a történelmet, sem hazájáét, sem a térségét, sem Európáét. A világról igencsak korlátozott a tudása. Horizontjába, ahogy a német elitébe, a holokauszt miatt kötelező Canossa-járáson kívül más nem fér bele. Vezetése alatt egész Németország egy nagy és reménytelen figyelmeztető, sőt fenyegető mutatóujjá vált. „Ha el kell kezdenünk elnézést kérni azért, mert szükséghelyzetben a barátságos arcunkat mutatjuk, akkor az nem az én országom” – feddte meg választóit 2015. szeptember 14-én, a muszlim betelepedés okozta krízishelyzet kezdetén. A kancellárnak nem erőssége a minőségi beszédírók, illetve spin doctorok foglalkoztatása. Minden megszólalása reménytelenül lapos és színvonaltalan. Kísértetiesen emlékeztet azokra a hetvenes évek balatoni nyári táboraiban vendégeskedő FDJ-aktivistákra (a német pártállam ifjúsági szervezete), akiken annyit szórakoztunk, mert bármiről is volt szó, ők csak a párt hivatalos álláspontját ismételgették.

Íme Angela Merkel: „Az iszlámizmus, az iszlám terrorizmus, nagyon erős, Líbiában, Szíriában, Észak-Irakban. Ehhez az Európai Unió nagyszámú harcossal járult hozzá. Nem mondhatjuk tehát, hogy ez egy olyan jelenség, amihez nincs közünk. Mert olyan fiatal emberek is voltak közöttük, akik a mi országainkban nőttek fel. Itt nálunk is. Másodszor: a félem sohasem jó tanácsadó. Sem az egyén, sem a társadalom esetében. Kultúrák és társadalmak, amelyek félnek, nem tudnak úrrá lenni a jövőn. Harmadszor: van ez a vita Németországban, hogy túl sok a muszlim, és hogy az iszlám része e Németországnak? De ahol 4 millió muszlim van, ott nem kéne arról vitatkozni, hogy a muszlimok Németországhoz tartoznak, de az iszlám nem tartozik ide. Vannak aggodalmak, de nekünk szabad és van is lehetőségünk arra, hogy megéljük a saját vallásunkat, és higgyünk benne, ne hányjuk a szemükre, hogy muszlim vallásúak, hanem ha akarunk és én pont azt hiányolom, hogy nekünk is legyen bátorságunk keresztényeknek lenni. Legyen bátorságunk velük dialógust folytatni. Lehetne, kérem szépen újra eljárni az istentiszteletre, a bibliát tanulmányozni, legyünk képesek a templomi festményeket elmagyarázni nekik. Hogy ne kelljen Németországban újságcikkekben elmagyarázni, mit jelent a pünkösd. És nem arról kell panaszkodni, hogy a bevándorlók milyen jól ismerik a Koránt. Ezt én viccesnek találom. Jó lenne, ha ez a vita azt eredményezné, hogy többet foglalkoznánk a gyökereikkel. Ezt a vitát nagyon defenzívnek érzem. A terrorizmussal persze foglalkozni kell. Különben is, az európai történelem bővelkedik drámai és kegyetlen összecsapásokban, úgy hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, ha máshol valami rossz történik. De semmi alapunk nincs arra, hogy elbizakodottak legyünk, és ezt német kancellárként mondom”– válaszolta egy lakossági fórumon arra a kérdésre, hogy van-e okuk félni az ellenőrizetlenül beáramló muszlim tömegektől. Siralmas, nem?

Németországot a baloldali média- és értelmiségi elitből álló élcsapat irányítja. A politikai vezetés Merkellel az élen nekik, a főszerkesztőknek és a szerkesztőknek politizál, az ő nyelvüket beszéli, az ő értékrendjüknek felel meg. Nem alakítja a politikát, hanem ehhez a felelőtlen, ötlettelen, teljesítményhiányos és arrogáns társulathoz alkalmazkodik. Ezeknek a „felelős szerkesztőknek” a pénzelőiről, mecénásairól, vagyis mozgatóiról és gazdáiról lebbentette fel a fátylat a nemrég megjelentetett és persze agyonhallgatott Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírókcímű könyvében. Tőle, aki 17 évet töltött a „tekintélyes és mértékadó” Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztői székében, tudjuk, hogy az olajpénzek mekkora szerepet játszanak a „független újságírók” beszámolóiban. Állítása szerint őt is lefizették, az ománi szultán, Kábúsz bin Szaid és a szaúdi uralkodóház emberei. Aranyórákat, luxusajándékokat kapott, bármilyen luxusútra elmehetett, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írjon a különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról. Ulfkottét eddig százötvenezer euró kifizetésére kötelezték kisebb-nagyobb tévedéseiért, és még koránt sincs vége. Főbb állításait azonban nem cáfolták.

Fotó: Heti Válasz

Új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel jelent meg. Hogy a különböző szolgálatok sok esetben maguk írják a vezető újságírók neve alatt megjelenő, a céljaiknak megfelelő cikkeket? Hogy a segélyszervezetek és egyes politikusok anyagilag is érdekeltek a menekültek elszállásolásában, ellátásában? Hogy kitalált történetekkel traktálják a nagyérdeműt, ami nem esik egybe az érdekeikkel, azt pedig elhallgatják? Minket, itt Európa keleti részén nehéz meglepni. Mindig is tudtuk, hogy megy ez. Azt sem felejtettük el, hiszen van tapasztalatunk benne elég, hogy a propaganda és a média állításait érdemes a józan ész és a személyes tapasztalat szűrőjén átszitálni. A nyugat-európaiak azonban ragaszkodnak ahhoz az illúzióhoz, hogy mindez nem igaz, vagy ha mégis, nem számít. Magunktól is rájöttünk arra, amit élő adásban erősített meg a die Welt magyarországi tudósítója, Boris Kálnoky, hogy azt a feladatot kapták, a migránsok közül lehetőleg a gyerekeket és a nőket fotózzák, és pozitív képet sugalljanak róluk. De mindez csak hab a tortán. Ami számít, az a rasszizmus, az antiszemitizmus és mindenekelőtt a Hitler elleni szűnni nem akaró, fáradhatatlanul vívott harc. Hiszen mi mással igazolhatná a baloldali, 68-as generáció és tartozékai, hogy az erkölcsi döntőbírói szerep az ő hitbizományuk, és ebből következően kizárólagos ítélkezési joguk van minden kérdésben. Ja, hogy genezisük a Stasival való együttműködésből ered? Az nyilván megbocsájtható. A Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF), a Baader-Meinhof csoporttal, a kommunista párttal való közös múlt nyilván büszkén vállalt örökségük közé tartozik! Ez tehát a nyugatnémet haladó baloldali értelmiség és a velük együttműködő politikai képviselet közös eredője. Erkölcsösségükről, ostoba és szemellenzős politikájukról pedig mindent elmond a 2015. október 3-i bécsi bevándorláspárti tüntetés, amelyen az osztrák köztársaság szocialista elnöke közösen lépett fel a szakállas transzvesztita Conchita Wursttal. Kit akarnak ezzel megtéveszteni? Magukat? Vagy ez talán nekünk szólna? Netalán az új honfoglalóknak üzennek? Mi történne, ha Conchita elmerészkedne a salzburgi tranzittábor muszlimjai közé? Vajon kijönne onnan élve? Mi ez az egész? Nem tudják, hogy az iszlám nem tűri a homoszexuálisokat? A transzokat? Nem tudják, mi a felfogásuk a nőkkel kapcsolatban?

Vedd el a néptől az önbecsülését, szégyenítsd meg, és azt tehetsz vele, amit csak akarsz

Amikor Merkel kancellár szokás szerint Európa, és a németek bűneiről beszél, vajon tudja-e hogy a 17. és 18. század során a szaracénok (muszlimok) tömegével hurcolták el rabszolgának a keresztényeket Itáliából? Hogy láncra verve árulták őket Algír, Tunisz, Tanger illetve Konstantinápoly rabszolgapiacain? Lehet, hogy arról az afgán szokásról sem hallott, amiről a 19. század óta többen is beszámoltak, miszerint hadifoglyaiknak, angoloknak, oroszoknak, amerikaiaknak előszeretettel vágták le mind a négy végtagját? Nem tudja, hogy a fundamentalista muzulmánok még a nevetést is megtiltották a nőknek? Tényleg azt hiszi, hogy más kontinenseken nem voltak tömegmészárlások? Máshol vajon nem lenne miért szégyenkezni? Nem látta, hogy az Iszlám Állam harcosai levágják a keresztények fejét és videóüzeneteik illusztrációinak használják őket? Nem tud a közel-keleti keresztények üldözéséről és legyilkolásáról? Mikor fejezi már be a nyugat-európai elit ezt a terméketlenné vált önfeladásba torkolló önmarcangolás-rituálét? Kezd betelni a pohár ennek a puhányokból álló ballib elitnek a bármi áron való megúszást célul tűző politikájából!

Mi itt a vasfüggönyön túl, professzorrá képeztük ki magunkat a kommunista, trockista, majd posztkommunista, illetve baloldali módszerből, aminek a lényege: az ártatlan, a védekező megrágalmazása, a gonosztevő felmentése, a megszálló ajnározása. Azonnal felismerjük, ha ezzel a módszerrel állunk szemben, mint most is. Aki saját kultúráját, vallását, hazáját védi a kontinensünkre törő, követelőző migránsáradattal szemben, annak a nyugati elit szerint szégyellnie kellene magát, mert nem elég befogadó, segítőkész, sőt a németek közül egyesek még a lakásaikból sem akarnak önként kiköltözni, hogy azokba a hatóságok az újonnan érkezetteket költöztethessék. Persze a kilakoltattak a legelesettebbek közé tartoznak, még véletlenül sem a die Welt, az ARD vagy a Bild Zeitung megmondóembereinek kell elhagyniuk lakásaikat, pedig azokban bizonyára a legnépesebb családok is kényelmesen elférnének. Egy próbát megérne az is, hogy megismerhessük, hol van a határa az ő nagyvonalúságuknak. Vajon továbbra is a pacifizmusról és a befogadásról prédikálnának? Azt hiszik Oszama bin Laden viccelt, amikor világosan megmondta, hogy egy fordított keresztes háború indult ellenünk? Vagyis vallásháború, amiben szerinte minden arabnak és minden muzulmánnak részt kell vennie, és harcolnia kell. Aki semleges marad, a radikálisok szerint megtagadja Allahot. Ilyen radikális volt például az a Mohamed Atta, Hamburgból, aki részt vett az ikertornyok lerombolásában, és aki végrendeletében kikötötte, temetésén nem lehetnek tisztátalan lények, vagyis sem állatok, sem asszonyok! Kétlem, hogy velük szemben elegendő lesz felmutatnunk a Bibliát, ahogy a német kancellár tanácsolta, abban bízva, hogy a Nyugat és a kereszténység ellen támadó iszlám térítők szent könyvünket meglátva annyira meghatódnak majd, hogy tömegével fordítanak hátat őseik hitének. Tényleg azt hiszi Merkel és támogatói, hogy ha morális fedezék mögé bújnak, elleplezhetik gyávaságukat? Dönthetünk arról, hogy akarunk e valakivel barátkozni, együttműködni, közös projektekben részt venni, de arról nem, hogy akarunk-e háborúzni. Egy ilyen döntéshez ugyanis elég, ha az egyik fél támad. Igaz ez a kultúra, az értelmezés területén és határainkon is.

„A politikai korrektség a legintoleránsabb gondolatrendszer, amely a reformáció óta domináns szerephez jutott a brit szigeteken.” Peter Hitchens

Vessünk egy pillantást Európának arra a három országára, Németországra, Ausztriára és Svédországra, melyek baloldali elitje a legelkötelezettebb a korlátlan muszlim bevándorlás mellett! Ők azok, akik fáradhatatlanul oktatnak ki mindenkit demokráciából, az emberi jogok tiszteletben tartásából, a humánus szempontok érvényre juttatásának kötelezettségéből és a modern nácizmus természetéből. Az első két esetben nagykoalíció van. Svédországot kvázi kisebbségi kormány vezeti, külső támogatással, amit négy évre előre megkapott! (Éljenek a fékek és ellensúlyok!) Ausztria ’45 utáni történelme a kereszténydemokrata és szociáldemokrata elit közötti kiegyezésen alapul. A két párt általában, ahogy most is, koalícióban kormányoz. Minden kinevezést a kezükben tartanak és minden pozíciót párttagkönyv alapján osztanak ki, még az üdülési lehetőségeket is. Az csak természetes, hogy ezt az elvet a közszolgálati médiáknál is érvényesítik. A sajtót közvetlen állami támogatásokkal irányítják, ezen felül az Osztrák Nemzeti Bank osztalékából is részesülnek. (Jó is az ilyen függetlenség!) „Amit a szocialisták itt Ausztriában művelnek nem egyéb, mint bűnözés” – állapította meg Thomas Bernhard a nálunk is nagy sikerrel játszott Heldenplatzban.

Merkel sem bírja a demokráciát. Az 1945 utáni NSZK esetében egészen Merkelig kivételnek számított a nagykoalíció, ahogy a CDU-CSU-SPD kormányt becézik. Merkel azonban kifejezetten előnyben részesíti, másodszor vezet ilyen kormányt. Ennek következtében ember legyen a talpán, aki az egykori rivális jobb- és baloldalt meg tudja különböztetni egymástól, főleg, hogy mindkettő egyformán szürke és unalmas. Az egész német politikai életre rányomja a bélyegét a merkelezés. Vagyis minden közügy unalomba és érdektelenségbe fullasztása, a döntések halogatása, az ügyek szétszálazása. A németeknek mára a konformizmuson és a spóroláson kívül nem maradt más közös szenvedélye. Ahogy a nagy német költő, Heinrich Heine több mint egy évszázaddal ezelőtt már megállapította. „A németeknek nincs szükségük sem szabadságra, sem egyenlőségre. Spekulatív népség, ideológusok, elő- és utógondolkodók, álmodozók, akik csak a múltban és a jövőben élnek, és nincs jelenük. A német számára nincs olyan, amiért harcolna… Nem tagadható, hogy a németek is szeretik a szabadságot, de másként, mint a többi nemzet. A német úgy szereti a szabadságot, mint idős nagymamáját.”

„A parttalan tolerancia azok erénye, akik már semmiben sem hisznek.” Chesterton

Merkel és a vele uralkodó elit célja nem más, mint a német és európai nép lecserélése multikulturális, globalizált és muszlim, de ami a lényeg: olcsó munkavállalókra. Mert Merkel nem állhatja sem a németeket, sem az európaiakat. Különösen a bögyében vannak a németek, akik örökre nácik és kollektíven bűnösök maradnak, ahogy azt a legújabb Auschwitz-perben a német bíróság ítélete is leszögezte. Egy, az auschwitzi tábor adminisztrációjában dolgozó kisember kapcsán a 21. századi német bíróság megállapította, függetlenül attól, hogy valaki személyesen elkövetett-e bűncselekményt - vagyis gyilkolt, kínzott, vagy más módon embertelenül viselkedett volna bárkivel -, kollektív felelősséget visel, azaz tömeggyilkos. Pedig aki kollektíven ítél, az a valódi bűnösöket védi, a tetteikért viselt felelősséget szétteríti és elkeni. Ha valakinek, akkor egy keresztény politikusnak illene ezt tudnia. Csak az a bökkenő, hogy a fenti ítélettel szembemenni politikailag inkorrekt lenne. Minek is, amikor mindez csak azoknak a koncentrációs táboroknak a személyzetére vonatkozik, amelyek 1945-ig tevékenykedtek, mielőtt az antifasiszta szövetségesek átvették volna őket. Az csak természetes, hogy nem vonatkozik a kommunista lágerek alkalmazottaira. Az ő esetükben a személyes felelősség megállapítása is felejtős. 
Milyen is ez a mai befogadó és iszlámbarát Németország? Az a Németország, melynek kancellárja és médiája a muszlim népvándorlási hullámot állandóan közös nevezőre hozza a szovjet megszállás alá juttatott német területekkel való újraegyesüléssel! A testvérek közötti szolidaritást az idegenek inváziójával! Ez tényleg az önfeladás iskolapéldája! Azzal sem biztos, hogy elégedettnek kellene lenni, amit Németország 25 év alatt a keletnémet részek integrálásában elért. Az ottani munkanélküliség közel 10 százalékos, vagyis duplája a nyugatinak, az egy főre jutó GDP pedig a nyugati 75 százaléka. Ezek a különbségek az előrejelzések szerint az elkövetkező negyedszázadban is megmaradnak. Nem kellene inkább ezen a projekten dolgozni? Úgy látszik, nem olyan egyszerű feladat az integrálás, hosszú idő és rengeteg tapintat kell hozzá még akkor is, ha a közös a nyelv és a kultúra is.

A huszonöt évvel ezelőtti csoda: Németország és Európa újraegyesülésének negyedszázados évfordulója bebizonyította, hogy a mai Németország képtelen ünnepelni. Nem tudtak egy emlékművet állítani Berlinben, nem voltak képesek egyetlen érdemleges gesztusra sem azok felé, akik egykor oly sokat kockáztatva segítették a menekülőket. Itt Budapesten is csak egy felette kínosra sikeredett fogadásra tellett a német nagykövetségtől: a vendégek kb. 40-45 perc várakozás után jutottak be az Iparművészeti Múzeumba, addig szűk állványok között ácsorogtak a felállványozott épület előtt. A nagykövet és a zöldpárti Bundestag-alelnök kelletlenül kezelt a vendégekkel, angolul (!) üdvözölve őket. Nem volt mellettük senki, aki elmondta volna, melyikük kicsoda. Nyilván baromira nem érdekelte őket. A teremben volt ugyan hangosítás, csak nem próbálták ki, mert akkor észrevették volna, hogy ennél még a SZOT-szállóké is jobban működött az átkosban. A nagykövet és az alelnökasszony beszéde érdektelen is, lapos is volt, leginkább a fékekről és az egyensúlyokról szólt, miközben a páneurópai piknik egykori főszervezői a sarokban álltak. Köszönet, baráti szó irányukban nem hangzott el. Méltatlan! Annyira drágán dolgoznak a német beszédírók, hogy még a Bundestag alelnöke sem engedheti meg magának, hogy igénybe vegye a szolgáltatásaikat? Vagy ahhoz az igénytelenséghez, ami újabban jellemzi őket, ezek a szövegek passzolnak?

Nem emlékszem Merkel kancellár egyetlen szeretetgesztusára, ami a sajátjai irányában nyilvánult volna meg. Csak a „szír menekülteket” csípi. Soha nem idéz német könyvből, versből, filmből. Nem utal a német vagy az európai történelemre. Ha megteszi, abban sincs köszönet, mert csak a holokausztról tud beszélni. Pedig itt lenne az ideje Goethét idéznie: „Mester, nagy a baj, gyere!/ Szellemet idéztem/ S nem bírok vele!” Mostani helyzetére ugyanis tökéletesen illenek a fenti sorok.

Fontos, hogy a német kancellár jól ért a számok nyelvén és minden további nélkül eligazodik egy Excel-táblán. A kamarillapolitikának is mestere. De ahhoz, ami végső soron számít, sem érzéke, sem tudása, sem ismerete, sem affinitása nincs. Nem elég olvasott, nem elég művelt, hiányzik belőle a történelmi folyamatok iránti fogékonyság, és ami a legsajnálatosabb: az emberi tényező tisztelete. Ha csak egy picit is olvasottabb lenne! Ha csak egy picit is több lenne benne az alázat elődei teljesítménye iránt! Segítené a folyamatok megértésében az is, ha olvasott volna néhány alapművet, mondjuk Czesław Miłosz A rabul ejtett értelem című munkáját, amiben többek között a ketman jelenségről ír. Arról, hogy a muzulmán tanítás szerint az igazhitűnek nem szabad kitennie magát a hitetlenek támadásának, hanem ketmant kell gyakorolnia. Ez azt jelenti, hogy ellenséges közegben nem csupán nyilvánosan meg kell tagadnia a nézeteit, de mindennemű furfanggal is élnie kell annak érdekében, hogy ellenfelét minél jobban megtévessze, és ezzel megoltalmazza magát és övéit. Az igazhitű a ketman gyakorlása révén fölénybe kerül azokkal szemben, akiket becsapott. Gúnyt űz belőlük, és ez igazi örömmel és megelégedéssel tölti el. Tehát, ha a beözönlő tömegek egy része el is játssza, hogy nyugatosodott, vagyis nem nézi le a gyaurokat, a nőket, nem veti meg a homoszexuálisokat, és integrálódik a nyugati társadalmakba, ez nem lesz más, mint tömegméretű szerepjátszás, vagyis: ketman. Évszázados túlélési gyakorlat.

„Korunk központi problémája nem a gazdaság, hanem a hit.”Whittaker Chambers

Egykor, itt Közép és Kelet-Európában arról ábrándoztunk, hogy Európa nyugati feléhez hasonlón mi is szabadságban és jólétben élhetünk majd a nem is olyan távoli jövőben. Már tudjuk, hogy a nyugati életszínvonalat csak annak árán érhetjük el, ha az övék a mi szintünkre csökken. Ezt kénytelen-kelletlen bekároltuk. De nehezen visszaszerzett szabadságunkról és nemzeti önrendelkezésünkről nem vagyunk hajlandóak lemondani. Élni akarunk azzal a jogunkkal, hogy mi dönthessünk a saját sorsunkról, és ne azok a szerény képességű politikusok, akik az Európai Uniót, illetve annak vezetését kisajátító Németország és a segédszerepre szorított Franciaország élén állnak. Nem kérünk a náluk befuccsolt multikulturalizmusból. Ha a német iparnak új, olcsó és képzetlen munkaerőre van szüksége, mert saját polgárait nem képes munkára bírni, az európaiakat pedig drágállja, az még nem ok arra, hogy ellenőrizetlenül és számolatlanul beáramló migránstömegekkel árasztassa el a kontinenst. Nem akarjuk a németektől átvenni azokat, akikből ők nem remélnek hasznot, de akiket ideológiai és pr-okokból magukra húztak. Ha a német kancellár meg van róla győződve, hogy „megoldják” (Yes we can – mondta egykor Obama), vagyis megbirkóznak évi 1-1,5 millió bevándorlóval (nincs felső határ, állítja Merkel még mindig), akkor az legyen az ő és a német választópolgárok ügye. Ha ezzel nem éri be, akkor lehet, hogy európai szakítópróbává eszkalálja a kérdést. Ha azzal fenyegetőzik, hogy „akik nem akarnak részt venni a menekültek igazságos (!) elosztásában, azoknak egyértelmű üzenetet kell küldenünk, hogy Németország csökkenti befizetéseit”(Julia Klöckner, Focus, 2015.10.26), mi bojkottálhatjuk a német árukat. Ezúttal ugyanis a régióval áll a német arrogancia szemben! Lehet, hogy a németek annyira ostobának tartanak minket, hogy azt feltételezik, nem tudjuk, a legtöbb hasznot ők húzzák az unióból? Miután Németország nemzeti jövedelmének több mint a fele exportból származik, igencsak rá van utalva vásárlóira. Ehhez jön még, hogy a kulisszák mögött a britek és a franciák is kifejezésre juttatták, nem partnerek többé a merkeli ámokfutásban. A franciák a két ország közötti határok lezárását tervezik, a britek pedig nyilvánvalóvá tették, nem segítenek be a migránsok átvételébe. Ami pedig a németek morális imperializmusát illeti, amit Orbán Viktor is kikért magának, a britek és franciák szerint az a politikus erkölcstelen, aki milliószámra csalja Európába azokat az embereket, akiket aztán nem tud, és nem is akar befogadni. (Jochen Buchsteiner, FAZ, 2015.11.10.).

„Annak az országnak, amelynek nincs elitje, nincsenek példaképei, nincs jövője.” Helmut Kohl

Amit most tapasztalunk, az a mozgó intifáda kihívása a Nyugat-Európát eluraló intellektuális terrorizmussal szemben. Azzal az intellektuális terrorizmussal szemben, amelyet a nyugat-európai baloldali és a hozzájuk hasonult mérsékelt jobboldaliak egy része folytat az európai polgárokkal szemben. Együtt pörögnek arra, nehogy rasszistának, részvéttelennek, vagy elutasítónak tűnjenek, nehogy kilógjanak a toleránsak exkluzív klubjából, ezért inkább szembemennek a választópolgárok akaratával. (Nem véletlenül történt több mint 650 támadás, főleg gyújtogatás a bevándorlók szállásai ellen Németországban. És több mint 200 Svédországban, ahol 6000 feletti a „gyűlöletbűncselekmények” száma. (Az olvasó fantáziájára bízom, mit rendezett volna a nyugati haladó média, ha akár csak egy hasonló eset is előfordult volna nálunk!) Eltussolják, illetve eltussoltatják a beáramló migránsok jelentette terrorveszélyt, a szalafista toborzók megjelenését, a fékezhetetlen migráns-erőszak fel-feltörését, legyen az az őket segítő vagy a velük utazó nők illetve kiskorúak megerőszakolása. Legyen az szándékos gyújtogatás, tömegverekedés kiprovokálása, kövek, betondarabok hajigálása. A kapott étel és fedél pocskondiázása, és az egyre agresszívebb és irreálisabb követelőzések mindennapossá válása.

A nyugati mainstream médiát egyre nehezebb feladat elé állítja, hogy mindezt elleplezze. Ha valaki megtöri az omertát, ahogy azt Christoph Bíró, az osztrák Kronen Zeitung stájerországi regionális lapjának a Steirerkronénak a főszerkesztője tette, amikor beszámolt arról, hogyan viselkednek Ausztriában afgán migránsok csoportjai, azt elbocsájtják állásából és gyűlöletbűntett miatt feljelentik. Ezért gondolja úgy az Allensbach közvélemény-kutató intézet október végi felmérése szerint a német felnőtt lakosság 43 százaléka, hogy Németországban az emberek nem mondhatják el szabadon a véleményüket a menekülthelyzetről. A német lakosság 47 százaléka szerint a sajtó egyoldalúan tudósít a válságról. A menekültek miatt a valamelyest és az erősen aggódók aránya az augusztusi 85 százalékról 92 százalékra emelkedett. Az egyáltalán nem aggódók aránya pedig 11 százalékról 7 százalékra csökkent. Minden második németországi lakos úgy érzi, a politika elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és csaknem 50 százalékuk szerint a politika túl kevéssé veszi figyelembe a lakosság érdekeit. A megkérdezettek 71 százaléka szerint a válságot kiváltó okok egy része németországi eredetű.

Nagy tehát a baj. Ez a nyugat-európai elit, médiájával és politikusaival együtt a sajátjain kívül mindenkiben képes meglátni az értéket. Mert ami mozgatja, az az öngyűlölet. És ami a legnagyobb baj, hogy mára teljesen kiüresítették demokráciáikat. Olyan fényévnyi távolságokba kerültek azoktól, akik nem az ő köreikhez tartoznak, hogy lassan már nem is értik egymás szavát. A többség mindennapi gondjai nem érnek fel az ő szintjeikre, ami a többséget aggasztja, mindennapjaikat meghatározza, annak ugyanis nem sok köze van ahhoz, hogy az elithez tartozók hogyan is juthatnak előbbre a politikai, szerkesztőségi ranglétrán. Az elit azt hiszi, a migránsáradat őket csak annyiban érinti, hogy a bevándorlók mellett való kiállás révén újra és újra bizonyíthatják ideológiai elkötelezettségüket a rasszizmus, a fasizmus (akármit is értsenek alatta), a klerikális reakció ( bocsánat, el is felejtettem, hogy ma ezt kereszténységellenességnek hívják, és így már mindjárt szalonképes) elleni harcban, miközben hitet tesznek a multikulturalizmus mellett. Ugyanígy ment ez a szovjet időkben is, amikor az elit porrá égette magát a hivatalos ideológia melletti kiállásával. Akkor a trockizmus, a bal- és jobboldali elhajlás, és persze az imperializmus ellen harcoltak, a szocializmus érdekeit szem előtt tartva, egy olyan nyelven, amit rajtuk kívül senki sem beszélt. Az a szocializmus nyelve volt, ez a nyugati politikai korrekteké. Mikor kezdenek végre a többség nyelvén, hozzájuk, értük beszélni? Értük politizálni?