„Vlagyimir Bukovszkijt abszolút önzetlen, hazájához hű embernek ismerem, aki maga a megtestesült lélek és élő lelkiismeret” – 1975. március 29-én, írta le ezeket a szavakat nyílt levelében Szofja Vasziljevna Kallisztratova, számtalan szovjet ellenzéki védője és személyes jóbarátja. A legendás ügyvéd szavaihoz bármelyikünk azonnal csatlakozik, aki csak egyszer is beszélt Bukovszkijjal, vagy csak beleolvasott híres könyvébe, az És elfújta a szél című memoárba. A könyv, mint emlékezetes, az azóta szinte szállóigévé vált hasonlattal indul a mélytengeri búvárról, aki légszomjjal küszködve kapkod levegő után, ha hirtelen merül a felszínre. Így fogadta Bukovszkij is a hírt, hogy 7 éves büntetésének első két éve letelt és a hírhedt Vlagyimiri börtönből a már jól ismert permi 35-ös lágerbe, száműzetésbe megy.

 Tisztelt hölgyeim és uraim,

Légszomjjal küszködve, szabadabb levegőt remélve fogadtunk 1989-ben mi is, itt Magyarországon a rendszerváltoztatást, amikor nekiálltunk, hogy berendezzük magunknak a világunkat. 1989. június 16-a volt sokunk számára a vízválasztó, Nagy Imre újratemetésének napja, a kommunista terror bűneivel való szembesülés és szembesítés napja, amikor a Hősök terén sok tízezer emberrel együtt hallgattuk a súlyosan kopogó szavakat, ahogyan egymás után hangzottak el, évtizedek óta először, az addig névtelenségre ítélt áldozatok nevei és a követelés, hogy szabad, független nemzetté akarunk válni. Akkor, ott, a hirtelen támadt szabad levegő örvénylő áramában nem gondoltunk rá, mi volt az előtörténete a szemünk láttára pillanatok alatt összeomló szovjet rendszer végjátékának. Keveseknek jutott eszébe az az ellenállókból álló nemzedék, amely a Szovjetunió leghidegebb telein, az 1960-1970-es években indított tiltakozó akciókat, szerkesztett és terjesztett szamizdat-kiadványokat, szervezett jogvédő mozgalmat, mit sem törődve a folyton nyomukban lévő titkos ügynökökkel, a KGB-vel, a házkutatások, a letartóztatások fenyegetésével. Pedig a szovjet btk hírhedt 70-es cikkelye „szovjetellenes agitáció és propaganda” címén bármikor, bármelyiküket, bármilyen szigorú ítélettel sújthatta. Bukovszkij említett, legutolsó pere, 1972. január 5-én, a 70-es cikkely alapján adható legsúlyosabb ítélettel zárult. 7 év szabadságvesztéssel, amiből kettőt börtönben, ötöt száműzetésben kellett letöltenie. Bukovszkij akkorra már „gyakorlott” elítélt volt, összesen 12 évet töltött börtönben, száműzetésben és kényszergyógykezelésen. 1959-ben került először konfliktusba a szovjethatalommal: kéziratos újságot szerkesztett, ami miatt kizárták a Gogolról elnevezett középiskolából. Akkorra már meggyőződéses ellenfele volt a kommunizmus minden formájának, és ez a kérlelhetetlen és feltétlen antikommunizmusa a mai napig nem változott. De térjünk vissza 1960-hoz, az első nagy visszhangot kiváltó nyilvános akciójához. Legfiatalabb szervezője lett a Majakovszkij téri rendszeres demonstrációknak, ahol a Majakovszkij szobránál összegyűlő költők verseket olvastak fel, vitáztak, úgy tettek, mintha szabad emberek lennének, akik szabadon gyülekezhetnek, beszélhetnek. Bukovszkij ekkor a moszkvai egyetem talajbiológiai szakának hallgatója volt, de mielőtt első vizsgáit letehette volna, kizárták az egyetemről. 1963-ban, amikor Milovan Dilas „Új osztály”című írását akarta szamizdatban terjeszteni kétéves kényszergyógykezelésre ítélték. A leningrádi szakpszichiátrián töltött kényszerkezelés többszörösen is meghatározta jövőjét: itt kezdett el a kényszergyógykezelés, mint szovjet „jogintézmény” természetével foglalkozni (később „gyakorlati kézikönyvet” szerkesztett sorstársai részére), majd, már Nyugatra kerülve, épp ezt a szakterületet választva, neurobiológiából szerzett diplomát és szakmai hírnevet. 

A kényszerpszichiátriáról szinte egyenesen a nyugaton publikáló és ezért perbe fogott írók, Szinyavszkij és Danyiel tárgyalására ment. A védelmükre szervezett tüntetés szervezésében való részvételért 1965 decemberében újabb fél éves kényszerkezelésre ítélték. Alekszander Ginzburg és társai letartóztatásakor Bukovszkij a moszkvai Puskin-térre szervezett tiltakozó akciót. A hatóságok ekkor már nem érték be a kényszergyógykezeléssel, a közrend megzavarásával vádolták. Bukovszkij tagadta bűnösségét: az utolsó szó jogán mondott beszéde a szovjet szamizdat-irodalom egyik klasszikus darabja lett. A lágerben letöltött büntetés után, 1970-ben már a szovjet emberjogi mozgalom vezetőjeként tért vissza Moszkvába. 1971-ben tette közzé Nyugaton és szamizdatban híres nyílt levelét a külföldi orvos- és pszichiáter társadalomhoz, amihez mellékelte a neves szovjet ellenállókról készült „szakértői” dokumentumokat is. A Pravda elítélő cikke révén akciójáról az egész szovjet közvélemény tudomást szerezhetett: Bukovszkijt, a kor szokása szerint közveszélyes huligánként jellemezték. És következett a negyedik, ezúttal utolsó letartóztatása, a börtön, a száműzetés, majd újra a börtön. 1976 decemberében történt a példátlan fordulat: a fogolycsere. Bukovszkij politikai foglyot Luis Corvalanra, a chillei kommunista párt vezérére cserélték. Bukovkszkijt szigorú őrizet kíséretében, bilincsbe verve vitték Svájcba, ahol szabadon engedték. Szovjet állampolgárságától megfosztották. Bukovszkij megint megtapasztalhatta a mélytengeri búvár légszomját, ahogy a szabad világ levegőjéhez próbált alkalmazkodni.

Az ő alkalmazkodása nem jelentett szemléletbeli változást, egy szikrányit sem engedett elveiből: maradt mind a mai napig ugyanaz a kemény, eltökélt, feltétlen antikommunista, amilyen már az 1950-es évek végén is volt. Nem változtatta nézeteit sem a hruscsovi olvadás, sem a peresztrojka-korszak, sem a Szovjetunió széthullása után. A kommunista rendszer bűneiért az elkövetőknek felelniük kell, az egykori kommunista vezetőknek ki kell vonulniuk a közéletből, a szellemi életből a kommunista ideológia maradékának is el kell tűnnie. Ennyit, és nem kevesebbet követelt – emellett érvelt okosan, szenvedélyesen, hol higgadtan, hol lázas dühvel, de mindvégig következetesen. Ez az eltökélt antikommunizmus, ez a következetesség sok barátot és sok ellenfelet szerzett neki.

Tisztelt hölgyeim és uraim,

Szemléletének kialakulásában – mint egy interjújában elmondta – óriási fordulatot jelentett az 1956-os magyar forradalom. Az eseményekről az állandóan zavart nyugati rádióadásokból szerzett tudomást, úgy, hogy fordítva, vagyis „fejjel lefele” olvasta a hivatalos szovjet propagandát.. Bukovszkij többször is elmondta, hogy a szovjet nép körében sokkal erősebb hatás váltott ki a magyar forradalom, mint azt a történetírás eddig rögzítette. Egymás után törtek ki a felkelések, 1961, 1962-ben Novocserkaszkban, Krasznodárban, két Moszkva környéki városkában, aztán Kazahsztánban. És a nép mindenütt ugyanazt mondta: „rendezünk nektek itt egy kis Magyarországot!” 1956 után Magyarország tehát egyet jelentett a forradalommal, a kommunisták elleni lázadással: „A magyar forradalom megváltoztatta az emberek tudatát” – mondta Bukovszkij néhány hónappal ezelőtt, majd  hozzá tette, hogy neki, személyesen életre szóló tájékozódási pontot jelentett a magyar ’56 antikommunizmusa, a Petőfi-körhöz tartozó írók tartása és elszántsága.
Az tehát, hogy a Petőfi-díjat az idén épp Vlagyimir Bukovszkijnak adhatjuk át, logikus és törvényszerű esemény a közép-európai népek szabadságáért oly sokat tett szabadságharcos, író és tudós élettörténetének láncolatában. Petőfi, a magyar szabadságharcos és Bukovszkij, az orosz emberi jogi harcos szellemisége nagyon is szervesen összetartozik. Egy közös lap Kelet-Európa történelmében. Akár meg is állhatnánk itt, mert immáron világos, miért érdemes Vladimir Bukovszkij a Petőfi-díjra.

De marad néhány kérdés. Honnan volt bátorsága? Mi táplálta és táplálja ma is Vladimir Bukovszkij kitartását? Miért nem tört meg? Miért nem elégedett meg azzal, hogy kiszabadulva a „gonosz birodalmának” börtöneiből hétköznapi örömöket keressen, csak a tudománynak és szelíd szellemi élvezeteknek hódoljon? Honnan ez az erő, ez az állhatatosság?

Ne higgyük, hogy bárki kész válasszal szolgálhat. Szerintem Vladimir sem tudja. A logika vagy az emberi lélekről szerzett tudásunk ilyenkor rendszerint cserbenhagy bennünket. Nem tudom, miért, de azt hiszem, jól van ez így.

Köszönöm, barátom!