Két hátizsákkal, egy kabáttal és egy revolverrel felszerelkezve érkezett Budapestre 1944. július 9-én Raoul Wallenberg, hogy bekapcsolódjon a halálra szánt budapesti zsidók mentésébe.

Mit tehet egyetlen ember a fél Európát leigázó agresszív náci gépezet és a szolgálatába állított magyar katonai és rendőri apparátus ellenében? Mindent. Embereket menthet meg.

1944 tavaszától, Magyarország náci megszállását követően egyre szorongatóbb hírek jutottak ki a világba a magyarországi zsidóság tragédiájáról. A legkülönbözőbb erők: a svéd külügyminisztérium, az Egyesült Államok stockholmi nagykövete és a háborús menekültek megsegítésével foglalkozó amerikai kormányszervezet: a War Refugee Board megbízásából végül is az előkelő és gazdag családból származó építészmérnöknek készülő Wallenberget bízták meg a budapesti mentőtevékenység megszervezésével. Az akció pénzügyi fedezetéről az amerikai zsidó jótékonysági intézmények, így a JOINT gondoskodtak.

Az akkor 31 éves Wallenberg azonnal vállalkozott erre a nagyon is veszélyes feladatra. Szabad elhatározásából, a jó ügybe vetett feltétlen hittel és nagy önbizalommal készült küldetésére.

Fél évet, a magyar történelem egyik legtragikusabb fél évét töltötte el a Svéd Nagykövetség másodtitkáraként, a svéd követség humanitárius akciójának vezetőjeként. A diplomáciai érintkezés szokásos formáit meghaladó módon küzdött a megsemmisítésre szántak életének megóvásáért. Ha kellett, megvesztegetéssel, fenyegetéssel, ha elegendő volt, szép szóval és ígéretekkel csikarta ki a rábízottak, a benne bízók szabadon bocsátását, életének megkímélését. Ott volt a pályaudvarokon és Hegyeshalomnál, ott volt a védett házakban és a gettóban. Mindenhol ott volt, ahol segíteni kellett.

Wallenberg egyedül, egy szál felöltőben szállt szembe az egyenruhás, állig felfegyverzett náci és nyilas gyilkosokkal. Határozott fellépése és egyéniségének kisugárzása feledtette ellenségeivel, hogy ő is ugyanolyan védtelen és kiszolgáltatott, akár védencei.

Hány embert mentett meg Wallenberg budapesti küldetése alatt? Vannak, akik néhány ezerről, egyesek nem kevés túlzással egyenesen százezerről beszélnek. A svéd humanitárius akció 1945. január 16-i kimutatása szerint a svéd védelem mintegy ötven épületre és nyolc ezer személyre terjedt ki. Wallenberg budapesti missziójának eredményét azonban nem szabad a megmentettek számának meghatározására redukálni. Feladatát ő maga is elsősorban abban látta, hogy a zsidók megbénult önfenntartási ösztönét új életre keltse. 1944. július 29-i jelentésében írta: „Valamilyen módon a legtöbb zsidót fel kell rázni a saját sorsával szemben tanúsított apátiából. Ki kell irtani körükben azt az érzést, hogy el vannak felejtve. A király üzenete ebben az irányban igen hasznos volt. Már maga az az egyszerű tény, hogy a svájci és a svéd követség fogadta a zsidókat, meghallgatta és regisztrálta őket, felélénkítette nemcsak az érdekelteket, de azokat is, akik készek voltak segíteni.”

Kedves Barátaim

A nyilas rémuralom tombolása, a megfeszített mentőmunka közepette Wallenberg a jövőre, a háború utáni viszonyokra is gondolt Tervezetét, amely az újjáépítés feladataiba való bekapcsolódásának részleteit tartalmazta, magával vitte azon a bizonyos 1945. január 17-i napon, amikor egy szovjet tiszt és két szovjet katona kíséretében munkatársai utoljára látták. Wallenberg Debrecenbe igyekezett, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal, és a szovjet főparancsnoksággal az ország újjászervezéséről tárgyaljon. „Nem tudom vendég vagyok-e vagy fogoly” – mondta, mielőtt végleg elköszönt.

Debrecenbe nem érkezett meg, és nem tért haza szeretteihez sem. További sorsa a mai napig tisztázatlan, a legendák ködébe vész.
A szovjet kormány Wallenberg sorsával kapcsolatban két nyilatkozatot tett közzé. Visinszkij helyettes külügyminiszter 1947. augusztus 18-án az alábbiakat válaszolta arra a Sztálinhoz intézett kérvényre, melyben több mint egy millió svéd állampolgár kérte Wallenberg hazabocsátását.

„Raoul Wallenberg nincs a Szovjetunió területén. Fel kell tételezni, hogy Wallenberg a budapesti harcok folyamán életét vesztette, vagy pedig Szálasi hívei foglyul ejtették.”

Sztálin halála után a moszkvai svéd nagykövet hivatalos megkeresésére Andrej Gromiko külügyminiszter 1957. február 8-án az alábbi tájékoztatást adta:
„Raoul Wallenberg 1947. július 17-én a moszkvai Ljubjanka börtönben szívelégtelenség következtében életét vesztette. Holttestét elhamvasztották. Wallenberg minden valószínűség szerint a hadműveleti területeken esett más személyekkel együtt orosz fogságba. A szovjet kormány ezúton fejezi ki őszinte sajnálatát a történtek miatt és őszinte együttérzését a svéd kormánynak, valamint Raoul Wallenberg hozzátartozóinak.”

Wallenberg családja, barátai és csodálói a mai napig nem törődtek bele halálába. Alakja még sokáig felbukkant a gulag valamelyik lágerében, a Szovjetunió valamelyik börtönében. Mindig akadt valaki, aki látta, beszélt olyannal, vagy hallott olyanról, aki találkozott vele.

Raoul Wallenberg idén lenne 100 éves, de számunkra kortalan marad. Fiatal, törékeny alakja tovább él mindannyiunk szívében.