Schmidt Mária

Köszöntő az Egy orosz hazafi – Alekszandr Szolzsenyicin (1918-2008) című időszaki kiállítás megnyitóján

A kommunisták álma egy új világ volt. Olyan világot álmodtak, amelyet kizárólag az anyag törvényei irányítanak, ahol a szellem szolga, a hit pedig elhal. Olyan világot, amelyben az ember – a marxi és lenini direktívákat követve – a természetet maga alá gyűri, és új mederbe tereli a történelmet. A kommunisták álmában a nemzetek feloldódtak, a városok falanszterré változtak, a falvak eltűntek és a folyók iránya is megfordult.

Akit az Isten meg akar büntetni, annak teljesíti minden álmát. A kommunisták – mindannyiunk örömére – egyszerűen belepusztultak álmaikba.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Először nyílik kiállítás a 95 éve született Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin életútjáról Magyarországon. Köszönettel tartozunk neki, mert különös és lenyűgöző módon szolgáltatott bizonyságot arról, hogy a gondviselés törvényeit semmilyen emberi erő nem írhatja felül.

Meg kellett volna törnie, meghalnia, vagy legalább eltompulnia. Sokszor. Ehelyett a diktatúra krónikása lett, próféta, aki életének egyetlen feladatot szabott, megőrizni azok emlékét, akiket ki akartak törölni a Teremtés Könyvéből.

Különös, nem? A kommunizmus legnagyobb ellenfelét nem a szabad nyugati világ adta, hanem a diktatúra földje. A szabad világ álmodozó és ünnepelt gondolkodói benne látták az igazi ellenséget. Sartre, Neruda, Benet, Chomsky – hogy csak párat említsek – legszívesebben holtan látták volna. Azt kívánták, bár nyelte volna el örökre a Gulag-világ. De nem így történt.

Köszönöm mindazok segítségét, akik hozzájárultak ennek a tárlatnak a létrehozásához. Huszonöt évvel az antikommunista forradalmak után valóban itt az idő, hogy végre megháláljuk az áldozatot és megemlékezzünk azokról a hősökről, akik megmentették a lelkünket és megmutatták: „az igazság egyetlen szava az egész világnál súlyosabb.”

George Orwell és a mi Arthur Koestlerünk után a Terror Háza Múzeum az orosz Alekszandr Szolzsenyicinnek kíván emléket állítani. Mindannyian tudjuk, hogy az igazság mértékegysége nem „egy emberélet”. De általuk és különösen Alekszandr Szolzsenyicin szellemi hagyatéka nyomán érhetjük meg: amíg vannak és lesznek, akik saját életüket kockáztatva a legnagyobb sötétség idején is képesek szabadságról és igazságról beszélni, akik a legdurvább sérelmek ellenére is képesek a méltányosságon alapuló józanság hangján megszólalni, addig miénk ez a föld, addig a jövőnk nem üres ígéret.

Köszönöm a figyelmüket!