Not bad for a country boy!
Ronald Reagan, 1991

Ronald Reagan
Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen

Felkészülés
1991-ben, nyolcvanadik születésnapján, több mint ezer vendége előtt nem kis megelégedéssel nyugtázta Ronald Reagan, az USA negyvenedik elnöke mindazt, amit elért. Not bad for a country boy! (Nem is rossz, egy vidéki sráctól!)
Reagan 1911. február 6.-án született az Illinois állambeli Tampicoban,  ami, ahogy az USA keleti parti véleményformálói mondani szokták, a semmitől valamivel arrébb terül el. Szerény anyagi körülmények között nevelkedett, apja iszákos volt, és álmát, hogy családjának egy elegáns cipőkereskedésből teremt majd megfelelő életkörülményeket, nem tudta megvalósítani.

Reagan erősen rövidlátó, bizonytalan és visszahúzódó gyermek volt,  aki kissrác korától munkát vállalt, hogy a családi költségvetéshez hozzájáruljon. Félretett pénzéből fedezte az Eureka College- beli tandíját. Közgazdaságtant tanult, mert gazdasági világválság volt érthető tehát, hogy első sorban a pénzügyekkel és a gazdasági élettel összefüggő kérdések izgatták. 1932-ben diplomázott. Rövid időn belül talált magának munkát a davenporti helyi rádiónál. „Dis Jockey voltam, még mielőtt a fogalom létezett volna. Bemondó, zenei számok, lemezek lejátszója, hirdetések beolvasója.” 22 évesen sportriporteri állást kapott egy másik iowai helyi adónál. Négy évvel később Hollywoodba ment, ahol az egyik legnagyobb stúdió, a Warner Brothers szerződtette.  Kontaktlencsével játszott, az elsők között az USA-ban. Mint minden szerződéssel rendelkező színésznek, neki is be kellett lépnie a színész szakszervezetbe, melynek rövidesen egyik vezetőjévé vált.   A második világháború alatt a hadsereg kaliforniai hírszerzőegységénél, Fort Roachban teljesített szolgálatot, ahol a bombázópilóták felkészítését szolgáló filmek készítésében vett részt. Kapitányi rangban szerelt le és azt az életre szóló tapasztalatot szűrte le, hogy egy hivatal sem érdekelt abban, hogy munkatársainak számát csökkentse, mert a vezetők fontossága és jövedelme annál nagyobb, minél többen tartoznak alá.

1946-ban, leszerelése után megtapasztalta, milyen eltökéltséggel törekszenek a kommunisták az amerikai filmipar átvételére, ami akkor a világ filmgyártásának 70 % át jelentette. Ezt a propagandagépezetet akarta Moszkva a maga céljai szolgálatába állítani, mert soha nem tévesztette szem elől azt a lenini tanítást, hogy „a film a legfontosabb a művészetek között.” Reagan akkor már a Filmszínész Céh (Screen Actor Guild) elnökeként állta útját Hollywood kommunista hatalomátvételének.  Ez már politikai munka volt a javából.

1954- ben a General Electric megbízásából országjáró körútra indult. Nyolc éven keresztül járta autóval, illetve vonattal az Államokat, több mint negyedmillió emberrel találkozott, beszélgetett.  Meghallgatták, és ő is meghallgatta őket. Ezt az időszakot politikussá válása szempontjából posztgraduális képzésnek tekintette. Történeteikből értette meg, hogy nem a nagytőke, hanem a kormányzati túlterjeszkedés az, ami az emberek öngondoskodását, vállalkozó kedvét, felelősségvállalási hajlandóságát megbénítja. Mert, ha a kormány hat baromfitartást támogató programot indít be, akkor szükség lesz egy hetedikre is, ami a tojásfelesleg felvásárlását támogatja. 
 
A hatvanas évek elején búcsút mondott addigi tevékenységeinek és a Demokrata Pártnak. Továbbra is New Dealer-nek és Roosevelt hívének tartotta magát, de meggyőződésévé vált, hogy a kormányzati túlterjeszkedés szabadságellenes, mert megöli az egyéni kezdeményezést. „A kormány nem a megoldás, hanem a probléma maga.”  Vagy, hogy egy humoros fordulatát idézzem „Kevés ijesztőbb fenyegetés van annál, ha azt halljuk, hogy valakit a kormány küldött.” Barry Goldwater 1964-es elnökválasztási kampányához csatlakozva végleg elköteleződött a politika és a Republikánus Párt mellett.

Kampánykörútjának olyan sikere volt, beszédei olyan hatásosak voltak, hogy támogatói fél órás műsoridőt vettek számára az NBC televíziótól a kampány utolsó hetében. Ez a fél óra élete fordulópontjává vált. Ebben a beszédében már minden benne van, amit később kormányzóként illetve elnökként vallott.  Az amerikai alkotmány illetve az alapító atyák eszméi melletti kiállás, a szabadság szeretete, az adócsökkentés követelése, a kisebb állam melletti érvelés, a szovjet kommunizmus fenyegetésével szembeni harc vállalása, a jövőbe vetett hit, és a jobb és baloldal közötti megosztáson való felülemelkedés. „Nincs jobb és baloldal. Fel és le van.” mondta. Már 1964-ben megjövendölte, hogy „Önöknek és nekem randevúnk van a sorssal.” 

Kalifornia
A hatvanas évek sokak számára egyet jelent az 1968-as generáció színrelépésével, és az általuk képviselt kulturális térhódítással, amit a legjobban talán azzal az adattal illusztrálhatunk, hogy 1965 volt az az év, amikor a francia konfekcióipar először gyártott több női nadrágot, mint szoknyát. Eközben azonban egy másik földcsuszamlásszerű változás is végbement az USA-ban. Amerika gravitációs központja Északkeletről, Délnyugatra tevődött át.  Az észak úgy demográfiailag, mint gazdaságilag teret vesztett, a képzett fehérek délre költöztek, a rozsdaövezetekből a napfényre.  Mindez döntő befolyást gyakorolt a politikai életre is. 1960-tól kezdődően, egészen Obamáig, minden amerikai elnök nyugatról illetve délről jött.  Johnson és a Bushok Texasból, Nixon és Reagan Kaliforniából, Carter Georgiából, Clinton Arkansasból.

Reagant 1966-ban Kalifornia kormányzójává választották. Akkorra már Kalifornia volt az USA legfontosabb állama,  a világ hetedik legnagyobb gazdasága.  A legnagyobb amerikai állam kormányzójaként Reagan kétszer egymás után is bizonyított. Amikor átvette a hivatalát, a kaliforniai polgárok fizették az államokban a legmagasabb adókat, ugyanakkor itt volt a legnagyobb a bűnözés, és itt voltak a legpazarlóbb jóléti kiadások. Nyolcévnyi kormányzósága alatt olcsóbbá, kisebbé, vállalkozásbarátabbá és szolgáltatóbbá tette az államot. Készen állt az elnökségre.

Katasztrofális évtized
A hetvenes évtized katasztrofális volt az USA számára. A Szovjetunió megerősödött, Amerika pedig meggyengült ezekben az években. Nemcsak katonai téren, hanem ami még többet nyomott a latban, politikailag és lelkileg is. Először a vietnámi kudarc, aztán Watergate jött, mindezt megfejelte Carter elnök patetikus erőtlensége. Carter és csapata, mindenekelőtt a mérhetetlenül megerősödött emberjogi lobby nyomására az USA egymás után szenvedte el a presztízsveszteségeket a magabiztos és expanzív Szovjetuniótól.   Nicaraguában megbukott az Amerika-barát Somoza rendszer, helyébe marxista, szovjetbarát vezetés lépett, és azonnal bejelentette igényét egész Közép-Amerikára. 1976-ban a szovjetek megszerezték Etiópiát és továbbterjeszkedtek Közép és Észak- Afrikába. Az évtized végére tíz afrikai állam vált marxistává, és kötődött a szovjet érdekszférához. 1979-ben a militáns iszlám megbuktatta az Amerika-barát iráni sahot, helyette egy nyíltan USA ellenes terrorrendszert léptetett életbe, amerikai túszokat szedett, és amikor, 1980 tavaszán Carter elnök végre elszánta magát a túszok kiszabadítására, az akció csúfos kudarcba fulladt.  Az évtized végére a hidegháború a világ minden részére kiterjedt, ami egyenes következménye volt annak, hogy a szovjet flottafejlesztések következtében megkérdőjeleződött az USA tengeri fölénye. Csak amikor a Vörös Hadsereg 1979 végén bevonult Afganisztánba, szánta el magát Carter az ellenlépésekre. Gabonaembargót vezetett be, bojkottálta a moszkvai olimpiát és kezdeményezte a NATO országok katonai költségvetésének megnövelését.

1980-ban először küzdött meg egymás között az elnöki posztért a Délnyugat. A nyugati Reagan Kaliforniából, és a déli Carter Georgiából. Reagan hatvankilenc éves múlt akkor, a legidősebb elnökjelölt volt az USA addigi történetében. Győzelmet aratott a hivatalban levő elnök felett, amire 1932-óta nem volt példa, mégpedig elsöprő győzelmet.   Mert Carter tekintélyét lenullázta külpolitikai kudarcsorozata  és a katasztrófába fulladt túszmentő akció.

A WASP- elit Waterlooja
A hatvanas –hetvenes évek fordulójától a demokraták között, később a Carteri időszak alatt a kormányhivatalokban is elhatalmasodott a mindennek Amerika az oka fóbia.  1956 és 1968 sokkjai után a „WASP elit Waterloojává vált”   Vietnám és Kuba érzelmi azonosulást kínálva kárpótolták ugyan a megosztott és frusztrált baloldalt, az évek múlásával azonban, ahogy egyre több adat került napvilágra az Észak Vietnámiak embertelen rendszeréről, Mao kulturális forradalmáról, a több millió halálra éheztetett áldozatról, kezdett az irántuk érzett lelkesedés egyre problematikusabbá válni.

Az igencsak elbizonytalanodott baloldallal szemben, az 1964-es elnökválasztáskor kigúnyolt és lenézett konzervatív irányzat, amelyet Goldwater mellett kampányolva Reagan is képviselt, a hetvenes évek végére új erőre kapott és fokozatosan egyre tekintélyesebbé vált. Ami több mint másfél évtizedig ciki volt, hirtelen szalonképes, sőt trendi lett. Ekkorra már a politikai liberalizmus ígéret-lufijai is kezdtek kipukkadni, hiszen nem lehetett többé takargatni, hogy a túlzott reményeket – a szegénység megszüntetését, a megfelelő egészségügyi rendszer létrehozását, az oktatás színvonalának emelését – annak ellenére sem lehetett teljesíteni, hogy a rájuk fordított források soha nem látott mértékben bővültek. A tények azt mutatták, hogy a programok belefulladtak a bürokrácia mocsarába, az eredmények pedig igencsak sporadikusan mutatkoztak.

1930-1970 között olyan elhanyagolható volt a kapitalizmus szó vonzereje, mint manapság a kommunizmusé. A nyolcvanas években hirtelen újra divatba jött a pénz, a fogyasztás, a piacgazdaság. Az 1970-es évek vége felé, Ronald Reagan színrelépésével, majd elnökké választásával, nemcsak az amerikai politika változott meg, hanem az amerikaiak értékrendje is. Központi kérdéssé vált az USA tekintélyének visszaszerzése, ami egyet jelentett a Szovjetunióval és a latin-amerikai kommunista kalandorpolitikával való határozott szembeszegülés igényével.  Színre léptek az un. neokonzervatívok,  akik közül többen a trockista, illetve demokrata táborból kerültek ki, és a hetvenes évek végére átvették a közbeszéd tematizálását. Ők még ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelyik együtt nőtt föl a kommunizmussal, az ellene folytatott küzdelem életük legfontosabb politikai küldetése volt, míg a hetvenes évek újbaloldali nemzedéke számára mindez már történelem volt. Nekik a vietnami háború jelentette a meghatározó élményt, ez szolgált alapul Amerika-ellenes magatartásukhoz, az „imperializmus” ócsárlásához. Mindez nem változtatott azon, hogy a nyolcvanas évek végére a baloldal politikai és intellektuális veresége egyaránt tagadhatatlanná vált. 

Az ideológus.
Ronald Reagan az USA negyvenedik elnöke elsősorban ideológus volt. Konzervatív,- és radikális. Az USA alapító atyáinak,  a keresztény értékeknek, John Stuart Mill-nek, Adam Smith-nek,  Milton Friedman-nak, Friedrich A. Hayeknek és Karl Poppernek a híve. Képes volt arra, hogy az általa műveikből leszűrt tanokat közérthetően, példákon, anekdotákon keresztül tegye mindenki számára követhetővé. Beszédeiben előadó művészetének minden fortélyát kamatoztatta. Kiváló memóriája volt, irdatlan mennyiségű adatot, tényt és nevet jegyzett meg. Világos, könnyen követhető üzeneteit viccekkel és beszólásokkal tette frissé és szórakoztatóvá. Előadásmódjából, megjelenéséből könnyedség, felszabadult életvidámság és elegancia áradt. Szerette a média és ő is szerette a médiát. Sármos és vonzó volt. Megtestesítette az „amerikai álmot”, legalulról küzdötte fel magát, a saját erejéből, a csúcsokig. Magabiztosságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy a legkomolyabb dolgokon és saját magán is előszeretettel ironizált. Előrehaladt korán, állítólagos korlátoltságán, lustaságán. Se szeri, se száma bemondásainak, humoros beszólásainak, spontán válaszainak, amelyek mára szállóigékké váltak.

Reagan ideologikusan közelített a külpolitikához, idegenkedett a jóléti állam bürokráciájától, elkötelezett volt a kínálatpárti gazdaságpolitika mellett, s viszolygott az hetvenes évekre egyre dominánsabbá váló „ellenkultúrától”. Még szakszervezeti vezetőként tanult meg tárgyalni, alkudni, kompromisszumot kötni, olyan eredményeket elérni, amelyeket tárgyalópartnerei is arcvesztés nélkül vállalhattak.  Elkötelezett szabadság-hívő volt, rajongott a tehetségért, a teljesítményért, és hitt benne, hogy ha igazán akarjuk a jót, keményen harcolunk érte és jól tárgyalunk az érdekében, elérhetjük. Fehér házi íróasztalán volt egy cédula, amin az állt. „Nincs határa annak, amit, vagy ahova az ember elérhet, ha nem azzal foglalkozik, hogy kié lesz a dicsőség!”   Reagan kellemes, laza főnök volt, aki súlyt helyezett arra, hogy ahogy Kaliforniában, úgy a Fehér Házban is a legalkalmasabb, legszínvonalasabb munkatársakból állítsa össze csapatát.  Legádázabb ellenfelei is elismerték, hogy minden idők legjobb szakembergárdája dolgozott neki.   Egy pillanatig sem hagyott kétséget azonban senkiben aziránt, hogy a döntéseket ő hozza.  De a jó tanácsokra, ötletekre igényt tartott.

Mint minden republikánus elnököt, Reagant is idiótának, félig agyhalottnak, gyakorlatilag analfabétának, üresfejűnek, buta cowboynak, műveletlennek, tájékozatlan bábnak, mozgó megvilágítási felületnek festette le a New-yorki és persze a szovjetbarát sajtó is.  Nem járt elit egyetemre, nem tartozott a keleti parti tojásfejűek közé, és nem volt demokrata. Márpedig ezek híján esélytelen, hogy kinőhessen valakinek az agya. Pedig Reagan minden idők egyik legfelkészültebb, legtapasztaltabb politikusaként kezdte el elnöki működését. Annyira intelligens volt, hogy még arra is képes volt, hogy ne kérkedjen vele, sőt inkább titkolja. Kaliforniai kormányzósága után és elnöki hivatala megkezdése előtt, 1975 és 1979 között, Nézőpont (Viewpoint) címmel heti ötször öt percben rádiókommentárokat készített és kéthetente újságcikkeket írt.  Heti 20 millió amerikai polgárhoz jutottak el így gondolatai. Ezeket az anyagokat ő írta, mégpedig igencsak gondosan, külpolitikáról, belpolitikáról, gazdaságpolitikáról. Mintegy 670 ilyen saját kézzel írt és javított kézirat található meg az elnök hagyatékában, egy részüket ki is adták.

Engedjék meg, hogy kiragadjak közülük egyet, és szóról szóra felidézzem. 1978. január 9.-én ment adásba.

Második napja olyan emberjogi sérelmekről beszélek, amelyekkel Washington, annak ellenére, hogy állandóan az emberi jogokról papol, nem nagyon törődik. Amikor aláírtuk a Helsinki záróokmányt, azt adtuk az oroszoknak, amire 35 éve vágytak. Gyakorlatilag elismertük Oroszország jogát arra, hogy rabságban tartsa azokat a Közép-és keleteurópai országokat, amelyeket a II. világháború óta megszállva tart. Nyilvánvalóan azért az egy szakaszért írtuk alá ezt az egyezményt, ami az emberi jogokra vonatkozik. Akik az aláírásról döntöttek, arra hivatkoznak, hogy aláírásával a Szovjetunió belegyezett abba, hogy polgárai számára biztosít majd bizonyos jogokat, esetleg ugyanazokat, amikkel mi rendelkezünk. Az is lehet, hogy lehetővé teszi majd a rab népekhez tartozók számára, hogy elhagyják a Szovjetunió területét, ha úgy döntenének. Csakhogy az oroszok soha nem tartják be az ígéreteiket. Mintegy negyven éve „rab nemzeteknek” nevezzük azokat, akik a vasfüggöny mögé kényszerültek. Évente meghirdettük a „rab népek hetét”, hogy emlékeztessük a világot és magunkat arra, hogy a Szovjetunió milliókat tart fogságban.  Ebben az évben, ahogy „a rab népek hete” közeledett, a Fehér Ház egyre nagyobb hallgatásba burkolózott, idén nem hirdette meg a rab nemzetek hetét. A közép-európai származású amerikaiakra, a lengyel, a magyar, a román származásúakra nyomást gyakoroltak, hogy elégedjenek meg egy gyenge, értelmetlen elnöki üzenettel. Az ENSZ emberjogi bizottságának genfi ülésén amerikai ösztönzésre fel kellett volna vetni, hogy a Szovjetunió nem ültette át a gyakorlatba az ENSZ emberjogi chartájában vállaltakat. Azonban a szavazás megkezdése előtt az amerikai főtárgyaló visszavonta a kezdeményezést.

És most jön egy olyan szimbolikus jelentőségű ügy, ami minden rab népből származó amerikait sokkolt, különösen a magyar származásúakat. Szent István koronájáról beszélek. A koronát István magyar király (azóta Szent István) kapta a pápától a magyar történelem egy nagyon korai időpontjában. A magyar emberek számára ennek a koronának misztikus jelentése van és jelentősége vallási és nemzeti szempontból egyaránt meghatározó. Különösen fontos, hogy a magyar kormányok szempontjából a korona a legitimitás hordozója. A második világháború végén kiszabadítottuk Magyarországot a náci megszállás alól, de egy teheráni megegyezés során átadtuk az oroszoknak. Távozó csapatainkat megkérték, hogy vigyék magunkkal Szent István koronáját, hogy az oroszok ne tehessék rá a kezüket, és tartsuk addig magunknál, amíg Magyarország újra szabaddá válik. Négy évtizednél is hosszabb ideje van a korona a Ft. Knoxi Vaultsban. Most pedig ennek a koronának, ami a legitimitást és Isten áldását közvetíti a magyaroknak, a Fehér Ház szerint jogszerű tulajdonosa az az istentelen, kommunista kormány, amely a megszállókat szolgálja ki.

Teheránban eladtuk a szabadságot, ami nem volt a miénk.  Most legitimitást adunk, ami nem a miénk, egy illegitim kormánynak.  Komolyan gondoljuk mi az emberi jogokat? Ronald Reagant hallották. Köszönöm, hogy meghallgattak. 

Az elnök
Akkor is válság volt, amikor Reagan elnök beköltözött a Fehér Házba. A gazdaság romokban, a munkanélküliség, az infláció, a kamatok, az olajárak az egekben voltak, az emberek reményvesztettekké váltak.  Az átlag amerikai úgy érezte, ha normálisan dolgozik, és el akarja tartani a családját, büntetik, semmibe veszik. A jóléti kiadások káros hatásai miatt megnőtt a munkanélküliség, a család nélkül felnövő fiatalok beilleszkedési problémái egyre szembetűnőbbé váltak. Reagan egyszerű receptet kínált: adócsökkentést a gazdasági élet szereplőinek, az infláció és a kamatok letörését, a „nagy társadalom” pazarló programjainak leállítását,  az állami szabályzók visszaszorítását,  a költségvetés kiegyensúlyozását. Reagan szerint a kisebb állam, az alacsonyabb adók gyors javulást hoznak. „Minden olyan rendszer, ami bünteti a sikert, és az eredményességet, rossz. Minden olyan rendszer, ami nem ösztönzi a munkát, a termelékenységet, a gazdaságosságot, rossz.” A szövetségi állam túlburjánzásának megfékezését azért tartotta szükségesnek, mert szerinte az állam úgy gondolkodott a gazdaságról, hogy: „Ha mozog, adóztasd, ha tovább mozog, szabályozd, ha nem mozdul többé, támogasd.” 

Onnan lehetett tudni, hogy a reagani gazdaságpolitika működött, hogy az elnököt kritizáló sajtó leszokott a „reaganomics” kifejezésről. Ma az „arany nyolcvanasok” –ként emlegetik a 1982-től kezdődő időszakot.  Míg a harmincas években az autóipar volt az amerikai gazdaság húzóágazata, a nyolcvanas években a komputeripar vált a fellendülés egyik motorjává.  És persze a hatalmas hadiipari beruházások.  Reagan programjának minden eleméhez ragaszkodott, mert meg volt győződve arról, hogy ahhoz, hogy az USA újra visszaszerezze erejét, tekintélyét és eleget tudjon tenni küldetésének, nem csak katonai ütőképességet kellett csúcsra járatnia, hanem gazdaságát is újra meg kell erősítenie, energiaellátását megbízható alapokra kell fektetnie és vissza kell szereznie hitelességet. Fontos, hogy az ellenfeleid tudják: nem adod meg magad semmilyen körülmények között, mert győzni akarsz.  

A kommunista projekt csődje
Reagan megerősítette az amerikaiak önbizalmát, visszaadta harci kedvüket. Meg volt győződve arról, hogy, hogy az USA-nak feladata van a világban: képviselnie kell a szabadságot és a demokratikus értékeket. Biztos volt abban is, hogy a nagy ellenfél: a kommunizmus, saját belső ellenmondásainak köszönhetően, belátható időn belül megsemmisül. Hitte, és hirdette, hogy a kommunizmus nem más, mint az emberi történelemnek egy olyan bizarr fejezete, amelynek utolsó lapjait elnöksége alatt írják.

Felismerte, milyen nagy lehetőséghez juttatta az USA-t a Szovjetunió 1979 decemberében megindított afganisztáni háborúja, majd a lengyel Szolidaritás mozgalma, mely megrendítette a kommunizmust Lengyelországban. Titkosszolgálati akciókat rendelt el, propagandakampányokat vezényeltetett le, gazdasági és technológiai embargókat vezettetett be.  Afganisztánban az USA aránylag jelentéktelen ráfordítással Vietnám- típusú partizánháborút robbantott ki.  Fegyvert szállított, kiképezte a szovjetellenes erőket, és anyagilag is támogatta őket.  Egy évtizeden keresztül küzdött több mint 120.-ezer vörös katona Afganisztánban  minden eredmény nélkül. Végül, 1988. február 8-án Gorbacsov bejelentette, hogy kivonja onnan őket. 

A Jaruzelski puccs utáni napokban    Reagan kifejtette, hogy „ a mi életünkben talán ez az utolsó esély arra, hogy megváltoztassuk a szovjet birodalom gyarmatosító politikáját Kelet-európában”    és ezért a Szovjetunió karanténba helyezéséről döntött. Azt is egyértelművé tette, hogy az USA szövetségeseinek csatlakozniuk kell politikájához, ellenkező esetben nem tekinti többé őket szövetségeseinek. Karácsonyi televíziós nyilatkozatában   a következőket mondta:
„Az USA nem tudja elfogadni a lengyel nép elnyomását. Amikor ma este Önökhöz szólok, egy büszke, ősi nemzet sorsa forog kockán. Ez a karácsony kevés örömöt hoz a bátor lengyel népnek. Akik uralkodnak rajtuk, totalitárius szövetségeseikkel együtt félnek attól a szabadságtól, amire a lengyel emberek vágynak. Ezért válaszoltak a szabadság első jelére nyers erővel, tömeges letartóztatásokkal, koncentrációs táborok felállításával. Nem véletlen, hogy azt a törvényt, amiben a lengyel kormány decemberben kihirdetette a statáriumot, szeptemberben nyomtatták ki a Szovjetunióban. Levelet írtam Brezsnyev elnök úrnak és sürgettem őt, járuljon hozzá a Helsinki záróokmányban rögzített alapvető emberi jogok érvényesüléséhez Lengyelországban. A levélben arról is tájékoztattam, hogy amennyiben folytatja ezt az elnyomó politikát, az USA-nak nem marad más választása, mint hogy olyan politikai és gazdasági intézkedéseseket vezessen be, amelyek alapvetően befolyásolják a közöttünk levő viszonyt.” Beszéde végén az elnök arra kérte az amerikai polgárokat, hogy „az amerikai otthonokban meggyújtott gyertyák millióival juttassák kifejezésre a szabadság melletti elkötelezettségüket”. 
Az a tény, hogy a Szovjetunió nem merte a lengyel helyzetet a budapesti illetve prágai módón, vagyis nyílt katonai megszállással „megoldani”, Reagan számára egyértelművé tette: a kommunista rendszer nem bízik többé önmagában. Elbizonytalanodásával egyidejűleg a szabadság hívei egyre magabiztosabbá és offenzívabbakká váltak. A kommunista rendszer gazdasági teljesítőképessége egyre reménytelenebbé tette, hogy a fegyverkezési versenyben megszerzett előnyét tartani tudja. Különösen kilátástalanná tette mindezt az a Reagani energia-politika, ami az olaj árát a Szaud-Arábiával folytatott tárgyalások eredményeként egyharmadára csökkentette és egyben nyomást gyakorolt nyugat-európai szövetségeseire, hogy az európai piacok ellátását célzó szovjet gázvezeték méretét a felére csökkentsék. Az olcsóbb olaj jót tett az USA gazdaságának, és súlyos kárt okozott az orosznak, mint ahogy az is, hogy az amerikai export növelése érdekében 25%-kal leértékelték a dollárt.

1983. március 8.-án Reagan figyelmeztette a Szovjetuniót, és annak új vezetőjét, Andropovot,  hogy az USA hű marad elveihez és értékeihez, és kiáll a szabadság mellett. A Szovjetuniót ugyanakkor a modern világban meglévő gonosz gócpontjának nevezte. (The focus of evil in the modern world) Ezzel Reagan kétségbe vonta a Szovjetunió legitimitását és kiközösítette a civilizált világból. Ez nyílt hadüzenet volt. A feltartóztatás illetve enyhülés politikájának látványos befejezését, a felmorzsolás illetve felszámolás új politikájának kezdetét jelentett. A visszaszámlálás megkezdődött. A Szovjetuniónak, a „gonosz birodalmának” el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében.Mire Gorbacsov  átvette az irányítást, Reagan már igencsak szűkre szorította a szovjetek mozgásterét.

1987. június 12.-én Nyugat-Berlinben, a Brandenburgi kapunál elmondott beszédében az USA elnöke nemcsak azt jelentette ki, hogy csak egy Berlin van (Es gibt nur ein Berlin), hanem azt is, hogy mindaddig, amíg Berlin közepét fal választja ketté, addig ez nem „német kérdés”, hanem az egész emberiség szabadságának a kérdése. Felszólította Gorbacsovot, hogy ne csak beszéljen a békéről, hanem tegyen is érte. „Jöjjön ide ehhez a kapuhoz! Gorbacsov úr, nyissa ki ezt a kaput! Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!”  

A Szovjetunió legyőzése
Reagan békeszerető ember volt. Már kaliforniai kormányzóként kereste a módját annak, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni a világot, kitörni a fegyverkezési versenyből és a nukleáris elrettentés politikájának csapdájából. Tisztában volt azzal, hogy egy szovjet részről történő atomtámadás után a Szovjetunió kisebb kárt szenvedne, hiszen területe nagyobb, népsűrűsége viszont alacsonyabb, mint az USA-é. Azt is számtalanszor végiggondolta, hogy az első csapás elpusztítja az USA nukleáris arzenáljának nagyobbik részét, a szárazföldön állomásoztatott rakétáit. Olyan megoldást keresett, ami okafogyottá teszi a nukleáris támadófegyverektől való félelemre építő politikát. „Egy nukleáris háborút nem lehet megnyerni. Egyik oldalnak sem. Ezért nem szabad megvívni.”- mondta.

Reagan volt az első kaliforniai kormányzó, aki 1967. november 22-én, Teller Ede hívására látogatást tett a livermore-i kutatóközpontban, ahol olyan ballisztikus rakétavédelmi rendszer kifejlesztésén dolgoztak, ami feleslegessé teszi a támadófegyverek további felhalmozását. „Nem volt egyszerű, amit a kormányzónak mondtunk, – emlékezett Teller-, de nagyon figyelt, és kérdései, kb. egy tucat, - lényegbevágóak voltak.  A kérdéseiből két dolog derült ki. A téma teljesen új volt a számára, de megértette annak lényegét és jelentőségét.”

Teller és Reagan között a későbbiekben is szoros maradt a kapcsolat.  Elnökként ezekre az évtizedekkel korábbi tapasztalataira, és Teller rábeszélésére alapozva hirdette meg 1983. március 23.-án csillagháborús programját,  egy olyan ballisztikus rakétavédelmi rendszer kifejlesztését, mely a tengeralattjárókról indított lézer segítségével még felszállás előtt elpusztítja a támadó rakétákat.  Ez a rendszer egy pillanat alatt feleslegessé és elavulttá tette a hatalmas szovjet katonai potenciált, nekik is át kellett volna állniuk az új technológiákra, amit azonban gazdasági teljesítőképességük nem tett lehetővé. A csillagháborús tervet Reagan elnöksége legfontosabb küldetésének tekintette.

„Szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint arra az Elnökre, aki visszavezette az országot a realitások talajára, békét és biztonságot teremtett. Meg akarom szüntetni ezt a szörnyű félelmet, amit mindannyian éreztünk már akkor, amikor reggel abban a tudatban ébredtünk fel, hogy a világot egy nukleáris holokauszt pusztíthatja el.” – mondta.

Gorbacsovot szinte megbénította a csillagháborús (SDI) fejlesztések perspektívája, a programot az első pillanattól kezdve az ördög művének tartotta, amit jól illusztrál a következő epizód. Amikor 1987. december 8.-án Reagan elnök a Gorbacsov házaspár tiszteletére fogadást adott a Fehér Házban, Teller Edét is meghívta. Reagan bemutatta Gorbacsovnak Tellert, aki kézfogásra nyújtotta a kezét, amire Gorbacsov nem reagált. Erre Reagan elismételte: Engedje meg, hogy bemutassam a híres dr. Tellert! Gorbacsov csak annyit mondott: Nagyon jól tudom, hogy ki Teller, de nem nyújtott kezet. A Gorbacsovra gyakorolt hatására Teller élete végéig büszke volt. „Nagy elismerésnek veszem ezt az incidenst Gorbacsovval.”- emlékezett.
Gorbacsov lépéskényszerbe került. Úgy gondolta, ha reformokat vezet be, vagyis korszerűsíti a Szovjetuniót, növelheti gazdasága teljesítőképességét, és ezzel újra visszanyerheti manőverezési képességét. Glaznosztyot és Presztrojkát hirdetett, amivel teljesen szétzilálta a rendszert, ami felett aztán rekord sebességgel elvesztette az ellenőrzést. 

Egyetértünk G. W Bush elnök értékelésével: „Reagan kombinálta az optimizmust a morális tisztasággal és azzal a meggyőződéssel, mely az elnökségét végigkísérő gyilkos kritikák ellenére - az adók csökkentésére, a hadsereg erősítésére és a Szovjetunió legyőzésére késztette”.

„A nemzetet akartuk megváltoztatni, és a világot változtattuk meg.”- húzta meg elnöki időszakának mérlegét 1989. január 11.-én búcsúbeszédében Ronald Reagan, az USA 40. elnöke.
Köszönjük elnök úr.