Schmidt Mária: A kommunizmus természete

A kommunisták egy társadalmi utópia ürügyén nem az emberi szabadságot, hanem az emberi szolgaság eddig soha nem álmodott méretű megvalósítását akarták.
Márai Sándor: A néma énekes,
New York, 1952.szeptember 12.

Kérdés: Milyen a kommunista Rubik-kocka?
Válasz: Mind a hat oldala vörös, de mégsem jön össze.
Dalos György: Világ proletárjai bocsássatok meg

Az 55 éves Szolzsenyicin¹ 1973. szeptember 5.-én nyílt levélben fordult a Szovjetunió vezetőihez, hogy figyelmeztesse őket. Oroszország a kommunizmus erőltetésével nemzeti katasztrófába rohan.  Hazája egyetlen esélye arra, hogy elkerülje a tragédiát, ha felhagy végre a kommunista ideológia erőltetésével

„A marxizmus nem csupán nem egzakt, nem csupán nem tudomány, nem csupán nem jelzett előre egyetlen eseményt sem számszerűen, arányaiban, ütemét vagy helyét tekintve, hanem még meg is döbbent azzal a durva mechanikus gazdasági szemléletével, amellyel a rendkívüli érzékenységet kívánó emberi lényt és a nála még sokkal komplexebb többmilliós emberi kapcsolatrendszert – a társadalmat próbálja meg értelmezni.”-írta.²  Szolzsenyicin szerint a kommunista ideológia, melyet vakon engedelmeskedve kellett követni, olyan primitív és felületes gazdaságpolitikai elméleten alapult, amely garantálta, hogy az orosz emberek életszínvonala tartósan alacsony maradjon. A magántulajdon eltörlése, a kollektivizálás, a kisipari és a szolgáltatóüzemek államosítása elviselhetetlenné tette az állampolgárok életét. A fogyasztási javak hiánya állandósult, aminek következtében a lopás és hazudozás a mindennapi élet természetes velejárója lett. Az emberek végsőkig való kizsigerelése árán fejlesztették a hadi ipart, ami a szovjethatalom külső és belső biztosítékává és a gazdaság húzóágazatává vált.  Az állampolgárokat megfosztották a szabadságuktól, jogaikat minden területen korlátozták.

„A bolsevikok előtt Oroszországban nem volt CSEKA, nem létezett GULAG, ártatlanok tömeges lefogása, sem a hazugságra letett eskü általános rendszere, átnevelés, szülők megtagadása, származás miatti büntetés. Az emberek szabadon választhattak maguknak foglalkozást és a munkájukat meg is fizették, a lakosok szabadon költözhettek egyik helyről a másikra, és ami a legfontosabb, aki akart, bármikor emigrálhatott.” – érvelt Szolzsenyicin.³ 

Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a marxista ideológia legfőbb éltető ereje és emocionális középpontja az ateizmus, a dühödt vallásellenesség volt. Minden más erre rétegződött rá.  A Szovjetunió hét évtizeden keresztül üldözte a hívő embereket, a pravoszláv egyházat és a vallásos hitet. Ennek az esztelen hajszának egyik tipikus epizódjára hívta fel a magyar újságolvasók figyelmét 1930 tavaszán Márai Sándor.
„ Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész. És emberek milliói nyugodtan hallgatják, s tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött. Mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásulvétele, a téboly egy neme.” ⁴

Aki ma, 2010-ben körülnéz Oroszországban, láthatja, hogy a templomok tele vannak hívekkel, az egyház pedig kezdi visszanyerni régi erejét. Mintha csak Szolzsenyicint igazolnák, aki a kereszténységtől várta azt az erőt, amely magára vállalja Oroszország szellemi gyógyítását.

Tisztelt hölgyeim és uraim
A kommunizmus nemcsak Oroszországot tette tönkre, nemcsak orosz emberek millióinak okozott jóvátehetetlen szenvedéseket, hanem mindazon országok polgárainak, akikre ezt az embertelen módszert rákényszerítették. Mert a kommunista rendszer mindjárt a kezdetektől fogva fennen hirdetett céljaival, vagyis az eszmével tökéletesen ellentétes és rendkívül visszataszító vonásokat mutatott fel. Bőség helyett a javak hiányát idézte elő, egyenlőség helyett dupla fejadagot osztott a pártkádereknek és egy új uralkodó osztályt hozott létre. Testvériség helyett a gyanakvás és az általános besúgás rendszerét valósította meg, szabadság helyett pedig a legaprólékosabb, a legabszurdabb, a legmegalázóbb kényszerek pókhálójával szőtte át a társadalmat. Hiányzott belőle a legfontosabb: az emberi mérték. Ezért alkalmazott az első pillanattól kezdve addig ismeretlen arányban erőszakot vélt és valós ellenségeivel szemben, és követett el olyan tömeges bűntetteket, amelyek a nácizmushoz tették hasonlatossá. A kimeríthetetlen osztálygyűlölet, a vagy velem, vagy ellenem logikája, az erkölcsi törvények semmibevétele, milliók életét követelte.  „Nyíltan meg kell mondanunk, hogy a terror mind elvben, mind a gyakorlatban igazságos, és ami azt megalapozza és törvényesíti: a forradalmi szükségszerűség”. – hirdette Lenin, akinek bebalzsamozott holtteste a mai napig turistalátványosságként szolgál a moszkvai Vörös Tér mauzóleumában. Ez az erkölcstelen cinizmus, ami a cél szentesíti az eszközt frissített változata, vezetett a gulágvilág rabszolgatáborainak megszervezéséhez, emberiségellenes bűncselekmények sorozatának elkövetéséhez.

1944- februárjában Sztálin 40 ezer vagont és 120 ezer NKVD-st vezényelt a csecsenek, ingusok és krimi tatárok Ázsiába deportálásához, miközben a frontokon a Vörös Hadsereg iszonyatos hiányt szenvedett emberben és anyagban egyaránt.⁵  Sztálin népirtásai 15-20 millió emberéletet követeltek. A kínai, kambodzsai, vietnámi, észak-koreai és a többi kommunista rendszer áldoztainak száma megközelíti a százmilliót. Ezeket a genocídiumokat a huszadik század legbefolyásosabb, leghaladóbb ideológiájának tartott kommunista eszmék nevében követték el.⁶   Ennyi ember megsemmisítéséhez rendkívüli szervező munkára, az állami szervezetek közötti hatékony együttműködésre volt szükség. Az áldozatokat ki kellett jelölni, el kellett szállítani, a tömeggyilkosságokat végre kellett hajtani, a tetemeket el kellett tüntetni.

A kommunista totális diktatúrák nemcsak azokkal szemben követtek el megbocsáthatatlan bűncselekményeket, akiket ellenségüknek tekintettek, de alig jóvátehető károkat okoztak önmaguknak, sajátjaiknak, amikor gyilkosokká, erőszaktevőkké, feljelentőkké, árulókká, cinkosokká, tapsolókká, némákká nyomorították valamennyiüket. A kommunisták, amikor birtokukba vették a nyelvet, olyan agresszív beszédmódot honosítottak meg, amely az általuk folytatott ideológiai háború hatékony fegyverévé válhatott. A pontos jelentések semmibe vétele, a minimális eltérések hihetetlen méretű különbséggé fokozása, olyan verbális agressziót eredményezett, amely először a nyelv segítségével semmisítette meg az ellenséggé nyilvánított személyt. Megfosztotta méltóságától, személyiségét, jellemét felőrölte, és így szolgáltatta ki őt a terrorgépezet kényének-kedvének.

A kommunista diktatúrák átpolitizálták az élet minden területét. A polgárok legjelentéktelenebb ügyeit is ellenőrzésük alá vonták. Mindenkit engedelmességre kényszerítettek, az engedetlenségét megtorolták. Az egyénnek mindenben meg kellett felelnie a köznormáknak, hitét, ízlését, barátait, szerelmi életét is beleértve. Az egész életét kisajátítottak, kiismerhetetlen harci tereppé változtatták. Mert a kommunisták szerint a politika nem volt más, mint a háború folytatása a tökéletes társadalom, a kommunizmus megvalósulásáig. Nem volt szabad közömbösnek maradni, mert az állandósult harci helyzetekben mindenkit, minden percben, minden kérdésben állásfoglalásra kényszerítettek. Ezzel leértékelték a politikát, apolitikussá és kiszolgáltatottá tették az embereket.

A mindenkire kötelező ideológiával a pártnak és doktrínáinak elfogadásán keresztül lehetett és kellett azonosulni. Hiszen a marxizmus tanításait, igazságait az állampárt értelmezte, aktualizálta, közvetítette az állampolgárok felé. A kommunista igazságokhoz ezért az SZKP-t és szatellit pártjait megkerülve nem lehetett eljutni. A kommunista pártokat pedig a hatalom mérhetetlen koncentrációjának eredményeként a kezdetektől a bukásukig, a mindenkori pártvezetők személyesítették meg. Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Rákosi, Kádár, Ulbricht és Honecker, Mao vagy Pol Pot nemcsak az eszme kegyetlen beteljesítői, de a marxista hit főideológusai, főpapjai is voltak.

Barátaim!
Oroszországnak több mint hét évtizede, nekünk majd fél évszázadunk ment rá a kommunista utópia kergetésére. Ezalatt lételemünkké vált az általánosan kötelező hazugság. Márpedig az igazság nélküli élet nem embernek való. Az embert elsősorban az jellemzi, hogy szüksége van az igazságra. - figyelmeztet Ortegea Y Gasset.  Hazugságban élni rosszabb, a hazugságot nehezebb elviselni, mint az anyagi nehézségeket, a nélkülözést, mint az állampolgári szabadságjogok hiányát. Nem maga a tekintélyuralom volt elviselhetetlen, hanem a ránk kényszerített mindennapos hazugság, ami kikezdte a gerincet, eltorzította a jellemet.

Csak a félelem és a kényszer fűzte a kommunisták uralma alatt álló társadalmakat a pártállamhoz, hatalmukat csak a terrornak engedve tűrték el. Bár ezek a rendszerek legitimációjukat a kommunista ideológiából vezették le, létüket egyértelműen a terror szavatolta. Félelemkeltés, bizalmatlanság, gyanú, megfigyelés, besúgás, zsarolás. Ahogy Lesek Kolakowsi megállapította: „A totális hatalom és a totális ideológia egymást feltételezik”.

A marxizmus a jövővel házalt. Osztálynélküli, tökéletes társadalmat ígért, ahol mindenki egyenlő lesz, és mindenki igényei szerint részesül majd a közös javakból. Ennek a „boldog kornak” az eljövetelét a történelmi szükségszerűségbe és a haladásba vetett vak hit mintegy automatikusan garantálta. Ezért volt elengedhetetlenül szükséges a marxista próféciákhoz való ragaszkodás. Újra Lenint kell idéznem, „Végül is minden a hatalomról szól.”- figyelmeztetett. A hivatalos ideológia tehát csupán díszcsomagolásként szolgált a hatalmat gyakorló bürokraták, cinikus karrieristák, a diktatúra fenntartói és működtetői számára. A diktatúra totálissá válásával a kommunista uralom alatt álló társadalmakban egyre nőtt azok száma, akik mind élesebb kritikával tekintettek a hatalomra, és egyre kevesebben maradtak a fanatikus hívők. A hatvanas évek közepétől a kommunista országokban végképp elfordultak az emberek a hivatalos ideológiától, az utolsó elkötelezett marxisták a nyugat-európai és USA-beli campusokon, illetve szerkesztőségekben lelkesedtek, és egészen a Szovjetunió összeomlásáig kitartottak.  Bár Ralf Dahrendorf emlékei szerint, utolsó kollegája, aki még restelkedés nélkül beszélt „a haladásról”, 1962-ben elhalálozott.

A 20. század e dermesztően tragikus fejezetét csak azzal magyarázhatjuk, hogy sokan voltak, akik hasznot húztak belőle, másokat megtévesztett, és számosan voltak olyanok, akiknek a fanatikus hit iránti vágyukat elégítette ki. Akiknek nem kellett a létező szocializmus mindennapjait megélniük, könnyen bedőltek annak a propagandának, hogy a kommunista társadalmak valóságossá teszik a szabadságot és az egyenlőséget, szemben a hazug nyugati demokráciákkal, amelyekben csupán jogilag és formálisan valósul meg mindez.

Tisztelt hölgyeim és uraim
A kommunisták azt ígérték, hogy a huszadik század elhozza a teljes győzelmet és ezer esztendők reményeit beteljesítve megvalósul a tökéletes társadalom. Egyetlen módszerrel, egyetlen úton haladva akarták egyesíteni a világot. Befolyásukat fél Európára kiterjesztették és hídfőállásokat létesítettek a többi kontinensen is. Birtokba vették a világ egyhatodát.

Közben azzal dicsekedtek, hogy sikerült olyan társadalmat létrehozniuk, ahol nincsenek gazdagok, miközben az eredeti célkitűzés az volt, hogy megszüntessék a nélkülözést. Propagandájukban arról beszéltek, hogy a népi demokráciák a legfejlettebb, legdemokratikusabb rendszerek, országaik igazi munkásparadicsomok, ahol az emberek szabadságban és boldogságban élnek. A valóságban mindennek pont az ellenkezője volt igaz. Míg a párt-nomenklatúra tagjait speciális üzlethálózat szolgálta ki, a nagy többségnek a legegyszerűbb szükségleti cikkek beszerzése is komoly gondot jelentett. A hiánygazdaságban mindennaposak és megszokottak voltak az ellátási nehézségek. A pult alóli beszerzés felértékelte a „kapcsolatokat”, a korrupció behálózta az életet. Akár a hétvégi ebédhez való húsról volt szó, akár farmernadrágról, akár az egyetemi felvételiről. Telefonra, autóra évekig, évtizedekig kellett várniuk azoknak a szerencséseknek, akik egyáltalán hozzájuthattak. Tanulságos meghallgatni azt a kívánságlistát, amit Uno Mereste észt egyetemi tanár felesége állított össze férje számára, amikor 1982- ben Magyarországra utazhatott. „1 teflon bevonatú serpenyő, 1 nagy radír, 1 pár bőrkesztyű, 2 csomag szegfűszeg, 1 nagy csomag Vegeta, 2 Vileda mosogatórongy, bársonynadrág a lányoknak, 2 üveg Nescafe, 2 dezodor”.⁷ 

A Szovjetunióban nemzedékeket tett tönkre az alkoholizmus, ami nálunk is gyorsan népbetegséggé vált. Az alkohol a kábulatba menekítette a mindennapok nyomasztó valósága elől szökni próbálókat. A szocialista országokban évtizedeken keresztül kilátástalannak tűnt az élet, perspektívátlannak a holnap. Pedig a kommunista utópia itt és most, azonnalra ígérte az „új embert”, az „új társadalmat”. Mindent ennek a célnak rendelt alá. Ereje mindenhatóságának feltétel nélküli elfogadásában rejlett. Annak magától értetődő mivoltában, hogy mindenfajta engedetlenséget észrevesz és megtorol.⁸  Hogy nincs menekvés. És nincs külön út. Ezt bizonyították az 1953-as berlini munkásfelkelés ellen vezényelt tankok, és az 1956 novemberében Budapestet legyűrő Vörös Hadsereg csapatai. A magyar nép szabadságharca táboron belül és kívül egyértelművé tette, hogy a bipoláris világ két szuperhatalma ragaszkodik a status quo fenntartásához, vagyis, hogy a vasfüggönyön belül a Szovjetunió az úr, és belátható időn belül az is marad.  Ezért hangsúlyozták a prágaiak 1968-ban, hogy reformtörekvéseik nem kérdőjelezik meg a szocializmus alapjait.   Nem értették meg, hogy a szocializmusnak csak a végtelenségig bürokratizálódott és centralizált klasszikus lenini-sztálini modellje életképes, amihez végképp hozzátapadt a központi tervutasításos rendszer, és a bebetonozott pártnomenklatura kiváltságos helyzete. A Prágába bevonuló tankok egyértelművé tették, hogy a szocializmust nem lehet sem emberarcúvá fazonírozni, sem megreformálni, a létező szocializmus pont olyan, amilyennek lennie kell.

1981 – ben, a lengyel Szolidaritás színrelépésekor a totális kommunista diktatúra gyengének mutatkozott. Habozott és kompromisszumos megoldást keresett.  Vasfüggönyön innen ás túl nyilvánvalóvá tette, hogy megrendült az önbizalma. Nem tartja többé magát sérthetetlennek, vagyis öröknek. Nem hitte el magáról többé, hogy a történelmi szükségszerűség beteljesítője, a haladás letéteményese, nem hitt többé történelmi küldetésében. Megkezdődött a visszaszámlálás.

 Amikor 1985-ben az SZKP új vezetőt választott a fiatalnak és tapasztalatlannak számító Gorbacsov személyében, a felbomlás felgyorsult. Gorbacsov négy és fél éven keresztül folytatott reformjai gyorsan és biztosan alapjaiban kezdték ki a szovjet birodalom amúgy is rogyadozó építményét. Sajátságos módon az SZKP utolsó főtitkára meg volt győződve arról, hogy létezik a „lenini modell”. Ahhoz kísérelte meg a „visszatérést”, mert nem értette meg, hogy Sztálin nem elárulta a lenini programot, hanem éppen hogy azt alkalmazta.

Barátiam
A kommunizmus bukása máig nem teljes. A Szovjetunió helyébe tizenöt utódállam lépett, amelyek mindegyikét vagy az egykori kommunista párt tagjai, vagy a KGB egykori felelősei kormányozzák. A kommunizmus tehát ma is politikai realitás. Míg a nácizmus időben és térben nagyon koncentráltan létezett, a kommunizmus majdnem az egész huszadik századot kitöltötte és a világ minden részére kiterjedt.⁹ Sötét árnyéka még mindig ránk vetül. Még nem vigasztaltuk meg azokat, akiket a kommunista diktatúra megalázott, akiknek kettétörte az életét, akiktől elvette a reményt. Még nem kértek bocsánatot a tettesek, még nem tudtak megbocsátani az áldozatok. Még nem merünk bízni egymásban és magunkban. Még nem tudjuk elhinni, hogy a sorsunk a kezünkben van.    
Bármennyire szeretnénk, még nem vagyunk túl rajta.

1. Alexandr Szolzsenyicin (1918-2008)
2. A. I. Szolzsenyicin: Az orosz kérdés a XX. Század végén. Európa, 1997. 57.o.

3. Ibid. 235.o
4. Öt év múlva nem lesz vallás. Újság, 1930. ápr. 30.

5. Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a 20. század, Napvilág, Budapest, 2005, 82.o.
6. Norman M. Naimark: Stalins Genocides, Princeton University Press, 2010.

7. Lauri Vahtre: Empire of The Absurd. A Brief History of the Absurdities if the Soviet Union, 2010. 49.o
8. Vajda Mihály: A történelem vége. Századvég, 1992. 26-27. o.

9. Pierre Manet: Politikai filozófia felnőtteknek. Osiris, Budapest, 2003. 244. o