A téveszmék mindig vérfürdőhöz vezetnek. De minden esetben valaki más véréhez. Ezért van az, hogy egyes gondolkodók azt hiszik, bármit mondhatnak.
Albert Camus
Hetvenöt éves korában, pont hatvan évvel ezelőtt, 1953. március 5.- én halt meg Sztálin. Akkor már mintegy három évtizede uralkodott a Szovjetunióban, és már nyolcadik éve érvényesült az ő akarata hazánkban, melyet régiónkkal együtt a II. világháború során foglalt el. Miután a második világháború „vallásháború” volt, befejeződése után a győztesek a cuius regio eius religio alapján osztoztak a legyőzötteken. Nem képezhette tehát vita tárgyát, hogy a megszállt országok, így Magyarország is, az új szovjet világbirodalom tagjaként részt vesznek abban a kommunista kísérletben, amit a Szovjetunió 1917 óta folytatott.
A tény, hogy a Szovjetunióban a kommunizmussal folytatott kísérlet – ahogy Márai mondta - nem emberszabású, ugyan sokak számára a világháború végéig, és egyesek számára még ezután is rejtve maradt, hazánkra nem volt igaz. A 133 napig tartó Tanácsköztársaság, vagyis Kun Béla és társainak rémuralma, elég mély nyomokat hagyott a magyar társadalomban ahhoz, hogy immunissá váljunk a kommunizmus csábereje iránt, és ne szédíthessen el bennünket annak a „szép új világnak” az ígérete, amelyet oly sokan, oly soká hivatkozási alapnak, illetve mentő körülménynek tekintettek, amikor a kommunizmus bűnei szóba kerültek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Sztálin hatvan éve halott, több mint húsz éve a Szovjetunió sem létezik már. És még csak a kezdő lépéseknél tartunk, ami történelmi szerepük, súlyuk, hatásuk felmérését illeti. Európa nyugati felének egy meghatározó része, és sokan az Egyesült Államok meghatározó értelmiségi köreiben, intézményeiben a mai napig Sztálin nyelvét beszélik, az ő fogalmait használják, abban az értelmezési keretben látják múltunkat és jelenünket, amit ő határozott meg. Márpedig a nyelv, a tematizáció szabja meg gondolkodásunkat és viszonyunkat egymáshoz, történelmünkhöz, határozza meg azt a politikát, amit folytatunk, azt a jövőt, amit építünk. Sztálin tehát sokakat még mindig a hatalmában tart. Mi egyéb magyarázata van annak, hogy nem sikerül tiltott önkényuralmi jelképpé nyilvánítatnunk a vörös csillagot? Szándékunk azért ütközik értetlenségbe és visszautasításba az Európai Unió másik felétől, mert ők anyanyelvük mellett első idegen nyelvként a marxizmust tanulták meg. Ez tehát az a közös nyelv, amin Nyugat-Európa „bal fele” beszél. Ezért nem hajlandó tudomásul venni, hogy Hitler soha nem léphetett volna fel a világszínpadra, ha nem előzi meg Lenin és Sztálin.1 Ezért nem érdekli őket az a sok új adat, forrás, ami a Szovjetunió bukása óta előkerült, és lerántotta a leplet évtizedes hazugságaikról, Katynról, a Holodomorról, a gulágokról, népirtó és emberellenes rendszerükről. Mindez ugyanis ellentmond annak a kétosztatú gondolkodási keretnek, amit Sztálin kínált fel a számukra, és amit a mai napig használnak. Ilyen például a fasisztákra és antifasisztákra való felosztás sztálini sémája is. Ezért akarják megakadályozni, hogy a két szocialista rendszer: a nemzeti és a nemzetközi közös vonásairól beszéljünk. Még azt is meg akarják tiltani, hogy a két emberellenes totális diktatúrát összehasonlítsuk. Vagy, hogy Viktor Jerofejevet idézzem: „Csak a lusta liberális nem hasonlította össze Sztálint Hitlerrel.” 2 Attól félnek, hogy kiderül, amit Vlagyimir Bukovszkij megállapított: A náci és szovjet rendszer közötti ideológiai különbség jelentéktelen volt ahhoz képest, hogy közös céljuk volt lerombolni a régi rendszert Európában.3 Inkább eltagadják, hogy a második világháborút a két totális diktatúra együtt robbantotta ki. Még ma is rutinszerűen mentegetik a Hitler-Sztálin paktumot, és a nem létező mentőkörülményeket keresik. Ami nem könnyű feladat, tekintettel arra, hogy ismerjük Sztálinnak a Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága előtt 1939. augusztus 19.-én elmondott beszédét, ahova a PB tagjain kívül a Kommunista Internacionálé vezetőit és más magas beosztású elvtársakat is meghívtak. Sztálin itt részletesen elmondta, hogy milyen megfontolások alapján jutott el a Harmadik Birodalommal való egyezmény megkötéséig. Kifejtette, hogy békében a kommunista pártok nem tudnak hatalomra jutni Európában, a kommunizmus győzelméhez tehát háborúra van szükség. Közölte, hogy ezért a Moszkvában tárgyaló nyugatiakat hazaküldi és elfogadja a németek ajánlatát.4
Nyugat-Európának és az Egyesült Államoknak azok a magukat politikailag korrektnek tartó körei, amelyek a mai napig ragaszkodnak ahhoz a sztálini felosztáshoz, amely a fasizmust és a nemzeti szocializmust a jobboldalhoz tartozónak tekinti, azt szorgalmazza, hogy a múlttal való szembenézés, és feldolgozás továbbra is a náci bűnökkel való leszámolásra korlátozódjon, miközben minden kísérletet elvetnek, ami a másik emberellenes totális diktatúra hagyatékának elítélésére irányul. Hogy is mondta Albert Camus majdnem félszáz évvel ezelőtt? „Ezek a körök legfőbb feladatuknak azt tekintik, hogy gondosan különbséget tegyenek a jó és rossz koncentrációs táborok, a jó és rossz antiszemiták között.”5
Sztálin idejében követői számára a Szovjetunió érdeke, a kommunizmus ügye melletti elköteleződés felülírt minden lojalitást, legyen az az Isten, vagy a haza iránti hűség, barátság, vagy szerelem. Hívei ezért szemet hunytak a kommunizmus valódi természete felett, szimpatizánsai, a „jó ügy” melletti elkötelezettségük tudatával felvértezve magyarázták, palástolták, igazolták legsúlyosabb bűntetteit is. Mi sem jellemzi jobban a nyugat filokommunizmusát, annál, hogy annak ellenére, hogy az amerikai újságok beszámoltak a katyni tömegsírokról, ahova a szovjetek a 21 ezer legyilkolt lengyel hadifogoly tisztet földeltek el, 1943-ban Sztálint választotta az Év Emberévé a Time és a Life magazin is.
A sztálinizmus ugyanis nyugaton vallás, vagy helyesebben: valláspótlék volt, egyfajta urbánus hitvallás, ahogy Orwell írta, míg a vasfüggöny mögött, vagyis nálunk: gyakorlat volt. Az az élet volt, amit élnünk és túlélnünk kellett. Ezért írja Tony Judt, hogy 1989 sokkal rombolóbb hatással volt Nyugaton, mint Keleten. Elvégre a keletiek már addig is nagyon jól tudták, hogy hazugságban élnek, hogy történelmük hivatalos változata kevéssé felel meg az emberek személyes tapasztalatának. A nyugatiaknak azonban az illúziók és a hallgatás egész rendszerével kellett szembenézniük. Vagy inkább kellett volna.
Ez az a szembenézés, ami a mai napig nem történt meg. Legalapvetőbb törekvéseink is irritálják azokat a nyugati hatalmakat, akik annak ellenére is ragaszkodnak a második világháború győztesei által kialakított status quohoz, hogy az általuk létrehozott rendszer Németország újraegyesítésével, a vasfüggöny lebontásával és a szovjet birodalom összeomlásával már közel két évtizede megsemmisült.
Tisztelt hölgyeim és uraim
Joszif Viszarionovics Dzsugasvili, aki Sztálin, vagyis „acél” néven vonult be a történelembe, jelentős államférfiú volt. A Lenin és a bolsevikok által megszerzett hatalmat megszervezte, megtartotta, sőt a II. világháborúban aratott győzelmével ki is terjesztette. Reálpolitikusként elért tagadhatatlan sikerei mellé azonban a mérleg másik serpenyőjébe annak a totális államnak az emberellenes gyakorlata kerül, aminek kiépítésével és működtetésével hatalmát gyakorolta és megszilárdította. Az általa irányított totális diktatúra meg akarta semmisíteni az önálló, gondolkodó és felelős embert, aki ura sorsának és felelős döntéseket hoz. Meg akarta fosztani az igazságtól, ellenőrzése alá akarta vonni a múltat, a jelent és a jövőt. A hatalma alá kényszerített embereket gátlástalanul terrorizálta. Megfosztotta őket hitüktől, meggyőződésüktől, tulajdonuktól, megalázta és kiszolgáltatottá tette őket. Elvette a szabadságukat és milliók életét is kioltatta. Sztálin rendszerét a félelemmel és a terrorral dúcolta alá. Uralma alatt a Szovjetunió iszonytató volt. Utódai alatt is minden a régiben maradt. Addigra ugyanis annyi félelem és bizalmatlanság gyűlt össze, ami a terror tompítását is lehetővé tette. De a kommunista rendszer egész fennállása alatt csak a felszínen változott. Intézményei, hatalomgyakorlási elvei, szándékai, emberellenes vonásai Lenintől Gorbacsovig megmaradtak. És az elmúlt évtizedek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy súlyos örökségétől teljesen megszabaduljunk. Tankönyveink tele vannak nyelvi és ideológiai lenyomatával, intézményeinek egy része még mindig velünk van, és akkor még nem beszéltem az egykori állampárt és különböző szerveinek tagjairól, és befolyásáról.
Európa két felének tapasztalatai nem esnek egybe. A vasfüggöny mögé kényszerített nemzetek kénytelenek voltak első kézből megtapasztalni a kommunizmus hideg valóságát. A másik, szerencsésebb fele, soha nem tapasztalt jólétet és szabadságot élvezve, erkölcsi fölényre is igényt tartott, amit azzal kívánt magának biztosítani, hogy elkötelezte magát a haladás, és az elnyomottak oldalán. És szorított nekünk, akik itt, az „elmaradott Keleten” olyan „izgalmas” kísérletben vehettünk részt, az emberiség jövőjének érdekében. Európa másik fele elárult és megtagadott bennünket. És ezzel nem tud szembenézni. Pedig nem ezért neheztelünk rájuk, hanem azért, mert nem képes továbblépni.
Engedjék meg, hogy végezetül a pont harminc éve elhunyt nagy magyar író Arthur Koestler szavait idézzem:
„A történelemmel szemben válunk árulóvá, ha nem leplezzük le azt, amit le kell lepleznünk. Hallgatásunkkal magunk is bűntársak leszünk, s az utánunk következő nemzedékek el fognak ítélni bennünket.”
1. Márai, 2001, 11 o.
2. Viktor Jerofojev: Európa, 2005. 294 o.
3. Vlagyimir Bukovszkij: Győztesnek lenni? in: Miért beszélnek az Európaiak még mindig a háborúról? Korrajz, 2010, a XX. Század Intézet Évkönyve. XX. Század Intézet, 2011. 19 o.
4. Andrzej Przewoznik: Lengyelek két önkényuralmi rendszerrel szemben. in: Korrajz, 2010. id. mű. 96 o.
5. Oliver Todd: Albert Camus élete, Európa, Budapest. 2003, 295 o.