Schmidt Mária

Előadás John J. Mearsheimer: A nagy téveszme című kötetének bemutatóján

A liberalizmustól a wokeizmusig

az utolsó utópista ideológiai birodalomról

 

„Csak önbecsapás tarthat vissza minket annak beismerésétől, hogy hanyatlunk.”

Henry Kissinger, 1960

 

Az ismert és népszerű szerző, akinek az orosz-ukrán háborúról szóló elemzéseiből tanulunk, ebben a könyvében azt vizsgálja, hogyan viselkednek a különböző világpolitikát alakító erők: a liberalizmus, a nacionalizmus és a realizmus.[1] Hogyan hatnak egymásra, hogyan befolyásolják a politikát, az államközi kapcsolatokat, a birodalmakat és ezen belül első sorban az USA külpolitikáját. Mearsheimer már a könyvének címében téveszmének, vagyis holdkórosságnak nevezi azt a liberális amerikai külpolitikát, aminek Woodrow Wilson óta az a központi állítása, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak. És abból indul ki, hogy az USA csak akkor lehet biztonságban, ha mindenhol elterjeszti a saját modelljét, vagyis exportálja és amerikanizálja a világot, elterjeszti az amerikai típusú liberális demokráciát. Az USA-t máig ez a hittérítői hév fűti. Hazájukat nélkülözhetetlen nemzetnek tartják (Clinton, Madleine Albright), ami mindig a történelem jó oldalán áll (Obama és a szovjet kommunisták) és arra hívatott, hogy a világot a vezesse. Obama, volt elnök megfogalmazása szerint: „Még azokban az országokban is, ahol kritizálnak minket, még azokban is igenlik vezető szerepünket, és felnéznek ránk. Tőlünk várják, hogy teremtsünk lehetőséget a számukra és őrizzük meg a békét.” [2]  Feladatának az USA akkor tud megfelelni, ha nem húz maga köré határokat, nem állít fel korlátokat, hanem pénzét, életmódját, áruit, technikai megoldásait, értékrendjét és világnézetét szétteríti, sőt kötelezővé teszi az egész földkerekségen.[3]

 

Illiberalizmus

 

2014-ben, a tusványosi nyári táborban, Orbán Viktor ékes magyarsággal azt mondta, meg van győződve arról, hogy a magyar történelmi tapasztalatoknak az illiberális demokrácia jobban megfelel, mint a kötelezővé tett amerikai liberalizmus. Felvetése miatt Obama és Clinton a regnáló és a volt amerikai elnök és az egész nyugati megmondó elit neki esett. Ez ékesen bizonyítja, hogy az eltökélten világuralomra törő amerikai ideológiaexport kizárólagosságát és dogmatizmusát képviselő Nyugat tűréshatára igencsak alacsonyan van. Kezdtük megérteni, hogy az amerikanizmushoz való résmentes idomulás olyan megkérdőjelezhetetlen és kizárólagos követelmény, ami minden ellenszegülést gondolatbűnként kezel. Orbán illiberalizmusa az amerikanizmusnak a magától értetődőségét kérdőjelezte meg azzal, hogy a kereszténydemokrácia szociális piacgazdaságát sikeres, esetleg követendő európai mintának nevezte. Úgy vélte, a félszáz éves szocializmus öröksége miatt a magyar választók számára ez a rendszer otthonosabbá tehető, mint az a pőre neoliberalizmus, amivel 1990 óta kísérleteznünk kell. A szólásszabadsághoz újra hozzá szokott és amúgy is rebellis magyarok számára a „szabad világ” reakciója felettébb visszatetsző volt. Kezdtünk ráeszmélni arra, hogy a bennünk élő idealizált Amerika-kép köszönőviszonyban sincs a valódi USA-val. Miután sajnálatomra Magyarország nem tartozik a világ legfontosabb országai közé, és a magyar nyelv se egy linqua franca, (bár gendersemlegessége okán erre feledtébb nagy szüksége lenne a világnak) az azóta immár nyolc éve tartó szűnni nem akaró támadássorozat okát érdemes abban keresni, hogy az amerikanizációt, vagyis az amerikai liberális demokráciát mindenhova, mindenáron exportálni akarók frusztráltak, el vannak bizonytalanodva, sorozatos kudarcaikat képtelenek feldolgozni.

Orbán arra is rávilágított - és ez egybecseng a könyv legfontosabb állításával – hogy térségünkben, így Magyarországon is a nemzet a legfontosabb, legerősebb összetartó erő. Legyőzte az osztályelméletet, a birodalmi internacionalizmust, és most az amerikanizációnak is ellenáll.

A szerző szerint a liberalizmus, a realizmussal, vagyis a reálpolitikával, illetve a nacionalizmussal ütközve, mindig alulmarad. Mert a nacionalizmusnál nincs erősebb politikai ideológia a bolygón.

1956 és 1989 ezt mindennél ékesebben bizonyította. A marxizmusnak az az állítása, hogy az osztályhovatartozás és az osztályharc fontosabb mint a nemzet, és felülírja a nemzeti érzést és öntudatot, nálunk soha nem nyert bizonyítást. 1956-ban, amikor az idegen elnyomás nemzeti megmaradásunkat fenyegette, Molotov-koktéllal és kerékpárral mentünk neki a világ legerősebb szárazföldi hadseregének, hogy visszaszerezzük nemzeti függetlenségünket. A „szabad világ” drukkolt nekünk, de nem állt mellénk, és nem segített. Amikor 1989-90-ben a szovjet birodalom összeomlott és tagnemzetei önálló országokká váltak, a nyugati szovjetológusok, és a sok szakértő a szemünk előtt került sokkos állapotba. Mert elhitték, vagy legalábbis úgy csináltak, mintha elhinnék, hogy a Szovjetunió már megoldotta a nemzeti kérdést, ezért abból indultak ki, hogy a kommunizmus bukása után, a Szovjetunió egyben marad. Mi azonban pontosan tudtuk, hogy a nemzet nemcsak a kommunizmust győzte le, de alkotó részeire is szaggatja a szovjet birodalmat. Annak az immár háromnegyed évszázados nyugati délibábnak sem dőltünk be soha, ami a nemzetállamokat, vagyis a nacionalizmust tette, és teszi még ma is felelőssé a huszadik századi világháborúkért, és erre hivatkozva követeli a nemzetállamok meghaladását és a nacionalizmus bűnössé nyilvánítását. Szerintünk az elmúlt évszázad háborúiért a nemzetállamok és a többnemzetiségű birodalmak egyaránt elmarasztalhatóak, nemcsak a nemzetek és a nacionalizmus.

 

Tojáshéjon táncolunk

 

Az utolsó ukrán katonáig harcolunk

Lindsy Graham szenátor

 

2022-re az orosz-amerikai bicepszméregetés orosz-ukrán háborúhoz vezetett. Ennek kimenete, hatása ma még nem felmérhető, de néhány dolgot már most kijelenthetünk. Ha eddig nem volt ukrán nemzet, most lett. Ahogy orosz is. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin agresszív háborúja megteremtette az ukrán nemzetet, de megerősítette az oroszt is. Bebizonyosodott, hogy a fősodrú nyugati narratívákkal ellentétben a nacionalizmus, a hazaszeretet megtartó erő. A tény, hogy a háborút nem az ukrán nacionalisták, hanem a birodalmi fantomfájdalmaktól gyötört Oroszország robbantotta ki, eleven cáfolata annak a nacionalizmusellenes szellemi frontnak, ami mögé a haladók húzódnak. Mindenki megtapasztalhatja, hogy az ukrán hazafiak az életük árán is védik a határaikat, a városaikat, a hazájukat. Ha nem lennének hazafiak, akkor muszkavezetők lennének, és mindegy lenne nekik, hogy marad-e hazájuk, és mekkora. 

A nemzet tehát rég rácáfolt arra, amit a nyugati megmondóemberek állítanak. Ezért furcsa az, hogy ma ukrán zászlókat lengetve, ukrán nemzeti színekbe burkolózva drukkolnak az ukrán nacionalizmusnak. A mára már többnyire marxistává lett Nyugat megmondói ebben semmi kivetnivalót nem találnak, és miközben az ukrán nacionalistákat hájpolják, a többi nacionalizmus ellen, például a magyar, a lengyel stb. ellen továbbra is folytatják a harcukat.

Az orosz-ukrán háborúban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió amerikanizációja befejeződött. Önálló érdekképviselete megszűnt, önálló arculata nincs. Önálló politikára nem nagyon vállalkozik.  

A könyv a szuverenitást a nacionalizmus központi elemének tekinti. Tudja, hogy minden ország maga akarja bel- és külpolitikáját alakítani, lehetőleg más országok beavatkozása nélkül. Fokozottan igaz ez, ha kultúrpolitikáról, erkölcsökről, szokásokról, hagyományokról, tananyagokról, oktatási rendszerekről van szó. Vagyis a kultúráról. A kultúra ugyanis az a kötőanyag, ami az adott társadalmat összetartja, polgárait egy irányba állítja. Egy magára valamit adó nemzet ezért a kultúrája feletti rendelkezést nem engedheti át azoknak a kultúrimperialistáknak, akik idegen értékeket, idegen szokásokat akarnak rájuk tukmálni, illetve kényszeríteni.

Különösen érzékenyen reagálnak ezekre a kisérletekre azok a társadalmak, amelyek a szovjet kommunisták részéről ezt egyszer már megtapasztalták. A szovjet megszállók el akarták venni a hitünket, az ünnepeinket, a hőseinket. Semmisnek nyilvánították azt az élettapasztalatot, ami történelmi múltunkon, közös sikereinken, kudarcainkon alapul. Most az lmbtq és transz jogokat, a bevándorlással, a faji kérdéssel, a feminizmussal, a metoozással stb. kapcsolatos kultúrájukat, értékeiket akarják ránk nyomni a woke-ká lett amerikai misszionáriusok. Ez az az új amerikai szoftpolitika, ami az egykor oly sikeres és vonzó helyébe lépett, és ami azt eredményezi, hogy a hagyományosan amerikabarát magyarok Amerika-utálókká kezdenek válni.

A technika valós időben látatja velünk ahogy a woke aktivisták az uralmuk alá vonják az amerikai felsőoktatást, az amerikai nagyvállalatokat és a kulturális és oktatási intézményeket, és azt is ahogy  a hagyományos értékeket valló amerikaiakat terrorizálják. Megdöbbenve figyeljük, hogy cenzúrázzák a közbeszédet, hogy leuralják a nyilvánosságot. Járszalagon tartják a Biden-kormányzatot és a Demokrata Pártot is. Az amerikai szoftpolitikát mára teljesen a szolgálatukba állították. Az egykor oly hatásos hollywoodi filmek, tv- sorozatok is áldozatul estek a woke indoktrinációnak.[4] Egyre jobban emlékeztetnek az egykori Moszfilm sztahanovista élmunkás-oktatófilmjeire. A mi antennáink azonnal beazonosítják a veszélyt és bekapcsolják védekező reflexeinket.

 

A nacionalizmus – a szerző szerint – jog a partikularizmushoz. Egy közepes állam, ahogy mi is, két alternatíva között választhat. Megpróbál terepszínűvé válni és visszakérdezés nélkül mindent megcsinálni, amire a nagyok utasítják, vagy nemet mond, és reméli, hogy ezáltal alkupozícióba kerül, és legalább részben figyelembe veszik az igényeit, annak érdekében, hogy ők gyorsabban tovább haladhassanak és a lényegre összpontosíthassanak. Mindkét magatartás rizikós és nehezen kiszámítható, mert nehéz megsaccolni, hogy a birodalmaknak hol húzódik a tűréshatára, mikor elégelik meg az ellenszegülést, és mikor engednek valamiben. Végül azonban az úthenger átmegy rajtuk, akár riszáltak, akár nem. Az azonnali megfelelésnek az a hátulütője, hogy ellentételezés nélkül egyre újabb és újabb igényeknek kell megfelelniük. A kisállamok ezért nem engedhetik meg maguknak a reálpolitika figyelmen kívül hagyásának luxusát. Mert a világot továbbra is a realizmus, vagyis az erő és az érdek határozzák meg. Ezek semmibe vételét huzamosabb ideig még a legnagyobbak és legerősebbek sem engedhetik meg maguknak. Ezért állítja Mearsheimer, hogy az a liberalizmus, ami szembe megy a nacionalizmussal és a realizmussal, vesztésre van ítélve.

 

 A magyar modell

Orbán szuverén nemzetet, szuverén kormányt, szuverén demokráciát akart 1989-ben is és azt akar ma is.

 

A mi történelmi tapasztalataink szerint a liberalizmus, a nacionalizmus és a reálpolitika együttes érvényesülése több olyan periodusban is uralkodott Magyarországon, melyek sikerprojektek voltak.[5] Az első világháború végével beköszöntő időszakban számunkra a liberalizmus a wilsonizmus gyarmatosító és kizárólagosságra törekvő politikai doktrínájával vált azonossá. Wilson, ahogy Lenin is a nemzeti önrendelkezésen alapuló új világot ígért. Ennek megfelelően a liberális nagyhatalmak szétrombolták az oszmán és osztrák birodalmakat, és ezzel geostratégiai előnyhöz juttatták a kommunista Szovjetuniót és a hamarosan nácivá váló Német Birodalmat. A wilsoni nemzeti önrendelkezésből az „ön” a mi számunkra fosztóképzővé lett, azt jelentette és jelenti ma is, hogy a nagyhatalmak pillanatnyi önérdeküknek megfelelően rendelkeznek a világ népeivel, és nemzeteivel. Ezt példázzák azok a világháborúkat követő zsákmányszerző békék, amik nyilvánvalóan szándékosan hagyták békétlenül Európát, és a világot.

A bipoláris világ szuperhatalmi szembenállása a számunkra a valóság és az utópia közötti megméretést is jelentette. A kommunista utópia új típusú szocialista embert akart belőlünk faragni, olyant, aki érdemessé válik arra, hogy a tökéletesnek ígért kommunizmusban, a fejlődés végpontján, a kizsákmányolásmentes és egyenlők világában éljen.  

A kommunista iga lerázása, a szovjet uralomnak való ellenszegülés,  önvédelmi képességünk kiélesítése, identitásunk megőrzése, annyira lekötötte minden idegszálunkat, hogy el is felejtettük, hogy nemcsak Lenin, de kortársa és kihívója Wilson is utópista és forradalmár volt. Mindketten át akarták alakítani társadalmaikat, és univerzalista ideológiájukat el akarták terjeszteni az egész világon. Egykor riválisok voltak, volt, amikor szövetségesekké váltak.

Csak miután a huszadik század végére Reagan és Bush elnök Teller Ede segítségével és támogatásával régiónk antikommunista, nemzeti forradalmaival legyőzték és alkotóelemeire bontották a Szovjet birodalmat, kezdtünk azzal szembesülni, hogy az USA egyre erőteljesebben érvényesíti velünk szemben a világforradalmi, sőt utópikus ideológiáját. Ezerrel dolgozik azon, hogy beolvasszon minket is világbirodalmába, hogy az amerikanizált világ szabványosított alkotóelemeivé váljunk. 

 

2022 re az USA hivatalosan is Wokeistanná lett

 

A globalizáció mi vagyunk

Thomas L. Friedman

 

Az amerikai kultúrimperializmus az Obama-időszakban kezdett elviselhetetlenné válni. Trump négy éve alatt fellélegeztünk. Boldoggá tett bennünket az az ígéret, hogy az USA felhagy végre a demokráciaexporttal. Biden visszatérése, ami az Obama-időszak 2.0-ás remakje, azonban újra ezerrel beindította az ideológiai wokeutópizmust.

Az USA 2022-es nemzetbiztonsági stratégiája (NSS) egyértelműsíti, hogy az USA immár egyértelműen ideológiai nagyhatalomként határozza meg magát, ideológiájának, a wokeizmusnak a terjesztését tekinti elsődleges feladatának, vagyis fittyet hány a reálpolitikára. Érvényesíteni akarja a világon mindenhol azokat a prioritásokat, amik a sokszínűség, a méltányosság, a befogadás (DEI), illetve a klímaváltozással kapcsolatos feladatok megoldására vonatkoznak. Eltökélte magát arra, hogy minden rendelkezésére álló erőt bevet annak érdekében, hogy saját társadalmának forradalmi átalakításával párhuzamosan a világot is woke-ká parancsolja.

Biden kormányzata tehát hivatalosan is nemzetstratégiai céllá tette az USA kulturális imperializmusát, vagyis a wokeizmust, jobban mondva a wokeutopizmust.

Ami az USA külpolitikájának a reálpolitikával való összhangba hozását illeti, azért történtek jelentős lépések is. Például 1990 óta minden három évből kettőben háborúban állt az Amerikai Egyesült Államok, 7 különböző háborút vívott.[6] 1991-2022 az amerikai hadsereg 251 bevetésben vett részt. Ezen felül voltak még kiszervezett műveletei is, amiket magáncégek, ngo-k, és persze a titkosszolgálatok hajtottak végre. Hogy is mondta John Bolton, Trump elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója (2018-19) a CNN-ben? „Segítettem államcsínyeket tervezni, más helyeken. Sok munka kell hozzá.”[7] 

Szerintem ezt hívják reálpolitikának.

 

Wokeutópizmus

Az USA távozó hatalom, Kína az érkező hatalom.

Niall Ferguson

 

A fenti háborús erőfeszítések, a terrorizmus elleni védekezéssel együtt, ahogy ezt a szerző megállapítja, messzemenő következményekkel jártak magára az USA-ra is, mert a belföldi szabadságjogok korlátozásához vezettek. A titkosszolgálatok hatalmát kiterjesztették, az állampolgárok megfigyelését és magánéletének monitorozását törvényesítették. A szólásszabadság elleni állandósult támadások, a cenzúra egyre szélesebb körben való alkalmazása az amerikai mindennapok velejáróivá váltak. Mára a szociális média ellenőrzése és manipulálása teljesen természetessé vált. A Covid-válság csak súlyosbította a helyzetet. Ahogy az a belbiztonsági ügynökség (Department of Homeland Security DHS) jelentéséből kiderült, ma már szokásos eljárásnak számít, ha a kormányzat egy erre szakosodott szerve megszabja, mi tehető közzé és mi nem. Például a COVID-19 járvány eredetével és a vakcinákkal, a faji kérdéssel, az USA afganisztáni bepróbálkozásával, ami az amerikai adófizetőknek 2261 milliárd dollárjába került, az orosz-ukrán háborúval és az Ukrajnának nyújtott amerikai segélyekkel kapcsolatban napi szinten cenzúráznak.[8]

Boszorkányüldözések, politikai perek, a titkosszolgálatok politikai célok alá rendelése, egyre jobban megingatja azt a hidegháború alatt táplált hitünket, hogy az USA a szabadság földje.[9] Abban reménykedtünk, hogy a hidegháború után mi is szabadok és függetlenek lehetünk. Azok lettünk, ők azonban úgy tűnik, egyre több szabadságukról kénytelenek lemondani. Az a liberalizmus, amit az USA ma képvisel, mára kizárólag az egyéni jogokra, a szexuális és faji kisebbségekre, vagyis az individualizmusra koncentrál. Az USA demokrata párti kormányzata mára egyre jobban elköteleződött a társadalommérnökösködés mellett. Az amerikabarátság fokmérőjévé a transz és az lmbtq jogok abszolutizálását tették, és kabinetkérdést csinálnak abból, hogy a drag queenek bevonulhatnak-e az óvodákba és az iskolákba „érzékenyíteni”.

Az illiberális Magyarország ellenáll az amerikaiak által megkövetelt wokeizmusnak, mert az visszatérést jelentene a törzsiséghez. A BLM, a faji és szexuális kisebbségek, az lmbtq, mind egy-egy saját érdekkel rendelkező törzs, sajátosságaik túlhangsúlyozása nemzeti összetartozásunk rovására menne. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a különböző törtidentitások nemzeti identitásunk kárára erősödjenek, mert az veszélyeztetné nemzetünk megmaradását. Megmaradásunk érdekében rögzíti a hatályos alkotmányunk a szólás, vallás, gyülekezés és sajtószabadság liberális jogainak biztosítása mellett azt is, hogy az anya nő, az apa férfi. Ragaszkodunk ahhoz a szabadságjogunkhoz is, hogy gyermekeink nevelése a szülők joga és dolga maradjon, és ne kerüljön át az USA által szponzorált érzékenyítéssel foglalkozó ngo-k hatáskörébe. A 45 éves szovjet megszállás végére mi magyarok megdöntöttük a kommunizmust, mert normális, szabad életre vágytunk és nemzetünk függetlenségét akartuk visszaszerezni.

A kommunista utópizmus vesztett.

Az amerikai is vesztésre áll.

 

Az orosz-ukrán háború
 

Nehezen feltételezhető, hogy ilyen mértékben alábecsülik, s az egész belátható jövőre kiterjesztik Oroszország jelenlegi, hosszan tartónak vélt gyengeségét.

Szolzsenyicin

 

Mearsheimer annak a realista politikának a képviselője, akinek megszólalásai és dolgozatai üdítő kivételt a moralizmusba fulladt nyugati nyilvánosságban.

A jelenlegi amerikai adminisztráció célja Oroszország meggyengítése, amerikanizálása, vagyis demokratizálása, és Putyin elnök eltávolítása. De minket az is érdekel, mert mi itt vagyunk az ukrán határ közvetlen közelében, hogy utána mi lesz?[10] Meddig és milyen mélységben akarja és tudja uralni az USA az esetleg átvett Oroszországot?  Milyen tervei vannak erre nézve? Tudjuk, hogy Oroszország soha nem volt sem liberális, sem demokrata. Ennek fényében mit terveznek, mennyi ideig tart és mekkora erőráfordítással jár majd az orosz demokráciaexport sikerre vitele? Ha Oroszország már nem lesz abban a helyzetben, akkor ki állítja majd meg a kínaiakat keleten és a muszlimokat délen? Oroszország szétesése egész Európát magával ránthatja és akkor még az atomarzenálról és az eszkalációról egyáltalán nem beszéltünk. Irak, Afganisztán sokkal kisebb falat volt és mégis csúfos amerikai kudarcba fulladt mindkettő „demokratizálása”. Ahogy korábban Vietnám, vagy Kuba sem egy sikerprojekt Amerika számára. Mégis, van-e egyáltalán az Egyesült Államoknak terve? Vagy csak annyi, mint máshol, hogy szokás szerint ha más siker nincs is, azért káoszba fullasszanak mindent, ahogy azt a világ különböző helyein tették.

Ha az USA egypólusú világot akar, akkor szeme kell szállnia Kínával is. Kínát a Nyugat már egyszer, a 19. század közepén megalázta és szétszabdalta. Ezt Kína még egyszer nem fogja megengedni. Kína egy saját modellt működtető, a neoliberális gazdaságpolitikát a kommunista állampárt államkapitalizmusával ötvöző, nemzeti érdekeit hatékonyan képviselő birodalommá vált. Hagyományosan hosszú távban, nyolcszáz-ezer éves ciklusokban gondolkodik. Amikor Truman a koreai háborúban atombombával fenyegette meg Kínát, akkor Mao azt válaszolta neki: Legfeljebb száz millió kínai meghal majd. És?

Ők ugyanis közel másfél milliárdan vannak. Ezt mindenkinek érdemes szem előtt tartania.

Mearsheimer szerint, ami szembe megy a nacionalizmussal és a realizmussal annak nincs esélye nyerni. A jelenlegi USA pont ezzel próbálkozik.   

A reálpolitikában ugyanis katonai, kereskedelmi, pénzügyi, diplomáciai, kulturális frontokon, lokális, helyi, regionális és globális mérkőzésekben dőlnek el a kérdések. Ezek mindegyikében jól, sőt, nagyon jól áll az USA. Gyengesége abban áll, hogy jelenlegi ideológiavezérelt, utópikus, gerontokrata vezetése biztonsági kockázattá vált. Az USA-t pillanatnyilag csak önmaga győzheti le. Akkor, ha megszűnik a társadalmi kohéziója, ha versenyszelleme kialszik, ha elveszti harci szellemét, nemzeti ethoszát, ha olyanná lesz, mint Nyugat-Európa, ami többre tartja a szociális háló nyújtotta biztonságot a személyes sikernél, az erőfeszítésnél, és már a meggazdagodás sem inspirálja.

Az USA eddig még mindig, minden krízisén túllendült. Fiatal ország, fiatal, növekvő népessége van, kíméletlen vállalkozó szellem, vagyis a hagyományos Amerika áll szemben fáradt, múltba révedt, a wokeizmusba menekült gerontokrata vezetésével és egy celeb-elittel.

Mi az előbbinek drukkolunk.

 

Elhangzott a Corinthia Budapest Hotelban, 2022. november 9-én, a Századvég John J. Mearsheimer: A nagy téveszme című kötetének bemutatóján.

 

[1][1] John J. Mearsheimer: A nagy téveszme. A liberális álmok és a nemzetközi realitások. Századvég, 2022.

[2] 1997. idézi: Josef Joffe: The Myth of America’s Decline. Politics, Economics, and a Half Century of False Prophecies, Liveright Publishing Corp. W. W. Norton, New York, 2014. 252 o.

[3] Molnár Tamás: Amerikanológia, Győzhet–e a planetáris modell? MMA Kiadó, Budapest, 2022, 25. o.

[4] Sasha Stone: The Collapse of Biden's Woketopia, 2022. november 3. https://sashastone.substack.com/p/the-collapse-of-bidens-woketopia#details  

 

[5] Gerő András: Liberális látószög. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2022. Különösen: Deák Ferenc titka, 119-148 o.

[6] 1798-2022 között az amerikai hadsereg 469 katonai intervenciót indított a világ minden részén

[7] Bolton ENSZ nagykövet volt 2005 és 2006 között.

[8] A belbiztonsági ügynökség arra kényszerítette a Facebookot, hogy egy külön portált állítson a DHS dezinformációs kampányának a szolgálatába

[9] A 2020-as elnökválasztási kampányban 50 aktív, illetve visszavonult FBI és CIA főtiszt nyílt levélben jelentette ki, hogy a Hunter Biden laptopján fellelt korrupciógyanús és nemzetbiztonsági kockázatot jelentő levelezés orosz dezinformációs akció. A mai napig nem álltak hadbíróság elé felelőtlen árulásukért.

[10] Biden called out Vladimir Putin, correctly labeled him a „butcher” and intoned „for the love of God” this man should „not remain in power”. https://www.tabletmag.com/sections/news/articles/joe-biden-miracle-bernard-henri-levy