You break it, you own it

Colin Powell

Az Osztrák- Magyar Monarchia időszakára, a kettősmonarchia boldog békeéveire nemcsak dédapáink tekintettek vissza nosztalgiával, mi is sok mindent értékelünk az akkori eredményekből, sok mindenről gondoljuk úgy, hogy utánzásra érdemes. Több mint egy évtizeddel ezelőtt az akkori cseh miniszterelnök Zeman, ma Csehország elnöke, egy lengyelországi konferencián, miután szétnézett a teremben, azt mondta. „Látom, sok cseh újságíró van jelen. Ennek ellenére kijelentem: Csehország a legtöbb értékét az Osztrák-Magyar Monarchiának köszönheti.” A kettős monarchiában mi magyarok a perifériáról a fősodorba kerültünk, és ez szárnyat adott nekünk. Gazdasági és kulturális teljesítményünk egyaránt imponálóvá vált. Mindez a mai napig büszkeségünk tárgya. Amikor dédszüleink, nagyszüleink a „boldog békeidőkről” meséltek nekünk, mindig arra helyezték a hangsúlyt, hogy elmagyarázzák, azért volt körülöttük rendben a világ, mert a külvilág velük szemben támasztott elvárásai és belső értékrendjük között harmónia volt. Vagyis: ha valaki előrejutott a hivatali, munkahelyi ranglétrán, azt visszaigazolta környezete és ő maga is jogos büszkeséget érzett. Ahogy Stefan Zweig írja: mindenki tudta, mennyije van, mi illeti meg, mit szabad, mi tilos. Mindennek normája volt, meghatározott súlya és mértéke. Ez a harmónia is odalett az első világháborúból születő „új világban”.  Ahogy a szabadságnak, és a magánszféra tiszteletben tartásának az a foka is, amiben az akkori embereknek részük volt. És a biztonságban, a kiszámíthatóságban, a tervezhetőségben, és az ezeken alapuló békebeli gondtalanságban. Fent a csúcson ott ült a császár és király, aki már mindig is ott ült, és ahogy nagyapámtól hallottam, addig, amíg ő ott ült és uralkodott, a helyükön voltak a dolgok.

Amikor a győztes hatalmak a vesztes első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása mellett döntöttek, mert éppen a nemzeti elkülönülés eszméjét részesítették előnyben, a tizenegy nemzetiség tökéletlen, de békés együttélését megvalósító multikulturális dualista állam megszűnt. Voltak, akik akkor abban bíztak, külön-külön, ha nem is mindenkinek, de egyeseknek talán jobb lesz. Nem lett jobb. Majdnem száz év tapasztalata mondatja velünk: más lett, de nem lett jobb.

Az akkori nagyhatalmak a nemzetek önrendelkezési jogát hirdetve szétdarabolták azt, ami az évszázadok alatt összenőtt. Azok, akik az első világháború végén döntési helyzetbe kerültek, felhatalmazva érezték magukat arra, hogy újraszabják Európa és a világ egy részét és indoklásul a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés magasztos elveire hivatkoztak.

A győztesek közül, Franciaország és Nagy Britannia végzetesen meggyengülve kerültek ki az elhúzódó háborúból. A korszellemnek megfelelően ők is forradalminak és az új világ híveinek hazudták magukat, miközben görcsösen ragaszkodtak egy már addigra letűnt és minden ízében túlhaladott tegnaphoz, vagyis gyarmataikhoz és ahhoz az illúzióhoz, hogy még mindig képesek megszabni és irányítani a folyamatokat.

Tisztelt kollegák!

A nagyhatalmak meg vannak
győződve arról, hogy nemcsak
az érdekeik, de a felelősségük is
közös.

Castlereagh

A 19. század elején a forradalmi és nacionalista Franciaország arra vállalkozott, hogy francia uralom alá vonja a kontinenst. Napóleon egységes európai jogrendet akart elfogadtatni mindenkivel. A vele szembenállók azonban ragaszkodtak saját alkotmányos és jogi berendezkedésükhöz, szokásaikhoz, mindahhoz, ami az egyes nemzeteket megkülönbözteti egymástól. Napóleon hódító háborúi akkor vallottak kudarcot, amikor a keleti óriás: Oroszország ellen is megindult. Kutuzov Borogyinónál térdre kényszerítette, a többit rábízta az orosz télre és a hatalmas távolságokra.  A franciaellenes szövetségben az orosz cár és a brit uralkodó mellett ott volt az osztrák császár és a porosz király is.  A lipcsei és waterlooi csaták véget vetettek Napóleon nagyratörő teveinek. Az 1815-ös bécsi kongresszus a forradalmak és az általuk táplált nacionalista törekvések eredményeit megsemmisítette, és egy olyan európai erőegyensúlyra alapozott rendet hozott létre, mely új életet lehelt a forradalmak és háborúk előtti világba. A Szent Szövetség arra vállalkozott, hogy az európai népekkel újra elfogadtassa a dinasztikus legitimitást és a kereszténység értékörző szerepét. Egy olyan régi-új európai erőegyensúlyt hozott létre, melynek legfőbb haszonélvezője és egyik legelkötelezettebb támasza az a Brit birodalom lett, mely a kontinensen kívülről, a brit szigetekről, a tengerek ellenőrzése révén őrködött az erőviszonyok változatlansága felett.

A nemzetek önállósodási törekvései az 1815 utáni időszakban csak átmenetileg szorultak ki az Európát átalakító folyamatokból. Metternich nagyon is jól látta, hogy Európában csak egy komoly ügy van, mégpedig a forradalom, a nemzeti forradalom ügye. Alig hat évvel a bécsi kongresszus után, az oszmánok elleni görög felkelés megmutatta, hogy a nemzeti eszme igencsak virulens és pillanatok alatt átterjed Nyugatról Keletre, Északról, Délre. Az 1848-as nemzeti ébredéseket, köztük a legjelentősebbet, a magyar szabadságharcot a cár és a császár ugyan együttes erővel leverte, de a Habsburgoknak ettől kezdve számolniuk kellett azzal, hogy a nemzeti önrendelkezésre való törekvés minden oldalról fenyegeti őket. A kérdések, amiket GiuseppeManzini, híres könyvében feltett: kik vagyunk, hol húzódnak a határaink, amik között azok lehetünk, akik vagyunk?  Ezek azok a kérdések, amelyeket a mai napig újra és újra felteszünk magunknak, mert válaszainktól függ identitásunk, helyünk és otthonosságunk a világban. 

A nemzeti mozgalmak a Habsburgok birodalmát először nyugaton és délen kényszerítették visszavonulásra. 1866-tól kiszorultak a német majd az olasz egységből, ami kiegyezésre ösztönözte őket a magyarokkal. (1867)

Az 1871-es kis német egység, vagyis a Német Császárság megszületése véget vetett az európai hatalmak közötti erőegyensúlynak és újra előtérbe helyezte a kérdést, kinek az uralma alatt egyesül Európa? Más szóval, ki lesz Európa ura?  A válasz megtalálásához a huszadik században kontinensünk három világháborút vívott. Az első megsemmisítette azt a régi világot, aminek létét a bécsi kongresszus egy évszázaddal meghosszabbította. A győztes amerikaiak, illetve a vesztes oroszok Európa népei számára két egymással versengő víziót kínálták fel. 1917 –ben a bolsevik puccs által hatalomra jutatott kommunisták egy olyan új világot ígértek, amiben nincsenek osztályok, vagyis az osztálynélküli, értsd tökéletes társadalom utópiájával házaltak, amelyben az elnyomottakat kollektív megváltás várja. Az európai színpadra újonnan fellépő Amerikai Egyesült Államok ezzel egy időben azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy a jövő náluk épül, mert mindenki előtt megnyitja az egyéni felemelkedés és érvényesülés lehetőségét. E két jövőkép és hívei száz éves háborút vívtak Európa és a világ népeinek meghódításáért, mely küzdelem 1990-ben, az amerikaiak győzelmével zárult.

Az első világháború utolsó időszakában minden küzdő fél kísérletet tett arra, hogy az ellenséges tábort belülről roppantsa meg, hogy kohézióját és ezáltal harci képességét felmorzsolja. A központi hatalmak, minden idők egyik legsikeresebb titkosszolgálati akciójával egy leplombált vasúti kocsiban Svájcból Szentpétervárra szállították Lenint és maroknyi bolsevik forradalmár társát, hogy a szociális elégedetlenség parazsát fellobbantva, Oroszországot kiléptessék a háborúból. Válaszul az antant a nemzeti önrendelkezéshez való jog támogatását helyezte kilátásba, hogy darabjaira zúzza az Osztrák-Magyar Monarchiát és az Oszmán Birodalmat.     

1918. január 5.-én, három nappal azelőtt, hogy Woodrow Wilson, az USA elnöke meghirdette híres-hírhedt 14 pontját, David Lloyd George, brit miniszterelnök már ígéretet tett a nemzeti önrendelkezés jogának elismerésére, arra, hogy támogatja az önálló Lengyelországot, az Osztrák-Magyar Monarchia föderalizálását, valamint az oszmán birodalom feldarabolását. Külügyminisztere, Balfour ezt azzal toldotta meg, hogy kijelentette: ezekre az átalakításokra az érintettekkel való konzultáció nélkül kell sort keríteni.

A nemzeti önrendelkezés elve tehát értelmezésükben nem tartozott az érintett nemzetekre, kizárólag a nagyhatalmi alkuk tárgyát képezte. A versaillesi békediktátumok, illetve a Közel-keletet felosztó Sykes-Picot rendezés ezt az elvet ültette át a gyakorlatba. A magukat győztesnek láttató britek és franciák, az amerikaiakkal együtt ezért a legtöbb helyen olyan mesterséges államokat alakítottak ki, amelyek tudatosan nem vették figyelembe a nemzeti, vallási, nyelvi, törzsi határokat. Sőt, szándékosan osztották fel őket az új demarkációs vonalak mentén azért, hogy a külön országokba parancsoltak ellenségként tekintsenek egymásra, és ne tudjanak a nyugattal szemben érdekeikért közösen fellépni, sőt a közöttük kirobbanó ellenségeskedésekben, vitákban, esetenként háborúkban a nagyhatalmaké lehessen az igazságosztó, döntőbírói szerep.

A Habsburg, a Hohenzollern, a Romanov és az oszmán dinasztiák trónfosztása véget vetett a dinasztikus legitimitásnak az uralmuk alatt álló országokban. Ez nemcsak a többnemzetiségű birodalmakban vezetett a különböző nemzetek által lakott területek elszakadásához, hanem a nemzetileg homogén területeken is olyan elhúzódó legitimációs válságot eredményezett, ami az első és második világháború közötti szűkre szabott negyedszázad alatt állandósuló politikai bizonytalanságot eredményezett. A darabjaira hulló orosz birodalmat a bolsevik, forradalmi erők ugyan 1990-ig egyben tartották, ahogy az ifjú török forradalmárok is fegyverrel szereztek érvényt a győztes hatalmakkal szemben, érdekeik hathatósabb képviseletének. Az egykori Német Császárság helyébe lépő Weimári Köztársaság identitás és legitimációs válsága 1933-ig folyamatos működési zavarokat okozott, míg a Habsburg birodalom maradékából szerveződő Ausztria passzív beletörődéssel vette tudomásul, hogy önálló állami létre kényszerítették és a németekhez való csatlakozástól eltiltották, és végig legitimációs és identitásválságtól szenvedett. A Trianonban megcsonkított, de nemzeti függetlenségét elnyerő Magyarország legitimációs válságát, a belső szétesést, ami forradalomhoz és a Tanácsköztársaság rémuralmához vezetett, a király nélküli királyság visszaállításával, a kormányzói pozíció újbóli bevezetésével oldotta fel és vált a régió legstabilabb országává.

Kedves barátaim!

„Nemzetközivé lesz holnapra a világ”
Internacionálé
 

A mai napig tartja magát az a tévképzet, hogy az első és a második világháborút a nacionalizmus okozta. A nemzeti érzés tehát rossz, és tűzzel-vassal irtandó. Miközben a harcoló felek mindkét oldalára jutott a soknemzetiségű birodalmakból és a nemzetállamokból is. A kortársak is tudták, hogy Szarajevó, vagyis az Osztrák-Magyar trón örökösének, Ferenc Ferdinándnak és feleségének: Chotek Zsófiának a meggyilkolása a világégésnek csak ürügye és nem oka volt. Okot a Monarchia és Szerbia közötti háborúhoz szolgáltatott, ami egyike lett volna a menetrend szerint bekövetkező balkáni háborúknak, ha a nagyhatalmak nem vetették volna bele magukat olyan önfeledten és magabiztosan a háborúba, amit akartak.

 Az első világháború végén a vak és süket Don Quihotének nevezett Wilson vezetésével az USA és nyomában a britek és franciák látszólag a nemzeti elv érvényesülését elősegítve rombolták szét a meglévő és működő birodalmakat. Azóta az általuk kreált status quok bármi áron való fenntartását tekintik legfőbb feladatuknak. Pedig amit alkottak, nem bizonyult sem tartósnak, sem sikeresnek. Nemcsak a második világháború küszöbén és alatt semmisültek meg az általuk húzott határok, de 1990 óta harmincnál is több ország nyerte el a függetlenségét.  15 állam vált önállóvá a Szovjetunió felbomlását követően, 1991-ben Jugoszlávia 7 államra bomlott, két évvel később felbomlott Csehszlovákia is. E két utóbbi soknemzetiségű ország a második világháborúban már egyszer a szétválás mellett döntött. Két ország egyesült: Németország és Jemen. Az egy központból történő birodalmi irányítás hívei azonban az egyben tartás és a status quo fenntartása mellett törnek lándzsát a bukott többnemzetiségű államok esetében is, mindenhol a világon. A határok átszabásának ellenzése részükről nem más, mint a hidegháborús másnaposság jele.

Akkor, az első világháború végén a vesztesek többnemzetiségű birodalmainak széttörése, a nemzetállami fejlődés elősegítésére hivatkozva, állt a győztes hatalmak érdekében. A második világháború után ugyanők újra életre lehelték a bizonyítottan életképtelen Versaillesi békéket, ami kiegészült a Churchill által Moszkvában kialkudott hírhedt százalékos felosztással, mellyel szovjet kézre játszotta régiónkat. Ehhez a cinikus megállapodáshoz aztán mintegy fél évszázadon keresztül görcsösen ragaszkodtak. Az 1939 és 1945 közötti világégés sem döntötte el azonban a kérdést, kié lesz Európa? A választ elhalasztották és a kontinenst felosztották a harcokból győztesen kikerülő két szuperhatalom: az USA és a Szovjetunió között. A brit világbirodalom ideje addigra végérvényesen lejárt. Két Németország, tehát két Európa lett, vagyis: két világ. Újra divatba jöttek a birodalmak, vagy legalábbis kettő: az USA és a Szovjetunió, ez utóbbira aztán sokkal jobban illett a népek börtöne kifejezés, amellyel oly igaztalanul illették a dualista monarchiát. 1922-és 1990 között a szovjetek egy olyan egy, vagyis Moszkva központú, azonos elvek szerint működő és működtetett birodalmat próbáltak létrehozni. Arra is kísérletet tettek, hogy ehhez olyan új, szovjet típusú embert hozzanak létre, mely nem kötődik szülőföldjéhez, nemzetéhez, hitéhez, csak a szocializmus eszméjéhez, de hetven év erre irányuló erőfeszítése csúfos kudarcba fulladt. 

A két szuperhatalom közötti versengést a szovjet birodalom vértelen összeomlása döntötte el. Európa egyesült, az USA befolyása alá került, és a világ egypólusúvá vált. Mára, hasonlóan az első világháborút megelőző időszakhoz, a világ újra globálissá vált, globális gazdaságot működtet. Ne felejtsük el, hogy a világkereskedelem 1913-ban, vagyis az első háború előtti utolsó békeévben elért szintjét csak 1973-ra sikerült újra utolérnünk. Egy globális gazdaságot működtető, egypólusú irányításra törekvő politika számára már nem az identitásra vonatkozó kérdések voltak a legfontosabbak, hanem az: hogyan kell és lehet a világot kormányozni? Ennek megfelelően a nemzetállamokat meghaladó struktúrák számítanak korszerűnek és haladónak. Ilyen az ENSZ, az IMF, a Világbank, az Európai Unió stb. Ezeknek a nemzetközi szervezeteknek, ahogy az első világháború végén a Népszövetségnek a kitalálói és támogatói a világbirodalmakat működtető britek illetve később az amerikaiak és szovjetek voltak. A két világháború közötti kudarcok sem tudták az amerikaiakat eltántorítani attól, hogy a II. világháború, illetve a hideg háború után ne építsék ki ezeknek a nemzetek feletti szervezeteknek az egyre sűrűbb hálózatát. Ahogy a britek a Népszövetségen keresztül próbálták az első világháború utáni új rendet fenntartani, úgy támaszkodott az USA és a Szovjetunió a II. világháború után a bipoláris világ működtetésében az ENSZ-re és testvérszervezeteire. A nemzetközi szervezeteken keresztül történő hatalomgyakorlástól ugyanis azt várják, hogy az uralmuk alatt állók könnyebben elviselik dominanciájukat.

Ma, száz évvel az első világháború után, az az európai és amerikai elit mely a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolásáról döntött, posztnacionalista jövőről álmodik. Olyan világrendet akar építeni, amelyben a nemzetek felettivé vált bürokrácia uralkodik, az egykori kommunista élcsapatot megszégyenítő elkötelezettséggel és arroganciával. Ez a globális nemzetállamellenes elit ugyanakkor semmit nem tanult a soknemzetiségű Habsburg Monarchia tapasztalatából. Pedig ott tizenegy nemzetiség élt egymással békében, együttműködésben. Elsajátítva egymás nyelveit, elviselve és tiszteletben tartva egymás szokásait, vallásos hitét. Kiegyenlítve és megtermékenyítve a Keletet a Nyugattal, türelemmel, eleganciával és a tökéletlenségbe való egyfajta szelíd beletörődéssel. Kulturális mintákat és magas civilizációt teremtve. Ausztria-Magyarország a maga kettős államiságával, nemzetiségeinek sokszínűségével, félföderális adminisztrációjával és a tarkaság, a hierarchia, az elfogadott esetlegesség további vonásaival teljes világot alkotott. – írta Kolnai Aurél.(kolnai 82)

A mai, magát progresszívnak tartó elit inspirációját, értékrendjét és gondolkodását azonban nem a múlt tapasztalataiból, hanem a pénzügyi szektor globalizált érdekeiből vezeti le. Céljának a piacok szabályozottságának minimumra szorítása felel meg, ezért szorgalmazza a nemzetállamellenes politizálást, ezért akarja ezt rákényszeríteni a világra. Cserébe azt ígéri, hogy a nemzetállamok és a nemzeti sajátosságok felszámolása révén egy olyan új világban élhetünk majd, a nem is olyan távoli jövőben, ahol a gondtalan, kulturált, boldog élet mindenki számára biztosítva lesz. Ezzel a vízióval cserélték le a kommunizmus által kínált tökéletes jövő oly sokakat elcsábító, de addigra végérvényesen kipukkadt ígéretet, miközben számítottak azokra is, akik a 19. század vége óta ragaszkodtak a haladásba vetett hitükhöz, a progresszióhoz. A nyugati elitnek van egy olyan része, melyet lenyűgöz a gazdasági és technikai, technológiai fejlődés, a műszaki, biológiai tudományok bámulatos eredménye. Ez az ígéret sokáig kiszolgáltatottá tette a benne bízókat azoknak a közgazdászoknak, pénzpiaci szakértőknek, akik az elmúlt évtizedekben a hivatásos megmondóemberek szerepében tetszelegtek, és átvették azt a helyet, amit száz évvel ezelőtt a költők, írók, publicisták, politikai fantaszták, hivatásos forradalmárok töltöttek be. A szakértők, és az érdekeiket képviselő nemzetközi és civil szervezetek, a szolgálatukban álló médiával együtt hitelvesztésre ítélték a politikát, ami aláássa a demokráciát, és a közérdek hathatós képviseletét. És miután a dolgok egészen a legutóbbi időkig a nekik megfelelő irányba mentek, a status quo, vagyis: a mozdulatlanság, a kontinuitás, a változatlanság minden áron való fenntartásában váltak érdekeltté. A 21. század eleje azonban újra bebizony mította, (utalok itt az ázsiai, orosz, dél-amerikai pénzügyi összeomlások sorozatára, amit a 2008-as amerikai és európai ingatlanbuborék kipukkadása és a nyomában tapasztalt gazdasági visszaesés, a jelenlegi görög, olasz spanyol gazdasági, pénzügyi válságra) hogy a csak a technikai fölényre alapozott hatalom igencsak illékony. A technikai eredményeket ugyanis villámsebesen átveszik a világ legkülönbözőbb részei, és birtokukban már az kerül lépéselőnybe, aki gyorsabban képes változtatni és változni.

Hiába igyekszik az elit korszerűtlennek feltüntetni a Manzini által százhatvan évvel ezelőtt feltett kérdéseket, a birodalmakba tömörített és egyenáramosításra ítélt emberek ma is saját helyüket, vagyis otthonosságukat, egyszóval az identitásukat igyekeznek megtalálni. A nemzetállami keretekhez ragaszkodnak, a nemzetről szolidaritásközösségként gondolkodnak.

Az Osztrák-magyar Monarchia sikerét az biztosította, hogy a nemzeti szuverenitást csak a legszükségesebb területeken korlátozta. Közös külpolitika, közös hadsereg és az ezek fenntartására szükséges pénzügyek. Na, pont ezeket hagyta nemzeti hatáskörben az Európai Unió. Viszont minden más ügybe beleüti az orrát. Beleszól abba, hogy milyenek legyenek a börtönviszonyok és a csirkeketrecek. Mindez az unió szétesésével fenyeget, mert a legfontosabb kérdésben: a területi integritás biztosításában eszköztelen. Határait nem képes megvédeni, a területének elfoglalására irányuló kísérletekkel szemben védelmi képessége hiányában nem tud szembeszállni.

Lehet, hogy elő kéne venni az Osztrák-magyar Monarchia példáját? Nem szégyen tanulni az elődöktől.