Schmidt Mária

Előadás a "Közép-Európa és 1956 - Írók a forradalomban" című emlékülésen

Tudjuk, tanultuk, hogy Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat –(Berzsenyi, 1807-ben). A kettő együttállása nélkül 56 októberében sem születhetett volna meg a csoda. Karátson Gábor barátom szerint azokban a hatvan évvel ezelőtti őszi napokban valami különleges bensőségesség fűzött össze bennünket. Az az érzés, hogy összetartozunk, és most már mindig együtt leszünk. Szeretetkitörésről ír, és arról, hogy azok számára, akik megélték, azoknak ez a nap lesz most már mindig a mérték. Mostantól fogva már minden a legjobb esetben is csak majdnem ilyen lesz. Majdnem ilyen lehet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1956-ban összesűrűsödött az idő. Egy évtizeddel a II. világháborút követően újra forráspont közeli állapotba került a világ. Az Egyesült Államokat a rasszizmusból fakadó belső feszültségek tették próbára, de nem volt rózsás a helyzet a Szovjet birodalomban sem, ahol Nyikita Szergejevics Hruscsov titkosnak becézett beszédével letaszította trónjáról a kommunizmus addig mindenhatónak tartott istenségét, Sztálint. Mindez azonban csak a felvezetés volt: nyáron a lengyelországi Poznanban halomra gyilkoltak tüntető munkásokat, október végén pedig kezdetét vette egy újabb nagyhatalmi játszma, ahol a tét nem volt kisebb, mint a civilizációnk ereiben folyó „fekete vér”, a kőolaj feletti ellenőrzés biztosítása.

Tisztelt Ünneplők! Hölgyeim és Uraim! Magyar honfitársaim!

Hogyan lehetséges az, hogy nem ezek az előbb felsorolt világot rengető ügyek maradtak igazán elevenek az emberek emlékezetében? Hogyan lehetséges, hogy hazánk, Magyarország forradalma és szabadságharca tette legendássá az 1956-os évet? Miért nem Rosa Parks és Martin Luther King emberjogi küzdelme, Nyikita Hruscsov fordulata, a poznani lengyel áldozatok vagy a britek, franciák és izraeliek szuezi kudarca emelkedik ki az 1956-os esztendőből? Miért éppen a pesti srácok és lányok, a Vasfüggöny mögé zárt magyarok élet-halálharca égett bele az időbe?

Barátaim!

A válasz nem csak ma – hatvan évvel később –, de már akkor is egyértelmű volt!

Mert az, ami 1956-ban Magyarországon történt, nem igényelt magyarázatot. Tiszta történet volt, bonyolultság és többértelműség nélkül. 1956 októberében egy nagy múltú, többszörösen kisemmizett és megalázott európai nemzet olyasvalamit követelt, amiről mindenki tudta, hogy megilleti. Amiről nem szokás vitatkozni, mert emberi természetünk és közös kultúránk sarokköve. Szabadságot és függetlenséget akart.

Még ma is érezni a döbbenetet, amely 1956 októberében és novemberében szétgyűrűzött a világon. A nyugati baloldal kommunizmussal rokonszenvező tekintélyes megmondóembereinek torkán megakadt a falat, mert megértették, ahogy a szovjet birodalom vezetői is tisztában voltak vele: Magyarország polgárai nem megreformálni akarják a kommunizmust, nem normacsökkentést, jobb ellátást, olcsóbb kenyeret, vagyis jóléti intézkedéseket akarnak, mint korábban Berlinben vagy éppen Poznanban, hanem az egészből van elegük! Mindenkinek, mindenből.  Máraival szólva: Egy nép azt mondta: „elég volt”!

Honfitársaim!

Ha elolvassuk a magyar egyetemisták híres pontjait, azt látjuk, az összes közül valójában kettő volt tűrhetetlen és elsöprő erejű! Ha ugyanis nincs megszálló szovjet hadsereg, ha általános és titkos alapon szabad választásokat hirdetnek, a többi már magától teljesül, legyen az a szólás- és sajtószabadság vagy a szabad vallásgyakorlás.

Ezért volt már az első pillanattól fogva egyértelmű: a magyar forradalmat és a belőle kibontakozó szabadságharcot képtelenség begyömöszölni a reformkommunista jelentéktelenség skatulyájába. A Moszkvából irányított párt legszűkebb quislingkörén kívül azért csatlakozott mindenki a szabadságharcosokhoz, mert a megelőző évtized miatt általánossá vált a haza elvesztése miatti rémület. Ezért szállt szembe a diktatúrával minden igaz magyar: anyák, apák gyermekeikkel, a nagyszülőkkel és a dédszülőkkel együtt, mert vissza kellett venniük a hazájukat azoktól a gyarmatosítóktól, akik egy velejéig gonosz eszme, a kommunizmus jegyében ki akarták csavarni a kezükből.

Hölgyeim és Uraim!

Negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után itt az idő, hogy kimondjuk: a győztes forradalmat, a belőle kibontakozó szabadságharcot nem hagyjuk kisajátítani, pedig pestiesen szólva, jól látjuk, hogy igény mutatkozik rá.

Akiket én harcolni láttam, egytől egyig munkásfiatalok voltak. Fölkelésük megindítói és részben vezetői diákok voltak. Rendszer soha nem csalódott ekkorát azokban, akiket kedvenceinek s támaszainak hitt. Ezt a harcot munkás, paraszt és értelmiségi származású diákok kezdték, munkásfiúk vitték döntésre, munkás és paraszthonvédek fejezték be.” – írja Illyés Gyula. Azok tehát, akik ma a kommunista reformértelmiségiek vezető szerepéről hablatyolnak, el akarják bitorolni a magyar emberektől azt a hatalmas történelmi tettet, ami az övék. Ezt a forradalmat és nemzeti függetlenségi harcot nem a kommunisták robbantották ki, és nem is ők álltak az élére. A mai élcsapat azért akarja kisajátítani 1956-t, hogy felmentést adhasson magának mindazért, amit 1945 és 1989 között művelt. Ezért hazudná el még ma, hatvan év után is, hogy 1956. október 23-án az egész nemzet felkelt a kommunizmus ellen, ellenük, Moszkva kiszolgálói ellen. Mindenki szabadságot és függetlenséget akart. Mert a nemzet szabadsága az előfeltétele mindenki szabadságának. Aki tudott fegyvert fogott tehát, röplapot írt, sebesültet szállított, kenyeret sütött, amit ingyen osztottak szét. Mindenki tette a dolgát.  A hazug és embertelen hatalombitorlókkal szemben ott állt az egész ország. A fegyverrel küzdő pesti srácok és lányok az ország lakosságának támogatása nélkül fél óráig sem bírtak volna a túlerővel. A vidéki Magyarország ezúttal is – ahogy mindig is tette – a nemzet fővárosát féltve –, ételt, italt, életerős ifjakat küldött. Az élet-halál küzdelmet folytatók lelkisége különleges erkölcsi tartást adott nemzetünknek azokban a napokban. Volt tehát lélek és szabaddá vált nép. Hát persze hogy csuda dolgokra lett képes! 

Ünneplő Barátaim!

A magyarok szabadságküzdelmében magukra ismert a világ összes szabadságra és függetlenségre vágyó nemzete, népe. A gyarmati sorban tartottak, az emberi jogaikért küzdő amerikai feketék és a kommunista emberkísérlet minden eleven áldozata, itt Kelet-Közép Európában.

Hála Istennek, látom, sokan vannak itt közöttünk, akik megélték ezt a csodálatos forradalmat. Helyettük is mondom, aki akkor még csak három éves voltam, hogy bármerre jártam is azóta, mindig ugyanazt tapasztaltam:

Akik megélték ezt a gyönyörű októbert, úgy emlékeznek rá, mint az első csókra, az első szerelemre, hogy aztán egész életükben sóvárogjanak az elsöprő élmény, a feltétel nélküli nemzeti egység visszatérése után. Nem vehetjük ezt tőlük rossz néven, még akkor sem, ha tudjuk, az ilyen tökéletes egység csak óriási nyomás hatására valósul meg és mindig hatalmas árat kell fizetni érte.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Ma, amikor a szabadság és a függetlenség magától értetődő, akárcsak a vélemények és politikai gondolatok különbözősége, nem kerülhetjük meg a kérdést, mi állt ennek a tökéletes nemzeti egységnek a hátterében? Miért nem számított 1956 októberében világnézet, politikai hovatartozás, neveltetés, származás vagy a múltban elszenvedett sérelem? A válasz egyetlen szó: a hazaszeretet!

Ritkán mondjuk ki ezt a szót, pedig benne van minden, ami életünk szempontjából lényeges. Benne van a kötődés, a szeretet képessége, benne van egy adott táj, egy környezet, az ott élők szokásainak, kultúrájának ismerete. A hazaszeretet ragaszkodás és gondoskodás, féltés és óvás, barátság és együttlét, de mindenekfölött szabadság és függetlenség, mert ez a két fogalom csak és kizárólag a haza, pontosabban az iránta érzett szeretet révén nyeri el értelmét. Csak ott lehetünk szabadok és függetlenek, ahol otthon vagyunk, ahol ismerjük a bennünket körülvevő világ törvényeit, a közösséget alkotó embertársaink múltját, történeteit és vágyait. Ahol megértjük a beszédet, annak ezernyi árnyalatát a szerelmes sugdolózástól a szaftos káromkodásig. A hazát szeretni, annyit tesz, hogy szeretjük önmagunkat. Márpedig köztudomásúan ez az összes többi szeretet alapja.

Barátaim!

Ha 1956 racionálisan meg sem magyarázható mozgatórugóját, vagyis a „lelkét” keressük, látni fogjuk: akkor és ott az otthon, a család, az elődöktől kapott kulturális örökség megőrzése iránti vágy, a táj, a természeti kincsek szeretete, a haza féltése, igen, a színtiszta hazaszeretet munkált a szívekben. Ez a hazaszeretet teremtett hősöket, akiknek nevét oly hosszú ideig nem ismerhettük és nem tanulhattuk meg.

Tudom, hogy negyedszázaddal a kommunista diktatúra bukása után néhányan joggal kérdezhetik: miért csak most adunk nevet a hőseinknek? Miért nem emeltünk már korábban képzeletbeli és valós szobrokat a pesti srácoknak és lányoknak? Miért nem foglalhatták el helyüket az októberi ifjak a márciusi ifjak mellett nemzeti panteonunkban?

Bár az okok súlyosak, hiszen a rendszerváltoztatás után az elmaradt igazságtétel, a gyilkosok büntetlensége keserűvé teszi szájunk ízét, nincs okunk elbizonytalanodásra, a büszkeségről való lemondásra. Az elit – ezt a huszadik században többször megtapasztalhattuk – gyakran szerepel gyatrán, és nem végzi el azt a munkát, amivel a közösség megbízza. Ez az elit sokszor a törvényességet helyezi az igazságosság elé, ami a múlt század tanulságait levonva, szörnyű tévedés.

Az egyik legnagyobb költőnkre, Petőfi Sándorra hivatkozom, vigasztalásul. Nem tévedett soha, ha a nagy dolgokról volt szó. „Az idő igaz, s eldönti, mi nem az” – bíztatott minket. És lám, hazánk települései és polgárai nem felejtették el 1956 igazi hőseit. Az emlékév során százával jelentkeztek, hogy büszkeségpontokat létesítve megmutassák őket. Ha bejárják majd az országot, látni fogják, olyan arcok és nevek borítják a falakat, az oszlopokat, melyekről nem szólnak a tankönyvek, amelyekről oly sokáig hallgatott a hivatalosság. De a közösség emlékezetében megmaradtak.

Néha nehéz kivárni az igazság győzelmét, de amikor helyére kerülnek a dolgok, az mindennél felemelőbb érzés.

Hatvan évvel a világ legszebb és legtisztább forradalma és szabadságharca után győzelemre áll az igazság. Jó érzés ez. Ahogy az is, hogy milyen gazdag és életerős nemzet a miénk. Nem csak hogy túléltük a kommunizmus okozta vérveszteséget, a több évtizednyi agymosást, de közben azt is megmutattuk önmagunknak és a világnak, mekkora erő lakik bennünk!

Dicsőség a hősöknek! Áldja meg az emléküket az Isten!

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Köszönöm a figyelmüket!