Schmidt Mária

Előadás a Az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének "A magyar ifjúság történelmet írt" című ünnepi megemlékezésén

Tisztelt Ünneplő Közösség, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hatvan éve ezen a napon, október 20-án már morajlott, zúgolódott az ország. Az emberek már csordultig voltak keserűséggel és csalódottsággal, miközben tombolt a diktatúra, a rabság kézzelfogható volt, avas, orrfacsaró szaga kiszellőztethetetlenül ott volt a levegőben.

Hatvan éve, 1956. október 20-án délelőtt alig 72 óra volt hátra, majd kitört a világtörténelem egyik legtisztább és legőszintébb forradalma. Két héttel később, november elején pedig immár egy függetlenségét kikiáltó és azt megvédeni kész ország fővárosának egyik örökké szimbolikus háztömbegyüttesévé és utcájává vált a Corvin köz. Annak a jelképévé, hogy utcakövekből emelt barikádok, egylövetű puskák és befőttesüvegekből eszkábált Molotov-koktélok meg tudják állítani és meg tudják félemlíteni a gépesített lövészhadosztályokat, a kor legmodernebb harckocsijait. A küzdelem a Corvin közben, soktucatnyi más helyen Budapesten és az országban egyenlőtlen és igazságtalan volt. A Corvin köziek halálra voltak ítélve abban a pillanatban, amikor megértették, hogy a történelem hívja őket és elhatározták, hogy a legdrágábbat kínálják fel hazájuk számára: az életüket.

A magyar szabadságharcosok egységeit az összehasonlíthatatlanul nagyobb katonai túlerő felmorzsolta, a harcosokat lelőtték, felrobbantották, akik valahogy mégis el tudtak menekülni, azokat kifulladásig üldözték, bosszúszomjasan körözték, akivel csak tudtak, leszámoltak.

November közepére a Corvin köz és az ellenállás gócpontjai elcsendesültek. Immár nem katonai bázisok, hanem mementók, az igazság emlékműveivé váltak. Ránézésre pusztán szétlőtt házfalaknak, halomba hordott utcaköveknek, feltépett járdáknak tűntek. Valójában azonban már akkor is egy nemzet szabadságvágyának és rettenthetetlen igazságkeresésének örök emlékművei voltak. A házfalakat, az utcaköveket, a járdákat persze kijavították, visszaalapozták, betemetették. Mert a magyar kommunisták három évtizeden át azt hitték, hogy’56 emlékét ugyanígy be lehet majd temetni azzal a hazugsághalommal, amit oly fáradhatatlanul összehordtak, mint a golyó ütötte házfalakat. De az emberek szíve és esze keményebb, mint a járdakő, gerince egyenesebb, mint a házfal: ’56 emléke ott maradt eldugva, féltőn őrizve, megóvva, várva a pillanatot, hogy ismét büszkén napvilágra kerülhessen.

Tisztelt Ünneplők!

1956 magyar szabadságharcosai legszebb nemzeti hagyományainkat védték. Méltó örökösei azoknak, akik a magyarság 1100 éves történelme során a nemzeti függetlenségért szálltak harcba az idegen hódítók ellen. Büszke vagyok arra, hogy Budapest házfalait számtalan képviselőjük arcképe díszíti, hogy ismét büszkén írhattuk ki óriási betűkkel Pongrácz Gergely, Iván Kovács László, Dózsa László, Wittner Mária, Csizmadi Ferenc vagy éppen Sponga Julianna nevét.

Magyarország nem tud elég hálás lenni ’56 hőseinek, a szabadságharcosoknak. Ők jelképeznek mindent, ami ma vagyunk, amivé lettünk, ami hazánk jobbik énjét jelenti: megvédeni a függetlenségünket, határozottan és egyértelműen kifejezni nemzeti érdekeinket, bátran szembeszállni azokkal, akik a szabadságunkra és a függetlenségünkre törnek.

Most, hat évtizeddel a forradalom és a szabadságharc után, a kerek évfordulón, ismét köszönetet mondunk azoknak, akik az életüket tették kockára a szabadságért. Egyre kevesebben vannak itt már közöttünk, mert az élet rendje így diktálja. Egyre kevesebb az időnk arra, hogy személyesen mondjunk köszönetet.

Minden perc drága.

Köszönöm, hogy az 1956-os Emlékév ünnepségein, rendezvényein, konferenciáin, kiállításain fáradhatatlanul részt vesznek azok, akik 1956-ban személyesen szabtak új irányt hazánk történelmének. Együtt lenni, együtt ünnepelni azokkal, akik a történelem alakítói voltak, felemelő érzés.

Kívánom, hogy minél több honfitársam részesüljön benne.

Tisztelt Egybegyűltek, Tisztelt Ünneplő Közösség!

Bárhova utazunk a világban, azt tapasztalhatjuk, hogy 1956 a mai napig kivívja a világ elismerését. Úgy tartják számon szomszédjaink, vagy távoli kontinensek exotikus országainak népei, mint egy olyan történelmi eseményt, amely felmutatta egy kis nép egységét, hazaszeretetét. Valljuk meg, a világ legtöbb országának történelemkönyvében nem sokszor szerepelünk, de abban biztosak lehetünk, hogy ’56 helyet kapott minden tananyagban, ha csak egy-egy fekete-fehér fotó erejéig de bemutatják a diákoknak a kilőtt tankon lobogó lyukas zászlót, a ballonos, karabélyos, lőporfüstös arcú felkelőt, vagy éppen Tóth Ilonát, ahogy a vádlottak padján áll.

56 hősei minden hol ott vannak.

Miért van az, hogy ’56mindenhol a világban a nemzeti egységet jelképezi, de éppen itthon, a mi hazánkban nem ez a helyzet?

Ki és mit rontott el? Miért hagytuk, hogy összekuszálódjon, mit jelentett 1956-ban és azóta a barikád két oldala? Miért hagytuk, hogy öt évtized után is lettek olyanok, akik átlopakodtak a barikád egyik oldaláról a másikra? Képesek leszünk-e arra, hogy most, hat évtizeddel a Corvin köziek harca után, amelyet mindannyiunkért, az akkor még meg sem született magyarokért is vívtak, végre egységet teremtsünk? Egységet és egyetértést legalább abban, hogy 1956 azt jelenti: a szabadság mindenek felett. Akár még az életünk felett is.

Tisztelt Ünneplők!

Nézzenek körbe, nézzék meg a Corvin köz házfalait, a vakító reklámokat, a hollywoodi mozik tünékeny világát, az ingerlő üzletportálokat. Micsoda változás, micsoda ellentét. Úgy tűnik, mintha elfelejtette volna a világ, hogy ezen a helyen egykor a magyar történelem egyik legszebb fejezetét írták. Pedig dehogy. A talmi csillogás elmúlik, hiszen az nem fontos. Mi, magyarok azonban nem felejtünk, ahogy a csillogás mögött álló házfalak sem. 1956 büszke öröksége velünk marad örökre. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Köszönöm, hogy meghallgattak!