„A gyávaság gyógyíthatatlan.”
Borges

Kis János életinterjú kötetének azt a címet adta, hogy „Szabadságra ítélve.” [1] A cím félrevezető. Pontosabb és helyesebb lenne a „Rabságra ítélve”, mert a 700 oldalnál is hosszabb szöveg arról szól, hogyan nem képes Kis kiszabadulni a marxizmus fogságából, ami végül lényének annyira elválaszthatatlan részévé vált, hogy nélküle nincs is. Persze lehet, hogy vele sincs. 1. rész.

Ez kemény állítás, sőt durva. De 700 oldalnyi olvasás után arra jutottam, hogy Kisnek nincs mondanivalója a számomra, vagyis az Olvasó, az utókor számára. Nem értett meg semmit sem a korból, amiben élt, sem azokból a történésekből, amiket alakítani akart. Annyira zárt rendszer, annyira csak saját magával, önvilágmagyarázatával van elfoglalva, hogy minden, ami ezen kívül van, csak halvány, és persze lényegtelen kontúrként sejlik fel a számára.

Ecce homo. Az ember, aki egész életében bátornak tetette magát, miközben folyton rettegett. Rettegett, hogy hozzászólnak, és neki válaszolnia illik. Köszönnek neki, és neki döntenie kell a „Szia!”, a „Jó napot!” és a „Kezicsókolom!” között, ami minden alkalommal súlyos, alig megoldható feladatnak bizonyult a számára. Egyes esetekben ugyan sikerült erőt vennie magán és elhitetnie magával, hogy nem fél, sőt. De ezek a percek, órák, napok hamar leperegtek, és újra úrrá lett rajta a félelem.

Politizáló családból származott. Apja, anyja, nagynénje és rokonai zöme a kommunista nomenklatúra oszlopos tagjai voltak. Az anyatejjel szívta magába a politikát, egész életében nem is érdekelte más. Mégsem volt benne elég bátorság ahhoz, hogy politikus legyen. Hogy kitegye magát a választásoknak, a bukás, a visszautasítás, a leszavazás, illetve a győzelem, a kormányzás, a felelősségvállalás, a pártirányítás elhúzódó nyűgének. [2] Helyette megrekedt a hátulról, felülről, a magasból való észosztásnál, és még mindig nem érti, hogy erre a demokráciában nincs kereslet. A demokrácia ugyanis felelősségvállalás. Ami azt jelenti, hogy mindenki felelősséggel tartozik a köz ügyeiért és viseli döntéseinek következményét.

KIS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ MENEKÜLÉSÉT AZZAL A FEDŐSZTORIVAL PRÓBÁLTA LEPLEZNI, HOGY Ő VALÓJÁBAN FILOZÓFUS. NEM LETT AZ, MERT ÍRÁSAI MEGREKEDTEK A POLITOLÓGIAI ELEMZÉSEK SZINTJÉN. SÚLYTALANOK.

Kis elhivatottságának alapját a kommunista nomenklatúrához való tartozás adja. Beszédhelyzetét máig a hatalom védte bensőségesség tudata határozza meg. A kommunista rendszert felmenői és elvbarátai csinálták, reformált változatának megalkotására és irányítására kizárólag ő és „elvtársai” voltak hivatottak. Tudatosan helyezkedett szembe a magyar társadalom ellenállásának 1956-ra visszavezethető hagyományával, az alulról, a nép akaratát kifejezésre juttató antikommunista lázadással, ami 1989-90-ben végül megdöntötte a kommunizmust. Kis és társai 1968 örökségéből eredeztették magukat, az újmarxista reformmozgalomból jövő értelmiségi elitből: az „élcsapatból”. Nem megdönteni, hanem kijavítani, de mindenekelőtt vezetni akarták a kommunista rendszert.

A kádergyerek

„Ha tudná, mi a kommunizmus, térden állva imádkozna érte.”
Jane Fonda

Kis szülei a kommunista mozgalomban élték az életüket. Apja a politikai rendőrséghez szeretett volna kerülni, anyja a háború után Rákosi titkárságát vezette, majd a Külforgalmi Rt. igazgatójának nevezték ki, 1947-48-ban a Pénzügyminisztériumba helyezték személyzetisnek, aztán az Oktatási Minisztériumban intézte a külföldi ösztöndíjasok ügyét. Innen először a X. kerületi pártbizottságba, 1956 után pedig a VI. kerületbe került másodtitkárnak. 1959-től 1973-ig az Írószövetség szervezőtitkára lett. „Nem hinném, hogy anyám bárkinek ártott volna.” – értékeli pályáját. Nagynénje: Lakatos Éva (1905-1993) is illegális kommunista, moszkovita volt. Hazatérése után a VII. kerületi pártbizottság titkára, 1948-tól a Pártközpont Agitációs és Propagandaosztályának munkatársa, Révai József jobbkeze lett. „Révai kultúrdiktátorrá nőtte ki magát, de a műveltségét és az ízlését mindenki elismerte.” (30 o.) Mindenki? Az ő köreikben talán, de mindenki? „1956-ban nagynéném nagyon berezelt, az 1919-21 es ellenforradalom megismétlődésétől tartott.” (56 o.) Volt neki mitől félnie? Több mint valószínű. 1988 végén az akkor éppen az USA-ban tartózkodó Kis kapott tőle egy levelet. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a kommunista rendszer a végóráit éli Magyarországon. Ebben azt írta unokaöccsének, hogy „az élete egy romhalmaz, amit jóvátehetetlenül elhibázott.” Kis ezt nem így látta. Úgy vélte, nagynénje a Rákosi-érában, de talán már a koalíciós időkben is sok mindent csinálhatott, amire oka volt rossz érzéssel visszagondolni, de 1958-ban kikerült a pártapparátusból, a kultúra területére helyezték. Kis egy kézlegyintéssel elintézte a moszkvai időszakot és azt a közel másfél évtizedet, amit nagynénje a párt legfontosabb irányítói pozícióiban töltött. Nem kérdezte, mi miatt furdalja a lelkiismeret. Nem akarta hallani a választ. Nagynénje ’58-ban valamelyik fővárosi kerületbe akart menni, amit Kádár nem engedett, mert „56 előtt túl sok zsidó származású pártfunkcionárius volt, az elvtársnő biztos megérti, hogy ezen most változtatunk.” (30-31 o.) Így került a kultúra területére, az Országos Filharmónia élére, ahol mintegy 25 évig maradt. Kis János nevelőapja, nővére, sógora is kommunisták voltak. Szüleit baráti kapcsolat fűzte össze Rényi Péterrel, a pártlap, a Népszabadság örökös „főcenzorával”, ami csak Kis ellenzéki tevékenysége miatt szakadt meg. (43 o.)

Kis nemcsak a családtagjai, de minden kommunista számára talál kibúvót, mentséget. Bűntetteiket, bűnrészességüket eltagadja, kicsinyíti, pedig tudja, hogy „nem volt lehetetlen kiszakadni a hazugságok hálójából, csak arról beszélek, hogy miért volt nehéz.” (52 o.) Miközben Kis a kommunista bűnözőket mosdatja, Kádár antiszemitizmusát adottságnak tekinti, a nem kommunistákkal szemben kérlelhetetlen. Íme néhány példa a kommunisták felstilizálására. Hegedűs András neve Kis szerint méltatlanul merült feledésbe: „Leginkább úgy emlékeznek rá, mint Rákosi utolsó miniszterelnökére, aki október 23-án behívta a szovjet csapatokat... Gerő jobb híján Hegedűstől szerezte meg a szignót. Ez természetesen nem változtat azon, hogy nem kellett volna a nevét adnia ehhez a gyalázathoz, de hát ő a forradalom idején tagadhatatlanul a rákosisták oldalán állt.” (175.o.) [3] Vagyis rákosistának lenni Kis János számára mentőkörülmény. Helyettesítsük be a próba kedvéért, hogy hangzana: „Nem kellett volna a nevét adnia ehhez a gyalázathoz, de hát ő a háború idején tagadhatatlanul a hitleristák oldalán állt.”

Vagy itt van Donáth Ferenc, a Rákosi-titkárság egykori vezetője, aki Kis szerint széles körben elvitathatatlan tekintély volt, sőt egy élő legenda. (?) Milyen széles volt az a kör? Rajtuk kívülálló volt közöttük? Donáth, – folytatja Kis – megjárta Horthy, Rákosi és Kádár börtöneit. A Nagy Imre perből úgy jött ki, hogy később emelt fővel vállalhatott politikai szerepet a rezsim kritikusaként. Bölcs ember, integráló személyiség volt. (285-323 o.) [4] Rájuk nézett fel Kis János. Ez is őt minősíti.

A kommunizmus és a kommunisták Kis számára kétségkívül más minőséget képviselnek, mint a körön kívüliek. Nincs az a megátalkodott kommunista gyilkos, akinek jótulajdonságaira ne mutatna rá, valami pozitívot ne mondana róla, ne keresne mentőkörülményt a számára. Különösen annak fényében dermesztő ez a hozzáállás, ahogy a két háború közötti Magyarországról, illetve a 2010 utáni időszakról ír. Az Olvasó, ha van olyan, aki ezen az érdektelen és unalmas szóözönön átrágja magát, azzal szembesül, hogy Kis számára a kommunista diktatúra legsötétebb, rákosista korszaka, illetve a kádári megtorlások rémségei, vagyis a szocializmus, mint olyan, nemcsak a két háború közötti időszakkal, de a 2010 utánival szemben is vállalható, sőt többé-kevésbé előremutató peridusok voltak.

Kis 1956-os tapasztalatai miatt idegenkedett a magyar szabadság, a magyar függetlenség ügyétől. 1956 októberében ugyanis azzal szembesült, hogy „a magyar népnek nem kell az, amit mi, kommunisták, helyesnek és jónak tartunk.” Ugyanezt érezte 2010-ben is, amikor a magyar nép kiszavazta pártját, a Szabad Demokraták Szövetségét (SZDSZ) az országgyűlésből, mert addigra értette meg, hogy az a párt ugyanannak a régi, bolsevik nomenklatúrának a része, mint aminek az MSZP, csak ügyesebben riszálja magát. Kis 1956-ban arra döbbent rá, hogyha a magyar nép fellázad, abból neki, nekik, vagyis az élcsapat tagjainak bajuk lehet. Megértette, hogy személyes biztonsága a kommunista rendszer újbóli megszilárdulásától függ. (54. o.) 1956 tanítását: miszerint „ha a néppel szembe kerülsz, első dolgod megérteni, hogy miért nem kell nekik az, amit te helyesnek tartasz,” (57.o.) azonban figyelmen kívül hagyta.

Kis a Rákosi óvodába, majd a Gorkij orosz tannyelvű általános iskolába járt, ahol szovjet tankönyvekből is tanult. [5] 1962-es érettségije után az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karánakfilozófia szakára járt, oda, ahova évente 1-2 főt vettek fel. Diplomája megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében helyezkedett el. Még az egyetemen belépett az MSZMP-be, mert egészen az 1968-as csehszlovákiai megszállásig úgy hitt a kommunista rendszerben, ahogy az volt.

„Ami az 1956-osok számára november 4. volt, az lett a mi számunkra 1968. augusztus 21.” [6] (129-130 o.) – írja. 1968 sorsdöntő élménnyé vált a számára. Lenyűgözte a nyugati újbaloldal derűs diáklázadása, ami a megkövült struktúrák lebontására irányult, ugyanakkor megrémisztette, hogy ezzel párhuzamosan a Szovjetunió szövetségeseivel kíméletlenül eltiporta a Prágai Tavaszt. Kis ekkor fedezte fel magának a nyugati újbaloldalt, és kezdett a Kádár-rendszerből kiábrándulni, aminek reformját immár elengedhetetlennek tartotta.

Az orrfennhordás anatómiája

„Tudod, Iván, mi már nem vagyunk marxisták, de csak egy nyelven tudunk beszélni, s az a marxizmus.”
Fehér Ferenc Szelényi Ivánnak

Kis örök tanárán és példaképén, egykori Gorkij-iskolai társán, Márkus Györgyön keresztül kapcsolódott a Lukács iskola külső köréhez. [7] A Lukács iskola [8] Lukács György marxista filozófus [9] köré szerveződött és miután Lukács munkásságát a nyugati marxisták is számontartották, ezért dicsfényéből jutott tanítványainak is. „A Lukács Iskola önképéhez hozzátartozott, hogy világtörténelmi jelentőségű dolgokat csinál. A mából visszanézve ez megmosolyogtató, de be kell vallanom, én ezt akkoriban egy cseppet sem tartottam nevetségesnek. Ha valamiért jólesett az Iskola közelében lennem, az éppen a belőle áradó egyetemes fontosságtudat, úgy érezhettem, hogy Lukács környezetének a perifériáján tanyázva a világ eszmei középpontjában tartózkodom. Fehérék önmaguknak világtörténelmi szerepet tulajdonítottak.” (136.o.)

Fél évszázada töröm a fejem azon, miért érezték és érzik magukat a Társasághoz tartozók felhatalmazva arra, hogy országunkat vezessék, hogy mindenben és mindenhol ők legyenek a zsűri. Hogy tévedhetetlennek és überokosnak érezzék magukat, miközben legtöbbjük teljesítménye igencsak halovány, egyeseké nulla. Most megértettem. Azért, mert ők világtörténelmi jelentőségűnek tartották és tartják magukat, tetteiknek, gondolataiknak egyetemes fontosságot tulajdonítanak, miközben magukat a világ eszmei középpontjaként azonosítják be! Tudtam, hogy Lukács és iskolájának munkássága a nyugati szektáns kultúrmarxista körök számára az enyhülés időszakában autentikusnak tűnt, de nem hittem, hogy ezt úgy fordítják le a maguk számára, hogy ők egytől-egyig helikopterek! Innen nézve kezdem érteni Heller Ágnes minden önreflexiót nélkülöző politikai ámokfutását, [10] amit élemedett kora sem mérsékelt. Vajda Mihály grafomán semmitmondása és zsigeri zsidózása ugyanerre rímel. [11] Kis is közülük való. Ez máig kitartó kiválasztottság-tudatának, elhivatottságának, orrfennhordásának az alapja. Ja, és még annyi: „Fehérék nem tartották összeegyeztethetetlennek az önmaguknak tulajdonított világtörténelmi szereppel, hogy bejárjanak a pártközpontba Aczél Györgyhöz és az ő szívességét igénybe véve intézzék az ügyeiket. Kétségtelen, ez is megfelelt a kor mércéinek.” (136.o) – írja Kis, a megértő. Rajkék, Eörsi István és a többi „mi kutyánk kölyke” is ugyanezt tette. [12] De az azért magyarázatot érdemelne, hogy milyen mércének felelt ez meg? Az övékének? Kis mércéjének? A többi egyetemes fontosságúénak? Mert a miénknek nem, ezt bizton állíthatom.

Ami jár, az jár

„A gyenge nem tud megbocsátani.”
Gandhi

Kist, ahogy említettük, a gimnázium után simán felvették az egyetemre, és mihelyt lediplomázott, bekerült a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetébe. Hivatalosan is útban volt tehát, hogy filozófussá váljon. Kutatóként hetente kétszer egy-két órát kellett az Intézetben töltenie, egyébként azzal foglalkozott, amivel akart, szabadon olvashatott az Akadémiai Könyvtárban. 1972-ben franciaországi ösztöndíjat kapott, bére folyamatosan emelkedett.

Az idill azonban még ennek az évnek a végén véget ért. Huszár Tibor [13] pártmegrendelésre antimarxistának minősítette Kist, (ami tévedés volt) és azt javasolta, hogy válasszák le őt és szerzőtársát Lukács Györgyről. [14] Kist kirúgták az MTA-ról, amit ő a mai napig élete egyik meghatározó eseményének tart. Eltanácsolását „filozófusperként” emlegeti, ami nettó hazugság. Sem ő, sem akkori szerzőtársa: Bence György (aki nem is dolgozott ott) nem voltak még filozófusok, csak reménybéliek, mindenfajta értékelhető filozófiai munkásság nélkül. És per sem volt, csak egy belső akadémiai- és egy pártvizsgálat. De Kis életében ez volt a nagy törés, ami ezért nem lehetett kevesebb, mint egy „filozófusper.” [15] A kommunisták imádták a pereket, lásd. Rákosi-per, Dimitrov-per, Rosenberg-per, Sacco és Vancetti pere. [16] Ilyenkor igazán elemükben voltak, mert az áldozatok oldalára állva, a vádlottból vádlóvá léptek elő, hogy így bizonyítsák az elnyomó hatalom korruptságát és kegyetlenségét. Itt azonban Kis minden erőlködése ellenére sem erről volt szó. Ez nem volt kirakatper, csak egy alibi eljárás, aminek a végén az Akadémia „alkalmatlanság miatt” felmondta Kis munkaviszonyát. Két hasonlóan kényelmes állást ajánlottak neki a Művelődési Minisztérium könyvtárában, illetve a Koping-ban. Egyiket sem fogadta el.

Ezen a félszáz évvel ezelőtti kirúgáson Kis máig képtelen magát túltenni, ami mindennél többet elmond kérlelhetetlen, rugalmatlan és merev személyiségéről. Nomenklatúrásként ugyanis járt neki az az állás, annak ellenére is, hogy a mindenkire nézve kötelező elvárásoknak nem tett eleget. Eltávolítása azért volt olyan drámai csapás a számára, mert életében először szembesült azzal, hogy a felette kifeszített védőernyő csak tompítja, de nem hárítja el a rá mért ütést. 1956-ban kisgyerekként és egészen 1973-ig személyes biztonságának zálogaként tekintett a kommunista rendszerre. Ez a biztonságérzete rendült meg. Mérhetetlenül méltánytalannak és igazságtalannak érezte, hogy kirakták a hidegre. „1973-ban hatalmi döntéssel kizártak a filozófiai intézetből, kilöktek a világba, és választásra kényszerítettek. Még nem jutottam el a rendszerrel való szakításig, amikor a rendszer szakított velem. Kádárék lerövidítették a politikai fejlődésemet, szabadságra ítéltek.” (157.o.)

Akadémiai állásának elvesztéséhez könyvében újra és újra visszatér, ez az ő origója, kiváltságos életének legnagyobb traumája. 1989 novemberéig kellett várnia arra, hogy visszazökkenjen az idő, és mint írja: „visszakapjam az állásomat.” (!) (527.o.) Az „állásomat!” Tízezrével rúgták ki az embereket a kommunisták, százezrek maradtak jövedelem, megélhetés nélkül. Az osztályidegeneknek esélyük sem volt arra, hogy elit állásokat kaphassanak. Jól emlékszem keresztapámra, aki horthysta ezredesként útépítőként dolgozott és életének ehhez a nem várt „fordulatához” mindig derűvel és humorral állt hozzá. A pártállami rendszerben budapesti egyetemi tanszékekre vagy az akadémiai kutatóintézetekbe bejutni igazi privilégium volt. Azok ugyanis kényelmes, nagy presztízsű munkahelyek voltak, amelyek úgy biztosítottak elitértelmiségi életformát, hogy nem kellett követelményeknek, szakmai elvárásoknak megfelelni. Szinte senki nem volt közöttük, akik X-esként, vagyis osztályidegenek leszármazottjaként, tehát brancson kívüliként juthatott közéjük. Az egyetemre jelentkezők származás szerinti kategorizálását is csak 1962-ben törölték el hivatalosan, addig az osztályellenségek teljesen ki voltak zárva a felsőoktatásból. Kis szerint ettől kezdve kerültek közéjük olyanok, „akik csontjaikban hordozták a félelmet.” (92 o.) Az osztályidegeneknek többet kellett teljesíteniük, mint azoknak, akiket a rendszer pozitív megkülönböztetéssel segített, mert a nomenklatúra tagjai voltak, illetve a fizikai dolgozók körébe tartoztak.

1989 után milliók kerültek az utcára, lettek munkanélküliek, kényszerültek újat tanulni, hogy elhelyezkedhessenek. Kis azonban még 2021-ben is azon méltatlankodik, hogy 1997-ben „másodszor is kirúgták az Akadémiáról.” Akkor, amikor már rég a CEU-n volt főállásban. [17]

Mindhalálig: marxizmus

A szocializmus az 1970-es években a világ népességének 35 százalékára terjedt ki.
Kis kirúgása után eljátszott az emigrálás gondolatával, de végül úgy döntött: marad. Megértette, hogy a marxizmusról írt munkái hitelét az adja, hogy ő és szerzőtársai nem a „boldog Nyugaton”, (74. o.) hanem a boldogtalan Keleten élnek, és így, amikor a marxizmus kritikai apparátusát a szovjet típusú társadalmakra alkalmazzák, azt autentikusan tehetik. [18] „Magyarországon a szovjet világrendszer nyugati perifériáján élek, itt dolgozom, de nyugaton publikálok, és itthoni nyilvános létezésemet a nyugati publikációk hazaszivárgása biztosítja.” – magyarázza. (170 o.)

Kis szerzőtársaival: Márkussal és Bencével az igazi marxizmus megalkotásán dolgozott. Meggyőződésük szerint ugyanis „lehetséges olyan elmélet, ami jobban megfelel Marx eredeti filozófiai szándékainak, mint az ő saját elmélete.” (181 o.) Vagyis Kisék úgy vélték, hogy képesek egy, a Marxénál autentikusabb, tökéletesebb marxizmust alkotni! Igyekezetük egyszerre volt halva született és egyben elképesztően arrogáns. Ezt felismerve Bence György szakított a marxizmussal és miután Kis képtelen volt a projektet elengedni, Kissel is. Kis félszáz éve dolgozik azon, hogy eloldja magát Marxtól. [19] Sikertelenül. A marxizmus az anyanyelve. (481. o.) Ideológiai alapvetései, sémái szabják meg gondolkodásának alapjait. Ezekből a keretekből annak ellenére sem tudta, illetve akarta kiszabadítani magát, hogy a marxizmus folytonossága Kelet-Európában ekkorra már megszakadt, folytathatatlanná vált. Kis mentőkötélként ezért a nyugati újmarxizmusba kapaszkodott. Gyorsan elkötelezte magát az új irányzat: az emberjogi elveket képviselő, liberalizmusnak nevezett változata mellett. „Amikor megértettem, hogy a liberalizmus tudja integrálni a marxizmust, vagy fordítva, akkor helyre zökkentek a dolgok.” Kis az emberjogizmussá vált neomarxista liberalizmusban talált új szellemi otthonra. Úgy lett liberális, hogy közben marxista maradhatott. A világról, a történelemről máig a marxista dogmák alapján gondolkodik. Szektássága, merev osztályharcos, ellenség-harcostárs felismerő rendszere a legelkötelezettebb kommunistákat is megszégyeníti. Utópista és internacionalista maradt, aki, ha tehetné, már holnapra globálissá tenné a világot. Feltétel nélkül támogatja a globális kapitalizmust, és elbábozza, hogy ez nem mond ellent annak, hogy magát továbbra is „meggyőződéses egalitáriusnak” tarthassa (182 o.)

A „tovazötyögéstől a tovavegetálásig” [20]

„A rendszerváltást megelőző másfél évtizedben személyes kockázatot vállaló rendszertagadók voltunk. Akik szerint ajándékba kaptuk a rendszerváltást, azok nem vesznek tudomást a hetvenes évek második fele óta zajló erjedésről, arról pedig végképp nem szeretnének tudni, hogy ebben mi volt a szerepe a demokratikus ellenzéknek.” (449 o.)

„Az előttünk járó, 1956-os nemzedék a legvidámabb barakk nemzedéke is volt. Mi ízig-vérig 68-sok voltunk, egyszerre rokonszenveztünk a két nagy kísérlet, a nyugati újbaloldal és a kelet-európai demokratikus és piaci szocializmus eszméivel.” (130-136. o.) – írja. A Kis-féle egyetemes fontosságúak magukat a hatvannyolcas nemzedék tagjainak tartották. Szerintem nem az 1956-osok, hanem ők voltak a legvidámabb barakk nemzedéke. Ők, akikből a magyar demokratikus ellenzék „kemény magja” rekrutálódott. (199 o.) A keménymag a hetvenes évek végén szerveződött meg és tevékenysége a nyolcvanas évtizedben teljesedett ki. A ’70-es évek második felében az akkor már vitathatatlanul Kis vezetése alatt álló ellenzék politikai akciókat szervezett és nyilvánosságot teremtett magának. Működésük a rendszerre ugyanakkor semmiféle veszélyt nem jelentett, hiszen 1977-ben mindössze 34 társukkal együtt csatlakoztak a cseh Charta 77 felhívásához, [21] és két évvel később, Václav Havel letartoztatása ellen is csak 254 aláíró tiltakozott. [22] 1980 nyarán Kis francia szakszervezeti aktivistáktól stencilgépeket kért és kapott. [23] A következő évben indult el a Beszélő, aminek az előállításában és terjesztésében közel ötven fő vett részt. A Beszélő és a többi szamizdat-kiadvány a nyolcvanas évekre egy második nyilvánosságot hozott létre. A szamizdat azt jelentette, hogy a hatóságok a kiadását és a terjesztését ugyan nem engedélyezték, de a kelet-nyugati enyhülés és a nyugati hitelfelvételek folyamatos biztosítása érdekében eltűrték. [24] Ez beleillett a kultúra területén folytatott három „T” gyakorlatába, ami megkülönböztette a pártállam által tiltott, tűrt és támogatott termékeket. Kis volt a tűrt lap tényleges főszerkesztője. „Mint afféle ’68-as gyerekben, bennem is erős hierarchiaellenes ösztönök dolgoztak, ezért szemérmesen kerültem főszerkesztői helyzetem formalizálását.” (243 o.) Nem szemérmes, hanem gyáva volt. Miközben egész életében befolyásra, hatalomra tört, a tényleges felelősségvállalástól folyamatosan visszahőkölt. De informálisan nagyon is kézben tartotta a szálakat. Demokrata ilyet nem tesz.

A Beszélő megindításakor Kisék hosszú távra rendezkedtek be, ellenzéki tevékenységüket ésszerűen korlátozott konfrontációra szűkítették, mert akkor még sem ők, sem más nem sejtette, hogy a kommunista rendszer az évtized végére összeomlik. Szövetségeseiket a velük egyívású, azonos szocializációjú állampárti „reformisták” között találták meg, azokban, akik a rendszer piaci elemekkel feldúsított és ezáltal működőképessé javított változatán dolgoztak. Ez azt jelentette, hogy a Kis vezetése alatt álló ellenzék besorolt a pártállam reformereinek törekvései mögé! [25] Azok mögé a reformerek mögé, akik Hruscsov, illetve a Prágai Tavasz bukása ellenére, továbbra is a kommunista rendszer megreformálhatóságában hittek. Azzal áltatták magukat, hogy a szocializmus érvényességén semmit nem változtatott a második világháború óta mögöttük hagyott több mint 35 év kudarctörténete. Párttag társaik karrierizmusukat azzal mentegették, hogy belülről dolgoznak a reformokon, kifelé pedig azt kommunikálták, hogy azoknak rövidesen kézzel fogható eredményei lesznek. Kis szorosan együttműködött a reformerek közül azokkal, akik hajlandóak voltak álnéven „szakmai” cikkeket megjelentetni a Beszélőben, az ellenzéki agytrösztöt belső értesülésekkel ellátni és számukra anyagi forrásokat juttatni. Fontos szempont volt a számára az is, hogy az ellenzéket ne zárják „gettóba”, pontosabban ne szigetelődjön el. [26] Miután sem az állampárt reformerjeinek, sem az ellenzéknek nem voltak szervezeteik, ezért egyikük működése sem volt, nem lehetett demokratikus. Ennek elleplezésére Kisék „demokratikus ellenzékként” beszéltek magukról. [27] A valóságban mindvégig tekintélyelvű, informális hierarchiába szervezett, felülről lefelé építkező, konspiratív elveken működtek. Létszámuk, a nyolcvanas évek első felében, a belső és külső köröket is figyelembe véve 100 és 2000 fő között lehetett.
________________________________________

Jegyzetek:

[1] Kis János: Szabadságra ítélve – Életrajzi beszélgetések Meszerics Tamással és Mink Andrással. Kalligram, Budapest, 2021.

[2] 1990-1991 között volt az SZDSZ elnöke.

[3] lásd erről: Schmidt Mária: Az Eichmann-per tanulságai. in: Schmidt Mária: Egyazon mércével. A visszaperelt történelem. Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003.

Az Egyazon mércével – A visszaperelt történelem című kötet megvásárolható a Terror Háza Múzeum webshopjában: https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/egyazon-mercevel-a-visszaperelt-tortenelem/

[4] Donáth Feri örökül hagyta rám a helyet Levendel László politikai szalonjában, ahova 1986 őszétől 1988 nyaráig jártam el. (439 o.) Békesi Lászlót igazán sokra tartottam. (651 o.)

[5] Komoróczy Géza (1937-) hebraista, assziriológus az ELTE egyetemi tanára is ide járt.

[6] A Varsói Szerződés akkor indított támadást Csehszlovákia ellen, amiben a Magyar Néphadsereg is részt vett.

[7] Márkus György (1934-2016) tanulmányait és fokozatait a Moszkvai Állami Egyetemen végezte.

[8] A Lukács-iskola, más néven budapesti iskola Lukács György köré csoportosult. Az 1960–70-es években ide tartozott Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály, Almási Miklós és Hermann István. Az ő tanítványaik voltak a Lukács-óvodisták, Kis János, Bence György, Ludassy Mária, Radnóti Sándor.

[9] Lukács György (1885-1971), Leszek Kolakowski Lukácsot intellektuális sztálinistának tartotta, aki meg volt győződve arról, hogy akik szemben álltak vele, elvesztették a jogukat a létezésre. In. Roger Scruton: Futóbolondok, csalók, agitátorok. Az újbaloldal gondolkodói. Fordította: Betlen János. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért. Közalapítvány, Budapest 2019. 220. o

[10] Schmidt Mária: A teflonbevonat hasznáról, 2019. április 8. https://latoszogblog.hu/aktualis/a_teflonbevonat_hasznarol/

[11] Schmidt Mária: A zsidó értelmiségiek és a jobbágyok, -politikailag korrektül, 2018. január 17. https://www.latoszogblog.hu/aktualis/a_zsidok_es_a_jobbagyok_politikailag_korrektul/

[12] Rajk Laci eszközként használta a nevét. 227 o. Schmidt Mária: A mi kutyánk kölyke: Ifj. Rajk László, 2020. április 26. https://www.latoszogblog.hu/aktualis/a_mi_kutyank_kolyke_ifj_rajk_laszlo/

[13] Huszár Tibor (1930-2019) szociológus, politikus, akadémikus

[14] Ez akkori állandó szerzőtársára: Bence Györgyre is vonatkozott. Bence György (1941-2006) filozófus, egyetemi tanár.

[15] A hetvenes évek elején, a ’68-as prágai tavaszra reagálva a szovjetek mindenhol szigorítottak. Kis kirúgtatásának napján őrizetbe vették Haraszti Miklóst, Darabbér című szociográfiája miatt. Neki tényleg volt pere, amelyben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az értelmiségről írt munkájuk miatt Szelényi Ivánt emigrációba kényszerítették, Konrád Györgyöt ösztöndíjakkal távolították el. A következő évben beáldozták az MSZMP PB reformereit: Aczélt, Nyers Rezsőt, Fehér Lajost, és végül a miniszterelnököt, Fock Jenőt is. (156.o.)

[16] A kirakatperekről lásd bővebben: Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. XX. Század Intézet, Budapest, 2005.

[17] Central European University, a köznyelvben: Soros Egyetem, illetve Lomonoszov Egyetem. Kis is tudja, hogy „filozófiai teljesítményem végességét ma már nem mentegethetem azzal, hogy a távoli múltban az utcára tettek.” (497.o.)

[18] 1960 és 1979 között Marc Rakovszkij néven publikáltak. A Marc Márkusra utalt, a Rakovszkij pedig egy bolgár-román bolsevik forradalmárra.

[19] 1977-ben Kovács András szerkesztette azt a kötetet: Marx a negyedik évtizedben, amelyben 21 szerző boncolgatja viszonyát a marxizmushoz. A kötet 30 példányban készült el. Kis nem tudta „kigondolkodni magát a marxizmusból. Nem álltam készen arra, hogy szakítsak a marxizmussal. Úgy jellemeztük magunkat, mint akik a marxista hagyományból indultak. (208. o.) És benne ragadtak.

[20] Eörsi István (1931-2005) író, költő.

[21] charta 77 Ennyi aláírást tudtak egy nap alatt összehozni.

[22] Václav Havel (1936-2011) cseh író, politikus, előbb csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök.

[23] Vajon ki fizette ezeket? Kist a kérdés még ma sem érdekli, úgy csinál, mintha ennek semmilyen relevanciája nem lenne. „1981 vége felé Magyarország kérte a felvételét az IMF-be, és a Washingtonban tárgyaló fekete János MNB alelnökhöz egy fogadáson odalépett a Helsinki Watch egyik vezetője, talán Jeri Laber és átadott neki egy listát magyar állampolgárokról, akiktől a hatóságok rendszeresen megtagadják az útlevelet. A listán mi is rajta voltunk… a következő évben valamennyiünk útlevélkérelmét kedvezően bírálták el”. 362 o. Hogy van az, hogy Kisben nem merült fel a kérdés, hogy „ezt most így, hogy?” Bennem felmerül.

[24] lásd erről részletesebben: Schmidt Mária: Országból hazát. Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért. Közalapítvány, Budapest, 2020.

Az Országból hazát – Harminc éve szabadon című kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában: https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/orszagbol-hazat/

[25] lásd erről: Békés Márton: Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért. Közalapítvány, Budapest, 2020.

[26] A gettólét (!) Kis állandóan visszatérő, és korántsem alaptalan félelme volt. Hol attól tartott, hogy ők zárják magukat gettóba, hol attól, hogy őket zárják a falak mögé. „Minket az a veszély fenyegetett, hogy politikai gettóba zárnak. Mindent meg kellett tennünk azért, hogy ez ne sikerülhessen, miközben óriási volt a csábítás, hogy mi magunk izoláljuk magunkat. Én az egyik fő feladatomnak láttam, hogy fellépjek a csábítás ellen.” 256 o.

[27] Haraszti Miklós nyelvi leleménye.