Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülése és bukása, 2004 és 2009 között a szociálliberális kormányzó erők többször is kísérletet tettek a pártállami diktatúra és a demokrácia közötti cezúra elmaszatolására. Úgy vélték, hogy a „mindent a népért, semmit a nép által” gyakorlata összeegyeztethető a demokratikus működéssel. Asszisztáltak ahhoz, hogy Gyurcsány egy meg nem értett alanyi költő elhivatottságával jelentsen be újabb és újabb programokat, reformokat, ötleteket és azután kezét széttárva sajnálkozzon: a „nép” nem képes felzárkózni az ő szintjéhez.

Tény, a pártállami elit nem cserélődött le a rendszerváltoztatáskor. A 2002-ben kormányzati felhatalmazást szerzett szocialista- szabaddemokrata koalíció restaurálta az állampárt működtetőiből, haszonélvezőiből és kiszolgálóiból álló régi elit hatalmi pozícióit úgy a kormányzati, mint az állami szektoron belül. Gyurcsány Ferenc 2004-es kormányra lépését követően az egykori KISZ- es garnitúra, amely 1990 és 2002 között nomenklatúrás kapcsolati tőkéjét a gazdasági élet nyújtotta lehetőségeket fel - és kihasználva pénztőkére váltotta, visszahódította a politika csúcspozícióit is.

Húsz évvel a rendszerváltoztatás után a régi kommunista hatalmi elit szinte minden kulcspozíciót a markában tarthatott. Ha osztozott is egyiken-másikon, azt azokkal az SZDSZ-esekkel tette, akiknek baloldali elkötelezettsége és marxista indíttatása csak ideig-óráig leplezte pragmatizmusukat. Ez az elit sok tekintetben a diktatúrában elsajátított módon viszonyult a politikához. Ha kellett, habozás nélkül alkalmazta az állampárti időszakban bevált módszereket, más részt azonban a modern turbókapitalizmus technokrata hatalomgyakorlási módszerei sem álltak távol tőle. Világlátását, társadalomértelmezését ma is a marxista fogalmakban való gondolkodás határozza meg.

A történelmet kizárólag a haladás versus elmaradottság, fejlődés-stagnálás dichotómiákban látja, magyar társadalomról egyfajta leereszkedő megvetéssel gondolkodik, abból a tévképzetből kiindulva, hogy a magyar társadalomnak nincsenek demokratikus hagyományai, civil szférája ennek megfelelően jelentéktelen súlyt képvisel. Úgy véli, a politika a „köznép” számára érdektelen, ami számít, az a zsebük. Ennek az elitnek a tagjai meg vannak győződve arról, hogy minden kérdés, minden felmerülő probléma leírható a gazdaság mutatóival, a társadalom pedig a GDP, a BUX és az inflációs adatok Bermuda-háromszögének vonzáskörzetében értelmezhető. Ezért hitték, hogy ha rendszeresen „megajándékozzák” az embereket, beígérik nekik a „jóléti rendszerváltoztatást”, és a Kádár rendszer utolsó két évtizedéhez hasonlóan, ők is folyamatos fogyasztásbővülést biztosítanak, vagyis állandóan emelik az életszínvonalat, pozícióikban maradhatnak, amíg csak akarnak.

Megtapasztaltuk, hogy Kádárhoz hasonlóan Gyurcsány is a gátlástalanul felvett külföldi kölcsönökből biztosította magának a polgárok támogatását, és az „utánam az özönvíz” felelőtlenségével adósította el az országot. A szocialisták és a szabad demokraták 19 ezer forintos csekkmásolatokat küldtek postán a nyugdíjasoknak, kérés nélkül biztosították a számukra, hogy ingyen utazhassanak vonaton, villamoson, buszon. Később 13. havi nyugdíjat is kaptak. De járt fizetésemelés, juttatásbővülés is, anélkül, hogy azért bármilyen ellenszolgáltatást követeltek volna. A 2002 után hatalomra került MSZP a hetvenes-nyolcvanas években látottaknak és tanultaknak megfelelően, a privatizációs bevételekből származó hatalmas összegek egy jelentős részét, valamint az ezen felül felvett óriási hitelek nagy hányadát, -- cserébe megválasztásáért, korrupt és tehetségtelen uralmának eltűréséért, -- szétosztotta a választópolgárok között.

De nemcsak ebben folytatták a diktatúra gyakorlatát, hanem abban is, hogy semmibe vették a magyar nemzet érzelmi, kulturális összetartozásának kifejezésére irányuló kezdeményezéseket, újra felmondták a szolidaritást a határainkon kívül élő nemzettársainkkal, mégpedig úgy, hogy ezúttal azt semmilyen külső, nagyhatalmi kényszer nem indokolta. A szocialisták, Gyurcsány Ferenc irányításával, hatalomtechnikai megfontolásokból, xenofób hazugsághadjáratot indítottak nemzettársaink ellen. Anélkül hogy egy pillanatra is felhagytak volna a „másság” elfogadásáról és a tolerancia fontosságáról való papolásukkal, azzal vádolták a határ túloldalára, kisebbségi sorba kényszerített magyarokat, hogy azok a pénzünkre, nyugdíjainkra, állásainkra ácsingóznak. A jóléti sovinizmus szításával tartós kárt okoztak a magyar nemzetnek, a magyar nemzettudatnak, identitásunknak. A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról folytatott népszavazás során tanúsított politikájukkal végzetesen megosztották a nemzetet, szembefordították a magyart a magyarral.