Az ˝antiszemitizmus elleni harc˝ szerepe a rendszerváltozás éveiben.

Felelős értelmiségiek sokszor felvetették, milyen kárt okoznak a magyar közéletben a meg nem tárgyalt, kényszerűen szőnyeg alá söpört problémák. Schmidt Mária történész az elmúlt évtized egyik legérzékenyebb kérdését, illetve annak sajátos politikai célú felhasználását vizsgálja abban a hosszabb tanulmányában, amely teljes terjedelmében a Kairosz Kiadó a Janus-arcú rendszerváltozás című kötetében jelenik meg. írásának két nagyobb egységét azért adjuk közre, hogy jótékony, tisztázó szándékú vitát indítsunk. (A szerk.)

A pártállami rendszer az utolsó óráit élte, amikor a kormány lapjában egy gondosan elhelyezett provokatív cikkel mintegy varázsütésre a „zsidókérdés˝ mentén kezdett polarizálódni az addig a pártállammal egységesen szembeforduló ellenzéki értelmiség. „A zsidókérdés˝ utoljára a harmincas években osztotta meg a magyar értelmiséget, a fokozatosan barnuló Európa közepén, az úgynevezett népi-urbánus vita idején. A nácizmus megizmosodása és militáns antiszemitizmusa zsidónak minősített honfitársaink puszta létét is veszélybe sodorta. A holocaust szörnyűségei után, a több mint négy évtizedig tartó kommunista diktatúra alatt az elmaradt párbeszéd nem folytatódhatott. A magyar zsidóság egy rövid, alig két-három évig tartó periódust leszámítva nem beszélhette ki a megaláztatások és üldöztetések következtében elszenvedett traumáit, mert ettől kezdve a magyar zsidóságot ért sérelmeket csak mint az elnyomottak kárára elkövetett általános bűnöket engedték említeni. A Kádár-korszakban pedig a „zsidósággal˝ kapcsolatos minden kérdés tabuvá vált, maga a „zsidó˝ szó is száműzetett a nyilvánosságból. A durva politikai manipulálás évtizedeinek egyik szomorú mellékhatásaként sokan a holocaustról szóló beszámolókat is „a kommunisták úgyis csak hazudnak˝ (másutt jogos) alapállásból kiindulva fogadták, és nem hitték el. A rendszerváltozást megelőző évtizedben aztán fokozatosan lehetővé vált, hogy a magyar vészkorszak sajátosságai, a magyar zsidóság meghurcoltatása és üldöztetése a szélesebb nyilvánosság előtt is tárgyalhatóvá váljon. Nem állítom, hogy a multtal való szembenézés kielégítő módon történt meg. De tény, hogy megkezdődött, . könyvek, filmek, tanulmányok, emlékiratok, publicisztikák, megemlékezések sora dolgozta fel a magyar zsidó polgárok szörnyű hányattatásait az embert próbáló 1938 és ´45 közötti években. És az is tény, hogy a magyar társadalom jelentős része pozitívan reagált ezekre a sokak számára nem eléggé közismert tényekre.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a holocaust, az európai zsidóság második világháború alatt elszenvedett tragédiája az Amerikai Egyesült Államokban és ezt követően Nyugat-Európában csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején került a közfigyelem előterébe. És csak a hetvenes évek végétől vált a média állandó témájává. Az azt megelőző évtizedekben a zsidóság 11. világháború alatti kálváriája nem kapott megkülönböztetett helyet a világégés során elszenvedett szörnyűségek között. A legtöbb európai ország, miután büntetőjogilag is felelősségre vonta azokat, akik a legkirívóbb háborús és emberiségellenes bűncselekményekben elmarasztalhatóak voltak, évtizedekre feledni látszott a történteket. A vasfüggönytől nyugatra fekvő országok megteremtették saját ellenálló mítoszukat, miközben eltagadták szerepüket és felelősségüket Hitler hatalomra jutásában, megerősödésében és egyre agresszívebb politikájának eltűrésében, sőt támogatásában. Úgy állították be, mintha a II. világháború kitörésének időpontjától kezdve hatalmas náciellenes ellenállási mozgalom forrasztotta volna egységbe megszállt országaikat. Múltjuk   átértékelésével   a  nemzeti megbékélést célozták meg, és önbizalmat csepegtettek romba döntött országuk lakosságába. A sok esetben kívülről rájuk kényszerített demokratikus viszonyok között, melyben minden állampolgár egyben választópolgár is, nem állt, nem állhatott a politikai élet szereplőinek érdekében sem Franciaországban, sem a Német Szövetségi Köztársaságban, sem Olaszországban, sem Ausztriában, sem Hollandiában, sem másutt, hogy a nácikkal, a fasisztákkal, illetve a megszállókkal szimpatizáló vagy csak együttműködő milliók szavazatait elveszítsék. Még kevésbé állt érdekükben, hogy a zsidók kiűzésében, illetve elpusztításában aktívan, illetve passzívan közreműködők felelősségét, közömbösségét számon kérjék. Maguk az áldozatok is hallgatni akartak. Először is, mert a csend jobban illik a szörnyű veszteségek elviseléséhez, mint a beszéd. Másodszor, mert mindaz, amin a deportáltak, megalázottak keresztülmentek, amit átéltek a szabad világ körülményei között más értelmet kapott. Legtöbbjük nem tudott és nem is akart beszélni. Legtöbbször ma sem ők beszélnek. Hanem fiaik, unokáik. A második, harmadik generáció. És akikhez szólnak: az elkövetők és az egykor közömbösök leszármazottai. A személyes felelősség ma már csak egy-egy életben maradt aggastyán esetében vethető fel, a történések idején döntéshelyzetben lévők nincsenek életben. Ezért is kellett egy egész emberöltőt - 35-40 évet - várni ahhoz, hogy az európai zsidóság II. világháború alatti sorsának alakulása a közfigyelem előterébe kerülhessen.

A nácizmus és a holocaust tematizálása, az 1968-as prágai tavasz, a humanizált szocializmus eltiprása, a „harmadik világ˝ progresszív divatjának kifulladása után kapóra jött az Egyesült Államok és Nyugat-Európa baloldali értelmiségi köreinek, melyek így megkerülhették a létező szocializmus gyakorlatával és a szocializmus jövőképének semmivé foszlá-sával való konfrontálódást, és megrendült identitásukat a már nem létező és semmilyen tényleges erőt felmutatni nem képes egykori nácizmus, fasizmus és antiszemitizmus rendíthetetlen elutasításával vélték megerősíteni. Ez az oka annak, hogy a Szovjetunió ösz-szeomlása után sem fordult figyelmük a kommunizmus „hideg valóságának˝ megismerése és feltárása felé, hanem - ha lehet - még intenzívebben hangsúlyozták és hangsúlyozzák a náci rendszer embertelenségeit és a holocaust szörnyűségeit. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Izraelnek -mely saját biztonsága és a nyugati világ érdekeinek védelmében megszületése pillanatától hősies harcot folytat a létezésébe belenyugodni nem tudó és nem is akaró arab országokkal - a holocaust az egyik legfontosabb legitimációs bázisa. A holocaust akkor tett szert igazi tömegbefolyásra, amikor az amerikai tömegkultúra tárgyává vált, amerikanizálódott,pontosabban: hollywoodizálódott. Ettől kezdve számít az Egyesült Államok legbefolyásosabb köreiben politikai halottnak az, akit az antiszemitizmussal hírbe hoznak. De hasonló a helyzet az Európai Unió országaiban is. Mindezt figyelembe kell tehát vennünk akkor, amikor a „zsidókérdés˝ magyarországi sajátosságairól beszélünk.

A magyar és a többi, a vasfüggönytől keletre elterülő országban a kollektív üldözések korszaka nem zárult le a II. világháború befejeztével. A rendszerváltozás után, amikor a magyar társadalom többi, súlyos megaláztatáson és üldöztetéseken keresztülment csoportja is szerette volna meghurcoltatásait a nyilvánosság elé tárni, kiderült, hogy az nem találkozik az üldöztetések iránt addig oly fogékonynak mutatkozó véleményformáló és médiaértelmiség nagy részének érdeklődésével. A kulákok, a kitelepítettek, a kommunistaellenes ellenállás tagjaiként halálra ítéltek, hosszú évekre bebörtönözöttek, munkaszolgálatba hurcoltak, szilenciumra kényszerítettek, Szovjetunióba deportáltak sorsa nem volt érdekes. Az ő szenvedéseik nem váltak átélhető, katartikus, a társadalmat megrázó élményekké, mert az értelmiség egy jelentős csoportja - és ez a csoport a nyilvánosság túlnyomó részét befolyása alatt tartotta és tartja - nem volt érdekelt abban, hogy a kommunista diktatúra embertelen gyakorlata a széles nyilvánosság előtt lelepleződjön. Nem volt érdekelt benne, mert nem akart saját felelősségével és azzal a kérdéssel szembesülni, hogyan is szolgálhatott egy ilyen rendszert és miért is hallgatott minderről a szörnyűségről. Ezért azokat az embereket, akik a kommunista diktatúra üldözöttéi voltak, akár az ötvenes években, akár ´56 után és nem békültek meg a Kádár-rendszerrel, nem kötöttek vele kompromisszumot, sikertelen, szánalmas, riasztó és legfőképp nevetséges szerencsétlenekként jelenítették meg. A Rákosi- és Kádár-rendszer ugyanis, melynek ők készséges kiszolgálói, sőt támaszai voltak, felfogásuk szerint csak annyiban szorult változtatásra, amennyiben az ő társadalmon belül betöltött irányító szerepüket változatlanul, hagyja. Ellenérdekeltek voltak abban is, hogy a főbenjáró bűnöket elkövetők felelősségre vonása és elítélése - legyen az jogi vagy morális - megtörténjen. És abban is, hogy az 1944-től 1990-ig tartó idegen megszállást - először náci, majd szovjet -követően sor kerüljön Magyarország XX. századi történelmének a magyar nemzeti érdekek képviseletét alapul vevő újragondolására. E helyett taktikai megfontolásból a „zsidókérdést˝ helyezték előtérbe.

A „zsidókérdés˝ bedobása a köztudatba több előnnyel is járt. Először is akikkel szemben a Kádár-rendszerben játszott szerepükkel kapcsolatban kifogás fogalmazódott vagy fogalmazódhatott volna meg, ha történetesen zsidó származásúak voltak, zsidóságuk védőpajzsa mögé bújva támadhatatlanná váltak. Az pedig végképp megmérgezte a közéletet, hogy ettől kezdve minden jogos vagy jogtalan kritikát - érjen az „zsidót˝ vagy „nem zsidót˝ - antiszemitizmussá változtattak, bírálóikat antiszemita-, fasiszta- és szélsőjobboldaliként állították be. így bújtak ki az érdemi válaszadás és a jogosan felvetett kifogások esetén aktuálissá váló személyes konzekvenciák levonása alól. A rendszerváltozás után fellépő, a Kádár-rendszer alatt passzív vagy aktív ellenállást választó értelmiségiek egy jelentős részének antiszemitává bélyegzése azzal a közvetett előnnyel is járt, hogy a magyar belpolitikai életet nem ismerő, de a magyar viszonyok iránt érdeklődő, zömében baloldali vagy liberális nyugat-európai és északamerikai értelmiségiek és a politikai közélet szereplői előtt minden további nélkül diszkreditálni lehetett az általuk többnyire ismeretlen, nem nómenklatúra-értelmiségieket. Antiszemitának lenni ugyanis, mint arra fentebb utaltunk, a világ fejlettebb részein felettébb szalonképtelen dolog, ugyanakkor egy antiszemitának vagy fasisztának bélyegzettnek szinte lehetetlen a címke tarthatatlanságát bizonyítania.

A rendszerváltozás időszakának legélesebben antikommunista retorikáját használó, a volt pártelittel és annak értelmiségi szárnyával a legkövetkezetesebb szakítást hirdető, magát liberálisként meghatározó volt demokratikus ellenzékiek kommunistaelle-nessége az 1990-es választásokig tartott. Abban a pillanatban, amikor a győztes Magyar Demokrata Fórum politikai képviseletük, a Szabad Demokraták Szövetsége nélkül alakított kormányt, a rendszerváltozásnál fon- tosabbá vált az általuk „mucsainak˝ minősített konkurens értelmiségi cso-port ellehetetlenítése. Lehet, hogy ab- ból a hamis és a helyzet teljes félreér-tésén alapuló feltételezésből indultak ki, hogy az általuk mindig is lenézett és lekezelt kommunista aparatcsikok, akik ezúttal éppen szocialista mezben versenyeznek,   már   csak   fogatlan oroszlánok, akik mint egy megvert se-reg, önként alárendelik majd magukat a náluk sokkal nyugatiasabb, mfível-tebb liberálisoknak, és mindezt belátva elfogadják vezető szerepüket? A választ nem ismerjük. Tény azonban, hogy úgy döntöttek, hogy a „zsidókérdés˝ exponálásával és állandó napirenden tartásával diszkreditálják az újonnan felülkerekedetteket, és újra szalonképessé maszkírozzák a csak éppen elmozdítottakat. Mi sem természetesebb annál, hogy a társadalmi és politikai   karanténba   kényszerített pártállami elit kapva kapott a felkínált lehetőségen.

A taktika az volt, hogy állandó „műbalhék˝ és provokációk, hamis állítások sulykolásával folyamatosan védekező pozícióba szorítsák a nemzeti-liberális-konzervatív, illetve nem kommunista és magát nem baloldaliként meghatározó kormányzó erőket.

Céljuk érdekében visszanyúltak a „szociálfasizmus˝ elleni harc idején, még a húszas években szerzett tapasztalatokhoz, a harmincas években kimunkált „antifasiszta˝ és „népfrontos˝ harcmodorhoz, illetve a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő „szalámitaktikához˝. Ennek a bolsevik technikának az a lényege, hogy médiafölényük segítségével ők-jelen esetben az „antiszemitizmus ellen harcolók˝ - határozzák meg, ki a megfelelő, illetve ki a szalonképtelen az ellenfél térfelén. A nyomást - ha kell, tömegakciók igénybevételével is - addig fokozzák az ellenfélre, amíg az el nem határolódik az éppen kiszemelt „szalonképtelentől˝, illetve a vele szolidárisoktól. Ezzel a módszerrel „szalámizott˝ le Rákosi egyre újabb és újabb szeleteket az 1945-ös parlamenti választáson abszolút többséget kapott FKGP-ből, és ezt az eljárást alkalmazzák a posztkommunista szocialisták és a balliberálisok is 1990 óta a velük szemben állók gyengítésére. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy megfelelő anyagi lehetőségeiket felhasználva „támogatják˝ az újabb és újabb pártok és mozgalmak létrejöttét. A teljesen szétforgácsolódott ellenféllel szemben a baloldal - jelen esetben a posztkommunisták és a „liberálisok˝ - népfrontos összefogással, egyre nagyobb területet foglalnak el a politikai mezőben.

A kommunista utódpárt és egykori legádázabb ellenlábasaikat tömörítő „liberálisok˝  -  akikről az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetének egyik legkiválóbb angol kutatója, Bill Lomax azt állítja, hogy a marxizmus-leninizmust csak formálisan utasították el és valójában „liberális jelmezbe öltözött leninisták˝ - tehát csak az első pillanatban meghökkentő és természetellenes összefogását a két világháború közötti időszakban már sikeresen használt „antifasizmus˝ szellemének feltámasztásával lehetett és lehet a legkönnyebben igazolni. Ha a legrosszabbtól kell tartani, ha a legszörnyűbb ellenséggel kell szembeszállni, akkor a kommunisták, a volt kommunisták - a harmincas évekhez hasonlóan - újra a „kisebbik rosszá˝ válnak. Koestlertől, aki belülről ismerte ezt a mechanizmust, tudjuk, hogyan is működött ez akkoriban: „Megtanultuk bebizonyítani, hogy bárki, aki nem ért egyet velünk, az a fasizmus ügynöke ..., objektíve a fasizmus ügynökeként cselekszik. ˝

Ha tehát vállt vállhoz vetve kell küzdeni a mestersegesen kreált és folyamatosan napirenden tartott „fasiszta veszéllyel˝ szemben, akkor nem kell, sőt nem is szabad arról beszélni, mi történt az elmúlt 45 év alatt. Főleg nem merülhet fel a kérdés, ki mit követett el, miért felelős. A „fasiszta-antifasiszta˝ konfrontációnak az az előnye is megvan, hogy az egykori ellenzékiek szégyenkezés nélkül igazolhatják kül- és belföldön egyaránt, miért is fordultak szembe a rendszerváltozás - elitváltás követelményével, miért fogtak össze eddigi ellenségeikkel, miért igazolják őket visszamenőleg is, erkölcsileg, politikailag. A fasiszta veszélylyel való riogatás, mely veszélytől mint utóla-gos nyilatkozataikból kitűnik igazából egy percig sem tartottak, a „zsidókérdés˝ állandó napirenden tartása -mely egyébként sem azelőtt, sem azóta soha nem érdekelte és nem érdekli őket - nem volt egyéb legtöbbjük számára, mint gondos számítás, logikailag kikalkulált eredmény. Nem vonom kétségbe, hogy néhány volt üldözöttel komolyan elhitették, hogy újból az életükre törnek, de az sem kétséges, hogy a háttérben, illetve az előtérben állók egy jelentős része pontosan tudta, mi is a tényleges célja az „antifasiszta˝ harcnak. A sokszor kipróbált és legtöbb helyen bevált széles népfrontos összefogással azt célozták meg, hogy a választóvonal ne a rendszerváltásban, illetve a régi rendszer átmentésében érdekelt erők közé kerüljön, hanem a mesterségesen gerjesztett, virtuális szélsőjobboldali veszély és a „demokráciát védő˝ posztkommunista-liberális erők közé, akik a Demokratikus Charta fedőszervezetben egyesültek. Ezzel magyarázható, hogy mióta az antifasiszta összefogásnak hála a posztkommunisták és az egykori demokratikus ellenzék pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége közösen kormányozzák az országot, a „zsidókérdés˝ nem központi kérdés többé, a fasiszta veszély pedig egy szempillantás alatt elillant. A fasiszták hirtelen eltűntek, marginalizálódtak.

Schmidt Mária