Vissza kell térnünk a régi értékeinkhez, mert azok biztos alapot adnak nekünk a jövőben is. Isten, család, haza, munka, felelősség, teljesítmény. Csupa reakciós érték.

„1789 és 1917 még dátumok, de már nem példák.” (Camus)

Rövid volt a huszadik század, ahogy a kommunista történész, Eric Hobsbawm állította, amikor kezdőpontját 1917-ben, végpontját pedig 1989-ben határozta meg? Felfogása szerint a huszadik század legfontosabb eseménye a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” volt, a század pedig a kommunizmusról szólt, annak kísérletezésével telt és a Szovjetunió összeomlásáig tartott. Vannak, akik szerint a múlt század pont száz évig, az első világháború kitörésétől a 2010-es évek elejéig, a mostani átstrukturálódások, átrendeződések kezdetéig – amit mindannyian saját bőrünkön érzünk – tartott.

Miről szólt az elmúlt évszázad? A baloldali forradalmi mozgalmak által berendezett kísérleti rendszerek (kommunizmus, fasizmus, nácizmus), sikereiről, illetve kudarcairól? Az európai kontinensen kétszer is pusztító testvérháborúról (1914-1918, 1939-1945), ami aláásta Európa vezető szerepét a világban? Esetleg a jobb és a baloldal közötti hol ádáz, hogy mérsékelt eszközökkel, de szünet nélkül folytatott küzdelemről, ami a kollektív és az egyéni jogok közötti erőviszonyokról, másképp az állam versus magánérdekek közötti felosztásról szólt? Arra kerestük a választ az elmúlt évszázadban, hogy mi az állami szerepvállalás optimális mértéke a modern világban? Államosítás vagy privatizálás adja a jobb megoldást? A jobboldal vagy a baloldal válaszolt érvényesebben az elmúlt évszázad kihívásaira? Egyáltalán: megkülönböztethetőek-e jobb és baloldali megközelítés alapján a huszadik században megfogalmazott válaszok? Mit takart ez a felosztás az elmúlt időszakban?  Miért használjuk még ma is?

*

„Hitt a szocializmusban.« Miféle kifejezés ez? Szerintem értelmezhetetlen, hacsak nem szellemi restségnek vagy gondolkodásbeli kényszernek nevezzük.” (Kertész Imre)

Baloldalról és jobboldalról beszélve ma is a 20. század identitáspolitikai játszmáiba illeszkedő felosztást alkalmazzuk. Baloldalinak lenni a huszadik században azt jelentette, hogy tagjai egy olyan politikai közösséghez tartoztak, akik hittek abban, hogy a történlemi haladás következtében kivívható és berendezhető a tökéletes, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen alapuló társadalom. Ezt valós célnak tételezték, olyannak, amiért érdemes harcolni és bármilyen áldozatot meghozni. Ennek igazolására Leninre szoktak hivatkozni: „Ahhoz hogy omlettet készítsünk, össze kell törni a tojásokat”. A baloldaliak, ahogy azt a lengyel Karol Sauerland oly találóan megállapította, úgy tüntették fel magukat, mint akik az emberiség, különösen az egyszerű nép javával törődnek, a jobboldaliak ennek megfelelően azok lettek, akik a gazdag rétegeket támogatják, és akik a nép széles tömegei körében az ésszerűtlenséget és a babonát akarják fenntartani. Akik szembemennek a haladással, vagy újabban a progresszióval, modernizációval és persze szociálisan is érzéketlenek.

A jobboldaliak a tökéletesnek ígért jövővel szemben szkeptikusak maradtak, tökéletlen megoldásokkal, és kompromisszumokkal is beérték. A bal és jobboldal közötti felosztást a húszas évektől máig antifasiszta-fasiszta különbségtételként is használják. Bár úgy a fasiszták, mint a nemzeti szocialisták, illetve a nemzetközi szocialisták demokráciaellenes baloldali mozgalmak voltak, hamar szembekerültek egymással, hiszen ugyanazt a célcsoportot akarták meghódítani. A történelem motorjaként, a haladás letéteményeseként beazonosított proletariátus kegyeiért vívott harcban a bolsevikoknak elemi érdekük volt a konkurens fasiszta illetve náci mozgalmakat áttolni a jobboldalra, a „kapitalisták” illetve a „reakciósok” közé, és legfőbb ellenségeikként azonosítani be őket.

A baloldalnak az antifasizmussal való összeházasítása a harmincas évek második felétől, a népfrontpolitika meghirdetésétől napjainkig tart. A népfrontpolitika sikeresen egyesítette a baloldalon a polgári, illetve középpártok egy részét is, azokat, akik a nemzeti szocialista, fasiszta sikerszériák idején – a harmincas évekről beszélek – a liberális, polgári, demokratikus értékeket féltették. Az antifasiszta népfrontpolitika vagy–vagy kérdésre egyszerűsítette a politikai választást, és ezzel sikeresen szabott gátat a Szovjetunióval szembeni kritikáknak, ellenséges érzelmeknek. Azt sugallta, hogy aki nincs velük – mármint Sztálinnal, a Szovjetunióval, a népfronttal –, az ellenük van: vagyis Hitlert támogatja. Az antifasiszta harc a második világháború óta eltelt időszakban is meghatározó eleme maradt a baloldal önmeghatározásának. Bár a nemzeti szocializmusra megsemmisítő vereséget mértek ellenfelei, vezetőit példásan megbüntették, politikai újjászerveződésüket ellehetetlenítették, az ellenük folytatott ideológiai harcot egy pillanatra sem szüneteltették. Azt is kiderítették, hogy azokért a szégyenteljes bűntettekért, amiket a náci tömeggyilkosok elkövettek, végső soron a jobboldal, a nem antifasiszták is felelősek. Sőt, miután az évtizedek múltával valódi náci bűnös már nem nagyon volt fellelhető, bűneik átstrukturálódtak a polgári, istenhívő, nem baloldaliakra. E logika szerint a jobboldal felelős a baloldali, a náci és fasiszta bűnökért, miközben a baloldal még a sajátjaiért sem visel érdemi felelősséget, hiszen a baloldaliak, a kommunisták által elkövetett tömegmészárlások csak hibák, mulasztások, tévedések, a „személyi kultusz” kisiklásai voltak, amiket jóhiszeműen követtek el azok, akik sohasem szűntek meg a jó célért lelkesedni, abban hinni.

Még nagyobb baj volt, hogy a baloldal nyelve, fogalomkészlete a marxizmussal együtt a nyugati világ meghatározó beszédmódjává vált. Ezt a nyelvet beszéli a nyugati világ értelmiségi elitjének egy jelentős része keleten és nyugaton, azok, akiket a hetven éven keresztül rájuk zúduló népfrontos baloldali propagandának sikerült „megtérítenie”. A huszadik század meghatározó évtizedeiben az értelmiségi szalonokban nem volt divat jobboldalinak lenni. A trendiek legalábbis rózsaszínűek, vagy még inkább vörösek voltak. Még az antikommunizmus leghatásosabb és legkérlelhetetlenebb ellenfelei is az ő köreikből kerültek ki, váltak „renegátokká”, miután rájöttek, mibe is keveredtek, miről is szól valójában a „jövő” szolgálata. (Arthur Koestler, Ignatio Silone, Whittaker Chambers, Irvin Kristol, Normann Podhoretz, Albert Camus, Francois Furet, Annie Kriegel, Alain Besancon stb.)

A hetvenes évek közepétől a szovjet modell melletti kiállás 1956 és 1968 miatt kezdett kínossá válni. A helsinki záróokmány aláírásával a „béketábor” ideológiai defenzívába szorult, mert az emberjogi kérdésekben nem igazán volt mire hivatkoznia, nyugat-európai szimpatizánsaiknak pedig a proletariátus középosztályosodásával párhuzamosan más elnyomottakat kellett keresnie. Mindez elősegítette a holokauszt középpontba állítását, vagyis azt, hogy az antifasiszta baloldal, az „áldozatok” (zsidók, nők, homoszexuálisok, vallási/nemzeti/faji kisebbségek), marginális csoportok, kisebbségek szószólójává válhasson. Ugyanakkor a nyolcvanas évtized konzervatív ellenforradalmával együtt a jobboldal megerősítette antikommunista identitását, a piacgazdaság, az emberi és egyéni jogok melletti kiállásával végül győztesen került ki a század küzdelméből: a Szovjetunió kimúlt, mert legyőzte legnagyobb kihívója, az USA, a szabadpiaci, liberális demokrácia.

Jobboldalinak lenni tehát a század végére nem jelentett már valami avítt, a történelem menetével szembeni megátalkodottságot, hanem frissességet, a technológiai haladást, a piacgazdaság sikereit, a szabadság elsöprő és felszabadító erejét. A jobboldal azonban még ezzel a nagyszerű győzelemmel sem tudta átvenni sem a tematizálást, sem az érvényes nyelvet a baloldaltól, mert képtelen volt – nem is akar – jövőképet, vagyis olyan „víziót” adni, ami pótolhatta volna az elvesztett kommunista ígéretet. Másrészt – szerencsétlenségére – mire győztessé vált, már javában virágzott az áldozati kultúra, vagyis egyáltalán nem számított többé trendinek, ha valaki győzött. Amíg még a szovjetek álltak győzelemre, a hidegháború első évtizedeiben, egészen a hetvenes, nyolcvanas évek fordulójáig, addig a győzteseket ünnepeltük. Attól kezdve azonban, hogy a század legfontosabb történetévé a holokausztot tételezték, az áldozatiság került a fókuszba. A győzelem, az erő, a tehetség, a kitartás, az ambíció, a teljesítmény pedig egyfajta gyanús fénytörésbe került.

Ettől persze a kommunista baloldal és támogatói még nem váltak se sikeressé, se győztessé. És azon sem tudnak olyan egyszerűen túllépni, hogy azt hazudták maguknak és másoknak is, hogy az erkölcsi törvényeken át lehet gázolni, hogy igazolni lehet az igazolhatatlant, hogy a történelmi igazság csak valami „reakciós babona”, ami rájuk, „haladókra” nem vonatkozik. Ezért olyan bizonytalan az értékrendjük, ezért olyan agresszívek. Ezért beszélik a félelem és a hazugság nyelvét. Ezért bástyázzák körül magukat ezer politikailag korrekt tabuval.

Úgy hagytuk tehát magunk mögött a huszadik századot, hogy a baloldal jobboldal felosztás átvételével két igencsak megterhelt fogalmat próbálunk egy új évezred, évszázad merőben más kihívásaihoz igazítani. Ez az „antagonisztikusnak” feltüntetett különbség (marxista terminológia), amit cipelünk magunkkal, megakadályoz minket a hátunk mögött hagyott század elfogulatlan vizsgálatában, abban, hogy szemügyre vegyük, mit viszünk magunkkal, mire építhetünk, mit kell magunk mögött hagynunk és lehetőleg elkerülnünk a jövőben.

*

„Die grösste Herausforderung für Europa ist derzeit Europa selbst.” (Helmut Kohl)

A 21. század beköszönte Magyarországon egybeesett a kommunizmus ránk kényszerített kísérletének csúfos kudarcával, a szovjet megszállás végével, és esélyt adott nekünk arra, hogy szabad és független államként rendezkedjünk be. Régi-új intézményeket hoztunk létre, amelyek lehetővé tették a szabad választásokon alapuló modern parlamentáris, liberális demokrácia működtetését. A politikai berendezkedés alapvetően átalakult, a társadalom tapasztalatai, zsigerei, elvárásai azonban nem változtak meg. Az állampárti totális diktatúra helyett többpárti demokráciát kezdtünk működtetni. A pártok versenyében behozhatatlannak tűnő előnnyel indult az MSZMP utódpártja, az MSZP, mely megörökölte a négy évtizedes monopolhelyzetben kiépített infrastruktúrát, közel egymilliós tagságot, médiaportfóliót, nemzetközi kapcsolatrendszert. A startpisztoly eldördülése előtt még arra is futotta a régi hatalom részéről, hogy az újjászerveződő történelmi pártokba olyan embereket küldjön, akik záros határidőn belül felbomlasztották, alkotórészeire darabolták őket. Elsőnek a célcsoportjukra legveszélyesebb szociáldemokrata párttal végeztek, de az FKGP, illetve a KDNP sem kerülhette el a sorsát.

Az új felállásban tehát a baloldal az MSZP terrénuma maradt, az újonnan alakult pártok: MDF, SZDSZ, FIDESZ pedig a jobboldalon osztoztak. Az első szabad választások után alig két évvel a kormányzó MDF, FKGP és KDNP koalícióval szemben az antifasiszta harc fegyverét bevetve, a Demokratikus Charta fedésében megkezdődött a népfrontpolitika felmelegítése. Ennek lényege, hogy ha nem a bal, vagyis az utódpárt és szövetségesei kormányoznak, akkor „fasiszta” veszély fenyegeti a demokratikus rendet. Fasiszta veszély esetén pedig minden „demokratikus” erőnek össze lehet, sőt kell is fognia, a közös ellenség: a fasizmus ellen. Valahogy úgy, ahogy a harmincas évek végén, vagy inkább, ahogy 1941 után. Mindez azt jelentette, és jelenti ma is – hiszen a baloldal taktikája máig a „sikerrecepten” alapul –, hogy a csak éppen formálódó jobboldali, vagyis a nem az utódpárthoz, illetve azok szövetségeseihez (SZDSZ) csatlakozó politikai képződmények legitimitását azonnal megkérdőjelezték. A magyar jobboldal – kritikusai szerint – azóta is demokratikus deficittel küzd, míg a sok esetben személyükben is a kontinuitást jelképező egykori állampárt értelmiségi és médiabeágyazottságának, valamint nemzetközi hálózatának köszönhetően bebiztosította magának a demokrácia kizárólagos letéteményesének szerepét. Az antifasiszta harc azért is bizonyult nagyon hasznosnak, mert a holokauszt-tematizáció eredményeként a fasiszta, antiszemita jelzők mindenhol, az USA-ban ugyanúgy, mint Nyugat-Európában, kérdés nélkül szalonképtelenként semmisítik meg azokat, akiket ezzel a váddal illetnek. Több mint húsz év telt el, és a baloldal ma is görcsösen ragaszkodik ehhez a taktikához.

*

„Ne felejtsük el, hogy 1971-óta megvásároltuk a látszólagos politikai nyugalmat és az életszínvonalat, méghozzá külföldi forrásokból vásároltuk meg. És ennek az árát fizetjük meg most, és fizetjük meg az elkövetkező években.” (Horn Gyula: Az MSZMP- KB jegyzőkönyvei 1989-ből, II. kötet, 1616. o.)

Az elmúlt huszonkét évből 12 éven keresztül a baloldal (MSZP-SZDSZ) kormányozta Magyarországot. Azzal a bűvészmutatvánnyal próbálkozott, hogy összeházasítsa a szocializmust az akkor már turbó üzemmódban működtetett piacgazdasággal. Az elkerülhetetlen privatizáció során fillérekért engedték át a közszolgáltatást végző vállalatokat is a nyugati vevőknek, nem egyszer fix nyereséget is garantálva. Annyira utaztak a külföld, a „Nyugat” elismerésre, hogy azzal sem törődtek, hogy a kellő gondossággal készítsék el azokat a szerződéseket, amelyekkel a külföldi vevőket vállalásaik betartására szoríthatják. Lehetővé tették tehát, hogy a magyar piac felvásárlásával a hazai termelés még azokon a területeken is ellehetetlenüljön, amelyeken egyébként esélye lehetett volna a megkapaszkodásra. A baloldal ugyanis a szocializmusnak, vagyis a tökéletes társadalomnak, mint célnak megszűnte után a ló túloldalára esve, még rövid távra sem volt hajlandó előre tekinteni (kivétel: Bokros-csomag). Múltjából fakadó ideológiai meghatározottságát feladva sportot csinált abból, hogy pragmatikusan, vagyis cinikusan, a hatalomtechnikai szempontok „mindenekfelettiségét” vallva politizál.

Az állami vagyon kiárusításából befolyó összeg egy részét a fenntarthatatlan szociális ellátórendszerek további életben tartására fordították, ezzel vásárolva meg az egyre hatalmasabbra duzzadt eltartottakból álló tömeg politikai támogatását. Másik része pedig a korrupciós mechanizmusokon keresztül a volt elvtársakból formálódó újtőkések vagyonát gyarapította. Eközben tovább folytatták a már a szocializmusban jól begyakorolt „húzd meg, ereszd meg”, vagy más szóval: egy lépés előre, két lépés hátra gazdaságpolitikáját. Állampárti múltjukat, beidegződéseiket azzal kompenzálták, hogy szinte teljesen leépítették az állami tulajdont, és minden utat szabaddá tettek az egyre zabolátlanabbá váló tőke érdekei előtt.

2002-ban bevetették a modern populizmus csodafegyverét azt hirdetve, itt az idő, hogy megtörténjen végre a „jóléti rendszerváltás” is. Mindezzel azt ígérték, hogy létezik más út is, mint a FIDESZ által folytatott felelősségteljes gazdaságpolitika. 19 ezer forintos ígérvényt küldtek ki minden nyugdíjasnak, 13 havi nyugdíjról és azonnali jelentős fizetésemelésről intézkedtek. Több pénzt ígértek az önkormányzatoknak és egyébként is mindenkinek, hiszen az olcsó és korlátlanul rendelkezésre álló hitelek látszólag lehetőséget adtak minderre. 2006-ig, az őszödi beszéd kiszivárgásáig a baloldal egyesítette az osztogatásból, vagyis az állami kifizetésekből élők és a baloldalt támogató újtőke érdekeit. Az előbbiek biztosították szavazataikkal a politikai hatalmat, az utóbbiak pedig ennek következtében zavartalanul élvezték a gazdaságit.

Ezt a szövetséget mondta fel az MSZP. Tudatta, hogy az osztogatás politikája nem folytatható, a baloldalhoz köthető gazdasági érdekcsoportok pozícióban tartását csak egy elkötelezetten neoliberális gazdaságpolitikával lehet biztosítani. (Tony Blair-i modell.) 2008-ban a válság hatására a baloldal feladta hagyományos társadalmi bázisának érdekképviseletét, miközben fogalma sem volt arról, milyen csoportok támogatását biztosíthatja magának helyettük.

Az a tény tehát, hogy a magyar baloldal a 21. század elejére elvesztette arculatát, és súlyos identitásválságba került, alapvetően kihatott a politikai élet többi szereplőjének, mindenekelőtt a jobboldalnak az önmeghatározására is.

*

„Szabadság, Egyenlőtlenség, Testvériesség” (René Char)

A jobboldal ragaszkodik a már jól bevált tradíciókhoz, hagyományokhoz, értékekhez. Nem célozza meg a tökéletes társadalom megvalósítását, nem ígér földi paradicsomot, csak azt, – ahogy azt Vlagyimir Bukovszkij megállapította –, hogy nem engedi pokollá változni az életünket. Szemben a baloldallal, amely 1789 hagyományait folytatva az istenhittel szakított tömegek számára valláspótlékkal szolgált, a jobboldal istenhívő, kitart a zsidó-keresztény hagyományok mellett, értékválasztásában pedig az egyéni felelősségvállalást hirdeti, természetesnek tartja az egyenlőtlenséget, az egyenlőséget a törvény előtt és az esélyekben tartja megvalósítandónak. Fontos számára a mások iránti türelem, az iparkodás, a munka, a teljesítmény elismerése és honorálása, az egymás iránti szolidaritás. Uralmát a törvények, szokások betartására és betartatására, valamint a szabadságra alapozza. Szent könyve a Biblia, nyelve a kereszténység nyelve.

A jobboldal hagyományosan igencsak széttartó, ezerféle és igencsak individualista, mely egészen a legutóbbi időkig nem szervezte magát hatékony, korszerű politikai mozgalommá. Legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy az egyre növekvő mértékben ateistává váló modern emberek vízióra és reményre vonatkozó igényét nem tudta, és persze nem is akarta kielégíteni. A baloldal lelkesített, szebb, sőt tökéletes jövőt ígért, legfőbb céljának az egyenlőtlenségek kiküszöbölését tekintette; miközben a jobboldal erőfeszítést és türelmet kért. A baloldal tehát a reményt árulta a politikai piacon, szemben a jobboldallal, amely a realitásokhoz való alkalmazkodást kért. Mindez a nyolcvanas évek neokonzervatív térnyerése nyomán kezdett csak megváltozni. A kommunista kísérlet látványos összeomlása deszakralizálta a baloldal bibliáját: a Tőkét, és ezzel párhuzamosan kezdetét vehette a nyelv és a fogalomkészlet visszafoglalása is a marxizmustól. A piacgazdaság, a „kapitalizmus” kezdett kikerülni az évtizedek óta tartó negatív konnotációs mezőből.

Miközben a jóléti társadalom meggyőző életminősége elszívta a levegőt a baloldal elől, a jobboldal fokozatosan egyre korszerűbbé és divatosabbá vált, végre alkalmazkodott a tömegkultúrához szokott polgárok nyelvi és vizuális igényeihez, kezdett az érzelmeikre hatni. A sokáig kínosnak számító antikommunizmus megteremtette a közös célt, amelyért munkálkodva a jobboldal lelki közösséggé formálódhatott. Karizmatikus politikai vezetőik irányításával átvették a kezdeményezést a baloldaltól, amelyet a századfordulóra le is győztek. A győzelem és az ellenfél kilátástalan helyzete miatt azonban azokban az országokban, ahol a huszadik század folyamán a legsikeresebbek voltak, igencsak elkényelmesedtek. A 21. században eluralkodott szemlélethez alkalmazkodva, minden politikai megoldást igénylő problémához és kérdéshez manager-szemlélettel kezdtek viszonyulni, miközben értékvilágukat egy rajtakapott szűz szemérmességével próbálják palástolni. Mára sok nyugat-európai jobboldali politikus szinte megkülönböztethetetlenné vált baloldali kihívójától, mindenekelőtt azért, mert véleménykülönbségeik a súlyos társadalmi, politikai és végső soron értékválsággal küszködő helyzet ellenére kizárólag a költségvetés kiegyensúlyozásával összefüggő kérdésekre korlátozódnak.

*

„Független középosztályra, erős polgári rendre van szükségünk.” (báró Eötvös József)

A FIDESZ generációs, antikommunista, rendszerváltoztató pártként került be a demokratikus politikai életbe. Kezdeti szárnypróbálgatásai a liberalizmus értékeihez kötötték. A liberális értékek melletti kiállás azért volt a fiatal demokraták számára elsőrendű fontosságú, mert az állampárti diktatúra nem engedte érvényesülni a liberális szabadságjogokat: a vallásszabadságot, a sajtó- illetve a véleménynyilvánítás szabadságát, a szabad gyülekezést. Ezeknek a kivívása azonban alapvető fontosságú volt ahhoz, hogy a diktatúra lebonthatóvá váljon. A rendszerváltoztatást követően a liberális szabadságjogok mindennapi életünk részévé váltak, így a FIDESZ figyelme egyre inkább a nemzeti érdekek képviseletére, a posztkommunista rendszer lebontására fókuszált. Ezért mondtak nemet 1994-ben Horn Gyula koalíciós ajánlatára, amin egy másik rendszerváltoztató párt, az SZDSZ kapva kapott. A FIDESZ ugyanis a reformkommunistákkal és az SZDSZ-esekkel szemben nem abban látta Magyarország 21. századi jövőjét, hogy a posztkommunista hatalmi elit továbbélését biztosítsa, hanem generáció- és elitváltást sürgetett.

1994-és 1998 között, amikor a baloldal kétharmados túlsúlya határozta meg a magyar politikai mezőt, a FIDESZ modern jobbközéppé szervezte a széttöredezett jobboldalt, vállalkozott mindazok politikai képviseletére, akik érdekeltek voltak a posztkommunista struktúrák lebontásában. Ezek közé tartoztak a vállalkozó kedvű, önfenntartó rétegek, a középosztályhoz tartozók, illetve azok, akik a középosztályba akartak betagolódni. Határozott és lendületes politikájuknak köszönhetően 1998-ban vezetésükkel jobbközép koalíció alakíthatott kormányt.

A jobboldal frissességet, fiatalságot, a legjobb magyar tradíciók képviseletét és folytatását, sőt korszerűvé tételét ígérte a magyar társadalomnak. Új nyelvet, új kulturális preferenciákat állított és ezzel maga ellen hergelte mindazokat az erőket, akik a status quo fenntartásában voltak érdekeltek. A jobboldal tehát, mint ahogy a térségben még oly sok helyen, azokat a politikai erőket képviselte, akik változást akartak, kezdeni akartak valamit az életükkel és nem elégedtek meg azzal az értékhiányos világgal, amit a posztkommunisták berendeztek a számukra. 2002-2010-ig még egyszer újra a posztkommunisták kezében egyesült a politikai, kulturális és gazdasági hatalom, hogy aztán a huszadik század végével, restaurációs kísérletük végleg kudarcot valljon.
Azzal, hogy a baloldal elvesztette a szocializmus megvalósításába vetett hitet és ezzel jövőképét, osztályalapú meghatározottsága pedig a nagyipari proletariátus elolvadásával megszűnt, feladatát bevégezte. Utolsó kísérletként még megpróbálkozott azzal, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát összeházasítsa a szociális ellátórendszerekről való gondoskodással. Ezzel végképp elvesztette a talajt a lába alól.

A 2010-ben kétharmados választói felhatalmazással kormányra került Fidesz-KDNP mára olyan modern tömegpárttá, olyan középpárttá, sőt mozgalommá vált, mely egyaránt vállalja a hagyományos baloldali, eltartott, alkalmazotti csoportok illetve a középosztályba tartozók, valamint az oda igyekezők érdekeinek képviseletét. Kinyúlik a jobb és baloldali térfélre egészen addig, ahol már a radikálisoké a tér. Ebből következően retorikájában a hagyományosan baloldalinak nevezett érdekek képviseltét is magára vállalja, intézkedései azonban, melyek a nemzeti érdekérvényesítést célozták meg, határozottan jobboldaliak. Nemzeti érdekérvényesítés, családközpontúság, egykulcsos adó, a munka törvénykönyvének a munkaadók érdekeit is figyelembe vevő módosítása, a segélyezés összekötése a közmunkaprogramokkal, a munka, a teljesítmény hangsúlyozása stb.

Az újonnan kialakulófélben lévő rendszer nálunk is felülírja mindazt, amit a 20. század második felében megszoktunk. Sem a fizikai, sem a szellemi munkások, sem az alkalmazottak nem számolhatnak többé biztos munkahelyekkel, életük végéig kitartó, egyre növekvő nyugdíjakkal. Az sem garantált, hogy aki egyetemet végez, jobban fizető állást kap majd annál, mint akinek nincs diplomája. Az is látható, hogy az állam nem képes garantálni az egyre rövidülő munkahetet, az egyre hosszabb fizetett szabadságot és a többi ingyenes ellátást, például az ingyenes felsőoktatást, korlátlan orvosi ellátást. A demográfiai adottságok ellehetetlenítik a szociális ellátórendszerek változatlan formában való fenntartását. A hosszabb életkilátások és az alacsonyan meghúzott nyugdíjkorhatárok, az egyre tetemesebbre rúgó egészségügyi ellátási költségekkel együtt súlyos döntések elé állítják a politikai élet szereplőit. Azért szerencsés, hogy a magyar jobboldal centrális párttá vált, mert így az ellátásra szorulók érdekeit a lehetőségekkel mérve alakíthatják ki azt az új, működőképes struktúrát, ami mindazt képes megőrizni a szociális vívmányokból, ami megőrzésre érdemes és meg is őrizhető, miközben képes kigyomlálni belőle mindazt, ami túl nagy terhet rak a rendszerre és finanszírozhatatlan.

Kisebb, de jobban működő államra van szükség, a közigazgatás korszerűsítésére, mert a 21. század állami adminisztrációjának kötelessége, hogy az internet nyújtotta lehetőségekre építve biztosítsa, hogy az állami szolgáltatásokat a polgárok azonnal és közvetlenül igénybe vehessék. Ez azért is szükséges, mert az állami bürokrácia az elmúlt fél évszázadban olyan óriásira duzzadt, olyan bonyolulttá tette a legtöbb ügy intézését, hogy az mára a gazdasági fejlődés egyik legdöntőbb akadályává vált.

A 21. század kihívásaira nem lehet 20. századi válaszokat adni. Akikkel versenyezünk, sokan vannak, gyorsak, és nagyon ambiciózusak. Olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerő áll szemben a mi elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró dolgozóinkkal. Itt van a legtöbb teendő. Szemléletváltásra, sokkal több ambícióra és szorgalomra lesz szükségünk ahhoz, hogy lépést tarthassunk. És régi-új gondolkodásmódra. Arra, hogy szakítsunk azzal a múlt századi szokásunkkal, hogy a világról, életünkről a gazdasági hasznosság kizárólagosságát elfogadva gondolkodjunk. Találjunk vissza a politika, az értékrend elsődlegességéhez. Mérlegeljük azt is, mi helyes, mi helytelen, mi erkölcsös, vagyis a jó és mi az erkölcsi szempontból rossz válasz az előttünk álló kérdésekre. A magyar nemzeti érdek azt követeli, hogy minél gyorsabban alkalmazkodjunk az új feltételekhez, amelyek valójában nem is olyan újak. Mi, magyarok mindig is képesek voltunk a kemény munkára, a szorgalomra, és ambíciónk is mindig volt bőven.

Vissza kell térnünk a régi értékeinkhez, mert azok biztos alapot adnak nekünk a jövőben is. Isten, család, haza, munka, felelősség, teljesítmény. Csupa reakciós érték. Ahogy Bernanos mondta: „Reakciósnak lenni ma annyit jelent, hogy életben vagyunk. Mert csak a halottak nem reagálnak.”  Reagáljunk tehát. Itt az idő: helyzet is, feladat is van.