Schmidt Mária

Nyílt levél Bozóki András kulturális miniszternek

Eszem ágában sem volt, hogy újra megszólítsam. Nem kenyerem nyílt levelek irogatása, eddig mindössze egyszer fordultam Önhöz a nyilvánosságon keresztül, mert eljárását és viselkedését nem akartam szó nélkül hagyni. Választ nem vártam, mint ahogy most sem számítok arra, hogy az általam írottak áttörik a liberális körök közmondásos érzékenységének és nyitottságának ingerküszöbét. Azért ragadtam mégis billentyűt, hogy rögzítsem, milyen szerepet játszik Ön és az Ön által vezetett kulturális kormányzat Magyarország kettészakításában, és abban, hogy az árok két oldalán állók közötti kötélhágcsó utolsó foszlányai is szétmorzsolódjanak.

Életének 92. évében, 2005. november 10-én elhunyt Supka Magdolna Széchenyi-díjas művészettörténész, Gyula város díszpolgára. A Nemzeti Galéria nemzetközi hírű tudományos főmunkatársának, a Művészeti Akadémia tagjának érdemeit júniusban (!) Köztársasági Érdeméremmel ismerték el. Búcsúztatására 2005. december 2-án 9 órakor, a budapesti Szent Gellért-plébániatemplomban került sor.
Miniszter úr, Ön nem volt ott. Nem küldött koszorút, nem hajtott fejet a magyar művészettörténet nagyasszonya előtt! Nem tartotta fontosnak, hogy kifejezésre juttassa a magyar kormányzat megrendültségét, elismerését a nagy halott hamvai előtt. Nem mentség, hogy Ön nem ért a képzőművészethez, nem mentség, hogy esetleg fogalma sincs, ki volt Supka Magdolna. Még az is lehet, hogy önnek Manna édesapja, dr. Supka Géza neve sem mond semmit, és azt sem tudja, hogy ki volt Féja Géza, illetve Bényi László, akikkel Manna összekötötte életét. Manna, vagyis az égből hulló, mennyei eledel, így nevezte őt mindenki, aki szerette, tisztelte.
Manna bátor asszony volt. Lenyűgöző műveltsége, példátlan kvalitásérzéke mindenkit magával ragadott. Gyönyörű, vonzó nő volt, és maradt haláláig. Nőiességével, tudásával, elszántságával és fáradhatatlanságával küzdött azoknak a művészeknek a megbecsüléséért, elismertetéséért, akik neve nélkül ma el sem tudnánk képzelni a huszadik századi magyar képzőművészetet, de akik az ő fellépése nélkül talán hosszú időre a feledés homályába merültek volna. Csak egy pár nevet említek: Aba Novák Vilmos, Gadányi Jenő, Kohán György, Kondor Béla, Szalay Lajos és Tóth Menyhért.

Különösen sokat tett a kortárs grafika megismertetéséért, ezért is rendezték meg 1984-ben a kortárs magyar grafikusok a budapesti Fészek Galériában a Manna néninek szeretettel című kiállítást.

Manna magas kort ért meg, mégis azt hiszem, fiatalon halt meg. Kilencvenkét éve ellenére azért tudott olyan friss és eleven maradni, mert eredendően kíváncsi és nyitott volt, és nagy lelkierővel, önfegyelemmel élete végéig az is maradt. Nem voltak prekoncepciói. Nem érdekelték klikkek, politikai megfontolások, tisztelet- és érdekkörök. A tehetség érdekelte, és minden erejével azon volt, hogy a tehetség megmutathassa magát a világnak. Tudott lelkesedni. Tóth Menyhértről mondta: „Ki látott ilyen csodát, parasztot gatyában-kalapban, szárnyasan?!”

Miniszter úr!
Ön nem engedheti meg magának azt, hogy egyesekről „elfelejtkezzen”, vagy éppen ne vegyen tudomást. Ezért megengedhetetlen, hogy ne hajtson főt a modern magyar képzőművészet olyan támogatója, a magyar művészettörténet olyan képviselője előtt, amilyen Supka Magdolna. Akinek szavait Ön bizonynyal nem ismeri, ember- és teljesítményközpontú álláspontja pedig ugyancsak szokatlan az Ön számára. Hadd idézzem Önnek Supka Magdolna egyik nyilatkozatát: „v a n elsősorban a m ű v é s z, akkor következik a m ű, amit alkot, és aztán nagyon messze valahol ott van a művészettörténet. Amelynek, ugye, az volna a feladata, hogy fölmérje az egyes korokat, felismerje a korstílusok lényegét, de a szakmabéliek zöme vagy az egyik, vagy a másik korhoz vonzódik jobban, ezért pártját fogják valamelyik irányzatnak, s akkor egyszerre süketek a többire.”

Ő nem volt süket, tudta, hogyan kell egy egész kultúrát, egy nemzet kultúráját képviselni.
Manna az inspirációra, az ihletre figyelt. A művészet közösnyelvűségére, arra a közös nyelvre, amely úgy beszél mindenkihez, hogy egyben felismerhetően egyéni, vagyis sajátosan nemzeti. Nemzeti, vagyis rendelkezik az egyes nemzetek forma- és színérzékének, fantáziavilágának azzal a jellegzetesen sajátos karaktervonásával, amely nemcsak egymástól különbözteti meg a műalkotásokat, de egyben a közös képi eszperantó létrehozásának eszköze is. „Ez az a bizonyos »nemzeti jelleg«, amelyet nálunk – évtizedek óta – hallgatólagosan tilt egy névtelen szakmai konszenzus” – állította. Ezzel a „szakmai konszenzussal” Manna nem törődött soha. Percemberekre nem volt gondja. Ő Aba Novákkal, Szalay Lajossal és Tóth Menyhérttel törődött. Szalayval, aki annak ellenére sem kellett itthon, hogy a nagy bálvány Picasso egyenrangúként kezelte, és akiről tudni lehetett, hogy Argentínában, ahol emigrációjának egy szakaszát töltötte, korszakteremtő mesterként tartják számon.

És Tóth Menyussal törődött. Amikor Menyusról beszélt, csupa tűz volt a szeme. Minden munkáját ismerte, minden képéről tudott. Művészetét egyszemélyes avantgárdnak nevezte, monográfiát írt róla, életművét gondozta. Aba Novák Vilmos székesfehérvári pannójáért éveken keresztül harcolt. Nem tűrhette, hogy a politika kiiktassa művészi életünkből ezt a nagy művészt és életművét, és pusztulásra ítélje azt a monumentális falképet, amely a magyar történelemből merítette témáját. Minden követ megmozgatott, mindenkinél kilincselt, mindenkit felhívott, akitől remélhette, hogy segíthet abban, hogy eredeti helyére kerülhessen az a mű, amelyet a magyar falfestészet egyik csúcsteljesítményének tartott. Mert, ha megérintette egy alkotó tehetsége, akkor szövetségesévé vált. Ha kvalitásos alkotást látott, akkor szószólójává szegődött. A múló divatokra, legyenek azok politikaiak vagy művésziek, fütyült. Alkotó ember volt, aki felismerte és értékelte a zsenit. Ezért övezte legenda már életében, és ezért marad most már mindig köztünk. Mert mindannyian tanultunk tőle. Látásmódot, tartást és kitartást. Kiállást igazunk mellett és azt, hogy a minőségért érdemes harcolni, és nem szabad megalkudni.

A magyar kulturális kormányzat számára ez az életmű, ez az életpálya nem érdemelt egy szál virágot, egy koszorút. Bozóki miniszter úr bokros teendői között nem tudott időt szakítani arra, hogy a hamvasztás utáni búcsúztatáson megjelenjen. Mást sem küldött maga helyett. Ezt a kormányt, ez jól látszik, nem érdekli a magyar kultúra. Nem törekszik arra, hogy a politikai szembenállástól elhomályosult szemét legalább egy-egy pillanatra megtörölve meglássa a teljesítményt, elismerje azt, aki elismerésre érdemes. Tévedések elkerülése végett szögezzük le: Supka Magdolna kulturális teljesítménye nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy a jelenlegi kormány, és az éppen regnáló miniszter képviselteti-e magát a temetésén, vagy sem. Ez csak a jelenlegi kormány és miniszter gyermekszobájáról, tájékozatlanságáról, magyarul kulturálatlanságáról, illetve politikai elfogultságáról állít ki bizonyítványt.

Mi, akik szerettük, tiszteltük és gyermekeinek tekintettük magunkat, ott voltunk.
Sokan voltunk. Elegen.


Schmidt Mária,
a Terror Háza Múzeum főigazgatója