Kérdések és válaszok A bukás című film kapcsán

Nem, ez nem bukás volt. Ami 1945 tavaszán Berlinben történt, abban nem volt semmi váratlan, semmi esetleges. Inkább, ahogy a német cím is jelzi (Der Untergang), egyfajta régóta tartó lejtmenet volt. A lejtő, amelyre Németország lépett, egyre mélyebb és mélyebb szakadékokon át a föld alá vezetett. Hosszú hónapok óta lehetett tudni, hogy mi lesz a vége ennek az évek óta tartó iszonyatos összecsapásnak, ennek a végsőkig feszített erőpróbának. Az elkerülhetetlen vég, az összeomlás napról napra, óráról órára közeledett. A félelem befészkelődött a zsigerekbe, lassacskán a mindennapok részévé vált. Az a riasztóan groteszk helyzet állt elő, hogy minél elérhetőbb közelségbe került a vég, annál jobban várták, vágyták megérkeztét. Már megbékéltek vele, ezért egyre kevésbé tűnt riasztónak. Hiszen, ha valaminek végre vége szakad, akkor egyúttal valami el is kezdődik. Valami, ami ugyan idegen, ismeretlen és minden bizonnyal igencsak kegyetlen lesz, számtalan megpróbáltatással terhes, de mégiscsak kezdet lesz, valami újnak a kezdete. És az újrakezdésben megcsillanhat a remény.

A vég azoknak is megkönnyebbülést hozott, akik már döntöttek, nem folytatják. A tény, hogy hatalmukban áll a véggel együtt saját életüknek is véget vetni, elégedettséggel, sőt egyfajta felszabadultságérzettel töltötte el a föld alatt, a bunkerben élőket. Legtöbbjük hívő volt. Hitt a Führerben, a nemzeti-szocializmusban. Ezek az emberek tisztában voltak vele, vezérük és hitük nélkül nem élhetnek tovább. A hitetlenek, a pragmatikusok, a karrieristák közül is sokan eldobták maguktól életüket, mert tudták, nem remélhetnek, nem várhatnak kegyelmet a győztesektől. Voltak elégszer győztesek, tették, amit féltek, hogy velük tesznek most meg.

A bunkerrendszer áporodott katakombájába zártak sorsa a feltartóztathatatlanul előrenyomuló Vörös Hadsereg szűnni nem akaró támadásai közben nem lehetett kétséges. A Führer néha ugyan még adott a látszatra, és eljátszotta, hogy ura a helyzetnek. Ilyenkor parancsolgatott, és a térkép fölé görnyedve utasításokat adott főtisztjeinek. Hadseregek, hadosztályok, törzsek átkaroló hadműveleteiről rendelkezett, meglepetésszerű ellentámadásokat vizionált. Miközben ő is és hallgatósága is tudta, mindez csak színház. Nincsenek már bevethető erők, nincs már felmentő sereg. Ő maga, Adolf Hitler, régóta nagyon is jól tudta mindezt. Megkönynyebbült, hogy végre hangosan is kimondhatta: vége. És azt is: nem parancsnokol, nem irányít, vagyis nem „führerel” többet. Majd újra és újra viszszazökkent régi szerepébe. Mert túlságosan hozzászokott körülötte mindenki ahhoz, hogy tőle várja az útmutatást, hogy ő mondja meg, mikor mi a teendő. És ő sem tudott már nem Führer lenni többé. A maszk ráfagyott az arcára, a szerep mögül eltűnt a szereplő. A civil Adolf már nem létezett. Nem voltak mozdulatai, nem voltak szavai. Hát maradék erejét megfeszítve igyekezett továbbra is Führerként viselkedni. Még csak ötvenhat éves volt ekkor. De keze remegett, járása bizonytalanná vált, testtartása görnyedt lett. Tekintete a semmibe révedt, nézése üressé vált. Már csak árnyék volt, vagy még inkább robot. Még járt, beszélt, toporzékolt, de mindezek már csak egy élő halott szánalmat keltő mutatványai voltak.

Még ott állt tehát a színpadon, a világszínpadon a még mindig a Führer szerepét játszó alak, de már csak a végső jelenetére készült. Arra összpontosította minden energiáját. A méltó végre.

A színre lépő mellékszereplők még hús-vér emberek. Céljaik, érzéseik, kérdéseik vannak. Eva Braun élete minden hátralévő pillanatát ki akarja élvezni. Örül egy szippantás friss levegőnek, egy sebtében elszívott cigarettának, vigasztalást talál a zenében, a táncban. Boldog, hogy élők veszik körül. Emberek. Ő is az, emberi gesztusai vannak. Traudl Jungének, Hitler fiatal titkárnőjének ajándékozza télikabátját, húgára hagyja ékszereit. Méltósággal, felkészülten, kezében a méregkapszulával, Hitlernéként csukja be maga és újdonsült férje mögött a dolgozószoba ajtaját. Nem érzünk iránta részvétet. Nem szorul rá.

Goebbels élete álma beteljesedett. A Führer utódjaként fejezhette be karrierjét. Nem számított, hogy már nem volt kinek parancsolnia, hogy nem volt már birodalom, nem maradtak alattvalók. Csupán az, hogy hűségéért és odaadó szolgálatáért megkapta, ami neki járt. Ő lett a Harmadik Birodalom utolsó vezére. Erre tett fel mindent. Felesége és hat kiskorú gyermeke életét. Meg a sajátját. Amikor feleségét agyonlövi, majd ő is a földre hull, megszállottan fanatikus lénye viszolygással teli ellenszenvet kelt.

Ez a film a Harmadik Birodalom végóráiról szól. A németek második elvesztett világháborújáról. Arról, hogy milyen rettenetes nemzeti tragédiát éltek át a németek hatvan évvel ezelőtt. Arról, hogy milyen testi, lelki sérülésekkel kezdték újraépíteni hazájukat. Arról, hogy mindez még ma is alig elmondható, alig felmérhető.

A film végén Hitler fiatal, szép titkárnője egy harcedzett, bátor kisfiúval kerékpározik nyugatra, hogy megtalálja szüleit, és újrakezdje az életét. Egy fiatal nő és egy kisfiú. Szívükben, zsigerükben viszik magukkal az átélt szörnyűségeket, a rettenetes veszteségeket és a megcsalt hitet. Mert mind a ketten hittek a náci ígéreteknek, mindkettőjüket megdelejezte vonzerejük. Fiatalok és túlélők. Tudjuk, hogy lett erejük egy új világot felépíteni, lett erejük mindent újrakezdeni. De azt is tudjuk, hogy egy- valamihez nem volt elég lelkierejük, bátorságuk. Ahhoz, hogy megszólaljanak, hogy elmondják: mi tört ketté bennük 1945 tavaszán.

Németország még nem gyászolta meg magát. Még nem siratta el halottait. Még nem mutatta fel, mit jelentett egy emberöltőn belül két világháborút elveszíteni. Kétszer egymás után vereséget szenvedni. Eddig még csak arról beszéltek, milyen égbekiáltó bűnöket követtek el. Amiért még ma is egész generációk járnak lehorgasztott fejjel. Pedig legtöbbjük még nem is élt akkor. De arról, hogyan élték meg szüleik, nagyszüleik a legyőzetést, a vereséget, az üldözést, miken mentek keresztül azokban a szörnyű években, kifosztva, megalázva, még nem számoltak be sem utódaiknak, sem a nyilvánosságnak. Talán még maguknak sem.

Hol kezdődött az a történet, az a német történet, amit e film mesél el? 1871-ben? Vagy később, 1914-ben? Vagy az első világháború végén? Hiszen az első világháború elvesztésének traumáján sem tudta a német nép magát egykönynyen túltenni. Talán ezért is rohant bele olyan eszeveszetten a másodikba. Hol és miért veszett el az első világháború? Miért omlott össze a német császárság? Miért adhattak oly sokan hitelt a Dolchstoss (hátbadöfés) legendájának? Miért nem volt képes a weimari köztársaság megbirkózni a két háború közötti időszak nehézségeivel? Miért dezertáltak a német nép vezetői a legnagyobb szükség idején? Miért mondott le II. Vilmos császár, és menekült el Hollandiába? Miért nem akadt egy főherceg, király vagy herceg a sok német arisztokrata között, aki a helyébe lépett volna? Miért hagyták magukra országaikat egymás után a bajor, a szász királyok, és a többi is mind egymás után?

1918 végére Németország vezetés nélkül maradt. Hadserege, politikai rendszere, gazdasága összeomlott, vezetői cserbenhagyták. Egyszerre kellett államformát és politikai rendszert váltania, úgyhogy mindez a nem várt vereséggel, a területi veszteségekkel, az összeomlással, a megalázottsággal, a gazdasági káosszal, az elszegényedéssel, a külpolitikai elszigeteltséggel együtt szakadt rájuk. A két háború közötti igencsak zaklatott időszakban Németország nem találta a helyét. Vereségébe nem tudott és nem is akart beletörődni, hitelt adott annak az igencsak képtelen magyarázatnak, hogy a hadsereg, a német hadsereg képes lett volna megnyerni az I. világháborút, ha a civilek, a hátország, később „a zsidók” nem árulják el. Annak ellenére hittek egyre többen ebben a teljesen képtelen és minden alapot nélkülöző téveszmében, hogy eközben a tényekkel mindenki tisztában volt. Mindenki tudta, hogy a hátország érintetlen volt, a fegyverszünet kéréséről a hadsereg vezetése döntött. Ők kértek békét 1918 őszén, azért, mert a német hadsereg harci morálja megroppant, és mert kilátástalannak ítélték, hogy a friss amerikai erőkkel felturbósított antantcsapatokkal a győzelem esélyével mérkőzzenek meg. Márpedig más lehetőséget az ellenfél nem hagyott a számukra. Feltétel nélküli megadást követeltek, ahogy huszonhét év múlva is. 1918-ban a német hadsereg a kapituláció mellett döntött. 1945-ben a végsőkig harcolt. Nem tehetett mást. Miért?

Azért, mert 1918 kibeszéletlen maradt. Azért, mert Versailles, Weimar, a kapituláció, a megaláztatás olyan sebet ejtettek a német nemzet lelkén, melyeket csak lassan lehetett volna begyógyítani. Ehelyett árulásról, összeesküvésről sutyorogtak, és elmulasztották stratégiai és taktikai tévedéseik, hibáik számbavételével a valós okok feltérképezését. A németek nyűgnek érezték a hirtelen rájuk szakadt köztársaságot, nem tudtak mit kezdeni a demokráciával. Nem érezték a magukénak, a győztesek által rájuk oktrojált, idegen képződménynek tekintették őket. Tetézte a bajt, hogy a vissza-visszatérő inflációs spirál és az egymás után beköszöntő valutaválságok következtében a középosztály többször egymás után mindenét elvesztette, tönkrement, proletarizálódott. A weimari köztársaságnak nem maradt olyan társadalmi bázisa, amire támaszkodhatott volna. Weimar másfél évtizede alatt alig volt politikai stabilitás, állandósultak a kormányválságok, és hiányoztak a politikai életből az integráló, vezető személyiségek is. És mindenekelőtt: hiányzott a középosztály. Gustav Streesemann 1929-ben bekövetkezett halálával, a legnagyobb megpróbáltatás idején, a nagy gazdasági világválság alatt, nem akadt Németországban olyan, a köztársaság iránt elkötelezett politikus, aki vállalta volna, hogy meghozza a gazdasági összeomlásból való kilábaláshoz szükséges intézkedéseket. 1930. március 27-én Hermann Müller szociáldemokrata kancellár ahelyett, hogy beindította volna az immár elodázhatatlan szanálási programokat, inkább lemondott, megbuktatta ezzel a weimari köztársaság utolsó parlamenti kormányát, mert nem tudott megegyezni az őt támogató szakszervezetekkel a munkanélküli-segély negyedszázalékos megnyirbálásában! Miközben az egész gazdaság romokban hevert! Miért nem tudott a német szociáldemokrácia túllépni osztálykorlátain? Miért nem vállalták a kormányzó pártok a népszerűtlen, megszorító intézkedések meghozatalát a világgazdasági válság beköszönte után?

Hát persze, hogy a német nép vezetésre, sőt vezetőre vágyott. Nem csoda, hogy az új választásokon tizenkettőről százhétre emelkedett a náci képviselők száma. Majd 1932-ben kétszázharmincra. Hiszen választások és kormányváltások sorozata, tehetetlenkedés és határozatlanság jellemezte a maradék két és fél évet is. Elodázott döntések, a felelősség alóli kibúvás. Olyan jó volt hinni, hogy van valaki, aki tudja, mit kell tenni, és nem habozik azt meg is tenni. Dezertálók, gyávák és tehetetlenek helyett egy határozott, eltökélt vezetőre vágyott a német nép. Erre szavazott, amikor a nemzetiszocialistákra és a Führerre voksolt. Nem mondott tehát igazat Goebbels, amikor azt mondta: a németek felhatalmazták őket mindarra, ami az újabb bukáshoz vezetett. Nem. A német nép arra hatalmazta fel őket, hogy vezessék ki az országot a gazdasági válságból, vessenek véget a vezetési válságnak, amiben Németország hoszszú évek óta vergődött, szerezzék vissza a versailles-i békeszerződésben elvesztett német területeket, állítsák vissza Németország tekintélyét. De nem kértek és nem is kaptak a német néptől felhatalmazást a háborúra, a népirtásra, az eutanáziára és a sok mocskos, megbocsájthatatlan bűntényre, amit elkövettek, és amelyekkel hosszú időre beszennyezték a német nép jó hírét. Mert igaz, hogy demokratikus választásokon kaptak felhatalmazást a kormányzásra. Igaz, hogy népszavazásokon kaptak megerősítést, mégpedig igen nagy arányban, több igen lényeges kérdésben. De az is igaz, hogy a fent felsorolt lépések egyikéről sem kérdezték meg a német népet. Sőt legtöbbjét „geheime Reichssache”, titkos birodalmi ügyként kezelve, a legnagyobb titoktartást szem előtt tartva hajtották végre, jól tudván, hogy nem számíthatnak a német polgárok támogatására.

Németország kétszer kényszerült feltétel nélküli békét kérni és kapitulálni a huszadik században. A II. világháború után az ország két részre szakadt, Berlin közepét fallal választották szét. A győztesek kétszer nyilvánították a németeket háborús bűnösöknek, 1945 után számos vezetőjüket állították a Nemzetközi Katonai Törvényszék és más bíróságok elé, és vonták őket felelősségre a háború kirobbantásáért, a béke elleni összeesküvésért és emberiségellenes bűncselekményekért. A 21. századba mégis egy egységes, erős, gazdasági nagyhatalomnak számító Németország lépett. Fontos lenne, ha megbékélhetne múltjával. Ha új nemzedékei friss szemmel vehetnék számba buktatóit és erényeit, jó és rossz döntéseit, azokat, amelyekre méltán lehetnek büszkék, amikre lehet és kell is építenie. Ha begyógyulnának végre a nemzeti identitásán ütött sebek. Mert Európának erős, öntudatos és nemzeti identitásához visszatalált Németországra van szüksége.

A film elején és végén Traudl Junge, az idős Traudl Junge beszél. Arról, hogy neki, tapasztalatlan, naiv és rajongó fiatal leányként, Hitler titkárnőjeként, volt-e felelőssége, és ha igen, mi és mennyi mindabban a szörnyűségben, ami azokban az években történt. Arról beszél, hogy amikor a Hitler-ellenes ellenállók egyikének, Sophie Schollnak az emléktáblája előtt állt, döbbent rá arra, hogy megbocsájthatatlanul felelőtlen volt az ő akkori viszonya Hitlerhez, a politikához, a történtekhez. Hozzánk beszél. Hozzánk és azokhoz az egykori keletnémetekhez is, akik úgy hagytuk magunk mögött a kommunista diktatúrát, hogy annak felelőseit nem neveztük meg, nem büntettük meg, nem marasztaltuk el, Megengedtük, eltűrjük, hogy működtetői, vezetői, politikai döntéshozó testületének tagjai, sőt titkosszolgálatának tisztjei, demokráciánk vezetői, irányítói között foglalnak helyet. Érdekes módon a volt kommunista rendszerek esetében fel sem merülhet a kérdés, vajon Sztálin, Honecker, illetve Kádár titkárnőinek van-e, és ha igen: mi és mennyi személyes felelősségük a főnökeik által elkövetett megbocsájthatatlan cselekedetekben. Meddig tartható még fenn az az állapot, hogy míg a nácik tetteiért kollektíven az egész német nép – titkárnőstől, altisztig – felelősséggel tartozik, addig a kommunisták által elkövetett szörnyűségek felett szemet hunyunk, sőt minden egykori kommunista vezetőt szalonképesnek tekintünk?

Mi itt Európa keleti felében majdnem fél évszázadot éltünk diktatúrában. Tudjuk, milyen kockázata volt még a puhuló, sőt a puha diktatúrában is egy meggondolatlan kijelentésnek, az ellenállás minden formájának. És azt is, hogy a kevésbé puha időszakokban egy-egy vicc, tréfás beszólás is börtönbe juttathatta azt, aki elég bátor volt ahhoz, hogy ne fogja be a száját. Aki ennél többet tett, az gyakran az életével fizetett. Nem gondoljuk tehát, hogy azoknak, akik az említett időszakot szabadságban és demokráciában élték meg, joguk van a diktatúrát elszenvedők, a kisemberek felelősségét firtatni. Itt az ideje, hogy felhagyjunk végre a kollektív bűnösség elvének egyoldalú szuggerálásával. Mert annak sem örülnék, ha most az orosz népen kérnénk számon, miért viselték el, követték, éljenezték, majd siratták meg Sztálint. És annak sem, ha mi magyarok a titkárnők és könyvelők felelősségét kezdenénk tárgyalni. Van elég tudásunk arról, hogyan működtek ezek a rendszerek, kik és milyen döntéseket hoztak, kik és miért felelnek. Beszéljünk az ő viselt dolgaikról, őszintén, elfogulatlanul, egymásra figyelve! Mert ez már egy új század. Lépjük már végre át a küszöbét!