Schmidt Mária

Megválaszolatlan kérdések, mérgezett közélet. Elmaradt igazságtétel - amerikai szemmel

„Az államok akkor pusztulnak el, amikor már nem képesek a hitványakat a derekaktól megkülönböztetni˝
(Antiszthenész)

Amikor Lusztig Péter, az MSZP országgyűlési képviselője kézhez vette a Magyar Köztársaság bíróságától ügynöki tevékenységét megállapító határozatát, magabiztos arroganciával anyázásnak sárga csillaggal való megjelölésnek - értsd: antiszemitizmusnak minősített Kelet-Közép-Európa legtoleránsabb ügynöktörvényét. Ügynök voltának napvilágra kerülése és arcpirítóan pimasz reagálása nem váltott ki semmilyen visszhangot a tömegmédiák meghatározó részét befolyása alatt tartó véleményformálók részéről. Azok részéről, akiknek a posztkommunista elit hatalomra juttatásában és legitimálásában játszott szerepét, erkölcsi ellehetetlenülését ma már nemcsak belföldön, hanem tőlünk nyugatra is egyre többen látják. Az elmaradt igazságtétel következményeit, az elitváltás nélküli rendszerváltás hatását vizsgálta a posztkommunista országokban a lengyel gyökerekkel rendelkező, a közép-európai térség egyik legjobb ismerőjének számító amerikai publicista, Anne Applebaum is nagy visszhangot kiváltó hosszú tanulmányában. A szerző, akinek Kelet és Nyugat között című könyve méltán aratott elismerést, több befolyásos folyóirat publicistája, írásait a Spectator, a Foreign Affairs, illetve a The Evening Standard és más lapok közlik. Rendszeres szerzője a tekintélyes Commentaire című francia folyóiratnak is.

Applebaum a Prospect című lapban közölt írásában (1996. április) arra a kérdésre kereste a választ, vajon milyen lenne ma Németország, ha nem került volna sor a nürnbergi perre. Abban látja ugyanis az alapvető különbséget a II. világháború utáni Németország és a kommunizmus utáni Kelet-Közép-Európa között, hogy az utóbbi országokban elmaradt a kommunista bűnösök megnevezése és a bűnök nyilvános megvitatása. A peresztrojka meghirdetése és a múlttal való szembenézés első felvillanásai óta eltelt évtized alatt alig maroknyi embert állítottak bíróság elé vagy vontak felelősségre valamilyen módon - állapítja meg. Pedig szép számmal vannak Kelet-Európában olyanok, akik lelkét háborús és emberiségellenes bűncselekmények, tömeg-gyilkosságok terhelik. A legtöbb katyni gyilkos például egészen a legutóbbi időkig életben volt - írja. Egyikükkel röviddel halála előtt a KGB videointerjút készített. Ebben töviről hegyire elmondatták vele, hogyan, milyen technikai megoldásokat alkalmazva gyilkolták le a lengyel tiszteket. 1995-ben levetítették a felvételt a moszkvai lengyel nagykövetség kulturális attaséjának. De fel sem merült, hogy a kazettán megszólaló gyilkost Varsóban bíróság elé állítsák.

Ha volt is egy-két per, az kevés visszhangot kapott a médiában. A néhány keletnémet határőr, egy lettországi KGB-főnök, egy, az 1968-as orosz megszállást elősegítő cseh sztálinista (az 1956-os magyarországi sortűz-perekhez hasonlóan) és mások ügye nem váltott ki erkölcsi felháborodást a véleményformálókból és így a szélesebb nyilvánosságból. A lengyel Adam Humer pere sem, akit azzal vádoltak, hogy brutálisan kínozta a politikai foglyokat. Humer tehát következmények nélkül, tökéletes nyugalommal üvöltötte a vele szembesített idősebb asszonynak, egykori áldozatának képébe: „Kuss, te ringyó!˝ Oroszországban pedig, ahol a legtöbb főbenjáró, emberiségellenes bűncselekményt elkövető él, még egy szimbolikus pert, egy mini-Nürnberget sem tartottak. Bármilyen furcsa, az a néhány próbálkozás, mely a múlt tisztázását szolgálta, nem a sztálinista bűnösökkel foglalkozott, hanem piti bürokratákkal. Sokan vélik úgy, hogy a perek nem a legjobb módszerei a múlt földolgozásának, és hogy nehezen kivitelezhetőek. Maguk a II. világháború utáni perek is tele voltak ellentmondással, de visszatekintve kevesen állíthatják, hogy feleslegesek voltak - érvel Applebaum.

Azt is el kell ismerni, ha már párhuzamot vonunk - folytatja -, hogy maguk a németek sem szívesen beszéltek a náci múltról. De a háború után a náci összejövetelek illegálisak voltak, a náci pártot, betiltották. Közép- és Kelet-Európában azonban nincsenek betiltva a kommunista összejövetelek. A kommunista pártok sem. Sőt, bár a törvénykezés országonként más és más, utódpártjaik mindenhol legálisan tevékenykednek. Sok helyen megtarthatták hatalmas vagyonukat: épületeiket, külföldi bankszámláikat, autóikat, házaikat. A nyugdíjas kommunisták továbbra is igen magas nyugdíjat kapnak. Más politikai pártok közel sem rendelkeznek az utódpártokhoz hasonló anyagi lehetőségekkel, hiszen azok 1989 előtt nem létezhettek. Részben a fentiek következménye, hogy Lengyelországban, Magyarországon, Litvániában és Oroszországban is feléledtek a biztos anyagi alappal rendelkező posztkommunista pártok.

Sok országban az igazságtétel elmaradása miatt az átvilágítástól várták a közélet megtisztítását. Talán épp ezért vált olyan jelentőségűvé például Lengyelországban az átvilágítási vita, hogy szétzilálta az első demokratikusan választott kormányt. A múlt megítélése hasonló helyzetet eredményezett Magyarországon is. Érdekes módon mind Lengyelországban, mind Magyarországon a múlttal való szembenézés és az átvilágítás kiterjesztésének legádázabb ellenzői, a várakozással ellentétben, nem a korábbi kommunisták, hanem a korábbi ellenzékiek közül kerültek ki. Féltek talán, hogy nyilvánosságra kerülnek bizonyos részletek az úgynevezett demokratikus ellenzék múltjáról? Erre utal, hogy miután Adam Michnik - maga is egykori ellenzéki - betekintést kapott saját dokumentumaiba (ahogy Kenedi János is ki-be járkált a mások számára titkos belügyi irattárban), és megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy milyen sok barátja volt besúgó, ellenezni kezdte az átvilágításokat. Az, hogy a volt kommunisták ellenzik az átvilágításokat és a bűnösök bíróság elé állítását, érthető - véli Applebaum. Természetes, hogy nem akarnak szembesülni sem saját, sem társaik bűneivel.

Múlik-e bármi is azon - kérdezi Applebaum -, hogy nem sikerült közzétenni az ügynökökre és a főbenjáró bűncselekményeket elkövetőkre vonatkozó dokumentumokat, tisztázni a múltat, gulagmúzeumokat építeni Vorkutában, kitiltani a volt kommunistákat a politikából? Hiszen sokan gondolják úgy Kelet- és Közép-Európában, hogy legjobb a múltat békén hagyni. A perek is csak nyugtalanságot okoznának - érvelnek számosan. De milyen országot, milyen társadalmat lehet építeni ott, ahol a gonosz múltat nem ítélik el hivatalosan? Hogyan érinti mindez az igazságot és a közerkölcsöt, és - ami talán még ennél is lényegesebb - milyen hatással lesz mindez ezeknek a társadalmaknak politikai kultúrájára?
A fenti kérdésekre Applebaum a II. világháború utáni Németország és a posztkommunista Oroszország közötti párhuzamra emlékeztetve adja meg a választ. Arra utal, hogy 1995-ben a német parlament hetekig vitatkozott azon, küldjön-e, küldhet-e békefenntartó csapatokat külföldre. Mert az a gondolat, hogy német egyenruhák jelennek meg a német határokon túl, az ismert történelmi okok miatt, sokak számára vállalhatatlannak tűnt. Ezzel szemben az oroszok nem éreznek hasonló lelkiismeretfurdalást. Ha emlékeznének - állítja -, zsigereikben, érzelmeikben tudatosult volna, hogy Sztálin a kommunizmus és a nagy orosz imperializmus nevében több tízezer csecsent deportáltatott Szibériába, akkor a Kreml mai lakói talán nem bombázták volna olyan magától értetődő természetességgel a csecseneket -több mint negyvenezer embert öltek meg - , és talán nem ragadtatták volna magukat olyan kijelentésekre, hogy „eltüntetjük a csecseneket, mint a kutyákat˝, ahogy azt Borisz Jelcin tette.

Applebaum szerint a többi posztkommunista országban is rendkívül káros hatása van annak, hogy a múlt feldolgozása elmaradt. Összehasonlítja Lengyelországot, ahol nem volt lusztráció, és a titkosszolgálatok által készített dokumentumokat nem hozták nyilvánosságra, a Cseh Köztársasággal, ahol mindkettőre sor került. A csehek egy rövid ideig foglalkoztak azzal, hogy ki volt kém, illetve besúgó, de mára ez az ügy elintézettnek tekinthető. A lusztráció igazi haszonélvezője azonban nemcsak az a néhány törekvő fiatal lett, aki kivételes mobilizációs lehetőségekhez jutott az elitváltás következtében, hanem az egész társadalom, mely szembenézett a múlttal, és nem szavazta vissza a kommunistákat a hatalomba. Ezzel szemben Lengyelországban -emlékeztet Applebaum - a titkosügynökök, besúgók és kémek ügye a mai napig megterheli a lengyel politikai életet. A lengyel miniszterelnök, Josef Oleksy, kénytelen volt lemondani, miután azzal vádolták meg, hogy KGB-ügynök volt, és 1989 után is az maradt. Az információk az akkori lengyel elnöktől, Lech Walesától származtak. Hogy jutott Walesa a dokumentumokhoz? Mi az igazság Oleksyvel kapcsolatban? Senki sem tudja a válaszokat. De a megválaszolatlan kérdések, a tisztázatlan helyzetek megmérgezik a közéletet.

Applebaum felhívja a figyelmet arra is, milyen következményekkel jár a posztkommunista országok gazdasági életére a kommunista elit visszatérése a politikai hatalomba. Vannak, akik azt mondják, hogy a régi kommunisták a születő burzsoázia szerepét töltik be. Nos, remek. Egyesek közülük már valóban burzsoák. De a dolog nem ilyen egyszerű - érvel. A polgárság kialakulása egészséges folyamatot feltételez. A polgárság létét a polgári értékeknek köszönheti, a kemény munkának, a tisztességnek és a személyes felelősség vállalásának. De mi történik akkor, ha a gazdasági szféra korrupt és szorosan összefonódik a politikával? - teszi fel a kérdést. Lesz kapitalizmus, lesz polgárság is - írja -, lesznek magánbefektetések, lesz hatalmas, adózatlan szürkegazdaság. De a nagy magán- és állami cégek vezetőit korrupt kapcsolatok kötik egymáshoz és a politikusokhoz. A régió különböző részeit más és más maffiaalakzatok uralják, a politikusok pedig ezeknek a gazdasági érdekcsoportoknak kijáróiként lépnek fel. Ez a folyamat a legtöbb országban már elkezdődött. Oroszország pedig már így működik. Jegor Gajdar egyszer azt mondta, hogy Oroszországnak választania kell, vagy megpróbál az Egyesült Államokhoz hasonlítani, vagy olyan lesz, mint Afrika. Applebaum rámutat a harmadik lehetőségre is. Ez nem más, mint Latin-Amerika. Hatalmas társadalmi különbségekkel szegények és a gazdagok között, kíméletlen politikai erőszakkal, döbbenetes és megrázó nyomornegyedekkel, bizonytalan fiskális és monetáris állapotokkal.

Applebaum szerint a történelmi igazságtétel elmaradásának a fentiekben vázolt politikai és gazdasági következményein kívül a posztkommunista országok minden egyes polgárának közvetlenül is súlyos árat kell fizetnie. Ha ugyanis a régi rendszer bűnöseit nem büntetik meg - írja -, akkor nem válik egyértelművé, hogy a jó győzött a gonosz felett. Bármilyen patetikusan hangozzék is ez, mégis nagyon fontos. Fontos, hogy az igazságszolgáltatás a bűnelkövetők számottevő részét felelősségre vonja és megbüntesse, mert ellenkező esetben semmi sem kényszeríti a többséget arra, hogy alávesse magát a közakaratnak. Semmi sem segíti jobban a törvénytelenség terjedését, mint ha a gazemberek elkerülik a felelősségre vonást, és zsákmányukból remekül megélve beleröhögnek a nyilvánosság képébe.
Az, hogy a múlt bűneit nem sikerül feltárni, sok millió ember számára azt bizonyítja, hogy nem éri meg tisztességesnek lenni. Vagyis minél bölcsebb volt valaki, annál inkább kollaborált. Azok, akik a múltban előrejutottak - és ezért minden árat hajlandóak voltak megadni -, megtarthatták dácsáikat, vállalkozásaikat, pozíciójukat. Az átlagemberek milliói, akiket sohasem győzött meg a kommunista ideológia, és nem voltak hajlandóak karrierjük kedvéért belépni a kommunista pártba, egyszerűen ostobának tűnnek mellettük. A tisztesség nem fizet jól, a korrupció igen. A tisztességesen dolgozók nem lesznek sikeresek, a gyilkosok és megvesztegetőik igen.

A kommunizmus elmúlt, de a kommunizmus másnapossága még csak most kezdődik - figyelmeztet Applebaum. A kommunista világgal való őszinte szembenézés nélkül a kijózanodás valószínűleg évtizedekig elhúzódik majd. A múlt beárnyékolja a jelent, befolyásolja a politikát, az erkölcsöt, a gazdaságot, a mindennapi életet. Felnő egy új generáció anélkül, hogy ismerné mindazt, amin szülei, nagyszülei keresztülmentek. Ennek a „múlt nélküli˝ generációnak aztán könnyen feléledhetnek a birodalmi érzései Oroszországban, vagy más országokban az egyént kordában tartó erős állami ellenőrzés iránti vágyakozása. „Az ember harca a hatalom ellen az emlékezés harca a felejtés ellen˝ - figyelmeztet bennünket Kundéra 1979-es sorát idézve a szerző.

Az elmaradt igazságtétel, a múlttal való szembenézés megtagadása súlyos teherként nehezedik közéletünkre. A közösségi emlékezet elfojtása kollektív amnéziához és ezáltal identitásválsághoz vezet. A múltjától megfosztott közösség atomizált egyedekre hullik szét és kiszolgáltatottá válik.

A szerző történész
Schmidt Mária