Antikommunista forradalom és nemzeti függetlenség
„Amikor végre eljött a változás ideje ezekben az országokban, az első sorban saját ellenállásuk eredménye volt.”
William F, Buckley
Rendszerváltás? Rendszerváltozás? Rendszerváltoztatás? Miért nem vagyunk képesek még csak megnevezni sem az 1989/90-ben történteket? Miért nem mondjuk végre ki, hogy az antikommunista forradalmak és a nemzeti önrendelkezés visszaszerzéséért folytatott szabadságküzdelmek sikereit hozta magával térségünkben mindenhol az a csodálatos év? Hiszen a kommunista diktatúra ellen mindenhol felkelt a nép, polgárok milliói követeltek függetlenséget, a szovjet megszállás megszűnését, nemzeti önrendelkezést és a liberális szabadságjogokat biztosító demokráciát. A lengyelek akkor már egy évtizede bizonyították: elegük van. A balti országok polgárai élőláncot alkotva, énekelve demonstráltak. Budapest, Berlin, Potsdam, Lipcse, Drezda, Magdeburg, Prága, Szófia, Zágráb polgárai százezres tömegtüntetésekben mutatták meg eltökéltségüket és erejüket. Temesvár és Bukarest pedig a vérét hullatta a szabadságért. A csodák éve volt ez, igazi „annus mirabilis”, ahol az NDK polgárok a lábukkal szavaztak az NDK fennmaradása ellen, és az utcára vonulva skandálták, hogy „Mi vagyunk a nép!” (Wir sind das Volk!) A magyarok százezer számra vonultak az utcára, hogy a Duna elterelése és a tervezett vízlépcső ellen tiltakozzanak, hogy a Budapestre látogató Szentatyát: II. János Pál pápát köszöntsék, hogy Ceaușescu falurombolási tervei ellen tüntessenek, és végül, hogy méltó temetést rendezzenek 1956 hőseinek. 1989–90-ben a magyarok és a térség népei a saját kezükbe vették sorsuk irányítását, nem voltak hajlandóak tovább eltűrni az idegen uralmat, és az általa rájuk kényszerített kommunista diktatúrát. Ezt hívják forradalomnak. A változások is azok voltak. Idegen megszállás helyett nemzeti függetlenség, állami és közösségi tulajdon helyett magántulajdon, egypártrendszer helyett többpártrendszer, szabad választások, a liberális szabadságjogok érvényre juttatása: szólás-, gyülekezési, vallás- és sajtó-, illetve véleménynyilvánítási szabadság. A győztes forradalmi hullám úgy tűntette el térségünkből a szovjetek uralmát és a kommunizmust, hogy alig maradt látható nyom utána. Egy szempillantás alatt újra birtokunkba vettük országainkat, életünket.
A tényt, hogy a kommunista rendszer tetszhalotti állapotba került, a nyolcvanas évtizedtől már nem lehetett többé eltagadni. Akit nem vakított el a marxista hit, annak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a megújulásra és önkorrekcióra képtelen kommunista rendszer felélte tartalékait. A huszadik század nyolcvanas éveinek fordulójára a birodalom központja elbizonytalanodott, elvesztette hitét saját történelmi küldetésében. Amint a perifériák érzékelték, hogy Moszkva immár képtelen működtetni és egyben tartani hatalmassá duzzasztott birodalmát, azonnal leválásnak indultak. Abban a pillanatban (1981), amikor a szovjet vezetők úgy döntöttek, nem állítják helyre tűzzel-vassal a szocializmust Varsóban, beismerték: nincsenek többé meggyőződve arról, hogy a történelmi szükségszerűség és a haladás kizárólagos letéteményesei. Maradék tekintélyüket is porba rántotta az a súlyos és kínos katonai vereség, amit Afganisztánban elszenvedtek.
Mindezzel párhuzamosan a softpolitika, vagyis az ideológiai- és propaganda-háború területén is vesztésre álltak. A hetvenes évek közepétől ugyanis az emberi jogok kerültek a nyugati világ figyelmének a középpontjába, amik számonkérésével defenzívába szorították a szovjet típusú totális diktatúrákat.
Tetézte a Szovjetunió baját, hogy az USA a hetvenes évektől nemcsak gazdasági, de geopolitikai téren is lépéselőnybe került vele szemben. Az amerikai-kínai stratégiai együttműködés önmagában is ólomsúllyal nehezedett a szovjet félre, nem beszélve arról a kihívásról, amit a Teng Hsziao-Ping vezetésével 1978-ban az iparban, a mezőgazdaságban, a hadseregben és a tudományban beindított kínai reformfolyamat jelentett a számukra. Ebben az amúgy is kényes helyzetben adta ki Reagan elnök a jelszót: a gonosz birodalma el fogja veszíteni a hidegháborút, amit az USA fog megnyerni. Azt is egyértelművé tette, hogy minden eszközzel támogatni fogja a perifériák leválási törekvéseit. A Teller Ede nevéhez fűződő SDI programmal olyan technológiai versenyfutásra kényszerítette a Szovjetuniót, amelytől az már a startvonalhoz közelítve visszariadt. A szovjet birodalomról tehát a nyolcvanas évekre kiderült, hogy nem képes a technológiai versenyben lépést tartani az USA-val, és hogy a Donyec-medencét küldi harcba a Szilikon-völggyel. A Keletről és Nyugatról egyszerre érkező nyomásra a gerontokrata szovjet vezetés szemmel láthatóan nem találta az ellenszert. A tábor évtizedek óta hivatalban lévő agg pártvezetői mögött azonban, köztük Magyarországon is, ezzel párhuzamosan, olyan karrieristákból verbuválódott szakértői apparátus állt, amely számára a marxizmus és a rá hivatkozó kötelező ideológia semmilyen értékkel nem bírt. Pozícióik elnyerése és megtartása érdekében beléptek és funkciót is vállaltak az állampártban, a szocializmus megvalósíthatóságában azonban nem hittek. Ez a többnyire világot látott, nyelveket beszélő, második, harmadik vonalban tevékenykedő apparátusi réteg szívfájdalom nélkül lépett át a szocialista rendszeren, és mentette át magát a piacgazdaság és a demokrácia feltételei közé. Mindenki másnál jobban tudták, hiszen ők működtették, hogy a tervutasításos rendszeren alapuló gazdaság a nyolcvanas évtizedben menthetetlenül összeomlott. Azt is megtapasztalták, hogy a szocialista rendszer egyszerre küzd legitimációs, politikai és strukturális válsággal. Mihail Gorbacsov 1985-ös színrelépésekor maga Kádár azt is megértette, hogy elkezdődött a visszaszámlálás. Ilyen körülmények között az apparátusi elit abban vált érdekeltté, hogy a változást képviselő erőkkel együttműködve biztosítsa nélkülözhetetlenségét az új feltételek között is. A kommunista rendszert tehát nem ők döntötték meg, hanem azok az elszánt forradalmárok, akik felismerték: ütött a cselekvés ideje. És a nép, amely ahogy nálunk, úgy az egész régióban egyértelművé tette, hogy szabadságot és függetlenséget akar. Nem volt tehát igaza Antall Józsefnek, amikor az első szabad választásokon a pártja, a Magyar Demokrata Fórum által beígért „tavaszi nagytakarítást”, vagyis a kommunista apparatcsikok eltávolítását követelőket azzal szerelte le, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Mert a magyar nép igenis csinált forradalmat, ahogy a román, a bolgár, a cseh, a keletnémet és a többi is. A régi rend működtetői és támaszai pedig, mint ahogy azt ő maga nagyon is jól tudta, azért nem lettek eltávolítva az új, demokratikus rendszer apparátusaiból, mert a forradalmi események hatására átálltak az új rend oldalára. Forradalmak ugyanis akkor törnek ki, amikor a régi rend már nem mutat életjeleket. Azokban a sors- és történelemfordító időkben a magyar elit jól vizsgázott. Ennek köszönhető, hogy nem vesztegettük el legjobbjainkat polgárháborúban, nem fecséreltük el energiánkat az egymás elleni küzdelmekben. A véres és rettenetes emberáldozatokat követelő huszadik századot magunk mögött hagyva nem ontottuk újra honfitársaink vérét, nem kényszerítettünk senkit emigrációba, nem szenvedtünk újabb emberveszteséget. Beértük azzal, hogy forradalmunk új politikai rendszert hozott létre, és egyben nemzeti függetlenségünket is visszaszereztük, és tudomásul vettük, hogy a társadalom megváltoztatása csak hosszú távon, ha egyáltalán, megvalósítható.
˝Nem történnek jó dolgok rossz dolgok nélkül˝
Lao-Ce
1990-ben beleszédültünk a szabadságba és a függetlenségbe, a magántulajdonlás szabadságába, vagyis a demokráciába és a piacgazdaságba. A szocializmus összeomlott, a gazdaság romokban hevert. A többpártrendszeren alapuló demokratikus piacgazdaság feltételeit egy ideiglenes alkotmány és az első szabad kormány megalakulása előtt hivatalba lépő Alkotmánybíróság biztosította be.
A kommunista rendszer az új magyar demokráciára 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, és mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt és tetemes államadósságot hagyott örökül. Közmegegyezés volt, hogy magántulajdonon alapuló piacgazdaságot akarunk, de az is nyilvánvaló volt, hogy olyan mértékű privatizálással, ami egy egész nemzetgazdaságot érint, még sehol sem próbálkoztak. Döntéshozóink azonban a magyar történelmi tradícióknak megfelelő halogató, kiváró attitűddel szakítva, haladéktalanul nekiláttak a köztulajdon magántulajdonná változtatásához. Két lehetőség között választhattak. Megszereznek-e mindent a tőkeerős külföldi befektetők, vagy jut a tűz közelében lévő magyar elit tagjainak is. A dolog természetéből következett, hogy miután ez a folyamat még az első szabad választásokat megelőzően, 1987 nyarán, a gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadásával, az un. spontán privatizáció keretében beindult, a húsos fazekakból először az elvtársaknak jutott. Közülük kerültek ki az első tőkések. Többek között azért is, mert a többi volt szocialista országgal ellentétben, a magyar alkotmánybíróság nem engedélyezte a reprivatizációt. Voltak ugyan kárpótlási törekvések, és mindenfajta leleményes pótmegoldással is kísérleteztek, mint pl. kárpótlási jegyek, elsőbbségi részvények stb., a lényeg azonban az volt, hogy a tulajdonuktól megfosztottak nem kapták vissza a vagyonukat.
Az Alkotmánybíróság a reprivatizáción kívül azt is megakadályozta, hogy azok, akik a kommunista rendszerben főbenjáró bűnöket követtek el, büntethetőek legyenek. Magyarországon tehát a kommunista rendszer összeomlása után elmaradt a történelmi igazságtétel. Nem tisztította meg közéletünket átvilágítás, nem lelepleződtek le a belső elhárításnak dolgozó ügynökök. Ezért nem tudták azok, akiket megkínzott, megalázott illetve tönkre tett a diktatúra, elfogadni, hogy a totális hatalom egykori támaszai és működtetői anélkül válhattak demokráciánk politikai életének egyenrangú alakítóivá, hogy megkövették volna őket. Még azoknak a szerepvállalásába sem tudtak beletörődni, akik semmilyen bűntettet nem követtek el. Miután az igazi felelősök megnevezése, bűncselekményeik nyilvános elítélése és ennek következtében a társadalmat megrendítő katarzis elmaradt, nem kerülhetett sor bűnbocsánatra sem. Ehelyett a diktatúra elitjének átállt tagjai, az őket támogató megmondóemberek támogatásával haladéktalanul hozzáláttak a saját felelősségük elbagatellizálásához, miközben a rendszer megváltoztatóinak szerepében tetszelegtek. Pedig ők csak a rendszer átszabásában gondolkodtak, mi többiek voltunk azok akik felszámoltuk és megdöntöttük a kommunizmust.
A kommunizmus bukása után Magyarország geopolitikai helyzetét tekintve sokkal kedvezőbb helyzetbe került, mint amilyenben a huszadik század végéig volt. Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása következtében több olyan önálló és független állam veszi körül, amely méretét tekintve alatta marad Magyarországénak. Oroszországtól való szorongásainkat enyhíti, hogy Ukrajna független és szabad országgá vált. Tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak is. Természetesen egyik szervezet sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeinket, de ez csak azt bizonyítja, hogy elvárásaink túlzottak voltak.
Az első világháború után negyed századdal a nagy gazdasági válság egy új világháborúba torkollott. A II. világháború szörnyű pusztításai és tragédiái, majd 1956 katarzisa után kétszer is újjá kellett építenünk a hazánkat. Miután a hidegháborút is a vesztesek oldalán fejeztük be, a szovjet birodalom összeomlásának következményeit is viselnünk kellett. Milliók vesztették el a megélhetésüket, kerültek átmenetileg, esetleg tartósan rosszabb helyzetbe, mint amilyenben egykor voltak.
Huszonöt év elteltével megállapíthatjuk, hogy a magyar rendszerváltoztatás, ahogy az egész régióé is, sikertörténet. Hazánk régi-új intézményei kiépültek. Az állami tulajdont felváltotta a magántulajdon. Az ország sokat gyarapodott. Városok szépültek meg, autópályák épültek. Több mint 1 millió mobiltelefonon beszél az ország apraja –nagyja. Mintegy négy millióan korszerű autókban közlekednek. Az interneten keresztül az egész világot elérhetjük. Fiataljaink különböző ösztöndíjakkal külföldi egyetemeken tanulhatnak, távoli országokban szerezhetnek tapasztalatokat, vállalhatnak munkát.
Van tehát mire büszkének lennünk. Ideje tudomásul vennünk, hogy a 21. század sem fog több érdeklődést mutatni szenvedéseink iránt, mint a huszadik. A panaszkodás kultúrájáról is jó lenne leszokni. Át kell állnunk a reálpolitikára és a szívós érdekérvényesítésre. Minden lehetőségünk adva van hozzá, hiszen szabadon és független országként léphettünk át a 21. századba. Ez óriási lehetőség és felelősség is egyben.