Németország súlyos identitásválsággal küzd. Egy évszázaddal az első világháború kitörése, több mint hat évtizeddel a második világháború befejeződése és két évtizeddel a harmadik, hidegháborúnak nevezett megmérettetés után, a németek még nem munkálták ki saját narratívájukat a huszadik századról. Nem képesek kiszabadulni a tettes-áldozat, ártatlan-bűnös, vesztes-győztes ellentétpárok hamis és megtévesztő világából. Gazdaságát rekordidő alatt talpra állította, polgárainak lelkét azonban még mindig nem tudta újraépíteni. Milyen következményei vannak ennek Németországban és Európában? Schmidt Mária esszéje.

˝This war represents the German revolution, a greater political event than the French revolution of the last century.˝  
Disraeli, House of Common, 9th Febr, 1871

Németország fiatal ország. Csak a 19. század végén, 1871-ben jött létre az úgynevezett kisnémet egység által, vagyis Poroszország vezetésével, Ausztria kiszorításával. Az új Német Császárságot január 18-án szimbolikus helyen, Versailles-ban, a napkirály, XIV. Lajos pompás palotájának tükörtermében, a francia nagyhatalmiság szimbolikus helyszínén kiáltották ki, miután a porosz-francia háborúban a porosz vezetés alatt álló német csapatok megalázó vereséget mértek Franciaországra. Arra a Franciaországra, amely a napóleoni háborúk során sorra elfoglalta, kifosztotta és megalázta a német államokat, felszámolta a már csak formailag létező Német-római Birodalmat, romba döntötte Poroszország gazdaságát, az elviselhetetlenség határát súrolóan súlyos hadisarcot vetett ki rá, sőt, állami létét is fenyegette. Annak ellenére, hogy Franciaország Napóleon leverését követően elvesztette nagyhatalmi státuszát, képes volt arra, hogy terjeszkedő politikáját egyfajta romantikus fénytörésbe állítsa, Napóleont pedig tragikus hősként, igazi ˝supermanként˝ láttassa.

Van mit tanulnunk tehát Franciaországtól, hiszen véres és kegyetlen forradalmát, embertelen és igazolhatatlan terrorrendszerét, Európát végigrabló és leigázni kész császárát követendő példaként állította be és fogadtatta el több egymást követő európai nemzedékkel, sőt arra is képes volt, hogy mindezt a mai napig szinte változatlan intenzitással életben tartsa. Franciaország Elzász-Lotaringia elcsatolását összeurópai veszteségnek láttatta, a párizsi kommün vészt jósló epizódját pedig követendő példaként kínálta fel az egyre jelentősebbé váló baloldalnak. Az a legenda terjed még ma is, hogy Franciaország mindkét világháborút ˝győzelemmel˝ fejezte be, mint ahogy a nácikkal szemben hősiesen ellenálló francia nép mítosza is helyet kapott kontinensünk szinte minden középiskolai tankönyvében. Kollaborálásukról, bábállamukról, súlyos és különösen a második világháborúban elszenvedett megalázó vereségükről ugyanakkor az elmúlt évtizedekben szinte szó sem esett.

˝Győztes˝ státuszára hivatkozva tölt be Franciaország a mai napig tényleges súlyánál, gazdasági teljesítőképességénél, illetve az elmúlt két évszázadban nyújtott teljesítményénél lényegesen nagyobb szerepet a világ (ENSZ BT-tagság), illetve az Európai Unió életében. Bár az új Német Császárság a sedani harcmezőn játszi könnyedséggel legyőzte az őt provokáló Franciaországot, a propaganda területén máig ható súlyos vereséget szenvedett. A porosz jelző a békétlenség, a militarizmus, a kegyetlenség, a szűkkeblűség, a parancsuralmi rendszer szinonimájává vált. Vállalhatatlan, szégyellni való, nyomasztó örökséggé.

A Német Császárságot megteremtő Poroszország kora legfiatalabb, legmodernebb európai állama volt. A 19. század közepétől kezdve - először a Német Unión, majd az Északnémet Szövetségen belül, később a vezetésével egyesített Német Császárságban -, Európa többi államával megegyezően, olyan alkotmányos monarchiát működtetett, mely biztosította állampolgárainak a legfontosabb szabadságjogokat, garantálta jogbiztonságukat, és hatékony közigazgatással tette számukra elviselhetővé a mindennapokat.

Az Európa közepén megszervezett új német birodalom, a vaskancellár, Bismarck hatalmas történelmi teljesítménye, maga alá gyűrte az alapító Poroszországot, és egyesült nemzetté tette a németeket. Olyan országot teremtett, mely modern hadseregével, iparával, példamutató szociális és oktatási rendszerével Európa és egyben a világ mintaországává vált. Itt volt a legkiterjedtebb a választójog, itt vezették be először a munkavállalók betegségi (1883), baleseti (1884), illetve munkanélküliség elleni biztosítását, valamint az öregségi, vagyis nyugellátást (1889). Már 1853-ban, elsőként, betiltották, hogy 12 éven aluli gyermekeket foglalkoztassanak a gyárakban. ˝Biztosítsd a munkásembernek a jogot a munkához, ameddig egészséges, adj neki támaszt, amikor beteg, és gondoskodj róla, ha idős˝ - mondta Bismarck kancellár a Reichstagban 1862-ben. Az első világháborúig tizenhatmillióan kötöttek betegségi és nyugdíj-, és mintegy huszonnyolcmillióan ipari baleset elleni biztosítást. A huszadik század elejére a Német Császárság Európa vezető gazdasági hatalmává vált. Ipari termelése 1870 és 1913 között megnyolcszorozódott, miközben a világ vezető gazdasági hatalmának számító Nagy-Britanniáé a duplájára nőtt, Franciaországé pedig megháromszorozódott. Acéltermelésben Németország már 1893-ban lekörözte a briteket, 1910-re vas- és acélexportja is túlszárnyalta a szigetországét. A német elektromos ipar adta a világ áramtermelésének egyharmadát, többet, mint a brit és az amerikai együtt. Az első világháború végéig a Német Császárság rendelkezett a világ legfejlettebb jóléti rendszerével.

A vesztes háború után megszerveződő weimari köztársaság mintegy két évtizede alatt Németország kétszer is megtapasztalta, hogy gazdasága összeroppant, fizetőeszköze elértéktelenedett, az egykor oly sűrűre szőtt szociális hálója darabokra foszlott. Tömeges munkanélküliség, állandósult vezetési válság, demokraták nélküli demokrácia képezték az alapját annak a választói döntésnek, amely Adolf Hitlert és a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot juttatta kormányzati felelősséghez. Az 1933 és 1945 közötti időszak Harmadik Birodalma és az általa elkövetett szörnyű embertelenségek a mai napig szűnni nem akaró tehertételként nyomasztják a német társadalmat.

A második világháborúból eszmélni kezdő Német Szövetségi Köztársaság a Német Császárság szociális berendezkedését tekintette mintának, amikor az adenaueri-erhardi szociális piacgazdaság kiépítésével a jóléti állam alapjait lerakta. Az a szociális ellátórendszer, melynek eresztékei oly drámaian meglazulni látszanak az utóbbi években, a bismarcki német birodalom korszakos újítása volt.

Másfél évszázadon keresztül csodájára járt a világ a német iskolarendszernek. Az óvodától az egyetemekig itt működtek a legszínvonalasabb, legjobb képzést biztosító intézmények. A porosz iskolák órarendjét és az érettségi vizsgák követelményrendszerét a napóleoni háborúkban lepusztított Berlin oktatási és kulturális minisztere, Wilhelm von Humboldt alkotta meg és vezettette be. Ez az oktatási rendszer biztosította a hátterét annak a hatalmas kulturális és tudományos teljesítménynek, ami Németország felemelkedését lehetővé tette. A német iskolákban folyó magas szintű képzés és oktatás túlélte a két világháborút és a nagy gazdasági válságot, de a hatvannyolcas nemzedék pusztításai mára végérvényesen padlóra küldték. Ezért van a német diákok tudásszintje a teljesítményüket mérő nemzetközi összehasonlításokban Liechtenstein és Mexikó között.

A hatvannyolcasok igencsak lelkesednek az oktatás és a nevelés folyamatos átalakításáért, mindenekelőtt azért, hogy a társadalom jövőjét ezen keresztül a kezükbe vehessék. Ha valaki, ők aztán igazán hisznek abban, hogy az emberi természet az oktatás-nevelés folyamán könnyűszerrel megváltoztatható, és az új típusú, mi úgy mondtuk, szocialista típusú ember megalkotása, ha van rá eltökéltség és megfelelő a módszer, egykettőre meg is valósítható. Lehet, hogy ennél, mármint az új típusú szocialista ember megalkotásánál kevesebbel is beérték volna, mindösszesen a szociális különbségeket kívánták és kívánják az oktatási rendszerrel kiküszöbölni. Ezért tekintenek az iskolára egyfajta kísérleti laboratóriumként, ahol a társadalmi igazságtalanságok kiigazíthatóságával foglalkoznak. Ezt a célt folyamatos reformattakjaik ellenére sem tudták elérni, sőt épp ellenkezőleg, az elmúlt másfél száz évben a továbbtanulási lehetőségek szempontjából soha nem volt ennyire meghatározó a diákok családi háttere, mint ma. Az évtizedek óta tartó reformdüh eredményeként a német iskolarendszerben a tanulók által elért eredmény jelenleg elsősorban szociális helyzetük függvénye. Az 1968 után bevezetett reformok előtt a német oktatás és iskolarendszer erőfeszítés- és teljesítményközpontú volt. A hatvannyolcas nemzedék ˝haladó pedagógiája˝ azonban harcot hirdetett az érdemjegy-diktatúra és a teljesítményalapú különbségtétel ellen. Nem csoda, hogy a német oktatási intézmények nagy számban bocsátanak ki rosszul, alig vagy egyáltalán nem képzett fiatalokat. Ahogy Jan Fleischhauer könyvében hosszasan taglalja (Unter Linken. Von einem der aus Versehen Konservativ wurde, rororo, 2010), 2010-ben a német iskolások 25 százaléka hagyta el úgy az oktatási intézményeket, hogy nem tudott kielégítően számolni, írni, olvasni. Mindenekelőtt azokban a tartományokban drámai a helyzet, ahol az oktatás a balliberális reformerek kísérletező terepévé vált, így Hamburgban, Hessenben, Vesztfáliában. Ezeken a vidékeken nemcsak az össziskolai (Gesamtschule) modellt erőltetik, de az integráció elsőbbségére hivatkozva minden eszközzel gátolják a differenciálódást, és azt tervezik, hogy a gimnáziumi képzést két évre korlátozzák. A 2006-os PISA-felmérés szerint a német diákok 40 százalékánál egy év matematikaoktatás semmilyen teljesítménygyarapodást nem eredményezett, további nyolc százalékuknál a matektudás csökkenését állapították meg. Annak ellenére, hogy a balos oktatási szakemberek ilyenkor rutinszerűen a forráshiányok szűkösségére szoktak hivatkozni, Fleischhauer megállapítja, hogy Németország fajlagosan ugyanannyit költ oktatásra, mint a PISA-felmérésekben éllovas Finnország, vagyis diákonként évi 7000 eurót, ami 3000-rel-több, mint az OECD-országok átlaga. A német oktatási rendszer évtizedek óta tartó ˝demokratizálása˝, vagyis lejtmenete azt eredményezi, hogy túl kevés kiváló és túl sok leszakadó kerül ki a rendszerből. Mindez közvetlenül és közvetve is kihat a munkaerőpiacra, és igencsak beszűkíti a jövő alapját képező innovációs potenciált.

A ballib egyenlősítést célzó oktatási elképzelései figyelmen kívül hagyják az egyént és azt a tényt, hogy vannak tehetségesek, akiket képességeik kibontakoztatásában kell segíteni, és vannak olyanok is, akiket több odafigyeléssel kell támogatni abban, hogy tartani tudják a tempót. Az egyenlő bánásmód elvének erőltetése tehát káros és kontraproduktív. Pont az lenne a hatékony oktatási, képzési és nevelési rendszer lényege, hogy ne egyenlően, hanem minél inkább személyre szabottan bánjunk az iskolába kerülő diákokkal. A hatvannyolcas doktrinerek a felmerülő problémák kezelésére a legrosszabb válaszokat adták, folyamatosan csökkentették az elvárásokat, vagyis a színvonalat. Leegyszerűsítették a helyesírást, a mondatszerkezetet, a feladatokat stb. Ezért ontja magából a rendszer a félig és egészen analfabétákat. A helyesírási követelmények lazításáról folytatott vitákban már a hetvenes években olyan érveket fogalmaztak meg, amelyeket bármely stand upos fellépő egy az egyben felvehetne a műsorába. Például, hogy a nyelvtani szabályok megtanulása és betartása arra dresszírozza a tanulókat, hogy a tulajdon elosztásának gyakorlatát se kérdőjelezzék meg (Siegfried Jager, 1973). Vagy: ahhoz, hogy a diákot eloldozhassuk a tradícióktól, szükség van arra, hogy megszabaduljon a megszokott íráskép emlékétől. Ezáltal képessé tesszük arra, hogy távolságot tartson kulturális kötöttségeitől (Wolfgang Lempert, 1971). Szóval nemcsak hogy nem kell, de egyenesen nem is korszerű a helyesírással bajlódni, a diákokat azzal terhelni a modern Németországban. A hatvannyolcasok felfogása szerint a teljesítménykényszer bizonyítottan antidemokratikus. Ezért oktatáspolitikusaik hadat üzentek az érdemjegyeknek, sőt, az értékelésnek is. Vagyis lustának, nemtörődömnek és alkalmatlannak lenni nemhogy nem szégyen ma Németországában, hanem egyenesen elvárás. Jelentem, ennek aztán egyre szélesebb körben eleget is tesznek. Hol van már az az idő, amikor a németeket alaposnak, pontosnak, akkurátusnak, szorgalmasnak tartották? Nemrég néhány napot Hessenben, a balos oktatási reformok egyik fellegvárában töltöttem. A kisvárosokat, falvakat látva érdektelen, unalmas és kiábrándult fiatal és középkorú emberekkel találkoztam. Akivel a szolgáltatásban kapcsolatba kerültem, hacsak nem színes bőrű volt, udvariatlan, kelletlen, egyes esetekben pofátlan volt. Lerítt róluk, hogy meg vannak sértődve, hogy dolgozniuk kell. Az utcákon nem láttam gyerekeket, babakocsit toló családokat, sem időseket. Ha még vannak, őket nyilván rejtegetik valahol. Wetzlar hatalmas bevásárlóközpontjában nincs játékbolt, sem gyerekruhabolt. Nem tudtam a kisunokámnak ajándékot venni. Még szerencse, hogy hazafelé megálltunk pár órára Bambergben. Mintha egy másik kontinensre léptünk volna. Kellemes emberek, normális élet. Bajorország. Ahol még rendben vannak az iskolák, ahol még nem fecsérlik el a tehetségeket.

Egykor, a 19/20. század fordulóján, kilencezer amerikai tanult német egyetemeken. Amikor az amerikai gazdasági társaságot (American Economic Association) alapították, a hat alapító közül öt Németországban tanult, a társaság első huszonhat elnökéből legalább húsz. 1906-ban a Yale Egyetem egyik professzorának kimutatása szerint az USA száz vezető közgazdászának és társadalomtudósának több mint a fele legalább egy évet tanult Németországban. (Jonah Goldberg: Liberal Fascism: The Secret History of the American Left, From Mussolini to the Politics of Meaning, 94. o.) Ma hány amerikai, külföldi választ német egyetemet? Miért is tenné? A Time magazin 2008. október 9-i összeállítása szerint a világ felsőoktatási intézményei között az első ötvenben nincs német intézmény. Az első százba két német egyetem fért be, az 57. helyen a heidelbergi, a 76.-on a müncheni egyetem végzett. A 137. és a 190. hely között található több nagy múltú, egykor világszínvonalú német egyetem, a berlini Freie Universität, Freiburg, Tübingen, Göttingen, Frankfurt am Main, a berlini Technische Universität és a stuttgarti egyetem.

˝Mivel magyarázzák Nyugat-Európa gyávaságát?˝
Kertész Imre

Ritkaságszámba megy az az önfeladó hozzáállás, amire a német értelmiségiek kényszerítik hazájukat, de lehet, hogy politikailag korrektebb, ha a működési terület megnevezésre szorítkozom (már majdnem életük terét írtam, de az esetleges rossz konnotációk miatt még időben visszahőköltem). Nálunk is vannak hatvannyolcasok, és balliberális értelmiségi is akad néhány, persze, hogy doktrinerek és bigottak ők is, de annyira csak nagyon kevesen hazafiatlanok közülük, mint német példaképeik, és ami még fontosabb, nekik nem sikerült a magyar társadalomból olyan szinten kiölni az önvédelmi reflexeket, mint német elvbarátaiknak.  Elborzasztó az a rombolás, amit Németországnak okoz balliberális értelmiségének évtizedek óta tartó szellemi terrorrendszere. Németországban ma mindenki meghunyászkodik, beáll a sorba. Ugyanis a politikailag korrekt beszédmód elleni legkisebb vétket is kíméletlenül megtorolják. Nem véletlenül állapította meg Viktor Jerofejev orosz író, aki szamizdat szerzőként saját bőrén tapasztalta meg a szovjet cenzúra mibenlétét, hogy a politikailag korrekt kánon nem más, mint a cenzúra egyik, nem is túl kíméletes formája. Aki tehát némethonban önálló gondolatot mer megfogalmazni, a mainstreamtől eltérő véleménye van bármiről, és azt ki is fejti, bizton számíthat arra, hogy egy emberként szabadul rá a balliberális szellemi terrorbrigád, és addig nem nyugszik, amíg ki nem csinálja (Merz, Nolte, Sarazzin,Walser stb.). A magát demokratikusnak tartó Németországban sokkal rosszabb a helyzet a szólásszabadsággal, mint amilyen a kádári Magyarország utolsó évtizedében volt, pedig akkor a pártállam cenzúrája mindent megszűrt. Miközben a német megmondóemberek és politikai képviseletük 2010 végén szakmányban aggódtak a magyar médiatörvény miatt, vethetnének egy pillantást arra, milyen szabad és sokszínű vélemények hangzanak el Magyarországon.

Németország súlyos identitásválsággal küzd. Elfogadom, hogy nem volt ereje sem az első, sem a második világháború elvesztése után arra, hogy a győztesek értelmezési keretén lazítson. Egy évszázaddal az első világháború kitörése, több mint hat évtizeddel a második világháború befejeződése és két évtizeddel a harmadik, hidegháborúnak nevezett megmérettetés után, amit ráadásul Németország egyik fele a győztesek oldalán fejezett be, a németek még nem munkálták ki saját narratívájukat a huszadik századról. Nem képesek kiszabadulni a tettes-áldozat, ártatlan-bűnös, vesztes-győztes ellentétpárok hamis és megtévesztő világából. A 21. század olyan új kihívásokat állított Európa elé már eddig is, amelyeknek nem tudunk eleget tenni mindaddig, amíg a 20. század fogva tartja Európa legerősebb országát, az pedig bennünket. Németország az Európai Unió legerősebb gazdasága, a világ harmadik leggazdagabb országa. A hivatalos szegénységi küszöb havi 1600 euró (nettó), majdnem kétszer annyi, mint a magyar átlagkereset (Reinhard Mohr: Das Deutschlandgefühl, Eine Heimatkunde, Rowohlt, 2005, 15. o.). A Német Szövetségi Köztársaság a második világháborút követően, a pusztítások ellenére, alig egy évtized alatt a világkereskedelem második helyezettjévé küzdötte fel magát. Főnixmadárként emelkedett ki a hamuból, ahogy azt Edgar Wolfram olyan találóan megfogalmazta. Gazdaságát tehát rekordidő alatt talpra állította, polgárainak lelkét azonban még mindig nem tudta újraépíteni. A német lélek sírkövére azt írnám: Megfulladt baloldali elitje és a holokauszt rituálék szorításában.

˝Minél kevesebb a saját felelősség, annál több az állam szabályozási szükséglete.˝
Jörg Haider

A hatvannyolcasok apátlan nemzedék. Nemcsak azért, mert a második világháború után minden tizedik gyermek házasságon kívül született, hiszen az apák nem jöttek haza a háborúból, vagy csak évekkel később a fogságból. Minden öt 1916-25 között született fiú közül kettő meghalt vagy eltűnt. 11 millió egykori Wehrmacht-katona került hadifogságba. A legújabb kutatások szerint 5,3 millió katona esett el, illetve halt meg fogságban. A civil áldozatok száma 1 millió körül lehet. A háború utáni nélkülözésnek, éhínségnek közel 9 millióan estek áldozatul. Nem sirattuk el azokat a németeket, akik a háború utáni bosszú sok esetben vétlen áldozataivá váltak. Nem beszéltünk azokról a német hadifoglyokról, akiket szándékosan pusztítottak el, a tervekről, amelyek azt célozták, hogy Németországnak megtiltsák, hogy saját ipara legyen, lakosságának egy részét pedig Afrikába száműzték volna. Vagy arról, hogy azt tervezték, hogy Nürnberg vízhálózatába mérget juttatnak, és ezzel gyilkolják le lakosait. Alig esett szó arról, milyen kegyetlen tömeggyilkosságokat hajtottak végre ˝egyszerű˝ lengyelek és csehek Sziléziában és a Szudétaföldön a helyi németség körében. És azt sem szokás felemlegetni, hogy Edvard Benes, aki hazája védelmére csak külföldre távozása után buzdított, 1945-ben a rádióban azzal fenyegette meg a németeket, hogy ˝Jaj nektek, háromszor is jaj! Kiirtunk benneteket!˝.  Az a barbár kegyetlenség, amit a háború után a németekkel szemben a csehek megengedtek maguknak, csak a nácikéhoz mérhető. Úgy látszik, a csehek azzal álltak bosszút a német megszállásért, kollaboráns és az ellenállás legkisebb jelét felmutatni nem képes magatartásukért, hogy a védtelenné váló és kiszolgáltatott, mások által legyőzött ellenféllel szemben utat engedtek legaljasabb indulataiknak. Kínzókamráknak rendeztek be iskolákat. A prágai Strahov futballstadionba mintegy 15 ezer németet gyűjtöttek össze. Ott a cseh őrök azzal szórakoztak, hogy a németeknek megparancsolták: fussanak az életükért, miközben legéppuskázták őket. 1953-ban még mindig 3 millió hadifogoly dolgozott kényszermunkásként a Szovjetunióban. Minden negyedik német gyerek apa nélkül nőtt fel, és akinek volt, az sem tudott mit kezdeni vele. És nem is akart. A háború, a front, a fogság, az újrakezdés traumáit nem enyhítette, nem oldotta fel a kibeszélés. Nem folyt gyászmunka. Ha meg is fogalmazódtak kérdések, nem voltak, nem lehettek rá válaszok. Mindent és mindenkit elborított a hallgatás, az elhallgatás. A szülők nemzedéke idegenné lett és maradt. Kínos volt, és az is maradt. Csupa potenciális és/vagy tényleges tettes, akinek élete kellemetlen tény, még akkor is, ha eltartotta, felnevelte, fizette őket. Még akkor is, ha újjáépítette, felvirágoztatta az ˝NSZK-nak nevezett, amerikai felügyelet alatt álló maradvány-köztársaságot˝. (Mohr, 107. o.) Még akkor is, ha jólétet, szociális biztonságot teremtett a számukra. De nem jött létre a generációk közötti érzelmi azonosulás. És ezt az érzelemhiányos állapotot a fiúk nemzedéke kiterjesztette az országra is, arra az országra, amelyet apáik rendeztek be, építettek fel a számukra.

A német balliberális értelmiségi érzelemszegény, ezért magányos, vagyis szingli, és persze arrogáns, mert boldogtalan. És tanácstalan is, mert már nem is tudja, hogyan is változtathatna mindezen, hiszen pont ott van, és minden úgy van, ahogy eltervezte. Elérte azt, amire vágyott.  Biciklivel jár, nem károsítja a környezetet, sovány és biokosztot eszik, kivéve, ha valami drága trendi étterembe megy. Alternatív művészeti happeningekre jár, amikről csak a vak nem látja, hogy az elnyomottakkal való szolidaritás kifejezésének legautentikusabb terepe. Feltehetőleg ezt a célt szolgálta az is, hogy a 2002/2003-as téli divat Berlin-Mitte butikjaiban az Új Német Vörös Hadsereg divat, Prada-Meinhof, Terrorista sikk kollekciókkal jelentkezett. (Mohr, 123. o.). Ez persze belefért a politikailag korrektek gondolkodásmódjába. Mert a hangsúly az idomuláson van. Olyan erős a konformizmus nyomása, annyira létszükség, hogy illeszkedjenek, hogy besimuljanak, hogy ezért az önfeladás sem tűnik túl nagy áldozatnak. Az eredmény azonban az, hogy nincs család, nincs gyerek, unoka, szülő, nagyszülő. Akkor meg minek? Németország kihalófélben van. Termékenységi aránya 1,35 gyermek/nő. Egy olyan nemzet, amelyik nem reprodukálja önmagát, nem tervezhet hosszú távra. Ezért nincsenek nemzeti érdekei sem (Spengler, Asia Times, 2011. nov. 16.).

A hatvannyolcas generáció a hetvenes évek óta sorra elfoglalta az intézményeket, mindenekelőtt a közhivatalokat és az egyetemeket. 1972 és 79 között a professzorok száma 35 százalékkal nőtt. Ezeket az állásokat mind ők töltötték be. Már évtizedek óta övék az összes tanszékvezetői poszt, professzori szék, ők állítják össze a tananyagot, választják ki tanítványaikat, nevezik ki utódjaikat. Uralják a társadalomtudományokat és a médiát. Beteljesülni látszik Julius Langbehn 1891-es figyelmeztetése, hogy a professzorok Németország nemzeti betegsége. És tényleg, évtizedek óta a ballib értelmiségi elit szabja meg a normákat, helyesebben: ők maguk a norma. Az ő normájuk szerint az válik közérdekké, ami céljaikat a legjobban szolgálja. A ballibek többek között arról ismerszenek meg, hogy önös érdekeiket mindig hatalmas erkölcsi ködfelhőbe burkolják. Minél nemesebb a cél: világbéke, atommentes föld, kihaló fajok, állati jogok; gyermekszegénység; pedofília, nőellenesség, rasszizmus, antiszemitizmus elleni harc stb., minél nagyobb erkölcsi felhajtást rendeznek, annál nyilvánvalóbb, hogy még több pénzt, befolyást, hatalmat akarnak. Ők a megmondóemberek és a mindenben szakértők, ők tematizálnak, és övék a nyelv. Balos, marxista nyelv és fogalomkészlet, amitől mi, az egykori kommunista országokban éppen mostanában próbálunk végre valahára megszabadulni.

A hatvannyolcas elit a jóléti társadalom terméke, élvezője és képviselője. Identitása jólétén, luxusfogyasztásán nyugszik. Haza, család, szülőföld nem köti. Világpolgárnak tartja magát, bár a világról leginkább a világmárkák jutnak az eszébe, és az a kényelmes élet, amit magának biztosított. Jól fizető állás, alig teljesítménnyel, nagy presztízzsel. Negyven éven keresztül élvezték a megosztott világ felelőtlen dolce vitáját. Azt a kegyelmi állapotot ugyanis, amit későbbi születésüknek köszönhettek, arra használták fel, hogy szüleik, nagyszüleik generációjával szemben maguknak tartsák fenn a számon kérő, elszámoltató, sőt ítéletet hozó szerepet. Mindezt addig fokozták, amíg az öngyűlöletet rituális kényszerré nem tették. Erre alapozzák azt az erkölcsi felsőbbrendűségi érzést, ami a mai napig eltölti őket. Erre az erkölcsi fölényre hivatkozva adtak felmentést maguknak mindenfajta felelősségvállalás alól. Ha pedig nem kell felelősséget vállalni, akkor erőfeszítésre sincs szükség. A ˝világbéke˝, (2010-ben a megkérdezettek 75 százaléka nem akarja fenntartani a Wehrmachtot), ami persze mindig nagyon fontos volt a számukra, és ma is lelkesedéssel tölti el őket, amúgy is a győztesek felelőssége volt. A haladó társadalmak létrehozásán pedig a vasfüggönyön túl munkálkodtak. Nekik is drukkoltak persze, mint ahogy a világbékéért sem szűntek meg aggódni, csakhogy mindkettő kívül esett a kompetenciájukon, felelősséget tehát nem vállaltak érte. Most azonban, mióta szüleik, nagyszüleik generációja átadta nekik a porondot, és minden hatalom az ő kezükben van, felelősséget kéne vállalniuk, amire képtelenek. Mert csak moralizálni, ítélkezni és fintorogni tudnak, de az élet tényeivel megbirkózni, a realitásokat figyelembe véve felelős magatartást tanúsítani - az meghaladja a képességeiket. Ahogy felnőtté sem tudtak válni, pedig már a hatodik ikszükön is túl vannak. Súlyos következményei vannak, és még súlyosabbak lesznek annak, hogy az Európa legnagyobb, leggazdagabb országát vezető elit ilyen végtelenül gyáva. Állandóan fél valamitől. Fél a környezeti katasztrófától (a közvélemény-kutatások szerint 2000-ben a megkérdezettek 86 százaléka számára a környezetvédelem volt a legfontosabb kérdés), az atomerőművektől, az öregedéstől, a túlmelegedéstől, az eljegesedéstől, a német erdők pusztulásától, az uborkától. Egész nap rettegnek a rasszizmustól, az antiszemitizmustól, a fasizmustól. Egy percre sem szűnnek meg aggódni a bébifókákért. Ez a ballib elit imád moralizálni, de megveti az erkölcsöt. Azért nem hajlandó magáról hazafiként gondolkozni, mert az a sorsközösség vállalását, sőt, a közjó iránti felelősséget jelentené. Az ő értékrendjük középpontjában azonban az egyéni boldogulás kizárólagossága, az örömszerzés és a jólét fokozása áll. A fogyasztástól várják a kompenzálást mindazért, amit eldobtak maguktól. Feszengnek a német himnusz alatt, a német zászló látványától megrettennek (foci-vb), a német nyelvet szégyellik. (Nemrég Potsdamban voltam egy workshopon, ahol ˝természetesen˝ angol volt a munkanyelv, ami egyaránt nehézséget okozott a német team-vezetőnek, illetve az osztrák, magyar, lengyel, litván, német résztvevőknek.)

A németek nem tudnak megbocsátani maguknak. A németek nem szeretnek németek lenni. Tuvia Tenenbom amerikai író új könyvében rögzíti az alábbi beszélgetést, amelyet iskolásokkal folytatott: ˝Örülsz, hogy ebben az országban élsz˝? - ˝Rendben van˝.- mondja az egyik. ˝Ha háború törne ki Franciaország és Németország között, hányan harcolnátok, hogy megvédjétek Németországot?˝ - Egyikük sem. Ez azért meglepő. De nem kéne meglepődve lennem. Az egyik fiú elmagyarázza: ˝Ez nem Amerika. Nem vagyunk olyanok, mint az amerikai diákok. Nem ismételjük el minden reggel a hűségesküt az alkotmányhoz.˝ Egy másik diák váratlanul azt mondja: ˝Dédapám mozdonyvezető volt a háborúban. Kiszolgálta a nácikat. Nem tudom, hogy szállított-e embereket a  halálba.˝ ˝Az én dédapám˝- mondja egy másik - ˝az SS-ben volt.˝  ˝Ezért nem fogjátok megvédeni a hazátokat?˝  ˝Igen. Ezért. Ez a mi történelmünk.˝ ( I Sleep in Hitler´s Room: An American Jew Visits Germany by Tuvia Tenenbom, The Jewish Theater of New York, New York, 2011).

A német elit elcserélte a hazaszeretetet a jólétre és a vele járó szociális juttatásokra. A német szociális ellátórendszer mára túllépett a kritikus határon. Jól tükrözi ezt, hogy a szociális törvénykönyv legújabb kiadása tizenkét kötet, több mint háromezer oldal. A mai német állam fizet operajegyet, házassági tanácsadást, női egyenjogúsági tanácsadást, a biciklizők jogait biztosító munkatársat stb. Minden ballib baromságra van pénz, miközben az osztálytermeket a szülőknek kell kifesteniük, a rendőrnek magának kell fizetnie az egyenruhájáért. Jelenleg minden harmadik befizetett adóeuró támogatásra megy, mégis egyre nő az eltartandók száma. Hiszen a járulék és a segély sok esetben magasabb, mint a munkáért járó fizetés, érthető, hogy a segélyezettek egy jelentős része nem akar aktívvá válni. Miután a ballib elit rég lekéste a randevút a valósággal, ezért nem képes azt az egyszerű összefüggést sem felismerni, hogy minél több a támogatás, annál jobban hozzászoknak az emberek, és annál kevésbé éreznek késztetést arra, hogy önellátók legyenek.

Ennek a félős elitnek nem volt bátorsága ahhoz, hogy felnőtté váljon, hogy szülő legyen, hogy felelős állampolgárként szeresse a hazáját, büszke legyen a saját nyelvére, kultúrájára. Nincs bátorsága ahhoz, hogy vállalja a múltját, nincs bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen a jelen kihívásaival, és ezért nem vállalja a jövőjét sem. Nincs bátorsága ahhoz, hogy vállalja azt a felelősséget, amit helyzete és Európában betöltött szerepe indokolna. Raymond Aron egy helyen azt írja, hogy ˝Nyugat-Európa gyöngesége a félelem, és mivel fél, nincs komoly politikai akarata˝. Hatványozottan igaz ez a jelenlegi német elitre. Politikai akarata, felelősségtudata nincs, ellenben az elviselhetetlenségig arrogáns.

Mások kioktatására mindig kész. Kéretlenül is megosztja mindenkivel az észt, ha arról van szó, hogy antifasiszta harcot vívhat. Mert ahhoz aztán igazán ért, vagy inkább: csak ahhoz ért. Ebben a szűnni nem akaró harcban mindenfajta fenntartás nélkül simult egymáshoz Németország két fele. Amikor más ország polgárainak kioktatásáról, a vonalhoz való idomulás számonkéréséről van szó, példás az összhang ˝oszi˝ és ˝veszi˝ között. Ahogy az egykori NDK mindenkin kérlelhetetlenül számon kérte a szocialista világrendhez való kritikátlan alkalmazkodást, úgy vonja a mai elit is felelősségre azt, aki eltér a politikailag korrekt kánontól. Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtása után a német elvtársak a megtorlás fokozását követelték, ahogy 1968-ban, a prágai tavasz idején is. De 1981-ben, a Jaruzelski-puccs idején sem haboztak Moszkva beavatkozását követelni. Ezt a tapasztalatot is kamatoztatva lépnek ma együttesen fel, hogy megtanítsák az ˝új˝ demokráciáknak, mi a politikailag korrekt elvárás a közbeszédben, a politikai, a kulturális és a gazdasági életben.

˝Nekem nem lehet hazudni: ott voltam, s üzletileg ezt szerfelett károsnak vélheti a Holocaust-hazudozók ifjabb, szerfölött tehetségtelen, ám annál becsvágyóbb generációja, amely a szentimentalizmusból,  az asszimilációs diktatúrából meg az üzleti haszonlesésből indul ki.˝               
Kertész Imre

A zsidók a hetvenes évek óta kollektív terápiás eljárásban dolgozzák fel mindazt a szörnyűséget, amin a zsidóüldözések alatt keresztülmentek. Mond el fiaidnak, beszéld ki, a kimondott, leírt szó erejével próbáld megszabadítani magad a nyomasztó élményektől, a rémálmoktól, a lelki tehertől, mindattól, ami nyomaszt. Mindez a lélektanból ismert módszere a sikeres gyászmunkának.  A túlélőknek azonban ezzel a terápiás módszerrel azt is sikerült elérniük, hogy az elszenvedett megaláztatások miatti szégyenérzetet az áldozatiság felmagasztalásán keresztül egyfajta érdemmé, pozitív állapottá változtassák.  Az áldozati kultúra mára a nyugat-európaiság egyik fő ismérvévé vált. Rárímelt ugyanis arra a baloldali toposzra, miszerint az elnyomottak, a szegények oldalán kell állnia annak, aki magát haladónak, vagyis olyannak akarja tekinteni, aki számít.