Bazi nagy magyar biznisz

Rossz a közérzetünk. Az ország idegközpontjai megsérültek, mindenki feszült és kiábrándult. A megélhetés napról napra nehezebb, sokak munkahelye veszélybe került. 2007 nyarán a megkérdezettek 72 százaléka érezte úgy, hogy dolgaink rossz irányba mennek. (Medián, 2007. június 13.) Általános vélekedés szerint az ország válságban, a gazdaság csődközeli állapotban van.

Tűrhetetlenül magas a költségvetési hiány, az elmúlt 5 év szocialista-liberális kormányzata adósságcsapdába zárta a gazdaságot. Adósságállományunk közelíti a 80 milliárd dollárt. Gazdaságunk növekedése a legalacsonyabb a régióban. Az infláció folyamatosan emelkedik. Páratlanul magas adóterheink hónapról hónapra nőnek. Megszorítás megszorítás hátán. És a mindent elborító korrupció.

Ezalatt a politikai élet továbbra is két táborra szakítja a magyar közéletet. A csapatok beásták magukat a lövészárkokba.

Mi történik velünk? Olyan reményteljes volt a kezdet. Szabadon, nemzeti önrendelkezésünket visszanyerve, független és önálló országként léptünk át a XXI. századba. Tárgyalásos forradalmunk eredményeként békés rendszerváltoztatást hajtottunk végre. A haja szála sem görbült senkinek. Kapitalizmust akartunk, és demokráciát. Mind a kettővel kapcsolatban tele voltunk reményekkel. És illúziókkal.

VESZTETT HÁBORÚ UTÁN

1848-1849 bukott forradalma, 1956 tragédiája után képesek voltunk arra, hogy a fájdalomból és a csalódottságból a kijózanodás irányába mozduljunk el. Hogy leszámoljunk az illúzióinkkal, és a realitásokat tudomásul véve rendezkedjünk be a túlélésre. Okosan alkalmazkodva a feltételekhez.

1990-után miért nem voltunk, vagyunk erre képesek? Azért, mert úgy éreztük: végre átkerültünk az élet napos oldalára. Abból a tévképzetből indultunk ki, hogy jár nekünk a Nyugat támogatása, kvázi tartozik nekünk a szovjet megszállás alatt elvesztegetett évtizedekért, a kommunista terrorrendszer szenvedéseiért és mindenekelőtt: elbukott szabadságharcunk cserbenhagyásáért. Győztesnek éreztük magunkat, mi másért váltunk volna ilyen gyanútlanná és hiszékennyé?

A XX. században csak kis és részsikereket értünk el. Pedig nagy, látványos, világraszóló diadalt akartunk aratni. Mindenkivel dacolva visszaszerezni elvesztett területeinket az első világháború után. Két vállra fektetni a Szovjetuniót 1956-ban. Magunknak vindikálni a vasfüggöny lebontását. Kevesebbel be sem akartuk érni. Ahelyett, hogy a bethleni konszolidációt, a klebelsbergi kultúrpolitikát, a kádári gyes és gyed rendszerét, kulturális és tudományos életünk megannyi teljesítményét tekintenénk sikernek, az ilyen és ehhez hasonló eredmények megőrzését, megismétlését céloznánk meg. Délibábokat kergetünk, világraszólóan nagy durranás után áhítozunk.

Ha felfogjuk, hogy a hidegháború időszakát romba dőlt gazdasággal, atomizált társadalommal és működésképtelen politikai és gazdasági szerkezettel fejeztük be, tudtuk volna, hogy 1990-ben újra a vesztesek oldalára kerültünk. A veszteseket pedig kifosztani, nem pedig kárpótolni szokták. És tudnunk kellett volna, hogy a Nyugat sem ad semmit ingyen. Piacaink felvásárlásával, gazdaságunk kiszipolyozásával, természeti és egyéb erőforrásaink saját hasznukra való felhasználásával fizetünk azért, hogy beléphessünk a demokratikus piacgazdaságot működtető előkelőségek klubjába. Hogy új lehetőségek nyílhassanak a számunkra.

Majdnem két évtized telt el. Ha összevetjük a rendszerváltoztatás óta eltelt időszakot a Horthy-korszak vagy a kádári konszolidáció hasonló időszakával, siralmas eredményt kapunk. Ez az ára annak, hogy illúziókat kergetünk, hogy ma sem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a realitásokat, nem vagyunk képesek az új koordináta-rendszerbe beilleszkedni. Mert a mostani politikai elit nagy részéből hiányzik a bölcsesség. Csak tetézi a bajt, hogy ez a tehetségtelen élcsapat saját érdekét minden esetben a közérdek elé helyezi.

És a látszatra sem ad immár.

REFORMBLABLA

Újra reformhablatytól hangos a magyar ugar. Az újabb és újabb reformok sürgetői között a legelkötelezettebbek azok az elméleti közgazdászok, akik azt állítják, hogy tudományos alapon kémlelik a jövőt. Pontos mérésekkel, számításokkal tervezik a holnapot, nem úgy, mint a semmire sem jó bölcsészek, akik minden objektív alapot nélkülözve vizionálnak. Sokakat megtévesztenek, akik nem tudják, hogy ez szimpla blöff, hiszen a közgazdaság-tudomány egyáltalán nem egzakt, nem hajaz sem az egyszeregyre, sem az alapfokú fizikára. A gazdaság működése ugyanis emberfüggő. Az emberek piaci viselkedése, akárcsak politikai vagy egyéb preferenciái irracionálisak, ha tetszik, szubjektívek. Ezért az elméleti közgazdászok mindig kész válaszai, receptjei, makro- és mikroelemzései és az ezekre alapozott terápiajavaslatok semmivel sem megalapozottabbak, mint a többi társadalomtudományi előrejelzés.

Magyarázatra szorul tehát, miért övezi nálunk ekkora tekintély ezeket az elméleti közgazdászokat, miért tűrjük el, hogy kényük-kedvük szerint kísérleteznek velünk évtizedek óta. Sok pénzért, befolyásért árulják folyamatosan újrafényezett reformblablájukat, újrahasznosított ötleteiket.

Magyarországon 1968 óta tart a közgazdászok uralma. 1989-ig mást sem csináltuk, mint reformot. A konszolidált Kádár-rendszerben az önálló hatalmi tényezővé vált reformközgazdászok úgy diktáltak, utasítottak, hogy semmiért nem kellett vállalniuk a felelősséget. Megvalósított ötleteik, terveik kudarca a politikusokra hullott vissza.

A gazdaságtörténeti kutatások bebizonyították, hogy a reformoktól érintetlen szovjet, bolgár vagy csehszlovák gazdaság növekedése hajszálra megegyezett a reformokkal felturbósított kádárista gazdaság teljesítőképességével. Végül pedig a magyar gazdaság is ugyanúgy összeomlott, mint azok. A különbség csak annyi volt, hogy mi hatalmas adóssággal kezdtünk neki a rendszerváltoztatásnak, míg a reformszűz gazdaságok tehermentesek maradtak.

A közgazdászok zöme nem vállalt azonosságot a Kádárrendszer egymást követő gazdasági reformjaival, és legtöbben most is mossák kezeiket a rendszerváltoztatás óta folytatott piacdogmatikus, antipatrióta gazdaságpolitika erőltetése nyomán beállott csődhelyzetért.

Ma már jól látszik, hogy a legkevésbé radikális reformokat végrehajtó, legpatriótább gazdaságpolitikát folytató, a legtöbb jóléti kiadást megtartó Szlovénia lett a volt szocialista országok között az igazi befutó. Mi pedig sereghajtóként araszolunk. A szlovén gazdaság olyan nemzeti kapitalizmus, ahol mérsékelt a külföldi tőkére utaltság, megvalósult a makrostabilitás, és a sikeres gazdaságpolitika következtében ők vezették be elsőként az újonnan csatlakozó országok közül az eurót. A szlovének társadalmi-gazdasági paktumot kötöttek, és jól működő korporativ rendszert alakítottak ki annak érdekében, hogy a béremeléseket, az adózással összefüggő kérdéseket, a szociális transzferek rendszerét tárgyalásos, megegyezéses úton alakítsák ki. (˝Egyértelműen Szlovénia a legsikeresebb.˝ Interjú Greskovits Bélával, a CEU professzorával, Beszélő, 2007. július-augusztus). Míg a szlovének megfontoltan, nemzeti tradícióiknak és érdekeiknek megfelelően álltak hozzá a nagy körültekintést igénylő átalakításokhoz, mi a Kádár-rendszer reformlendületét továbbvivő reformközgazdászoktól űzve, iránytű nélkül rohantunk előre az ismeretlen úton.

Aki a reformmitológia bármely pontját megkérdőjelezte, vitatta, esetleg ellenjavaslattal élt, azt a haveri média által felturbósított ˝szakma˝ ellehetetlenítette. Vegyük például az 1998-as kampány Fidesz-programjának azon kitételét, amely 7 százalékos gazdasági növekedést tűzött ki célként. A ˝szakma krémje˝ éveken keresztül ezen élcelődött, sarlatánoknak beállítva az ilyen mérvű növekedésről ˝vizionálókat˝. Most, hogy gyakorlatilag minden egykori szocialista ország közelíti, sőt több rendszeresen meg is haladja a 7 százalékos növekedési rátát, néma csend van. Igaz, ami igaz, Magyarország szakértő reformguruink által vezettetve mára az egy százalék körüli növekedésre (?!) hajt.

Az általuk sztárolt politikusok pedig most sem ismernek mértéket, ha kölcsönök felvételéről van szó.

KI KÉR BOCSÁNATOT?

Közös tehát a felelősségük azoknak, akik azt magyarázták, hogy mindent el kell adni, bármi áron: közszolgáltatást, közlekedést, ipart, mezőgazdaságot, szolgáltatást, kereskedelmet. Fáradságot nem kímélve harsogták és harsogják ma is, hogy az állam rossz gazda, a magánosítás mindenre megoldást nyújt. Rá se rántanak arra, hogy a magyar közszolgáltatások többségét olyan külföldi állami cégek vásárolták meg, amelyek, úgy látszik, képesek jó és gondos gazdaként nemcsak gazdaságosan, de profitorientáltan is működni. A nyugati, jóléti államok politikai és értelmiségi elitje ugyanis tisztában van azzal, hogy az állam azért vállalt bizonyos feladatokat magára, azért lát el tulajdonosi funkciókat is, hogy mérsékelje a legkirívóbb társadalmi egyenlőtlenségeket.

Nem véletlen, hogy a XX. század folyamán szerte a világban megnőtt az állam szerepe. Mindazok, akik az állam tulajdonszerzése ellen ágálnak, az állami felelősségvállalást a minimum alá csökkentenék, a XIX. századi viszonyokat teremtenék újra. S abból a tényből, hogy a szocializmus dogmatikus módon a magántulajdon teljes kiiktatását követelte, és kizárólagossá tette az állami tulajdont, nem következik, hogy most az ellenkezőjére kelljen felesküdnünk.

Jó példa erre az a vehemencia, amivel a magánnyugdíjpénztárakba való átlépés mellett érveltek azok, akik mindig készek más javaival rendelkezni. Most, hogy kiderült, számos kispénzű, aki hallgatott rájuk, rosszul járt, nagy a lapítás. Senki nem kér bocsánatot.

Itt az ideje, hogy Magyarország felszabaduljon a százszor becsődölt reformpróféták uralma alól.

Az természetesen nem kérdés, hogy változtatásokra van szükség. Az sem meglepő, hogy minden átalakítás, átszervezés érdeksérelemmel és átmeneti kellemetlenségekkel jár. De mi van akkor, ha a sérelmek és kellemetlenségek nem csak időlegesek? Vegyük például az egészségügyi reformnak elkeresztelt ámokfutás-sorozatot. Megállapodtunk, honnan, hova akarunk eljutni? Milyen egészségügyet céloztunk meg? Kinek? Mennyiért? Mikorra? Ezekre a kérdésekre nincs válasz, ezekben a kérdésekben nincs megegyezés. Bezzeg van az ingatlanbizniszben meg az egyéb jövedelmező szolgáltatások kiszervezésében és a mutyiban. Az, hogy olcsóvá kell, illetve lehet tenni az egészségügyet, nem cél, hanem porhintés. Egy elöregedő társadalomban, az újabb és újabb gyógyászati eljárások kínálati dömpingjében ordas hazugság azt hirdetni, hogy olcsón lehet korszerű ellátást biztosítani. Lehet cél a források hatékonyabb felhasználása. A pazarlás megszűntetése. Az orvosi ellátás színvonalának növelése. A mostani intézkedések ezeket a célokat szolgálják? Vagy más eredményeket várnak tőlük? Nincs adat.

Ugyanez a helyzet a MÁV-val, a postával, a Volánnal, és a sor tetszés szerint folytatható. Bezárjuk a szárnyvonalakat, ahova tegnap még vasúti hidat építettünk, holnap meg újra kinyitjuk. Valakiknek bazi nagy magyar biznisz lehet ez a csiki-csuki. Mert ingyen nem lehet mindenki ennyire ütődött.

Magyarország rossz állapotban van. Az amatörizmus, a hozzá nem értés tort ül. Kapkodás, improvizáció, ötletrohamok és hetente újabb bűvös programpontok. Az ifjú és még ifjabb szocik korrupciós ügyei a legfelsőbb szintekig nyúlnak. A valamikori sportminiszteri minőségében éjnek évadján tanúvalló miniszterelnök azzal védekezett az ügyészségen és a közvélemény előtt, hogy olvasatlanul írta alá az elé terjesztett dokumentumokat! Akkori helyettese, a jelenlegi, nemzetbiztonságot felügyelő titokminiszter, aki szintén nem olvassa el, amit aláír, telefonon fenyegette meg egykori munkatársát, mert az a nyilvánosság elé merte tárni, hogy döntöttek egykor a pályázati pénzekről. Titkárságvezetője, ugyancsak a nemzetbiztonságtól, a főszerkesztővel folytatott ˝elvtársi˝ elbeszélgetést. A Magyar Nemzet újságírójához a lakására szállt ki a nemzetbiztonság nem is olyan régen, amikor Szilvásy házépítéséről készített riportot. Ehhez képest most csak telefonálnak. Igenis van fejlődés. Egyelőre még csak technikai, mert most már meg tudják szerezni a mobilszámokat! Szilvásy az alapítványoknak kifizetett közpénz útját, a milliókért vállalt kötelezettségek teljesítését ugyan nem tudta vagy nem akarta (a nem kívánt törlendő) nyomon követni, de arra tisztán emlékszik, hogy Topolánszky Ákos akkori drogügyi helyettes államtitkár benzinszámláival nem volt minden rendben.

Ez év májusában Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hirtelen ötlettől vezérelve menesztette a külföldön tartózkodó Bene László országos rendőrfőkapitányt, mert állítólag rendőrök erőszakoltak meg egy fiatal lányt éjszaka, szolgálat közben. A miniszterelnök a főkapitány mellett a Rebisz vezetőjét is elzavarta, mert az állítólagos elkövetők az ő egységéhez tartoztak. A kormányfő a felmentéseket azzal indokolta, hogy a fenti személyek elküldésével ugyan nem oldódik meg a rendőrség válsága, de csak így lehet visszanyerni a köz bizalmát. Gyurcsánynak és egykori államtitkárának is mennie kell. Politikai felelősségük megáll, lehet, hogy a köztörvényes is. És most még a köz bizalmánál is több forog kockán. A tét: jogállam maradhat-e Magyarország, vagy sem. Mindegy, hogy Gyurcsány és Szilvásy nem tudták, mit írnak alá, csak alákanyarították a nevüket, vagy pontosan tudták, miről van szó. Ha ostobák, azért kell menniük, mert alkalmatlanok, ha cinkosok, azért, mert nincs helyük a közéletben. Ha ugyanis annak, aki arra hivatkozik, hogy az ő feje nem káptalan, nem kell felelősséget vállalnia az aláírásáért, akkor senkinek sem kell ezentúl sem adót fizetnie, sem a törvényeket betartania. Ha a miniszterelnök és a nemzetbiztonságért felelős(?) miniszter nem felel azért, amit aláír, ha nekik nem kell elszámolniuk a közpénzzel, akkor hurrá! Nekünk sem kell. Tiszta Hawaii!

Itt tartunk ma. És még csak egy év telt el Őszöd óta!

Rágondolni is rossz, mi jön még. Egy népszavazási, egy európai uniós, egy parlamenti választási és egy önkormányzati kampány előtt állunk. Hetente újabb ötletrohamok, programpontok, csomagok. Reformok, kiigazítások, összevonások, szétválasztások, megszüntetések, újraindítások. Kibírjuk? Pénzzel, idegekkel, higgadtsággal? Mikor fogunk végre padlót? Vagy még azt követően is lesz lejjebb?