Schmidt Mária

˝Holocaustok˝ a huszadik században

Schmidt Mária

„Holocaustok˝ a huszadik században
 
Holocaust szó szerint „égő áldozatot˝, „teljes megsemmisülést˝ jelent. Azon kevés ógörög kifejezés közé tartozik, amely nemcsak fennmaradt az évszázadok során, de a XX. század végére igazi karriert is befutott. Mindeközben persze eredeti jelentése alaposan módosult. Körülbelül a 70-es évek óta fokozatosan a zsidóság II. világháború alatti tragikus sorsát, milliók elpusztítását kezdte jelenteni, aztán - és ez az utóbbi évtizedek eredménye - a népirtás szinonimájává vált.

Miután a ´80-as évekre a holocaust, a zsidóság II. világháború alatti kálváriája a média szinte naponta tálalt tematikájává vált, szükségszerűen bevonult Hollywood stúdióiba és tévéfilmsorozat címe is lett. Vagyis amerikanizálódott. Ennek a tömegmédiában elfoglalt szerepének köszönhetően egyre több történelmi, illetve politikai eseménnyel kapcsolatban kezdték el a holocaust megjelölést alkalmazni (cigány holocaust, albán holocaust stb. Nem véletlenül vezették be újabban a soa fogalmát.)

Ezzel egy időben ádáz vita indult arról, vajon a holocaust, a zsidó nép ellen a II. világháború alatt a nácik által viselt irtóháború egyedi, más szóval „unikális˝ volt-e, olyan, ami sem ezelőtt, sem azóta, sehol nem fordult elő és emiatt semmivel össze nem hasonlítható, vagy pedig egyike a történelem sajnálatosan elő-előforduló nép-, illetve tömegírtásainak, gyilkosságainak.

A történésszakma jelesei között ugyan mindkét álláspont képviselői megtalálhatóak, az úgynevezett „megmondóemberek˝, vagyis a médiaformáló értelmiség egy része a zsidó holocaust egyedisége és összehasonlíthatatlansága mellett tette le a garast. A ´80-as évek végére a holocaust ténye, annak egyedisége, az áldozatok száma szent, támadhatatlan axiómákká váltak, Sok országban büntetőjogi felelősségre vonással számolhatnak a „holocausttagadók˝, és nálunk is történtek és történnek kísérletek annak érdekében, hogy a büntetőjog eszközeivel léphessenek fel a zsidóüldözések tényének kisebbítőivel szemben.

Látnunk kell azonban, hogy épp a holocaust kifejezés példátlan karrierje miatt egyre erőteljesebb az igény, hogy más népirtásokkal kapcsolatban is polgárjogot nyerjen a holocaust - mondjuk úgy - „márkajegy˝ vagy „védjegy˝ használata. Ma már ahhoz, hogy a globalizált, médiavezérelt közösség figyelmét fel lehessen hívni valamire, annak legalábbis „holocaustnak˝ vagyis népirtásnak kell lennie. Ezért tehát a holocaust gyűjtőfogalommá vált, és jelentése a XX. század valamennyi tömeg-, illetve népirtásának leírásakor használatos.

Ha annak gyökereit vizsgáljuk, mi okozta azt, hogy mára a II. világháború világrengető eseményeiből szinte csak a zsidóság II. világháború alatti megsemmisítésére irányuló hadjárat emléke maradt fent, mi az oka annak, ha a fiatalabb generációk a II. világháborúról holocaustra asszociálnak, akkor világosan kell látnunk, hogy ennek a történelmi hűséghez természetesen semmi köze sincs. A II. világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holocaust, a zsidóság kiirtása, vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt. A zsidók iparszerű legyilkolása úgy ment végbe, hogy az mindenki számára köztudott volt, a vele kapcsolatos információk hozzáférhetőek voltak. Mindenki tudott róla. Hitlerről igazán nem lehet azt mondani, hogy titkot csinált abból, hogy mik is a céljai, ki mire számíthat, milyen világot kíván berendezni. Azt is le kell szögeznünk, hogy a szövetségesek semmi esetre sem azért indítottak háborút a náci Németország ellen, hogy a zsidók ellen tervezett népirtó politikát megakadályozzák. Sem befogadni, sem megvédeni nem szándékoztak az üldözötteket. Ennyiben részükről semmi rendkívüli, más szóval semmi unikális nem történt. Hiszen századunkban, az információrobbanás századában, tömeggyilkosságok és népirtások sorozata történt a külvilág közömbös vagy együtt érző tudomásulvétele mellett. Mint ahogyan azt is tudta a világ -vagyis akit érdekelt és érintett -, mi történik a bolsevik forradalom óta az új világot ígérő szocialista Oroszországban, Szovjet-Oroszországban, illetve Szovjetunióban.

A kommunista rendszerek uralmuk megalapozása érdekében valóságos kormányzati módszerré emelték a tömeggyilkosságokat. Módszereik és az az információmonopólium, amellyel csak a hatalom birtokosai rendelkeztek, eredményesek voltak. A hétköznapi emberek mindennapjait teljes mértékben áthatotta a félelem. Olyannyira, hogy elég volt néhány fenyegető gondolat fellebbentése vagy a rémuralom emlékének felidézése és a társadalom túlnyomó többsége még évtizedek múltán is rettegett és hallgatott. Hallgattak, noha a legtöbben tudták, hiszen maga a rendszer sem csinált titkot belőle, hogy a kommunista berendezkedésű országokban éveken, sőt, egyes helyeken évtizedeken keresztül tömeggyilkosságok folytak. Voltak, ahol népirtásokra is sor került, Csak hogy néhány példát említsek: a Szovjetunióban húszmillió, Kínában hatvanötmillió, Észak-Koreában és Kambodzsában két-kétmillió, Afganisztánban másfél millió, Kelet-Európában egymillió áldozata volt a kommunista rendszernek, mely miatt összesen közel százmillió ember vesztette életét. Csak összehasonlításként, a hitleri diktatúra áldozatainak száma huszonötmillió.
Mindez köztudott volt. Mint ahogy tudtak a Csekáról, a GPU-ról, az NKVD-ról, a KGB-ről, az ukrajnai mesterséges éhínségről, a deportált kulákokról, a Gulágról, a koncepciós perekről. A Nagy Terrorról. Az oroszországi információk eljutottak a „művelt európai demokráciákhoz˝, de nem történt semmi. Sőt. A kommunisták és kommunistaszimpatizánsok, a társutasok, az értelmiség befolyásos képviselői közül sokan, a véleményformálók igazolták, sőt elfogadhatóvá tették mindezt. Olybá tüntették fel tehát, hogy az osztályalapú nép-, illetve osztályirtás jogos, sőt szükséges ahhoz, hogy új, igazságosabbnak hirdetett világot építhessenek fel. Ekkor kezdtek szállingózni a hírek az európai zsidóság üldözéséről. Lehet, hogy ezért is maradt a világ olyan érzéketlen a zsidóüldözések iránt?

A II. világháború alatt a népirtások, tömeggyilkosságok, kollektív üldözések kérdése nem merült fel. A háború utolsó időszakában emelték fel szavukat a nagyhatalmak a náci Németország zsidóüldözéseivel kapcsolatban és a háború utáni perekben is csak érintőlegesen tértek ki a zsidóüldözésekre. „Hiszen ha a népirtás, tömeggyilkosság kérdésére fókuszáltak volna, kiderült volna, hogy mindezekben Sztálin is elmarasztalható. És akkor szembe kellett volna nézni azzal a ténnyel, hogy az egyik tömeggyilkos bűnözőt a másik segítségével verték meg a nyugati szövetségesek. Ha elismerjük, hogy oroszok ezreinek erőszakkal való hazatelepítése révén történő halálba küldése a II. világháború végén, vagy emberek millióinak szovjet uralom alá juttatása Jalta következtében a nyugati szövetségesek szempontjából nem volt más, mint háborús bűnök sorozatának elkövetése, végső soron az egész háború legitimitását megkérdőjelezzük. Ha elismerjük, hogy Churchill (és valószínűleg Roosevelt is) tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi történt a katyni erdőben a lengyel tisztekkel (akkoriban ezt tagadta), s meglehetős pontossággal sejtette, hogy mi fog történni a kelet-európaiakkal a háború után, akkor el kell ismernünk, hogy a háborút nem erkölcsi indokkal vívtuk. Ha elismerjük, hogy Sztálin és Hitler között nincs erkölcsi különbség, akkor azok a bizonyos régi fotók - Churchill, Sztálin és Roosevelt együtt - ma ártalmasnak, sőt ijesztőnek hatnak˝ - érvel az amerikai közíró Anne Applebaum.

Mindennek beismerése a nyugati demokráciák gondosan felépített önképének, más szóval legitimitásának összeomlásával fenyegetne. Súlyos érdekek szabják tehát meg a múltról való gondolkodás kereteit. Ez a magyarázata annak a kettős morálnak, amely egyaránt jellemzi az új és a már megállapodottnak tekinthető demokráciákat. „Ezért van, hogy nálunk még mindig közbotrányt lehet provokálni azzal, ha a kommunizmus által elkövetett bűnökről szólunk, és még nagyobb botrányt akkor, ha azt állítjuk, hogy a kommunizmus és a nácizmus nemcsak az elkövetett bűncselekmények nagyságrendje szempontjából, hanem természetüknél fogva is összemérhetőek˝ – írja Alain Besancon, a tekintélyes francia történész, akadémikus, aki több munkájában is foglalkozott a Szovjetunió és a leninizmus történetével.

Ugyancsak Besancon vélekedése szerint a posztnáci Németország jobb helyzetben volt a II. világháború után, mint amilyenben a posztkommunista országok vannak jelenleg. Németországban ugyanis a civil társadalom jelentős része sértetlenül vészelte át a nácizmust. A nyugati szövetségesek nyomására megtisztulási, önvizsgálati és megemlékezési folyamaton ment keresztül. Még bűnbánatra is képesnek bizonyult. A posztkommunista Kelet-Európa mindezekre eddig nem volt képes. És ezért a történelmi felelősség egy része a nyugati értelmiség jelentős csoportjainak lelkiismeretét terheli - véli Besancon. Túl sokáig állították, hogy a baloldal, értsd: a szocializmus az egyedüli értékhordozó. Sok nyugati tudós és értelmiségi még ma is úgy állítja be, mintha a leninizmus csak egyfajta „üzemi baleset˝ lett volna, miközben maga az ügy minden lényeges elemében ugyanolyan tiszteletreméltó maradt, mint amilyen a „szerencsétlenséget˝ megelőzően. A kapitalista jobboldalt szerintük ezzel szemben egyfajta bűnösség jellemzi – érvel.
Azok, akik közelebbről tanulmányozták a náci, illetve kommunista rémkorszakok történetét - folytatja a francia történész = már régen arra a következtetésre jutottak, hogy a bolsevizmus és nácizmus ikertestvérek, Míg az egyik az „alsóbbrendű fajúakat˝, például a zsidókat akarta kiirtani a föld színéről, addig a másik az „osztályellenségtől˝ kívánta „megszabadítani˝ az emberiséget, Az ikerpár mindkét tagja az „új ember˝ megteremtésén fáradozott, és e cél érdekében semmilyen áldozattól sem riadt vissza. A nácizmus a német nép „boldogulásának˝ érdekében „hajlandó volt megtisztítani˝ a világot a zsidóktól. A leninizmus az egész emberiségnek ígért új kort, kerüljön, amibe kerül. Céljaik érdekében jogot formáltak arra, hogy kollektív népirtást hajtsanak végre, olyan mértékben, ami ezt megelőzően ismeretlen volt az emberiség történetében. Ezért jogos mindkettőt bűnös rendszerként elmarasztalni - érvel Besancon.

A fent említett kettős mérce magyarázza, hogy a kommunista népirtás számait kétségbe vonni, kicsinyíteni szinte kötelező ujjgyakorlatnak számít olyan írástudók tollából, akik egyébként a zsidó holocausttal kapcsolatban ugyanezért azonnali kiátkozással sújtanak mindenkit (például nálunk Szilágyi Ákos. Krausz Tamás). Ez a magyarázata annak, hogy quislingek, vagyis nemzetáruló kollaboránsok csak a II. világháborúval kapcsolatban kerülnek megbélyegzésre. Rákosival, Kádárral, Bieruttal vagy Honeckerrel kapcsolatban ilyen pejoratív kifejezések nem használatosak. Meddig marad fenn a kettős mérce? Átléphetünk-e így az új évezredbe? A XXI. századba? Elfogadják-e a következő nemzedékek, ha ebben a felfogásban számolunk el nekik a múlttal, a XX. századdal? Vajon azok, akik ma minden kérdésfeltevésünket káros és felesleges historizálásnak minősítik, ne tudnák, hogy akié a múlt, azé a jövendő? Ne tudnák, hogy egyre nehezebb fenntartani azt a torzult képet, amelyet idáig ápolgattak? A totális diktatúrák közötti különbségtétel egyre megoldhatatlanabb feladat elé állítja a kommunista diktatúrák védelmezőit. A szovjet levéltárakból újabban napvilágra kerülő források azt bizonyítják, hogy a Szovjetunióban évtizedeken keresztül folytatott osztálygyilkos gyakorlat ugyanolyan iparszerű, bürokratikus, statisztikailag számadatolt és precízen elkönyvelt volt, mint Hitler Németországában. Itt is a hétköznapi kistisztviselők ezreinek és tízezreinek közreműködésével folyt a tervszámokban rögzített emberirtás. A modern bürokratikus racionalitás szovjet válfajának megfelelően. A kép tehát tisztulni fog. A mi dolgunk, hogy a vitafolyamatot lehetőségeinkhez képest sürgessük, de nem felejthetjük, hogy: „Mindennek a maga napján kell végbe mennie, hogy jól végződjön, hiszen sokkal többen vannak az elámítottak, mint a belátók˝ - figyelmeztet a bölcs Grácián. De az idő nekünk dolgozik.

„Látnunk kell azonban, hogy épp a holocaust kifejezés példátlan karrierje miatt egyre erőteljesebb az igény, hogy más népirtásokkal kapcsolatban is polgárjogot nyerjen a holocaust - mondjuk úgy - »márkajegy« vagy »védjegy« használata. Ma már ahhoz, hogy a globalizált, médiavezérelt közösség Figyelmét fel lehessen hívni valamire, annak legalábbis »holocaustnak« vagyis népirtásnak kell lennie.˝

A szerző történész; előadása az Eckhardt politikai akadémia vitaestjén hangzott el