Schmidt Mária

Gyűlöletbeszéd, náci beszéd? ˝Nincs olyan helyzet, ami zsidó polgártársaink pozitív diszkriminációját követelné meg˝

1996. március 4-én a Fővárosi Bíróság felmentette Szabó Albertet és társait a terhükre rótt izgatás vádja alól. Ez a felmentő ítélet a bírói döntést elmarasztaló publicisztikai írások tucatjait, politikusi nyilatkozatok sorozatát váltotta ki. Március 30-án Kis János, a kormányzó Szabad Demokraták Szövetségének első elnöke, az egykori demokratikus ellenzék feje, ragadott tollat, hogy Szólásszabadság és náci beszéd címmel fejtse ki véleményét a kialakult helyzetben, írása nagy vihart kavart. Hangadó értelmiségiek fogtak tollat és szedték darabokra Kis írását, bírálván érvelését és következtetéseit egyaránt. Az egész vita, a problémafelvetéstől, az érvek sorjázásáig szimptomatikus és egyben rettenetesen árulkodó. Látszólag Szabó Albertről, a maroknyi magyar újnáciról (?) és a demokratikus Magyarország velük szembeni védekezéséről folyik a vita, a szólásszabadság korlátozását nem megengedhetőnek tartó Kis, illetve a vele vitatkozók között. (Bence György, Kende Péter, Popper Péter, Pelle János, Gadó György stb.) Valójában azonban megint a „zsidókérdésről˝ van szó, éspedig újból egy mondvacsinált ügy kapcsán. Szabó Albert és kisszámú követője ugyanis oly mértékben jelentéktelen figurái a magyar politikai életnek, hogy tevékenységük ilyenfajta érdeklődésre, normális közéletet feltételezve, semmiképpen nem tarthatna számot.

 A „gyűlölet˝ szó körülbelül négy évvel ezelőtt vált az akkori ellenzék egyik nyelvpolitikai fegyverévé. Mozgalmat is szerveztek. Tégy a gyűlölet ellen! névvel. A „gyűlölet˝ heves ellenszenvet, ellenséges indulatot jelent, és mint ilyen, az élet nagy érzései közé tartozik. (Bevallom, én gyűlölettel vegyes megvetéssel  gondolok például Hitler Adolfra és Joszif Sztálinra is, és nem tudom, hogy miután ez mostanában annyira nem ildomos, hogy tenni is kell ellene, miként is kéne gondolkodnom felőlük ezután?) A jelszó tetszetős. Érzékelteti, hogy a gyűlölet szégyenletes, ellene tenni pedig ildomos. A gyűlölet szó átpolitizálása és kompromittálása után Csepeli György a Népszabadság hasábjain diszkreditálta nyelvünk beszéddé összeálló szavait is: „a szó egyúttal cselekvés is... pusztán a szavak kimondása is sértés, tehát cselekvés... Nem kell tehát valakit lelőnöm, vagy megpofoznom, ugyanezt szavakkal is megtehetem˝. így érkeztünk el az új nyelvpolitikai leleményhez, a „gyűlöletbeszédhez˝. Azért kell tehát a törvény szigorával eljárni a gyűlöletbeszéddel szemben, mert a gyűlölet, mint olyan ellen úgy is tenni kell, a beszéd pedig eddigi felfogásunkkal szemben, ha gyűlölettel párosul, egyben cselekedet is. A tettekért pedig egy jogállamban felelni kell. Így tehát a jogállami normák nem sérülnek, ha a büntetőjog hatálya a szólásra is kiterjed. A „gyűlöletbeszéd˝ olyan értelmetlen és egyben definiálatlan szókapcsolat, melynek jelentése talán csak az osztályellenesség vagy a nép ellensége fogalmakhoz hasonlítható, képzése pedig egyenesen orwelli.

A „gyűlöletbeszéd˝ Kis János írásában „náci beszéddé˝ lényegül át. A náci beszéd egy fokkal konkrétabb, hiszen a náci rövidítés nemzetiszocialistát jelent. Kérdés azonban, hogy a nemzeti és szocialista beszéd, propaganda, mint olyan esne ezek szerint általános tilalom alá, vagy pedig csak ennek hitleri változata az, mely ma, 1996-ban, Magyarországon, olyan eminens veszély, hogy külön jogszabályban kell védekeznie vele szemben a társadalomnak? Érdekes módon Kis hosszú cikkében nem definiálja egyikfogalmat sem. (Talán nem véletlenül.) Bírálói is adottnak veszik a két fogalom azonos jelentését, és írásaik tanulsága szerint ők mindkét műszó alatt egyöntetűen zsidóellenes, antiszemita beszédet értenek. Vagyis külön törvénnyel kívánják elejét venni a jövőbeni antiszemita uszításnak. Kende Péter szerint ennek további haszna az, hogy ha a náci beszédet a büntetőjog hatálya alá helyezzük, egyben „világosan meg is jelöljük a morális beszéd határait˝. (Bizarr, de nem meglepő, hogy pont Kende oktatja ki Kist a morális beszéd határairól.) Ezen állítás képtelenségét példázza, hogy eszerint az olyan beszéd, mely nem náci, de ugyancsak megengedhetetlen, még belefér a morális beszéd kategóriájába. Hiszen volt példa bőven arra is, nem is olyan rég, hogy bizonyos társadalmi csoportok, osztályok, lásd: kulák, osztályellenség, klerikofasiszta, imperialista, cionista stb. kíméletlen kiirtására, a velük való szánalom nélküli leszámolásra uszítottak éveken, évtizedeken keresztül (vonatkozó irodalom például a Szabad Nép). Ez a fajta beszéd ugyancsak megengedhetetlen, sőt amorális, bár nem nevezném náci beszédnek. Furcsa az is, hogy a cigánysággal - amely mint tudjuk, szintén kollektív üldözésnek volt kitéve a náci megszállás időszakában, és ezért feltehetően az ő sebei sem hegedtek még be -, kapcsolatos rasszista beszédet, Kende „a mindennapi társadalmi együttélés problémái˝ közé utalja. Bence György filozófus pedig úgy véli, hogy nem ásná alá a tudomány szabadságát, „ha egy meghatározott tárgykörben betiltanák a legrosszabbfajta történelmi fércmunkák terjesztését˝. Úgy ítéli meg, hogy „ez nem túl nagy ár azért, hogy ne tegyük ki újabb lelki sérelmeknek a megsemmisítőtáborokat megjárt öregembereket, az elpusztultak rokonait, leszármazottait˝. Érdekes ezt Bencétől] olvasni. Személyes tapasztalataim alapján állítom, hogy ami- kor az ő (illetve az ő Kis Jánossal együtt írt) tudományos munkáit cenzúrázta a pártközpont illetékese, feltehetően azért, hogy ne tegye ki lelki sérülésnek azokat a sokat tapasztalt elvtársakat, akik eszméikért börtönt, internálótábort stb. is megjártak, és akiket az általa, illetve általuk megfogalmazott eretnek gondolatok esetleg sértettek volna, nem volt ilyen megértő.

Már a rendszerváltás első perceiben érezhető volt, hogy az értelmiség egy részének identitásválsága előtérbe állítja majd a ki a zsidó, ki az antiszemita? kérdéseket. Ma már elég világosan látszik, hogy a véleményformáló értelmiség egy militáns csoportja abban érdekelt, hogy ez a kérdés állandó jelleggel napirenden legyen, hogy ennek a törésvonalnak a mentén fogalmazódjanak meg a politikai elkötelezettségek. Erre két fő okuk van. Az egyik, hogy kicsúszott alóluk az az ideológiai talaj, mely eligazodni segítette őket a világban. Bizonytalanul mozognak, mert nincs már olyan mindent eldöntő tekintély, aki vagy ami világossá teszi, milyen határok között mozoghatnak. Nincsenek imperialisták és haladó erők, a munkásosztály nem uralkodik többé, és nem lehet pontosan tudni, mikor ki az agresszor. Az elmúlt több mint negyven évről, a létező szocializmus rendszeréről, közös múltunkról, jobbnak tartják nem beszélni, mert ki tudja, mit hoz (hozott is) a jövő. És mert legtöbbjük lelkiismerete nem tiszta. A kommunizmus bűnei helyett is a nácik és cinkosaik által elkövetett rémségekről beszélnek. Az antifasiszta, az antiszemitizmus elleni harc maradt az egyetlen biztos orientációs pont a számukra. Itt végre lehet tudni, ki a jó, ki a rossz. Ebben a harcban már különben is van tapasztalatuk, ezt a harcot már régen is vívták. Ezért van, hogy bűnöket csak az „antiszemita korszakokban˝, az átkos Horthy-korszakban, illetve a kisátkosban, az Antall-Boross-kormány időszaka alatt követtek el. A szocializmus építésével eltelt évtizedek alatt ezzel szemben, bár előfordultak hibák, tévedések és mulasztások, mégis alapvetően pozitív a mérleg. Ugyanez vonatkozik saját szerepükre is. A másik ok pedig, hogy fasiszta, náci vagy antiszemita veszélyt feltételezve, már nem is olyan kompromittáló összeállni azokkal, akikkel alig korábban (a Demokratikus Charta előtti időszakban) az volt, hiszen, itt és most, többről, másról van szó. Ezzel el is érkeztünk az egykor oly szalonképtelen szocialistákkal való összefogás és együttkormányzás mélyebb és egyben legitimáló okához, az antiszemitizmus elutasításához. A két kormányzó, antifasiszta párton kívül ugyanis - ebből az optikából nézve - a többi vagy nyíltan antiszemita, vagy „át vannak szőve diktatúraveszélyes tendenciákkal, így például antiszemitizmussal˝, ahogy Szabó Miklós magyarázta nemrég. Az akut antiszemita veszély miatt kívánatos tehát, hogy a zsidó kisebbséget, amely nem kérte, és valószínűleg nem is igényli, pozitívan diszkrimináló törvényekkel védjék. Márpedig szerintem a zsidó ugyanolyan ember, mint a többi. Nem illeti meg se több, se kevesebb jog, mint mást. A magyar zsidóságnak nincs szüksége arra, hogy más törvények vonatkozzanak rá, mint polgártársaira. Aki nem tartja a népirtás és kollektív üldözés minden megnyilvánulását megengedhetetlen és eléggé el nem ítélhető gonosz-tettnek, aki mentegetni, vagy tagadni próbálja, szalonképtelenné teszi magát minden jóérzésű ember előtt.

De más valakit szalonképtelennek tartani, érvelését, hazugságait, buta rágalmait elutasítani és legjobb tudásunk szerint cáfolni, mint eszmefuttatását közelebbről meg nem határozott műszavak alapján bűncselekménnyé nyilvánítani. Ma Magyarországon nincs olyan helyzet, ami zsidó polgártársaink pozitív diszkriminációját követelné meg. Az pedig nem lehet cél, hogy szolgai módon lemásoljuk azokat a tőlünk nyugatra, teljesen más társadalmi és politikai feltételek mellett hozott jogszabályokat, amelyek sok esetben ott is nélkülözik a közmegegyezést. Még csak néhány éve annak, hogy hazánkban újra megszűnt a cenzúra, törvény biztosítja a szólásszabadságot, a bíráskodás megszabadult a reá kapott aktuálpolitikai bilincsektől. Kis János logikus érveléssel bizonyította be, hogy ennek az agresszív közírói tábornak a felfogásával ellentétben, nincs és nem is lehet olyan közös mércét felállítani, mely úgy korlátozná a sértő és ártó szót, hogy ne sérüljön meg a demokratikus társadalom egyik legnagyobb kincse, a szólásszabadság. „Ha a magyar demokráciának árt valami - figyelmeztet Kis - az nem a szólás szabadsága, hanem az a hajlandóság, hogy a politikai értékeinkkel összeegyeztethetetlen beszéd ellen a szólásszabadság megkurtításával próbálunk védekezni.˝

Schmidt Mária
történész