Az új magyar szociáldemokrácia programja neoliberális szómágia baloldali köntösben

Eltelt tizenöt év. Magyarország ma szabad és igazságtalan.” Ezzel a rendkívül eredeti és mélyenszántó gondolattal nyitja, majd végig ezen a színvonalon folytatja az MSZP vitairata az új magyar szociáldemokrácia programját. Pedig igazi intellektuális izgalommal láttam hozzá a harmincegy oldal terjedelmű, az internetről letölthető anyag tanulmányozásához. Várakozásomat egyrészt a feladat komolysága, másrészt az anyagot jegyző nagynevű professzorok, értelmiségiek, elismert politikusok szellemi teljesítménye iránti őszinte érdeklődés indokolta. Egy tizenkilencedik századi ideológia huszonegyedik századivá adaptálását ígérte a fenti cím, ami igazi kihívást jelent az ideológusoknak. Különösen nehéz feladat ez egy olyan utódpárt számára, amelynek előde a magyar szociáldemokráciát bekebelezte, vezetőit bebörtönözte, emigrációba kényszerítette, tagjait, eszmeiségét üldözte. Utódpárttá alakulva mégis egykori ősellenfelének ideológiai köntösébe öltözve lépett be a demokratikus politikai pártok családjába. Egy olyan ideológiát választott magának, amely azzal az ígérettel vonzott milliókat majd másfél száz esztendőn keresztül, hogy egy minden tekintetben új társadalmi rendet hoz létre. A szocializmust. A szociáldemokrácia célja ugyanis mind ez idő alatt a szocialista társadalmi rend, a szocializmus megvalósítása volt. Egy olyan kizsákmányolásmentes társadalom létrehozása, amely az igazságosságon és az egyenlőségen alapul. A tizenkilencedik század végén létrejött szociáldemokrata pártok rövid idő alatt a munkásosztály tömegpártjaivá váltak, és a marxizmus alapján álltak. A marxi tanításoknak megfelelően azt tételezték, hogy a társadalmi osztálytagozódások fontosabbak a nemzeti kötelékeknél, és ezért a nemzeti kérdés fokozatosan veszít majd jelentőségéből. A huszadik század elején nagy kihívások érték a mozgalmat. Az első világháború bebizonyította, hogy a szociáldemokraták nemzetről vallott felfogása téves és tarthatatlan. A nemzeti érzés mindenhol felülírta az osztály-hovatartozásból eredő szolidaritást, és megmutatta, hogy a huszadik század a baloldal, a szociáldemokraták minden ellenkező várakozásával szemben elsősorban a nemzeti kérdésről szól majd.

Ezzel egy időben a szociáldemokraták családjából kiszakadt bolsevikok puccsal megszerezték a hatalmat Oroszországban. A világon és a történelemben először uralkodó osztállyá vált a munkásság, és megvalósulhatott a szocializmus. A második világháborús katonai győzelmek következtében Európa keleti és középső részére, így Magyarországra is kiterjesztették az új, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen és igazságosságon alapuló társadalmi rendet hirdető szocializmust. Ideológiai vonzerejük más kontinenseken is szerzett számukra híveket. A mai napig szocialista Kína, Észak-Korea és Kuba. A szocializmusban élők, így hazánk társadalma nem volt ugyan szabad, de állítólag – ők ezt mondták – igazságos és egyenlő volt. A szabadság hiányát az igazságos, vagyis egyenlő társadalom megvalósításának hirdetésével kompenzálták. Mindenki emlékszik még arra, milyen is volt az egyenlőség és igazságosság kora. A hiányt igazságosan szétosztották, a javakat megtartották maguknak. Voltak az egyenlők, ezek voltunk mi és az egyenlőbbek, ezek voltak ők, az elvtársak. A szocialista kísérlet Európában kudarcot vallott. A gazdaság összeomlott, a társadalom atomjaira hullt.

Az egykori állampárt utódpártja most újra igazságról és egyenlőségről beszél. Szögezzük le, hogy ahogy az élet, úgy a történelem sem az igazságról szól. Igazságos társadalom tehát nincs, soha sehol nem is volt és nem is lesz. Csak az utópiákban. Igazságosabbá talán tehetjük, és erre törekednünk érdemes, sőt kell is. Az egyenlő vagy legalábbis egyenlőnek nevezett társadalmat azonban már kipróbáltuk, és nem vált be. Életszerűbb, hatékonyabb és helyesebb tehát, ha erőfeszítéseink célja az egyenlőtlenségek mérsékelése.

A szocializmus mint a szociáldemokrácia távlati célja a huszadik század végére semmivé foszlott. Milyen jövőt képzel el helyette az új magyar szociáldemokrácia? Miért nem vizsgálja meg, hogy mi a szerepe egy hagyományosan munkásmozgalmi, szakszervezeti bázisú pártnak abban a világban, amelyben a nagyipari munkásosztály visszaszorult, a társadalom struktúrája átalakult, Marx tanai nem alkalmazhatók többé? Mit gondol a szociális ellátórendszerek jövőjéről az egyre fogyó és elöregedő társadalomban? Mi akadályozza meg ezeknek a kérdéseknek a feltevését?

Miért indít ehelyett Az új magyar szociáldemokrácia programja ezzel a kijelentéssel: a magyar „rendszerváltás korának egyik legfontosabb politikai eredménye az MSZP értékrendje és elfogadott szociáldemokrata értékvilága”, amely nemcsak „megkérdőjelezhetetlenül szociáldemokrata” program, de „új korszakot is nyit”? Az új magyar szociáldemokrácia programjának ez a szerénynek éppen nem mondható állítása több sebből vérzik. Először is: régen rossz lenne nekünk, ha a rendszerváltás korának politikai eredményeit az állampárt értékrendjének változásaival írhatnánk le. Másodszor: tudomásul kell vennünk, hogy az MSZP az állampárti diktatúrában ötvenhat óta létező és hatvannyolcban állandósult eszmei-ideológiai értékválság végterméke. Mégis vegyük komolyan, milyennek látják, illetve láttatják magukat, miben jelölik ki feladataikat, és milyen jövőt képzelnek el Magyarország számára a mi szocialistáink. A mi új szociáldemokratáink. Annál is inkább komolyan kell vennünk ezt az új alapvetést, mert a párt ügyeletes főideológusa, a történész, politikus Hiller István (kulturális miniszter, MSZP-alelnök) szerint ez a vitairat nemcsak „meghatározza a nemzet, illetve állam és a szociáldemokrácia viszonyát”, de egyben „új társadalompolitikára is javaslatot tesz”. Ezenfelül „megfogalmazza a környezettudatos gondolkodás [copyright Elek István] definícióját”, és „mindenekelőtt világos üzeneteket fogalmaz meg arról, mit gondol az MSZP az ország jövőjéről” (Magyar Hírlap, 2004. július 13.).

Hát nézzük.

Ideológiai árnyékbokszolás

Ez a program provinciális, lapos és semmitmondó. Akinek van türelme végigolvasni, az meggyőződhet róla, hogy közhelyeken és üres szólamokon kívül nincs semmi mondanivalójuk azokról a feladatokról, amelyek előtt a huszonegyedik század elején Magyarország, Európa és a világ áll. Nem tudjuk meg, milyen kihívásokra kell felkészülnünk, ha sikerrel akarjuk venni az előttünk álló akadályokat. Ez a program a diagnózis felállításáig sem jut el, terápiás javaslatokat tehát hiába is várnánk tőle. Szerzői szemmel láthatóan annyira sem vették komolyan a feladatukat, hogy legalább nyugati testvérpártjaik kiadványaiba belepillantsanak.

Megújulásra való képtelenségük leglátványosabb bizonyítéka, hogy még mindig a Fidesz befeketítésénél tartanak. A Fideszre, a jobboldalra való utalás több alkalommal is helyet kapott az új szociáldemokrácia önmeghatározásában, ami ékes bizonyítéka annak, hogy az írás készítői kizárólag a Fideszről vallott torzképükhöz képest határozzák meg saját identitásukat, amely ennek megfelelően eléggé körvonalazatlan marad. „A közép- és kelet-európai rendszerváltozások után Európában marginalizálódott a szélsőbaloldal: ma a kontinens egyetlen országában sincs olyan szélsőbaloldali mozgalom, amely a legitim politikai hatalom közelébe kerülhetne. Ugyanakkor Európa minden országának szembe kell néznie a hagyományos vagy új típusú radikális jobboldal előretörésével. Ez alól Magyarország sem kivétel… – állítják, majd így folytatják: – Magyarországon a jobboldal egy része mégis a radikális jobboldallal kacsint össze.” Nem igaz, hogy a szélsőbal marginalizálódott volna Európa középső tájain, hiszen az utóbbi időben mind a bolgár, mind a cseh kommunista párt jelentősen növelte támogatottságát, és a szlovák elnökválasztásról még nem is beszéltünk. A radikális jobboldal előretörésének jelzésénél a program készítői elmulasztják megemlíteni, hogy sikereiknek talán az is nyomatékot ad, hogy az USA-t, a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciáját minden idők egyik legmarkánsabban jobboldali kormányzata vezeti. Ugyanakkor a fenti állítással ellentétben Magyarországon a valóban radikálisnak nevezhető jobboldal szinte teljesen támogatottság nélkül maradt, amit az uniós parlamenti választások eredményei egyértelműen bizonyítottak. A program azt is leszögezi, hogy „a jobboldal az állampolgárt az állam alárendeltjének, az állam szolgájának tekinti. (…) A konzervatív állam kiskorúnak tartja az embert az önállóságra.” Én úgy emlékszem, hogy Magyarországon a baloldali diktatúra tekintette az állampolgárokat évtizedeken keresztül az állam alárendeltjeinek, szolgáinak. Kiskorúként kezelte, megfosztotta őket polgári szabadságjogaiktól, betiltotta politikai és civil szervezeteiket, és a szabad választás lehetőségét sem biztosította számukra.

„Az új magyar szociáldemokrácia fontos célja, hogy megteremtse és megszilárdítsa a jogbiztonságot, tudatosítsa a szerződések szentségét. Tartja magát a szokásjoghoz. Még akkor is, ha politikai ellenfeleink folyamatosan átlépik a határokat.”

Dicsérendő, hogy az új magyar szociáldemokrácia fontosnak tartja a jogbiztonság megszilárdítását. A megteremtéséről ugyan már lekésett, hiszen a rendszerváltoztatás lényege épp az alkotmányos jogállam megszületése volt. Megalkotása az egész magyar társadalom érdeme, közös sikere. Ami a jogállam határainak átlépését illeti, eddig inkább a posztkommunisták feszegették folyamatosan az alkotmányosság kereteit. Például Horn Gyula kormányfő és Vastagh Pál szocialista igazságügy-miniszter, akik a Bokros-csomag idején kijelentették, hogy őket nem érdekli az alkotmány. Például Bárándy Péter igazságügy-miniszter, aki már kilencszer kapott piros lapot az Alkotmánybíróságtól, mert sorra olyan törvényeket fogadtatott el a szociálliberális koalícióval, amelyek alkotmányellenesnek bizonyultak. Például Medgyessy Péter miniszterelnök, aki februári nagy ívű országértékelő beszédében egész alkotmányos berendezkedésünk átszabását helyezte kilátásba.

„Az új magyar szociáldemokrácia versenytársaira mint ellenfelekre s nem mint ellenségekre tekint. A politizálás legfőbb helyszínének az Országgyűlést és az Európai Parlamentet tartja. (…) A magyar politikának ismét az értékek és az elvek versenyévé kell válnia. Azzá, ami volt 1998 előtt.”

Alig telt el tizennégy év az első szabad választás óta, és a szocialisták, vagyis az új szocdemek máris hajlandók arra, hogy ne ellenségnek tekintsék politikai versenytársaikat. Ez biztató. Kíváncsi vagyok, hogy azok, akik öt–tíz év múlva veszik kézbe ezt a programot, vajon értik-e majd, miért tartják fontosnak a megújulás lázában égők, hogy politizálásuk színtereiről nyilatkozzanak. Azt sem biztos, hogy megértik: ha az új szocdemek szerint az 1998 előtti magyar politika végig az értékek és az elvek versenyéről szólt, miért volt szükség rendszerváltoztatásra? Miért kényszerült az MSZMP megválni a munkásoktól? Vagy ez az egész bekezdés valami egészen másra vonatkozik? Esetleg a Fideszre? Csak nem megint a Fidesszel foglalkozik Az új magyar szociáldemokrácia programja?

Karl Kautsky, a szociáldemokrácia egyik legfőbb teoretikusa már rávilágított, hogy az osztályharc elméletén iskolázottak hajlamosak arra, hogy a világot két egymással ellentétes, egymással harcoló tömbként fogják fel. Ilyenkor – írja – az egyik, a forradalmi az övék, a másik a reakciós. Az egyik, az övék, fent van, a másik lent. Az ilyen leegyszerűsített világkép birtokában gyermekjáték a történetírás, pofonegyszerű a társadalomtudomány.

Szánalmas és döbbenetes is egyben, hogy a huszonegyedik századnak szóló, újnak nevezett magyar szociáldemokrácia programjában újra és újra visszaköszön a fenti szemlélet. Ez a magyarázata annak, hogy az MSZP még a saját programjának szövegezésekor is állandóan az ellenfelével foglalkozik, vitatkozik. A párt prominenseiből álló szerzők ezért szerkesztették be a szövegbe azokat az unalomig ismételt vádpontokat, amelyekkel politikai ellenfeleiket támadják. Mikor lesz képes a posztkommunista elit végre saját magával foglalkozni? Saját értékeit, kötődéseit, céljait mérlegre tenni, elemezni és vállalni?

Amíg csak olyan kesergésre futja nekik, hogy „a magyar társadalom jó része még mindig nem hisz saját erejében”, miközben vezető politikusaik „merjünk kicsik lenni” mozgalmat indítanak, nehéz őket komolyan venni. Nehéz vitába szállni olyan kijelentésekkel, hogy „erős köztársaság nincs ott, ahol a létért folytatott küzdelem foglalja el a polgárok hétköznapjait”. Értem én, hogy a köztársaságot mint hívószót valahogy bele kell szőni a szövegbe, de éppen így, ilyen sután? Mégis melyek azok az erős köztársaságok, amelyekben a hétköznapok a létért való küzdelem nélkül folynak? Kicsit elmerengtem azon, vajon mit is jelenthet, hogy „a modern szociáldemokrácia gondoskodni kíván arról is, hogy a társadalom ereje a következő generáció szempontjából is maximális legyen”. Nekem a nemzőképesség maximálása jutott eszembe, ami a jelen demográfiai helyzetben igencsak kívánatos lenne. Bevallom, eddig nem gondoltam rá, hogy pont a modern szociáldemokrácia feladata lenne erről gondoskodni, de megfontolásra érdemesnek találom a felvetést.

Másról esik ugyan szó az alábbi eszmefuttatásban, de ez is fejtörést okozott: „A jelenre koncentráló piacfelfogás nincs tekintettel a távolabbi jövőre, nem kíván befektetni a jövőbe. Nem veszi figyelembe az esélyegyenlőségért folytatott küzdelmet sem.” Nem veszi, mert nem az a dolga. A jelenre koncentráló piacfelfogásnak az a dolga, hogy a jelenre koncentráljon, a távolabbi jövőre – közép- és hosszú távúra – pedig a közép- és hosszú távú befektetéssel és megtérüléssel foglalkozók koncentrálnak. De nekik sem dolguk az esélyegyenlőségért folytatott küzdelmet figyelembe venni. Annál inkább feladata lenne a politikának. Például az új magyar szociáldemokráciának, hogy az esélyegyenlőség irányában ható lépéseket, feladatokat meghatározza, kormányra jutva pedig meg is tegye őket.

Ehelyett megtudtam a programból, hogy „Magyarország kettészakadt. (…) Kettészakadt gazdasági értelemben, jóléti értelemben, sőt indokolatlan feszültségek is vannak: fiatalok és idősek, férfiak és nők között.” Hihetetlen és egyben lenyűgöző ez a szociológiai mélységeket is felvillantó megfigyelőképesség! Aki eddig nem tudta, most megtudhatja: vannak gazdagok és szegények, idősek és fiatalok, férfiak és nők. (Azt azért nem javasolnám, hogy a férfiak és nők között vibráló feszültséget megszüntessék, mert akkor aztán hiába próbál gondoskodni a szociáldemokrácia a következő generáció erejéről.)

„Ehhez hozzájön a politikai kettészakítás tudatos politikája. A jobboldal azt üzeni: két Magyarország létezik, amelyek közül csak az egyiknek van létjogosultsága.” Elkerülte volna az új szocdemek figyelmét, hogy a posztkommunisták egykori és jelenlegi miniszterelnöke alig egy hónappal ezelőtt nyilvánította ki, miszerint legszívesebben nem vinné magával az ország jobbik felét az Európai Unióba? Lehetséges hogy ezek az új szocdemek eddig nem ebben az országban éltek? Most sem itt élnek? A kérdés költőinek tűnik, de kénytelen vagyok feltenni. Mert ennek a programnak a készítői olyan mértékben tájékozatlanok ennek az országnak, Magyarországnak, hazánknak a viszonyait illetően, hogy az a legnagyobb aggodalmakra ad okot. Milyen politikai felelősséget képes vállalni egy olyan párt, amely egyáltalán nem ismeri azt az országot, azt a társadalmat, amelyben él, amelyet képviselni, sőt irányítani, vezetni akar? Az a politikai erő, amelyik 2004-ben azt írja a programjában, hogy „célja a család demokratizálása, mert a család évtizedek óta tartó válságát a konzervatív, avítt felfogás okozza, amely szerint a nő helye a konyhában van, s a férfi az úr a háznál”?!

Tisztelt Hiller úr, Gyurcsány úr, Krausz úr, Ripp úr és a többiek! Tessék már nekem elárulni, melyik család engedhette, engedheti meg magának, hogy a nőket a konyhában tartsa? Az önök édesanyjának nem kellett dolgoznia? Az enyémnek kellett, pedig három gyermeket nevelt. De gyermekként nem ismertem, sőt nem is hallottam olyan családról, ahol a nőnek ne kellett volna munkát vállalnia. Sőt olyat sem ismertem, ahol a férfi megengedhette volna magának, hogy csak egy állása legyen. Azt a pártot, amely ilyen állításokat enged meg magának egy olyan országban, ahol a nők szinte kivétel nélkül évtizedek óta munka mellett állnak helyt a gyermeknevelésben és a konyhában is, nem lehet komolyan venni. Ha kérhetem, ne akarják a nőket és az anyákat egyenjogúsítani, mert azon már régen túl vagyunk. Munkálkodjanak inkább azon, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a nők is mindenhol, feltéve, hogy van még olyan eset, ahol ezen a téren előfordul anomália.

Tessék mondani, kinek kell tudomásul vennie, „hogy a nemzet régen jelentette csak azoknak a közösségét, akik nemesek lévén politikai jogokkal rendelkeztek”? Politikus urak, önök szerint van még széles ez országban valaki önökön kívül, aki nincs tisztában azzal, hogy a nemesi címeket és előjogokat még az előző század közepén eltörölték?

Az is értelmetlen állítás, és ráadásul a közelmúlt tapasztalatainak is ellentmond, hogy „a baloldali politikai harcok eredményeképpen általános polgárjogot nyert a magánélethez való jog”. Vajon nem az egykori elődpárt kényszerítette a családtagokat, hogy egymás ellen valljanak, és börtönözte be azokat, akik ezt megtagadták? Vajon nem a baloldal csinált Ratkó-korszakot, szabta meg, hogy a fiúk milyen hosszúságú hajat hordhatnak, szólt bele a vallásgyakorlásba? – hogy csak találomra vessek fel néhány kérdést a magánélethez való jog általánossá tétele kapcsán. A nagyotmondásokat tetézi, hogy „a nemzet állampolgári kiteljesedése és bővülése a baloldali progressziónak köszönhető”. Szerény meglátásom szerint a nemzet, amennyiben állampolgár lenne, talán kiteljesedhetne mint állampolgár. Ha azonban nemzet, nem pedig állampolgár, csak nemzetként tud kiteljesedni. Ez a mondat kiváló alkalom arra, hogy leszögezzük: itt már nem csupán gondolati zavarosságról van szó, hanem a magyar nyelv alapfokú ismeretének súlyos hiányosságairól is.

Hívószavak, üzenetek

De nézzük meg, mit mond, milyen „világos üzeneteket fogalmaz meg” Az új magyar szociáldemokrácia programja a nemzetről, az állam szerepéről, uniós tagságunkról, a globalizációról, a kultúráról, a magyar társadalomról, a kisebbségekről, a munkanélküliségről.

Mindenekelőtt azt, hogy „a nemzeti keretbe való bezárkózás a sikertelen múlt, az európai uniós tagállam, együttműködő Magyarország a sikeres jövő”. Nemzeti múltunk sikertelen volt, a jövőnk azonban sikeres – állítják a szerzők. Én úgy érzem, több mint ezeréves múltunk sikertörténet. Megmaradtunk Európa közepén. Megőriztük államiságunkat, kultúránkat. Öntudatos, büszke és tehetséges nép vagyunk. A minket hosszabb-rövidebb ideig megszállva tartó nagyhatalmak mára mind elenyésztek. Az Oszmán, a Habsburg, a Német Birodalom, a Szovjetunió. Mi pedig szabad és demokratikus országként léptünk át a harmadik évezredbe, lettünk az Európai Unió tagja. Bizakodással tekintünk a jövőnk felé. És reméljük, hogy sikeresek leszünk. Biztosat nem tudunk, de tele vagyunk reménnyel. Ellentétben a szocdemekkel, az újakkal, mi nem hordjuk a zsebünkben a bölcsek kövét, ezért aztán nem tudunk biztosat állítani a jövőről. (Azonkívül, hogy eljön.)

„A kisebbségek Európa gyöngyszemei.” Írják egy lírai pillanatukban. Majd kijelentik: a kisebbségek jogainak és kulturális identitásuk megőrzése érdekében a pozitív diszkrimináció eszközéhez kívánnak nyúlni. Ez a program egyetlen olyan fejezete, amelyben határozottan állást foglalnak. Egy liberális elv mellett. A többi kong az ürességtől. Az oktatás szerepéről jellemzően egy szó sem esik. Nem tudjuk meg, mit gondolnak a privatizációról. Melyek azok a területek, ahol nem tartanák kívánatosnak a magánosítást az új szocdemek? Mit gondolnak arról, szükséges-e egyáltalán köztulajdonban tartani bármit, vagy pedig a teljes és korlátozás nélküli privatizáció liberális felfogását osztják? Milyen vízióval rendelkeznek a pénzközpontú világrend egyeduralmának korlátozására? Egyáltalán korlátozni kívánják? Milyen kitörési pályákat ajánlanak a zömükben orientációs problémákkal és elhelyezkedési nehézségekkel küszködő fiataloknak?

A fenti kérdésekre nincs válasz, ezzel szemben Európáról örökbecsű sorokat olvashatunk: „Európa elegáns ház. Aki dörömböl az ajtaján, az a küszöbig sem jut. (…) Bentről változtatunk, nem pedig kívülről ordibálunk. (…) Magyarország sikeres Európa-politikájának zálogát az alkalmazkodóképesség és az alakítóerő egységében látjuk. (…) Barátokat keresünk Európában, nem ellenségeket. Ezért az új szociáldemokrácia Európa-politikájának másik pillére az aktív, kezdeményező diplomácia.”

Minden szövegben előfordulnak gyengébb mondatok. De ebben a szövegben a gyenge, zavaros mondatok olyan túlsúlyban vannak, hogy itt már a semmitmondás is felüdülésként hat.

A legjobban megírt sorokat minden bizonnyal az Állami Autópálya-építő vállalat szponzorálta. Lehet, hogy ezt a szakaszt később használni kívánják majd valamelyik PR-kiadványukban? Ebből a részből kiderül az is, hogyan képzelik az új szocdemek az esélyteremtést. Naná, hogy infrastruktúra-fejlesztéssel. Naná, hogy autópálya-építéssel. Naná, hogy a magántőke bevonásával. Hiszen „az infrastruktúra fejlesztése nem más, mint befektetés a jövőbe. Ez alapozza meg a gazdaság általános növekedését és ezáltal a polgárok jóléti színvonalának [sic!] emelkedését.” Íme az új szocdem csodafegyver, amely általános gazdasági növekedést indukál, és megoldja a polgárok jóléti színvonalának (!) gondjait. Nyugodtan hátradőlhetnek tehát a kormányzó posztkommunisták, épüljenek az autópályák, és eljő a Kánaán!

Mindenképpen érdemes volt elkészíttetni ezt a programot. Ország-világ láthatja belőle, mire képes az új szociáldemokrácia, mekkora szellemi batyut cipel. Külön felhívom a figyelmet arra, amit a munkanélküliség felszámolásáról ír. Ezt:

„Munkahely, munkahely, munkahely!” Így, háromszor, a végén felkiáltójellel. Végül is a szociáldemokrácia mindig elsősorban a munkásosztály érdekeit tartotta szem előtt. Más párt bizonyára csak egyszer, legfeljebb kétszer írta volna le egymás után, hogy munkahely. Még az is lehet, hogy a felkiáltójelet sem teszi ki. Ez aztán a program. Nem lacafacáznak a lényegtelen részletekkel, mint az Európa-ház ajtaja előtt ordibálva toporgó Fidesz, amely képes volt könyvnyi anyagban részletezni azt a Széchenyi-tervet, amelynek jóvoltából hidak, fürdők, sportcsarnokok jöttek létre, városok főterei újultak meg. Munkahelyek teremtődtek.

Bizakodásra ad okot az is, hogy az új magyar szociáldemokrácia „differenciált társadalompolitikát” folytat majd, „mert a magyar társadalom nem alkot egyszínű egységet [sic!], és ezért mindenki számára meg kell találni a legmegfelelőbb megoldást”.

Az új szocdemek harcot hirdetnek a szegénység ellen, „magas színvonalon stabilizált, sokszínű, ám egységes középosztály megteremtését” ígérik, és van egy jó hírem is: „Nem tekintik ellenségeknek a jómódúakat, nem büntetik a vagyongyarapodást.”

Lássuk be, ez szép tőlük. Viszont „igazságosságot ajánlanak a vagyonosoknak, cserébe az önkirekesztés megszüntetését várva”. Még egy mondatot idemásolok szó szerint, hogy az egész világ lássa, miről is van szó:

„Az új szociáldemokráciának nagyobb társadalmi felelősségvállalás igényét fogalmazza meg, egyben méltó lehetőséget biztosítja a legvagyonosabbak számára, hogy példát mutassanak a társadalomnak: a siker megérdemli a jutalmat.” Nem, a hiba nem az én és nem is az ön készülékében van. Aki a fenti mondatot megfejti, helyet cserélhet a Bóbita bábegyüttessel. Vagy a szerzőkkel. Akik „előítéletmentes, partneri kezet nyújtanak (…), és nyugalmat biztosítanak a tehetőseknek”. És mit ajánlanak vajon a posztkommunista szocdemek igazságosság helyett a vagyontalanoknak? Bizonyára semmit, hiszen nekik még az sem jut eszükbe, hogy önkirekesztsék magukat. Elszoktunk már ettől a dialektikától. De most újra itt van.

Lehull az álarc

Fordítsuk újra komolyra a szót! A Garanciát a tehetőseknek című fejezet, amelyből az előbb idéztem, megérdemli, hogy húsz sorát elemezve elmerengjünk az új szociáldemokrácia nem is annyira újszerű természetén. Kezdjük mindjárt a címmel! Ki ad, illetve adhat, ajánl, illetve ajánlhat „garanciát” a tehetőseknek, és vajon miért van vagy lesz a tehetőseknek erre szükségük? Felhívom a vitairat szerzőinek figyelmét arra, hogy egy előbbi fejezetben ők maguk is a jogállamiság és a törvények előtti egyenlőség mellett törtek lándzsát. Ha Magyarország demokratikus jogállam, ha Magyarországon törvény előtti egyenlőség van, akkor milyen garanciát nyújthatnak, helyezhetnek kilátásba az új szocdemek a „tehetőseknek”? És miért pont nekik? Tisztázzuk. Aki jogszerűtlenül, vagyis törvénytelenül szerez vagy szerzett vagyont, aki nem fizet vagy nem fizetett tisztességesen adót, azt a jogszabályoknak megfelelően el kell marasztalni, meg kell büntetni. Aki azonban a szabad piacgazdaság lehetőségeivel élve törvényesen gyarapodott, adóját tisztességesen befizette, annak miért is volna szüksége garanciára? Nagyon nehéz lesz így kibújnia az MSZP-nek az utódpártiság béklyójából, ha még 2004-es megújulása közben is olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy „nem tekinti ellenségnek a jómódúakat, nem bünteti a vagyongyarapodást”. Figyeljünk a szóhasználatra: ellenség. Hogyan merülhet fel egyáltalán polgártársainkkal kapcsolatban az ellenség szó? És rögtön utána a büntetés?! (Lehet, hogy a 48 százalékos adókulcstervezettel már be is köszöntött az új szociáldemokrata politika?) Igaz, hogy az MSZP elődpártjai évtizedeken keresztül üldözték a jómódúakat. Vagyonukat elkobozták, életlehetőségeiket minimálisra korlátozták, kitelepítés, üldözés, megaláztatás várt rájuk. Ellenségnek tekintették, és büntették őket. De azt hittük, mindez már a múlt. Hogy már túl vagyunk rajta. Azt hittük, a szocialisták is túltették magukat rajta. Hiszen olyan lelkesen éltek a kapitalizmus kínálta lehetőségekkel. Oly szép számban váltak tehetőssé, vagyonossá. Most mégis oda jutottunk, hogy az új szocdemeknek „nyugalmat kell biztosítaniuk a tehetőseknek”?

Mindez felettébb elgondolkodtató. Sőt nyugtalanító. És a nyugtalanságot az sem enyhíti, hogy az új szocdemeknek a globalizációról is van mondanivalójuk. Az, hogy ami jó benne, azt szeretik, ami meg nem jó benne, azt nem szeretik. És egyenrangú partnernek tekintik a civil társadalmat. Ez is jó hír. Meg az is, hogy nem hívei a mindenható államnak. Azt vallják, az államnak nem az a feladata, hogy mindenhol ott legyen, csak az, hogy a fenntartható és biztonságos környezetet megteremtse. Nem jó hír viszont, hogy a tudás és a kultúra gondozását egyre kevésbé tekintik az állam feladatának. (Akkor mégis kinek a feladata lesz majd?) Egy szó, mint száz, kisebb, de hatékonyabb államot akarnak, olyat, amely átlátható és ügyfélbarát. Az „új szociáldemokrácia” első dolgozata végeredményben neoliberális programot sejtet, olyat, amelynek semmi köze nincs az európai „régi szociáldemokráciák” célkitűzéseihez. Ez az ügyfélbarát neoliberális program egy minden ízében legitimációs válsággal küszködő csoportosulás erőtlen és nyugtalanító próbálkozása tulajdon üressége és folyamatos szereptévesztése elfedésére. „Az állampolgár ügyfél – írják –, aki gyors és magas színvonalú kiszolgálást érdemel.” Akár egy gyorsbüfében. Mondjuk a McDonald’sban.

Ennél azért Magyarország többet érdemel.