Nyílt levél Bozóki András NKÖM-miniszter részére

Tisztelt Miniszter úr!

Láttam Önt nemrég, besötétített üvegű, kék lámpás szolgálati Audijában, ahogyan szirénázva, villogtatva a Real Madrid mérkőzésre „hajtatott”. És nem sokkal később a televízió képernyőjén, ahol – miután megmártózott a Megasztár-énekesek népszerűségének fényében –, arról nyilatkozott: sajnálja, hogy Kallós Zoltán Kossuth-díjas, Corvin-láncos néprajzkutató nem tudta áthidaló banki kölcsön igénybevételével megoldani a csángó gyermekek nyári nyaraltatását. Miniszter úr, nagyon remélem, hogy Erdélyben élő néprajztudósunk missziójának ez az arrogáns lesajnálása az Ön részéről nem a hatalmi pozícióban lévők sértett politikai visszavágása volt. Nagyon bízom abban, hogy cinikus mondata véletlen volt, és nem függ össze azzal a ténnyel, hogy Kallós Zoltán nem kívánta átvenni a jelenleg Ön által irányított Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által neki ítélt Csángó-díjat, mert szerinte „Magyarországon nincs meg a megfelelő akarat a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerének támogatására”.

Tisztelt Miniszter Úr!

Nekem az Ön Kallós Zoltánnak szánt megjegyzéséről Marie Antoinette szállóigévé vált mondása jutott eszembe – ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot. Azt bizonyára Ön is tudja, hogy Marie Antoinette szavait a politikai analfabetizmus és a teljes érzéketlenség metaforájaként őrizte meg a kultúrtörténet. Most Ön miniszterként azt üzente Kallós Zoltánnak Erdélybe: ha nincs pénz az árvíz sújtotta vidéken élő csángó gyerekek nyaraltatására, menjen Kallós úr a bankba, vegyen fel hitelt, aztán finanszírozza meg a dolgot.

Tisztelt Bozóki úr, ha ezt a megjegyzést egy civiltől, mondjuk egy politológustól hallom, akkor vitába szállok vele, vagy fölállok, és otthagyom a társaságát.

De Ön nem civil. Igaz, állítólag Ön éppen csak kivett egy év fizetés nélküli szabadságot régi munkahelyén, amíg lekeveri ezt a miniszterkedést, aztán tudj’ isten, mi lesz, legfeljebb visszamegy egyetemi tanárnak, és továbbra is ösztöndíjról ösztöndíjra utazgat, vendégtanítgat itt-ott, de szeretném figyelmeztetni arra, hogy állami hivatalt vállalni, miniszteri pozíciót betölteni mindenkor etikai döntést és felelősségvállalást is jelent.
Ön nem nyegléskedhet Marie Antoinette módjára az erdélyi szegény sorsú gyermekek rovására. Nem poénkodhat, ugyanis Ön – már csak korára való tekintettel se – nem egy éretlen yuppie, hanem Magyarország kulturális minisztere. És lehet, hogy ezzel újat mondok Önnek, de valójában kifejezetten az Ön kötelessége lenne az ilyen ügyeket fölkarolni és segíteni. Megjegyzése ezért volt visszatetsző és határtalanul cinikus. Mint ahogy önelégült és arrogáns volt az utóbbi napokban adott interjúiban is.

Miniszter úr!
A napokban kaptam meg levelét, melyben arról értesít, hogy úgy határozott, az Ön vezetése alatt álló Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nem folyósítja a Terror Háza Múzeum számára a költségvetései törvényben megszavazott és a minisztériummal kötött szerződésben garantált költségvetési támogatást. Egy kormányhatározatra hivatkozva Ön a júliustól esedékes, törvényesen járó összeg visszatartásáról intézkedett, ami a mi esetünkben, a számunkra az Országgyűlés által megítélt keretösszeg közel 20 százaléka. Azt is írja, hogy az elvont összeget 2006 januárjában fizeti majd ki az Ön irányítása alatt álló tárca. Mindez egyfajta engedményként értelmezhető, hiszen az Ön helyettes államtitkára által szignált ezt megelőző értesítés még közel 50 százalékos elvonásról, illetve visszatartásról értesített.

Engedje meg, hogy tisztelettel figyelmeztessem, a rendszerváltoztatás óta demokráciában élünk, a diktatúra megszűnt. A diktatúrában volt szokás az, hogy a jogszabályok, a jogkövető magatartás a hatalmat gyakorlókra nem volt érvényes. Csak a diktatúrában tehette meg az állam, hogy packázzon polgáraival, kétoldalú szerződéseket hatalmi helyzetével visszaélve egyoldalúan módosítani rendeljen, magát a jogszabályokon felülállónak tételezze. Mert most ez történik, és Ön ahelyett, hogy föllépne tárcája nevében a kultúra sorvasztása ellen, helyette bólogatva aszszisztál a jogkövető magatartás félresöpréséhez. Kompenzációként kiáltványokat írogat, amelyet senki nem vehet komolyan, hiszen Ön harc nélkül fölad olyan kulturális hadállásokat, amelyekért az Ön elődei keményen megküzdöttek.

Több mint másfél évtizede demokráciában, vagyis jogállamban élünk, a jogszabályok, tisztelt Miniszter úr, Önre és kormányára is kötelezőek. Ön jogvégzett ember, tudnia kell tehát, hogy amit tesz, jogszabályellenes, ezért magatartása felettébb etikátlan.

Miniszter úr,
Ön nyilatkozatában azt ígérte, hogy a visszatartott összegeket januárban kifizetik. De ki adhat az Ön szavának hitelt akkor, amikor Ön szerződésben vállalt kötelezettségeinek sem kíván eleget tenni? Azt is mondta, hogy: „Olyan ez, mint amikor az ember megtervezi, milyen karácsonyi ajándékokat vesz, de kiderül, csak januárban lesz rájuk pénz.” (Népszabadság: Januári karácsony, 2005. augusztus 18.) Tényleg azt hiszi, hogy a befizetett adókból visszajuttatott költségvetési pénzeket Ön egyfajta karácsonyi ajándékként osztogatja? Kénye-kedve szerint? Alig néhány hónapja miniszter, és már el sem tudja képzelni, hogy az emberek túlnyomó többsége hónapról hónapra él? Hogy fizetésük arra is alig elég, hogy alapvető szükségleteiket fedezze? Ön szerint hogy fogják átvészelni a kulturális intézményekben dolgozó jegyszedők, teremőrök, kutatók, művészek, oktatók, raktárosok, muzeológusok stb., akiknek számottevő megtakarításaik nincsenek, fizetés nélkül a következő hónapokat? Netán nekik is azt üzeni, mint Kallós Zoltánnak, hogy vegyenek föl bankhitelt? Maradva az Ön példájánál, miszerint a gyerek januárban is örülhet az mp3-lejátszónak: tényleg azt hiszi, hogy a kulturális intézményekben dolgozóknak, például a nyugdíj előtt álló, minimálbér körüli fizetésen lévő embereknek az a legnagyobb gondjuk, hogy két héttel később veszik-e meg az mp3-lejátszót?

Ön a Hírszerző című internetes portálon közzétett nyilatkozatában az alábbi kijelentésre ragadtatta magát:
„Médiaszempontból ugyanis nem ugyanaz, ha az Operának kell maradványt képeznie, mint ha a rabokat nem tudják tágasabb cellába költöztetni. Utóbbi éppolyan lényeges cél, ám a rabok nem rohannak rögtön a médiához, hogy bepanaszolják miniszterüket, szemben a kulturális szereplőkkel, akik mindig is jó érdekérvényesítők voltak.”

Miniszter úr,
Önt azért tartják Magyarország adófizető polgárai, hogy kulturális miniszterként a magyar kultúra érdekeit képviselje, védje. Ön civilként lehet azon az állásponton, hogy a jogerősen elítélt bűnözök rabtartási körülményeinek könynyítése ugyanolyan lényeges célnak tekintendő, mint a magyar kulturális intézmények működési feltételeinek biztosítása. Kulturális miniszterként azonban fenti kijelentésével Ön egyértelműen kinyilvánította, hogy lesújtó véleménynyel van a gondjaira bízott kultúráról, és hogy semmire sem becsüli a kulturális élet szereplőit, akiket még meg is vet azért, mert jobb érdekérvényesítők, mint a köztörvényes bűnözőik.

Mit is tehetnék hozzá mindehhez? Ön a nemzeti kultúrát (igen, tudom, hogy ez a jelző Önt mennyire idegesíti) legszívesebben rács mögött látná, ahol annak szereplői mozgás- és véleményszabadságuktól megfosztva, nem panaszkodhatnának Önre. Tudja, mi a legelképesztőbb? Az, ahogyan Ön az állampolgár és a kormányzat közötti viszonyról gondolkodik. Az a diktatúrában volt, kedves miniszter úr, amikor az állampolgár annyira ki volt szolgáltatva az állampárti hatalomgyakorlók kénye-kedvének, hogy érdeksérelme esetén nem volt más lehetősége a panaszkodásnál. Ilyenkor nem tehetett mást, nem voltak más eszközei, mint hogy „bepanaszolja a miniszterét”. De most demokráciában élünk. Nincs már olyan paternalista alárendelt viszony az állampolgár és a hatalmat gyakorlók között, amelyben egy regnáló miniszter „bepanaszolásnak” minősíthetné a vele, illetve politikájával szemben megfogalmazott kritikákat, tiltakozásokat. Ön politológiát oktat, nem középiskolai fokon a CEU-n, vagyis a Soros-egyetemen. Épp a napokban kapta meg egyetemi tanári kinevezését. Én mégis attól félek, hogy Ön nem tudja, mi a különbség demokrácia és diktatúra között.

Miniszter úr,
Önnek nem az lenne a feladata, hogy a kormány, és még csak nem is az, hogy a bebörtönözöttek érdekeit képviselje a kultúrával, a kulturális intézményekkel szemben, hanem ennek az ellenkezője: a kultúra, a kulturális intézmények érdekeit kellene képviselnie a többi tárcával, a kormánnyal, annak megszorító, fiskális politikájával szemben. Ha pedig a kultúra érdekeinek minden igyekezete ellenére sem tud érvényt szerezni, mondjon le, és adja vissza megbízatását. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy egy olyan országban, amelynek „hihetetlenül sikeres a gazdasága”, annyira, hogy ezt fizetett hirdetésekben tudatja mindenkivel a legilletékesebb, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, megszorító intézkedésekre, újabb, a kultúrát gúzsba kötő Bokros-csomag bevezetésére kerüljön sor. Ezekből a hirdetésekből honfitársaimmal együtt arról is értesültem, hogy minket irigyel Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország is. Gazdasági indoka tehát a dübörgő gazdasági teljesítményt produkáló Gyurcsány-kormány megszorítást elrendelő kormányhatározatának nem lehet. Annál kevésbé, hiszen a miniszterelnök maga is többször kinyilvánította, hogy nagy a jólét, és hogy nincs válság. Ha nem így lenne, kizárt, hogy hatszázezer dollár (!) vissza nem térítendő kölcsönt adott volna Vietnamnak, vagy hogy milliárdokat herdálna el öntömjénező hirdetésekre, felesleges sms-kampányokra és luxuskiadásokra.

Mindezek fényében, Miniszter úr, nem tudom az Ön tervezett intézkedéseit másként értelmezni, mint a magyar kultúra ellen indított frontális támadásnak. Az a pénz, amelyet Ön a kultúrától elvonni szándékozik, ellehetetleníti a kulturális intézmények működését, súlyos károkat okoz az ott folyó tudományos és kutatómunkáknak. Elapasztja az Ön iránt táplált bizalom maradékát is.

Miniszter úr,
1956-ban Magyarország világtörténelmet írt. Vérrel. Jövőre emlékezünk az 1956-os szabadságharc fél évszázados évfordulójára. Jó esélyünk lenne arra, hogy megmutassuk magunkat a világnak, felidézzük azt, hogy mi magyarok szabadságszerető és bátor nemzet vagyunk. Megint egyszer pozitív oldalunkról mutatkozhatnánk meg a nemzetközi közvélemény előtt. Megerősíthetnénk nemzeti identitásunkat, megélhetnénk öszszetartozásunkat. Naponta kapom én is, kollégáim is a világ szinte minden tájáról az e-maileket, telefonokat, amelyekben arról értesítenek, hogy milyen programokkal készülnek a világ számos pontján a magyar forradalom ötvenedik évfordulójának megünneplésére, és arról érdeklődnek, milyen tervekkel készülünk mi. Eddig elodáztam a válaszokat, mert röstelltem megírni, hogy nálunk még nem körvonalazódott az ünneppel kapcsolatban semmi, és hogy a Terror Háza Múzeum mindösszesen kétmillió forint támogatással számolhatott egy, a pesti srácokról készítendő kiállításra. Most azonban kénytelen leszek mindenkit arról értesíteni, hogy a posztkommunista magyar kormány a fenti célra nem kíván pénzt költeni. Noha a gazdaság, mint értesültünk róla, „dübörög”.

Miniszter úr, az az ország, amelyik saját kultúrájáról lemond, megszűnik nemzet lenni. Ön jelenleg ehhez nyújt segédkezet. Mire rádöbben, hogy mi lett volna a dolga, már késő lesz.

Sajnálom Önt.
Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója