A demokrácia erkölcsi állapotáról, avagy ki nézzen a nagy tükörbe

„Két szárnya van a magyar nemzetnek,
mellyel a magasba emelkedik.”
(Gróf Apponyi Albert)

Kis János meghatározó szereplője a magyar közéletnek. Az állampárti diktatúra utolsó évtizedeiben sokunknak mutatott példát civil kurázsiból. Jó néhányan tanultuk meg tőle, hogy a hatalommal szembe lehet, sőt szembe is kell helyezkednünk ahhoz, hogy megőrizhessük erkölcsi tartásunkat, hűek maradhassunk önmagunkhoz. Ő példázta a számunkra azt is, hogy a hivatalosságon, a pártállami kereteken kívül is van élet Magyarországon. És hogy a margón, illetve az azon kívüli létezés gyakran több méltóságot, elismerést nyújt, mint a diktatúra kínálta karrier, arról nem is beszélve, hogy szinte minden esetben szórakoztatóbb, érdekesebb és izgalmasabb életet jelent.

Ő volt az úgynevezett demokratikus ellenzék megkérdőjelezhetetlen vezére, ami azért is tűnt akkoriban olyan misztikusnak, mert a pártállam nyelvpolitikai gyakorlatának megfelelően a demokratikus ellenzék a legkevésbé sem volt demokratikusnak mondható. Tekintélyelvűen, a legszigorúbb alá- és fölérendeltségek szerint szerveződött: A-tól Z-ig szigorú rangsorba voltak besorolva a személyek. Nemcsak az volt megszabva, hogy ki kivel járhat össze, kinek ki mit visz és mit kap, ki mennyire fontos, hanem az is, hogy ki kit hívhat föl telefonon, és ki lépett át abba a felsőbb rendbe, akit már csak mások hívnak, és így tovább. Riasztó és szórakoztató volt, hogy még a könyvtári kávészünetek is rituális rend szerint zajlottak, a gondosan kiválasztottak jelenlétében. Ha demokratikusak nem is voltak tehát az ellenzékiek, teljesítményük egyaránt volt imponáló és egyben fontos is.

Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek nálunk is, mint szerte a világban, 1968 volt a meghatározó élménye. A mai napig nem értették meg, hogy egész tevékenységük, minden eredményük és sikerük ’68 ellenében, ’68 tagadásából jött létre, és azt sem, hogy egyúttal fölállítottak egy mércét is, de a lécet érdekes módon többször verték le a rendszerváltozás után, mint előtte.

A bipoláris világ mindkét felén a hosszú távú változatlanságra, az erőviszonyok állandósulására kellett berendezkedni. A Kis János által vezetett csoport az adódó lehetőségeket kihasználva, illetve részben maga által teremtve a kommunista diktatúra összeomlásának idejére a magyar politikai élet meghatározó szereplőjévé vált. A demokratikus ellenzék először a Szabad Kezdeményezések Hálózatába tömörítette azok egy részét, akik a rendszerváltoztatás mellett sorakoztak fel, majd Szabad Demokraták Szövetsége néven párttá alakult. Ennek a pártnak első elnöke és ezzel a születendő magyar demokrácia egyik alapító atyja, játékszabályainak egyik megalkotója Kis János lett. Sokáig – sokak számára máig – megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált. Elismerték tudását, tájékozottságát, tisztelték puritán, elvszerű magatartását, erkölcsi tartását. Mindezekért én is igen nagyra tartom.

A minap a Beszélő interjút jelentetett meg vele (2004. június), amelyben arról gondolkozik kérdezőivel együtt, mi az erkölcs szerepe a politikában, milyen eredőkre vezethetők vissza a demokratikus magyar társadalom súlyos morális problémái. Ebben a beszélgetésben megismerhetjük Kis elemzését a magyar politikai élet jobboldaláról, baloldaláról – mindeközben elég sajátos módon volt pártjáról, a liberálisokról alig-alig tesz említést –, a megosztottság okairól, gyökereiről.

Kis mindjárt az interjú elején leszögezi: „Magyarország eddigi története során soha nem jutott el a modern liberális demokráciáig és a kapitalista piacgazdaságig, a rendszerváltás előtti szűk évszázadot a szovjet típusú, pártállami rendszerben töltötte el, azelőtt pedig egy félfeudális, tekintélyelvű rendszerben élt.” Szomorú, hogy Kis János még 2004-ben is így, az ötvenes–hatvanas évek történelemszemléletének megfelelő vulgármarxista sematizmus szemüvegén át látja a magyar történelmet. Egyszerűen nem felel meg a történelmi tényeknek egyik állítása sem. Igenis prosperáló, szabadversenyes kapitalizmus, vagyis piacgazdaság működött Magyarországon 1867-től a kommunista diktatúra berendezkedéséig, mint ahogy vitán felül áll az is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka alatt országunk modern, liberális demokrácia volt. Tény az is, hogy a két háború között is parlamentáris demokrácia volt Magyarországon, ahol egészen az ország náci megszállásáig biztosítva voltak az ellenzék jogai, valamint a szólás-, a sajtó- és gondolatszabadság. Jó lenne tudni, mennyivel volt a Horthy-korszak Magyarországa „félfeudálisabb”, mint például Anglia a maga nagybirtokrendszerével, zárt, arisztokratikus világával, gyarmattartó, rasszista elitjével, hogy csak néhány szempontot említsek. És akkor a fekete amerikaiak állampolgári jogegyenlőségét nem ismerő USA-ról még nem is ejtettünk szót. Mindezek fényében megalapozatlan Kis azon állítása, hogy még a fogalmak és a szavak is hiányoznak, amelyekkel a politikáról, illetve a társadalomról vitatkozhatnánk.

Nem a nyelv a ludas abban, hogy elbeszélünk egymás mellett, hanem például az a szélsőségesen elfogult és dogmatikus gondolkodásmód, amely Kis Jánosnak is sajátja. Kis azt is állítja, hogy bár a magyar társadalom túlnyomó része elfogadta a többpárti demokráciát, a kapitalista gazdaságra való áttérést csak kevéssé lelkesen vette tudomásul. Erre nem így emlékszem: sőt egyértelmű, hogy a négy évtizedes szegénységbe taszítottság után a magyar társadalom meghatározó része elsősorban a kapitalista gazdaság által teremtett jólét mellett voksolt. Az emberek többsége számára a rendszerváltozás a Trabant-világ ellenében a fogyasztói társadalom által kínált javak elérhető közelségbe kerülését jelentette. Nem féltek a szocializmus kimúlásától, mert jobban értették, mint a politikai elit, az akkori reformkommunisták és a velük, illetve a későbbi liberálisokkal szövetséges véleményformálók feltételezték, hogy a kommunista diktatúra gazdasága jó ideje összeomlott. Amit nehezen vettek tudomásul, az nem a kapitalizmus volt, hanem az, hogy valódi lehetőségek jószerével csak a nómenklatúra tagjai és a köreikhez tartozók előtt nyíltak meg.
Egyetértek Kisnek azzal a megállapításával, amely szerint a magyar politikai közéletből hiányzik a nélkülözhetetlen biztonságérzet. Ennek gyökereit részben ugyanott vélem felfedezni, a jobboldalon, ahol Kis, de én súlyos problémákat látok a posztkommunista oldalon is. Azonban a bizonytalanság eredőjét mindenekelőtt ott látom, ahová Kis egy kósza tekintetet sem vetett: Trianonnál. A súlyosan igazságtalan és megalázó béke máig feldolgozatlan, mert alig feldolgozható teher, amely alapvetően meghatározta és ma is behatárolja egész nemzeti közösségünk életét.

Trianon a legfőbb oka a magyar nemzet biztonságérzeti deficitjének. Nemcsak az elparancsolt területek, a szétszakított családok és az utódállamokba kényszerített magyar kisebbségek kiszolgáltatott helyzete miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert olyan kisállami létbe kényszerültünk, ami végzetesen behatárolta, behatárolja politikai mozgásterünket, kiszolgáltatta és kiszolgáltatja nemzetünket a nagyhatalmak kényének-kedvének. Olyan történelmi tragédiákat kellett elszenvednünk a huszadik században egymás után többször is, amelyek során végzetesen meggyengült a magyar társadalom összetartó ereje, megrendült az egymás iránt érzett bizalom. Ezt tetézte be a kommunista diktatúrában eltöltött majdnem fél évszázad, amelynek eredménye – a hatalmon lévők tudatos politikai céljainak megfelelőn – egy szinte teljesen depolitizált és atomjaira bomlasztott magyar társadalom lett. Jellemző Kis történelemlátására, hogy cikkében egyszer sem utal Trianonra. Úgy tesz, mintha a magyar posztkommunisták számára létezhetne a modern magyar történelemnek más, ettől eltérő sarokpontja.
*

Kis szerint az új magyar jobboldal „az egykori középosztályból eredezteti magát, abból, amelyet a két világháború között keresztény középosztálynak neveztek. Ezt a középosztályt lelkileg – és kezdetben egzisztenciális értelemben is – megnyomorította a kommunista államhatalom. Megalázták és mimikrire kényszerítették. (…) Az ötvenes években kitelepítés, származás szerinti diszkrimináció sújtotta a tagjait. (…) Különállásukat később is takargatni kellett. És ez végtelenül megalázó volt (…) a hatvanas évek konszolidációja után még mindig nagyon féltek (…) erős indulatokat tápláltak magukban azokkal szemben, akikkel meg kellett alkudniuk, ha érvényesülni akartak, és akiktől aránytalan mértékben kellett félni.”

A fenti diagnózissal alapvetően egyetértek. Bár nem hiszem, hogy az új magyar jobboldal az egykori középosztályból eredeztetné magát. Az egykori középosztály – ezt Kis is nagyon jól tudja – oly mértékben szét lett verve, hogy eredeztetésről aligha, inkább egy tudatos, gesztusértékű hagyományvállalásról beszélhetünk. A magyar jobboldal éppen azért erős, és éppen azért tud tovább erősödni, mert föl tudja szívni azokat az első generációs, zömében vidéki, feltörekvő és diktatúraellenes csoportokat is, amelyek ma sokkal inkább dominálják, mint az egykori középosztály. Azok, akik a szabad versenyben érdekeltek a politikában, az értelmiségi, a tudományos, a művészeti pályákon, az üzleti életben, a média világában és az összes többi területen, ahol a posztkommunisták – értsd: a volt állampárt és a velük szövetséges, egykori demokratikus ellenzékhez tartozók – a pártállam idején betöltött pozícióik megtartásáért folytatnak késhegyig menő harcot. Könnyű tehát belátni, hogy az állampárti diktatúrában megszerzett több évtizedes előnyök konzerválásában érdekelt posztkommunista táborral szemben az új magyar jobboldal a társadalmi mobilitást és ezzel együtt a generációváltást, vagyis a megújulást képviseli. Kár, hogy ezt a szempontot Kis figyelmen kívül hagyja, mint ahogy megkerüli azt a kérdést is, milyen szerepet játszott és játszik egykori pártja, az SZDSZ a rendszerváltoztatás utáni politikai élet erkölcsi válságának elmélyítésében.

Kis szerint 1989-ben a „magyar úri középosztály” „nem nézett szembe történelmi és ideológiai örökségével”, mert, írja, „lelki védekezésbe szorultak”. Magyarázatra szorul, hogy Kis János miért azonosította és azonosítja még ma is a rendszerváltó MDF-et, amely egy népi ihletésű, harmadikutas hagyományokhoz kötődő, döntően plebejus mozgalom volt, az „úri középosztállyal”. Kiben látta az „úri középosztályt”? Csoóriban? Csengeyben? Lezsákban? Antall Józsefre kétségkívül illik a fenti meghatározás. Igen, Antall a magyar középosztály, ha tetszik, az „úri” képviselője volt, de mindenesetre a legjobb hagyományait testesítette meg, olyan ideológiai és történelmi örökséget, amelyet lehet és kell is vállalni.

Komolyan gondolja Kis, hogy a pártállami rendszer összeomlása pillanatában a magyar jobboldalnak saját történelmi és ideológiai öröksége boncolgatásába kellett volna merülnie? Komolyan gondolja Kis János, hogy ezzel kellett volna kezdeni a rendszer átalakítását? Nem a diktatúra fenntartóiból, működtetőiből és irányítóiból hirtelen demokratává és szociáldemokratává vedlett posztkommunisták múltjával kellett és illett volna inkább foglalkozni? A szembenézésderbiben valóban a tönkretett, kitelepített, megnyomorított – hovatovább nem létező – magyar középosztálynak kellett volna lihegve rohannia a nagy tükör felé? Nem inkább a diktatúra elnyomó apparátusának működtetői szorultak volna arra, hogy múltjuk tükrében egy kicsit szerényebben mérjék föl lehetőségeiket a jelen politikai életében? Nem nekik kellett volna-e elsősorban szembenézniük ideológiai és történelmi örökségükkel, bűneikkel, mulasztásaikkal, tévedéseikkel, hibáikkal? Ráadásul az ő szembesülésük az egészen közeli múlt miatt az egyéni felelősség keretein belül maradt volna, nem pedig, mint a jobboldalnál, a történelmi elődök, apák, felmenők tetteire vonatkozott volna.

No és mennyiben inspirálta a posztkommunistákat a múlttal való szembenézésre a liberális agytröszt? S vajon a magát liberálisnak, demokratikus ellenzéknek nevező, a rendszerváltoztatáskor kulcspozícióba került SZDSZ-nek mikor kell szembenéznie azzal, hogy két évvel a diktatúra összeomlása után legitimálta a pártállam működtetőit? A hat évtizede szétvert középosztály önanalízise nincs rendben, de a legutóbbi másfél évtized alatt visszaszivárgó, a fejlődésünket gátoló nómenklatúra új térnyerése rendben van? Mit tett érte Kis János rendszerváltó pártja, hogy mindez ne így legyen? Demokratikus Chartát szervezett, ahol együtt lihegett a volt munkásőrökkel és a Münnich Ferenc Társasággal. Ideológiai egységfrontba tömörült a status quo konzerválásában érdekelt pozíciókonzervatív erőkkel a demokratikus választásokon nyertes, demokratikus jobboldallal szemben. A legalpáribb, marxista, osztályharcos tradícióknak megfelelően azt tételezte, hogy antifasiszta összefogásra van szükség a fasisztává minősített kormányzó jobboldallal szemben. Miért borult össze az SZDSZ életre-halálra a szocialistákkal? Miért gondolja Kis János, hogy az SZDSZ-be tömörült úgynevezett liberálisoknak nem kellett volna vagy esetleg nem kellene most szembenézniük történelmi és ideológiai örökségükkel, nómenklatúrás származásukkal, baloldali gyökereikkel? Sokan voltak és vannak még ma is közöttük, akiknek a személyes felelőssége is vizsgálható, illetve vizsgálandó lenne, hiszen egyikük-másikuk a diktatúra legkeményebb tombolásakor igencsak szégyenteljes cselekedetekben vett részt.

Kis a magyar politikai élet polarizáltságát arra a tényre vezeti vissza, hogy értelmezése szerint a jobboldal úgy érzi, ő képviseli a magyar nemzetet – a másik oldalról pedig azt tartja, hogy az valamiképpen kívül van a nemzeten, vagyis „idegenszerű”. Erre az egyszerű, hogy ne mondjam, ősi képletre van egy ugyanilyen egyszerű felelet: a baloldal pedig úgy viselkedik, mintha egyedül ő képviselné az európaiságot, a másik oldalról pedig azt tételezi, hogy „mucsai”. De folytathatnám más párosítással is. A jobboldal úgy érzi, hogy őt a posztkommunista oldal antiszemitának és fasisztának látja vagy pontosabban láttatja, a szocialisták pedig úgy, hogy őket kommunistának.

Szögezzük le, hogy a jobboldalon nincsenek fasiszták. A második világháborúban a fasiszta és nemzetiszocialista ideológia, ezek hívei és támogatói történelmi vereséget szenvedtek. Vezetőiket súlyosan megbüntették, mozgalmukat betiltották, utánpótlásuk nincs. Antiszemiták azonban vannak. De az is közhely, hogy nemcsak nálunk, hanem mindenhol, minden országban, és nemcsak a jobboldalon, hanem minden pártban, vagyis mindkét oldalon. Ami ezzel szemben a kommunistákat illeti: vezetőik, támogatóik és aktivistáik szép számban élnek még közöttünk. Köztük olyanok is, akik főbenjáró bűntettekben, gyilkosságokban, kínzásokban, illetve más köztörvényes bűncselekményekben lennének elmarasztalhatók. Nem kerülhető meg tehát az a történelmi felelősség, amely személy szerint Kis Jánost és a nevével fémjelzett pártot terheli a kommunista bűnök bagatellizálásában, a bűnösök megbüntetésének megakadályozásában, erkölcsi ellehetetlenítésük meggátolásában. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy az egykori ellenzék egyik emblematikus alakja, Demszky Gábor a 2004-es választási kampányban annak a Schmitt Pálnak a múltját kritizálta, aki élsportolóként, majd másodosztályú sportvezetőként – mindvégig pártonkívüliként – futott be karriert a pártállam időszakában. Fel sem tűnt neki, hogy közben koalíciós partnerével, azzal a Kovács Lászlóval kacsint össze, aki a kérdéses időben a hatalom központjából, a pártközpontból irányítgatta a pártállami rendszert. A kampánycsend előtti utolsó vita fárasztó unalmába döbbenetesen hasított bele az a jelenet, ahol a pártállam egykori fura ura és a diktatúra ellen lázadó volt ellenzéki együtt leli meg a fideszes Schmitt Pálban a diktatúráért felelőssé tehető és meg is nevesíthető személyt, azt, akinek, mint Demszkytől megtudtuk, „kacskaringós az életrajza”. Érdekes felvetés. De nem lehet nem érteni. Arra történik kísérlet Magyarországon a liberálisok hathatós támogatásával (lásd még a Mécs-bizottság áldásos tevékenységét) most már majd másfél évtizede, hogy a diktatúra minden szennyesét, mocskát a jobboldalra fröcsköljék. Szó se essék az ÁVO-ról, a Szabad Nép elkötelezett vértollnokairól, a pufajkásokról, a sortüzekről, az állambiztonsági tisztekről, a párttitkárokról, az agitációért és propagandáért felelősökről, az egykori cenzorokról stb. Ők mára mind elkötelezett demokratákká váltak, az erről kiállított tanúsítványokra maguk az egykori ellenzékiek ütötték rá a mentesítő pecsétet. Pártállami maradványaiktól, diktatúrás szemléletüktől ugyanakkor nem tudnak megszabadulni azok, akik egykor pártonkívüliek maradtak, csendben tűrtek, azok, akiket megzsaroltak, becsaptak, tönkretettek. Ők nem lehetnek demokraták, mert nem a posztkommunistákat támogatják. Igen, tisztelt Kis János, baj van a magyar demokrácia erkölcsi állapotával. Én is így látom.

Kis is látja, hogy az utódpárt hovatovább a diktatúra megdöntését is saját érdemeként próbálja meg „eladni”.
„A szocialisták legszívesebben azt mondanák, hogy a rendszerváltás a kádári konszolidáció egyenes folytatása. (…) Nem akarnak tudni róla, hogy az elnyomó apparátusok a nyolcvanas évek végéig működtek, rengeteg embert tettek tönkre és nyomorítottak meg.”
De Kis és társai tudnak róla. Saját bőrükön is megtapasztalták kegyetlen és embertelen működésüket. Akkor miért hunytak és hunynak szemet felette?
Nyilvánvaló, hogy azért van a magyar társadalom értékválságban, mert kettős mérce érvényesül a múlt megítélésében, és ez természetesen kihat a jelenre is.

Kis, amikor azzal szembesült, hogy az SZDSZ számára vállalható az együtt kormányzás a miniszterelnök D–209-es fedőnevű, szigorúan titkos állományú állambiztonsági tisztként való lelepleződése után, otthagyta pártját, amelyet ő hozott létre, és amelynek első elnöke volt. Pártja azonban némi fékcsikorgás után, szellemi vezére nélkül is rendületlenül halad tovább azon az úton, amelyen Kis elindította.

Pedig nem volt törvényszerű, hogy a szabad demokraták az utódpárt mellé álljanak. Nem volt eleve elrendelve, hogy számukra kívánatosabb partner legyen egy volt szigorúan titkos állományú tiszt meg egy pufajkás meg a pártközpont összes volt tisztségviselője, mint azok, akik a diktatúrával szemben határozták meg magukat. Létezhetett volna az SZDSZ számára egy másik forgatókönyv is, amelynek több köze lett volna ahhoz a valamikori társasághoz, amelynek tagjai ma demokratikus ellenzékként emlékeznek egykori önmagukra.

Mi döntötte el útjukat? Mi maradt belőlük? Azt hittük róluk, ha szabadság lesz, megmarad kérlelhetetlen diktatúraellenességük, és majd eltűnik köreikből a hierarchia. Ki gondolta volna, hogy fordítva lesz?!

„Az SZDSZ csupa szorongás volt – magyarázza Kis –, ha távozik Medgyessy, jön Orbán. (…) Úgy látom – mondja –, az eddigi mélypont az 1998–2002 közötti parlamenti ciklus volt… Mind a jobboldalon, mind a baloldalon romlik a demokratikus teljesítmény. Nem azt kell nézni, hogy a Medgyessy-kormány kevesebb kárt tett-e a liberális demokráciában, mint az Orbán-kormány – szerintem kevesebbet –, hanem azt, hogy legalább arra a szintre visszavitte-e az országot, ahol a Horn-kormány idején volt. Nem vitte vissza, a trend hanyatló.”

Vagyis Orbán Viktor annyi kárt tett a demokráciában – legalábbis Kis és a liberálisok szerint –, hogy a demokrácia iránt mélyen elkötelezett liberálisok még erkölcsi fenntartásaikon is hajlandók voltak felülemelkedni annak érdekében, hogy visszatérését megakadályozzák. (Külön lefegyverző a demokratikus teljesítmény pontozása, amely szerint Horn vezet, utána jön Medgyessy, majd természetesen legutoljára Orbán.) Valószínűleg ez lehetett a magyarázata annak is, hogy mindössze négy évvel a kommunista diktatúra összeomlása után koalícióra léptek a választásokon abszolút többséget kapott utódpárttal, amelynek az élén egy egykori karhatalmista állt. Ha mégsem ez lenne az indok, hiszen akkortájt Orbán Viktor a Fidesz súlyos választási kudarca után a parlament legkisebb frakciójában ült, akkor érdemes talán más okokat keresni.

Amikor 1987-ben a Beszélő címlapján megláttam a hatalmas betűkkel szedett szöveget: „Kádárnak mennie kell!”, ahelyett hogy örültem volna, hogy ez a nyilvánvaló óhaj végre kimondatott, kinyomtattatott, nagyon csalódottá váltam. Nem tudtam azonosulni ezzel a céllal, mert nekem a többiekkel is bajom volt. Az egész rendszerrel volt bajom úgy, ahogy volt. Most, több mint másfél évtized múltán azonban már jól látszik, hogy ez a jelszó fejezte ki a legtömörebben az egykori demokratikusnak nevezett ellenzékiek, a jövendő liberálisok igazi rendszerváltó programját. Menjen Kádár – a többiekkel majd elleszünk. Ezért hozták ki a volt kommunistákat olyan semmi perc alatt a karanténból, ezért követtek el mindent, hogy megteremtsék azt a közös identitást, amelynek alapján együttműködésüket igazolni tudták. Ezért találták ki a szélsőjobboldali, fasiszta veszélyt, hogy antifasiszta harcban egyesülhessenek egykori verőlegényeikkel, az utódpárttal, abban a biztos tudatban, hogy az általuk mélyen lenézett szocik (kiket nem néznek le ők?) úgyis azt teszik majd, amit ők, az okosak, a rátermettek akarnak. Számításuk nem egészen úgy jött be, ahogy elképzelték, de jobboldali versenytársaikat sikerült szinte teljesen diszkreditálniuk, sokukon olyan sebet ejteniük, hogy egyszer s mindenkorra visszavonuljanak a közpolitikától. A liberálisok azonban nem számoltak sem politikai szövetségesük szívós ravaszságával, amelynek eredményeként politikailag meggyengülve kerültek ki a közös nászágyból, sem a választópolgárok ép erkölcsi érzékével, amely nem kívánta büntetlenül hagyni az SZDSZ ilyen mértékű árulását.

Az SZDSZ elvesztette eredeti, rendszerváltó identitását, végérvényesen kispárttá, rétegpárttá vált. Eközben a Fidesz, Orbán Viktor vezetésével, rendszerváltoztató hagyományaihoz hűen megszervezte a széttöredezett jobboldalt, annak motorjává vált, és élére állt. Mindez olyan kihívást jelentett az SZDSZ számára, amellyel láthatóan nem tudott és nem tud megbirkózni.

Orbán és csapata a Kádár-rendszer hanyatló időszakában került be az egyetemekre, és szerzett diplomát, tanult nyelveket, járta be a világot. A pártállami rendszerben nem kompromittálódtak, magukat a kezdetektől fogva annak ellenzékeként határozták meg. Orbán Viktor mondta a legfontosabb, legemlékezetesebb beszédet Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, 1989. június 16-án, ahol Közép-Európában először követelte a legszélesebb nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások megtartását. Annak ellenére, hogy beszédéért Kis János, az éppen Budapesten tartózkodó Adam Michnik, illetve Mark Palmer, az USA budapesti nagykövete is megfeddte, ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán mérte fel helyesen a történelmi helyzetet, nem pedig bírálói. Orbán ezzel a kiállásával lépett be a politikai porondra, és vívott ki vezető helyet magának a magyar közéletben.

Az SZDSZ, amikor az utódpártot választotta, egyben át is engedte a nem kommunista oldal képviseletét a fiatal demokratáknak. Ez az SZDSZ részéről olyan hiba volt, amelyet soha nem bocsátott meg – a Fidesznek. Utólag hiteltelenné tette egész ellenzéki múltját, deheroizálta saját történetét. Hogy egészen kíméletlenül fogalmazzak: felzabálta saját eredetmítoszát. Nem maradt számára más út, mint az egyre jobban kiürülő antifasiszta harc továbberőltetése, és emellett, ezzel párhuzamosan Orbán és a Fidesz démonizálása. Ebben megint jól együtt tudott működni a pozíciókonzervatív tábor minden tagjával, hiszen az 1998-ban kormányra került Orbán nem odázhatta el, hogy a posztkommunista erők által elfoglalt állások egy részét a jobboldal számára megszerezze, illetve velük párhuzamosan saját területeket fedjen le. Ennek eredményeként jelentős generációváltásra is sor került. Mindez éles ellenállást és fékezhetetlen dühöt váltott ki vele szemben a posztkommunista oldalon. Azt még valahogy elviselték volna, hogy a jobbközép Orbán Viktorral az élén kormányra került, ha a hatalmat továbbra is minden területen ők birtokolhatták volna ugyanúgy, mint addig, és nem kényszerültek volna átengedni néhány fontosabb hídfőállást. Amikor azonban kiderült, hogy ez az elvárásuk, ez a feltételük nem teljesülhet, a régi fegyverhez nyúltak. Egyik napról a másikra kiderült – pontosabban villámsebességgel kiderítették –, hogy Orbán és a Fidesz is antiszemita, sőt fasiszta, és hirtelen megint akuttá vált a szélsőjobboldali veszély. Ezt még tetézte, hogy Orbán úgymond diktatúrára, sőt királyságra tört, veszélyeztette a szabadságjogokat, a demokráciát. Kis János szavaival: kárt tett a liberális demokráciában.

Röviden összefoglalom, hogy ez miben is merült ki szerintük: a parlament háromhetenkénti ülésezésében. Merthogy más nem maradt azokból a vádpontokból, amelyeket az akkor ellenzékben lévő posztkommunisták súlyos demokratikus deficitként ostoroztak.

Kis ebben az interjúban a demokratikus váltógazdálkodás működéséhez szükséges elveket is ismerteti. Ferrero A hatalom (XX. Század Intézet, 2001) című könyvében világosan meghatározza, hogy mik a legitimitás elengedhetetlenül szükséges feltételei egy demokráciában. Először is az, hogy a választók szabadon kifejezhessék akaratukat. Másodszor, hogy a többség, amely kormányt alakít, valóban többség legyen. Vagyis csalás, machináció nélkül, jól láthatóan, mindenki számára nyilvánvaló nyertese legyen a választásoknak. Ha ez így van, akkor a többség legitimen kormányozhat, úgy, hogy közben biztosítja a kisebbségben maradtak jogait, ellenzékének mozgásterét.

A 2002-es választások nyomán kormányra kerülők a fenti alapszabályok mindegyikét megsértették. Először: eltitkolták listavezetőjük múltját, és ezzel megtévesztették a választókat. Másodszor: nem engedték újraszámlálni a szavazatokat, és ezzel nem tették okafogyottá a velük szemben táplált bizalmatlanságot. Harmadszor: az előző kormányt, a jelenlegi ellenzéket folyamatosan kriminalizálni igyekeznek, hogy ezzel ellenzéki jogosultságaikat kérdésessé tegyék.

S bizony mindezek a lépések gyengítik a kormány legitimitását, megroppantják a demokrácia működésének alapjait, és aláássák a rendszer erkölcsi tartóoszlopait. Egy erkölcsileg kiürült demokratikus rend pedig azoknak az érdeke, akik folyamatosan azon ügyködnek, hogy elmaszatolják a demokrácia és a diktatúra közötti éles határvonalat azért, hogy a diktatúra alatti felelősségüket minél szélesebb körben szétteríthessék.

„A politikában nemcsak az a kérdés – fejti ki Kis –, hogy ki a rágalmazó és ki a megrágalmazott, hogy kinek van igaza az igazságtételi vitában vagy az antiszemitizmus és az anti-antiszemitizmus vitájában, hanem az is, hogy amit teszünk és mondunk, az segít-e a mérsékelt jobboldalnak megtalálni politikai és érzelmi egyensúlyát, és ebben – azt hiszem – valóban nem sokat segítettünk.”
Igen. Ez az a hang, amely miatt Kis János, a pártonkívüli kimagaslik volt párttársai közül. Én is úgy gondolom, mindannyiunk elsőrendű érdeke, hogy a mérsékelt jobboldal megtalálja politikai és érzelmi egyensúlyát. Való igaz, hogy eddig ebben nem sok segítségre számíthatott. De ha ez megváltozik, akkor mi is teszünk majd azért, hogy a „kacskaringós pályát leírt” mérsékelt baloldal is megtalálja végre politikai és érzelmi egyensúlyát.

Mert ez is közös érdek és közös felelősség.