Megbuktak hazaszeretetből, nemzeti érzésből, honfitársaik iránt érzett szolidaritásból, a magyarság ügye iránti felelősségből

„forrj egybe magyar nép”
Kölcsey

A csipet-csapat ott állt a pódiumon és ünnepelt. Mögöttük villódzó képek a kivetítőn, profin elkészített háttér, az amerikai elnökválasztó konvencióktól ellesett külsőségek. Új elnök, új miniszterelnök, majdnem új pártvezetés. (A pénztárnok azért a régi maradt.) Elegáns öltönyök, divatos kiskosztümök. Az új elnök, jó anyagból készült cápanyakú ingben, tisztaselyem-gyanús nyakkendőben, jól szabott, drága öltönyben, a miniszterelnökhöz hasonlóan. Ing, nyakkendő, öltöny, cipő nála is, ahogy illik, rendben. Miután egy-egy jobb ing húszezer forint fölött van, az ilyen minőségű cipők hatvanezernél kezdődnek, az öltönyök pedig kétszázezernél, summa summarum: nyakkendőstől, mindenestől háromszázezer-félmillió forint között lehet egy ilyen outfit. A női kosztümök sem olcsók, hatvanezertől a csillagos égig szóródik az áruk. Mindez csak azért jutott az eszembe, mert ahogy az újak ott álltak, egyszerre csak felcsendült az Internacionálé. „Föl-föl, ti rabjai a földnek” – zendítettek rá, majd azzal folytatták, hogy „föl-föl, te éhes proletár”. Ott álltak tehát talpig luxusba burkolva az éhes proletárok, köztük a milliárdos miniszterelnök, és azzal fenyegetőztek, hogy „holnapra felforgatjuk az egész világot”, meg hogy a „föld fog sarkából kidőlni”. Meg hogy „ez a harc lesz a végső”.

Nem elég, hogy megújítják a szociáldemokráciát, nem elég, hogy lendületbe hozzák a pártjukat, és közben nem győznek szegénységpártiak lenni, most újra a múlt végső eltörlésére szervezkednek. Mindez szörnyen kiábrándító. Éhező proletárokról, osztályharcról meg kizsákmányolásról dalolásznak a köztulajdon utolsó morzsáit dobraverő privatizátorok, akik sötétített ablakú luxusautóikban suhanva tervezgetik a kórházak, a Volán-társaságok stb. magánkézbe adását. Legfeljebb majd újra szekérre, lóra pattannak azok az elszánt, éhező proletártársaik, akik a megszüntetett járatok híján nem tudnak Audira, Mercedesre váltani. Vagy futásnak erednek, mint a milliárdos kormányfő, amikor a sajtó kíséretében a rózsadombi Apró-villából a parlament felé igyekszik. Sokáig nem értettem, miért csődíti össze a sajtót magánéletének minden egyes rezdülését közszemlére állítva. Most már értem. Nem arról volt szó, hogy ő milyen sportos és milyen közvetlen, mennyire a nép egyszerű, laza pápai fia. Még csak nem is azt akarta a média munkatársai segítségével üzenni, hogy a parizeres zsemle elfogyasztása után igencsak jólesik egyet futni, hanem azt, futva is el lehet ám a munkahelyre jutni. Könnyen nélkülözhető tehát a Volán-busz.

Fussál tehát, magyar.
„És nemzetközivé lesz holnapra a világ” – énekelték átszellemült arccal a nemzetközi szocialisták. Akiknek a haza, a magyarság csak működési területet jelent. Akik a határon túli magyarok magyar állampolgárságának megadása ellen kampányolnak a magyar adófizetők pénzéből.
A pápai Gyurcsány gyerek meg a pártelnökké lett Pisti, a Hiller.

Magyarországnak ma olyan kormánypártjai vannak, és olyan kormánya van, amely nem a magyar nemzet érdekeit képviseli. A magyar nemzetet ugyanis a magyar nemzethez tartozók alkotják. Határra, hitre, vallásra, származásra és pártállásra való tekintet nélkül. Mindazok tehát, akiket összeköt a közös tradíció, a közös nyelv, a közös kultúra, az a sorsközösség, amelyet magyar érez magyar iránt, több mint ezer év óta. Egy nemzethez tartozni azt jelenti, hogy ami nemzettársaimmal történik, az velem is történik, sikerük az én sikerem is, bukásuk az én bukásom is. Álljunk bár az egymást ezer területen elválasztó árkok bármely partján, legyenek akár ezer kérdésben is egymástól gyökeresen eltérő nézeteink, mindezek a különbségek, megosztottságok mindaddig áthidalhatók, amíg nemzettársat a nemzettárssal a közös nemzethez tartozás eltéphetetlen, de szemmel láthatatlan szálai kötik össze. Aki ezt a láthatatlan szövetet felfejti, nemet mond a nemzeti összetartozásra, a magyar–magyar közötti szolidaritásra, vagyis megtagadja a sorsközösséget és ezzel véglegesen szétszakítja a nemzetet.

Gyurcsány és Hiller ezt tették. Szégyenteljes magatartásukra nincs mentség. Rákosi Mátyás és Kádár János hivatkozhatott a megszálló Vörös Hadseregre, ők azonban egy szabad ország élén állnak, szabad akaratukból cselekszenek. Gyurcsány és Hiller mindenekelőtt anyagi okokra hivatkozva szólították fel Magyarország lakosságát arra, hogy a küszöbön álló népszavazáson a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadása ellen voksoljanak. Különböző számszaki bűvészkedéssel kiszámolták, hogy a magyar adófizetőknek fejenként több mint 160 ezer forint pluszterhet jelent a trianoni békeparanccsal határaikon kívülre kényszerített magyar testvéreink kedvezményes honosítása. Ilyen érvvel az próbálkozik, aki szerint az élet minden kérdése a bevétel-kiadás összefüggésében ragadható meg. Így az az üzletember gondolkodik, aki azt latolgatja éppen, beruház-e a gyarmatokon. Aki ugyanis hazájában készül tisztességes üzletet kötni, az „üzleti tervét” megbízható, ellenőrzött és komoly számításokra alapozza. De a nemzet jövőjét érintő kérdésben sem egy magyar miniszterelnök, sem egy magyar párt elnöke nem engedheti meg magának, hogy érveléséhez kizárólag légből kapott, hajánál előráncigált összegekre hivatkozzon. Ez az érvelés a 23 millió románnal való szoci riogatás szintjén marad. (Gyorsan felejtsük el, hogy Hiller pártelnök állítólag történész volna. Szemmel láthatólag ő sem emlékszik már rá.) Mert sem az élet, sem a haza nem pénzkérdés. Igen, Gyurcsány elvtárs, Hiller elvtárs, vannak kérdések, ügyek, amelyek nem számszerűsíthetők. Legalábbis a jóérzésű emberek számára. Szeretetet, hazát, identitást, meghittséget, de még egészséget sem adnak pénzért. Így gondolják ezt a világon mindenhol, ahol emberek élnek. Mert mindenhol fontosnak tarják, hogy tartozzanak valahová. Hogy otthonuk legyen. Hazájuk. Mert az embereknek van hazájuk, ha pedig nincs, mert a háborúk, üldözések megfosztják őket tőle, akkor attól szenvednek, számkivetettnek érzik magukat, honvágy kínozza őket. Így éreztek azok a honfitársaink is, akiket a kommunista diktatúra őrjöngő terrorja kergetett el hazájukból 1945, illetve 1956 után. Százezer számra kényszerültek új hazát keresni, mert a régiben az elvtársak éppen a világ fölforgatásán munkálkodva megfosztották őket vagyonuktól, és életüket is fenyegették.

1956-ban, amikor több mint kétszázezer honfitársunk mentette át puszta életét határainkon, a gyilkos megtorlás elől menekülve, Európa és a világ számos országa nyújtott számukra menedéket. Nem volt egyetlen olyan ország, amelynek sorompóit leengedve miniszterelnöke, kormányzó pártjának elnöke azzal állt volna ki polgárai elé, hogy az idegen, a magyar menekülők befogadása hány schillingjükbe, márkájukba, fontjukba, dollárjukba kerül majd fejenként.

Nem elég Nagy Imre sírjánál domborítani, szobránál PR-pontokat gyűjteni, meg is kellett volna próbálni felnőni a vállalt feladathoz. Miniszterelnöknek lenni ugyanis mindenekelőtt szolgálat és felelősség. A nemzet ügyének szolgálata és felelősség a haza és annak polgárai iránt. Gyurcsány és Hiller azonban felelőtlen és szilárd értékrend nélküli emberek, akik az első próbatételnél csúfosan megbuktak. Megbuktak hazaszeretetből, megbuktak nemzeti érzésből, megbuktak honfitársaik iránt érzett szolidaritásból, megbuktak a magyarság ügye iránti felelősségből. És ezekben a kérdésekben nincs pótvizsga. Hiába próbál egy kaméleon visszataszító ügyeskedésével visszakozni Gyurcsány. Hiába retirál azzal, hogy „a kormánynak nincs hivatalos álláspontja a kettős állampolgárságról” (Sopron, november 12.). Mert az a tény sem különösebben szívderítő, hogy Magyarország élén egy olyan pápai fickó áll, aki összevissza beszél. Akinek szavai a világon semmit sem jelentenek, mert teljesen esetlegesek. Ugyanolyan verbális elánnal mond valamire á-t, mint b-t. Ahogy éppen a száján kicsúszik.

Egyik nap azt mondja, az országban nagy a jólét. Másnap pedig azt, hogy bocs: mégsem mindenkinek, csak nekem, meg talán a Pistinek, a Hillernek. Nem lehet egy ilyen horderejű ügyben, mint a kettős állampolgárság kérdése, a nyilvánosság elé kiállni és tagadásra buzdítani a magyar polgárokat, majd egy hét múlva azt mondani, bocs: nincs is álláspontom. Közben a kormányt arra utasítani, hogy mindenféle számszaki és statisztikai barbatrükkökre hivatkozva ijessze el a polgárokat a pozitív választól, és fenyegesse meg őket azzal, hogy milyen hatalmas összegekbe fog mindez nekik kerülni. Nem lehet következmények nélkül úgy tenni, mintha egy miniszterelnöknek és egy pártelnöknek nem kellene tudnia, hogy nyugdíj, betegellátás csak azoknak jár, akik járulékot fizettek. Nem lehet következmények nélkül úgy tenni, mintha azok az előnyök, amelyek a képzett, dolgos, szorgalmas munkaerő munkájából keletkeznek, nem lennének számszerűsíthetők. Nem lehet demagóg módon hirtelen úgy tenni, mintha Gyurcsánynak, Hillernek egy pillanatig is fontos lenne a magyarság megtartása szülőföldjén. Nem lehet többé úgy tenni, mintha érdekelné őket, mit mondanak a határon túli magyarok, akikről végső soron szó van. Ők ugyanis, kivétel nélkül mindahányan, a kettős állampolgárság megadását kérik tőlünk, a szerencsésektől, akiknek nem tolták el a határt a hazájuk fölül és így nem kellett kisebbségben élnünk és megaláztatásokat elviselnünk magyarságunk miatt. Akiket nem akart a többség beolvasztani, megfosztani nemzeti identitásától.

„A nemzet fogalmában a történelmi valóság és a politikai akarat egyesül. Nemzetnek lenni többet jelent a közös nyelvnél és kultúránál, az államnál és a társadalmi rendszernél. Egy nép állandó öszszetartozásának érzését jelenti. Ezen alapul a nemzet” – tanítja egy olyan politikus, aki megélte nemzete kettészakadását és szenvedett tőle. A régi szociáldemokrata, Willy Brandt szavai ezek.

A sors különös lehetőséget kínált fel Gyurcsány Ferencnek. Minden különösebb erőfeszítés nélkül „nemzetegyesítőként”, egyfajta magyar Kohlként írhatta volna be a nevét a magyar nemzet történelmébe. Ezt az esélyt egyszer és mindenkorra eljátszotta.
Mert nincs egyetlen olyan nemzet, amely ne adta volna meg nemzettársainak a kettős állampolgárságot, amikor erre lehetősége adódott. Sem Európában, sem a világ más tájain. Mert ezzel az adott nemzet csak nyer. Nyer lelkileg, gazdaságilag. Minden anyaország érez és vállal felelősséget a határain kívül élő nemzettársaiért. Így tett Írország, Görögország, Románia, Szerbia, Portugália, Izrael stb.

Hiába reméli Gyurcsány és Hiller, hogy „nemzetközivé lesz a világ”. Semmilyen tekintetben nem lett azzá az elmúlt században, és semmi jel nem mutat arra, hogy az előttünk álló évszázadban az lesz. Amíg tehát Magyarország magyar ország lesz, nekik számot kell adniuk, miért mondtak nemet a nemzeti összetartozásra, a nemzeti szolidaritásra. Miért tekintették pártjuk vélt vagy valós érdekeit előbbre valónak a magyar nemzet érdekeinél. És ne legyenek illúzióik, a megméretésnél nem fognak számítani sem a gyorsan elillanó népszerűségi mutatók, sem a baráti média együtt érző támogatását kifejezésre juttató publicisztikák.

Mert minden politika, de a politika nem minden.