Már majdnem két éve nincs a politikában liberális párt, a közvélemény-kutatások szerint azonban a választópolgárok egy jelentős része még mindig őket nevezi meg, ha a legellenszenvesebb pártról kérdezik őket. Mit mutatnak ezek az érzelmek, és mi az eltűnt liberális párt mérlege?

˝Mert jaj, annak, aki kihullott a Mából˝
Ady Endre

Mi a demokrácia? Mi az a jogállam? Mi az a hazaszeretet? Mi a hazaárulás? Azt remélem, hogy a magyar választópolgárok túlnyomó többsége számára nem okoz gondot ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása. Mi az oka akkor annak, hogy azok, akik magukat ˝az egykori kommunista diktatúra demokratikus ellenzékének tagjaiként˝ azonosítják be, nem tudják a helyes választ ezekre a kérdésekre? Ara-Kovács Attila, Dalos György, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Iványi Gábor, Kenedi János, Konrád György, Magyar Bálint, Mécs Imre, Radnóti Sándor, Rajk László, Szilágyi Sándor ez év január 2-án ˝A demokrácia alkonyán, a diktatúra hajnalán. Az egykori magyar demokratikus ellenzék tagjainak újévi üzenete˝ címmel felhívást juttattak el az Európai Unió vezetőihez, arra szólítva fel őket, hogy határozottan lépjenek fel Magyarország miniszterelnöke ellen, és ˝szisztematikus kikényszerítéssel˝ hassanak oda, hogy Magyarország visszaterelődjön a törvényesség útjára. A nyílt levél azzal a megállapítással indít, hogy a jelenlegi magyar kormány ˝kiveszi a magyar nép kezéből azokat a demokratikus politikai eszközöket, amelyeket a nép arra használhatna, hogy aggasztó helyzetén enyhítsen˝. A nép azért van szerintük aggasztó helyzetben, mert ˝egyszerre áldozata a gazdasági válságnak, és kormánya politikájának˝.

Ha a fenti csoport, illetve barátaik és üzletfeleik kiszorulnak a végrehajtó hatalomból, mindjárt veszélybe kerül Magyarországon a demokrácia, másfél év elég ahhoz, hogy ˝aggasztó helyzetbe kerüljön a nép˝, ami e szerint azt megelőzően nem volt még bajban. Ugyanők 1990-től 1994-ig, az első perctől az utolsóig, a legképtelenebb vádakkal illették az MDF vezette koalíciós kormányt, amiről azóta csak jókat mondanak. Négy éven keresztül azzal riogattak, hogy nem lesznek választások, mert az Antall-, illetve a Boross-kormány diktatúrára tör, és ellehetetleníti a szabad választásokat. Különben is fasiszta és persze antiszemita is, dilettáns, mucsai bunkók gyülekezete, a demokrácia és a sajtószabadság ellensége.

Megkapó bukéja volt ezeknek a vádaknak azoknak a médiamunkásoknak és megmondóembereknek a részéről, akik évtizedeken keresztül a kommunista diktatúra elkötelezett híveinek mutatták magukat, a rendszer haszonélvezői voltak, és persze hűen ki is szolgálták a diktatúrát. Az első szabadon választott kormány gyalázásával, demokratikus elkötelezettségének kétségbevonásával, a kommunista diktatúra egykori demokratikus ellenzékének tagjai tudatosan maszatolták el a diktatúrát a demokráciától elválasztó határt, a középjobb kormánypártok ellen meghirdetett és kíméletlenül folytatott ˝antifasiszta harccal˝ pedig legitimálták és helyzetbe hozták a kommunista utódpártot (lásd Demokratikus Charta), hogy aztán négy évvel a kommunista diktatúra bukása után össze is bútorozzanak vele.

Az csak természetes, hogy 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány időszaka alatt is végveszélyben volt a demokrácia. Csak akkor működött rendesen, amikor hálózatuk, illetve politikai képviseletük, a Szabad Demokraták Szövetsége együtt kormányozta Magyarországot a posztkommunista utódpárttal, az MSZP-vel. A kommunista diktatúra egykori demokratikus ellenzéke azóta össze is forrt egykori tartóival, üldözőivel, a pártállam működtetőiből, vezetőiből összeálló elittel. Az SZDSZ, a ˝liberális párt˝ szitokszóvá züllesztette Magyarországon a liberális szót, politikájukat pedig annyira doktrinernek és idegennek érezte a magyar társadalom egyre nagyobb része, hogy fokozatosan szembefordult vele, míg végül teljesen támogatók nélkül maradtak. 2009-ben nem tudtak képviselőt küldeni az Európai Parlamentbe, egy évvel később pedig nem tudták teljesíteni a parlamentbe jutás feltételeit, ami a Fidesz hatalmas győzelménél is nagyobb örömöt okozott a politika iránt érdeklődő magyar polgárok egy jelentős részének. Mert húsz év alatt alaposan kiismerték a liberálisokat. A választók tisztában voltak vele, hogy a szocialisták nem elég tehetségesek, gúzsba köti gondolkodásukat a marxizmus, korruptak és önbizalomhiányosak, de egy dolgot megtanultak a Kádár-rendszer utolsó időszakából és a rendszerváltoztatásból: ez pedig a ˝leben und leben lassen˝ bölcsessége. Az MSZP-t a ˝mester˝, Horn Gyula, világnézetiből pragmatikus párttá formálta, és ezzel a kihívásokhoz alkalmazkodó és rugalmas politikai erővé változtatta. Ha nem is lettek szerethetők a szocialisták, de Gyurcsány színrelépéséig nem voltak irritálóak sem.

Az SZDSZ azonban irritáló volt és maradt. Már majdnem két éve kihullottak a politikából, de a választópolgárok egy jelentős része még mindig őket nevezi meg, ha a legellenszenvesebb pártról kérdezik őket. Az érzelmeket nem lehet megcáfolni, és nem lehet semmibe venni. Visszatükrözik azt a közvélekedést, hogy abból, ami az elmúlt több mint húsz évben elviselhetetlen és káros volt a magyar közéletben, ami megmérgezte a közbeszédet, ami felzabálta a bizalmat köztünk, annak jelentős részéért az SZDSZ-esek - legyenek azok a pártot időközben elhagyók, illetve a soraiban végsőkig kitartók -, köztük az egykori demokratikus ellenzékhez tartozók, a felelősök. És mindebből már alig jóvátehető bármi is.

Soha sem értették meg, mi a demokrácia. Elitisták voltak és maradtak. ˝Tudjuk, merjük, tesszük˝, hirdették már a rendszerváltoztatás pillanatában. Élcsapat. A diktatúra ˝demokratikus˝ ellenzékeként is szigorúan tekintélyalapú szervezetben működtek, és ezen nem tudtak a szabadság feltételei mellett sem változtatni. Talán nem is akartak. Aki nem tartozott közéjük, az nem is volt. Ha volt is, nem számított. Mindegy mit tett le az asztalra. Ha nem az ő asztaluk volt, nem vettek róla tudomást. Talán azzal okozták a magyar társadalomnak a legnagyobb kárt, hogy teljesen érzéketlenek voltak a teljesítmény iránt. Ők maguk ugyanis képtelenek voltak az alkotásra, arra hogy bármit létrehozzanak, hogy meg/vagy felépítsenek, készre csináljanak, működtessenek. Szétszálazni, legyalázni, megkritizálni: ennyi tellett tőlük. Munka, teljesítmény, iparkodás, építés nem inspirálta, sőt egyenesen untatta őket. Mint ahogy a ˝nép˝ sem érdekelte őket. Nem ismerték és nem értették a ˝másokat˝. Ez persze kölcsönös volt. A nép sem rajongott értük. Az emberek túlnyomó többsége ugyanis nem szereti, ha lekezelőek, kioktatóak, lenézőek velük. Márpedig ez az elit egy percre sem akarta/ tudta palástolni, hogy semmire nem tartja azokat, akik nem tudnak Heideggerről diskurálni.

Nem mintha ők el tudták volna olvasni Heidegger műveit, hiszen mégiscsak németül írt, amit legtöbbjük nem beszélt annyira, hogy igencsak bonyolult és nehézkes szövegeit értse, de ők olvasás nélkül is tudtak a kívánt politikailag és kulturálisan korrekt toposzokat egymáshoz illesztve társalogni róla. Aki azonban ehhez nem volt elég sznob, vagy egyszerűen nem volt benne a játékban, azt semminek nézték. A néppel minden alkalommal meggyűlt a bajuk, ha olyan döntést hozott, ami nekik nem tetszett, amire nem kért tőlük engedélyt, esetleg ellenkezett az ő érdekeikkel. Mint a szociális népszavazás alatt 2008-ban. Ezen a népszavazáson, (2008. március 9.) aminek a megtartását szerintük meg sem kellett volna engedni, a véleményt nyilvánító polgárok 82 százaléka a szocialista-liberális kormány ellen szavazott. A Gyurcsány-Kóka kormány azonban nem tartotta tiszteletben a választópolgárok akaratát, nem mondott le, és írt ki haladéktalanul választásokat. Pedig még arra sem hivatkozhattak, hogy nem volt egyértelmű a választók üzenete. Hiszen maga az SZDSZ egyik főliberálisa: Horn Gábor, a koalíciós egyeztetésért felelős államtitkár, a liberálisok kampányfőnöke értelmezte a tv képernyője előtt a választók akaratát, amikor Gyurcsány Ferencet nézve azt mondta: ˝Azt mondták (mármint a magyar választópolgárok), menj a p...ba Feri. Valljuk be.˝ Nem tudok annál kötelezőbb érvényű döntést egy demokráciában, mint amit a nép közvetlenül, népszavazás vagy választás útján eldönt. Aki demokrata, az ezt a döntést nem kérdőjelezheti meg.

A nép bizalmának ilyen mértékű elvesztése után, a demokrácia nagyobb dicsőségére, a szoclib politikai elit és média, illetve értelmiségi támogatóik egyértelművé tették, hogy számukra a 82 százalékos többség szavazata nem számít. A nép döntése csak abban az esetben lenne elfogadható, illetve iránymutató a számunkra, ha egybeesne az ő elképzeléseikkel. Nem esett egybe, tehát semmibe vették. 2010-ben azért szavazta ki őket a magyar választópolgár a magyar politikai életből, mert megbizonyosodott felőle: a demokrácia, ami a többség uralmát jelenti, csak üres hivatkozási alap a számukra. A kétharmados Fidesz-győzelem egyik oka itt keresendő. Abban, hogy a liberálisok és a szocialisták látványosan semmibe vették a nép akaratát, mert ami igazán számít nekik: az a hatalom. Hogy ők oszthassanak pénz, paripát, stallumot. Az övéiknek. Hogy ők szabhassák meg a normát. Mert szerintük ennyiből áll hatalmon lenni. Egy országot: Magyarországot vezetni. Nem szolgálni, nem dolgozni érte, irányítani a nép által megszabott irányba, nem. Meg osztani nekik az észt. Kioktatni, kigúnyolni őket.  Húsz év demokráciából tizenkét évig voltak kormányon. Ez alatt nem építettek, nem alkottak semmit: Csak romboltak, csak akadályoztak. Csak oberkodtak.

Ez persze nem teljesen igaz, építgettek ők: mégpedig 4-es metrót, amely Európában, sőt az unióban is minden idők egyik legkárosabb, legelhibázottabb, ˝halott˝ beruházásaként híresült el. Amikor az első Orbán-kormány nem volt hajlandó állami forrással támogatni a Demszky vezette főváros megalomán és semmilyen megtérülési számítással alá nem támasztható metróépítési tervét, a ballib megmondóemberek Budapest- és persze haladásellenességgel vádolták Orbánt. Azzal kampányoltak, hogy a főváros jövője múlik azon, elindulhat-e a nagyszerű 4-es metró projekt. A teljes SZDSZ-MSZP szakértői tábor és persze holdudvaruk, a mindenhez értők és a mindenben szakértők teljes mellszélességgel kiálltak a metróberuházás mellett. Amellett a beruházás mellett, amiről az Európai Unió szakértői megállapították, hogy a kezdetektől elhibázott volt, irreális, magyarul hamis megtérülésre vonatkozó számításokkal támasztották alá. Mindez persze az itthoni döntéshozók és szakértők számára sem lehetett titok, hiszen a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, Surányi György, minden létező fórumon állást foglalt a 4-es metró tervezett beruházása ellen, mert annak megtérülésére semmilyen reális esélyt nem látott. Úgy ítélte meg, hogy a magyar költségvetés számára elviselhetetlen terhet jelentene a főváros által tervezett beruházás. Sajnos, igaza lett. Ők azonban, az SZDSZ-MSZP városvezetés és cinkosaik, hazudtak és csaltak. Tudatosan megtévesztették a közvéleményt, hogy elindíthassák káros, rosszul tervezett és csak a számukra és a francia szállítók számára előnyös, egyébként persze megvalósíthatatlan metróprojektjüket, ami a mai napig nem készült el. Csődközeli állapotba juttatták a fővárost, miközben a tervezett költségek az eget ostromolják, és még nem látszik a vége, mint ahogy az alagúté sem. A 12,7 kilométer hosszú, 16 állomásos metróvonal ˝a rosszul felhasznált közpénzek iskolapéldáját valósította meg˝, elsősorban a túlméretezett infrastrukturális tervezés és a hibás közbeszerzési eljárások miatt - állapította meg a jelentéstevő. A projekt 330 millió eurós bekerülési költségéhez az unió 170 millió euróval járul állítólag hozzá, ha közben nem gondolja meg magát. Nem kéne a ˝tévedhetetleneknek˝ és ˝mindenhez értőknek˝ megkövetniük a magyar népet? A fővárosiakat? És megpróbálkozniuk azzal, hogy: bocsánat?

De miért is tennék? Már régóta semmibe vettek mindent, ami a magyaroknak fontos. Istent, hazát, családot. Felmondták a nemzeti szolidaritást idegenbe kényszerített nemzettársainkkal (2005. december 4.). A 2006-os rendőri brutalitás áldozatain gúnyolódtak. ˝Révész Mártiriuszoztak.˝ Kuncze Gábor belügyminisztériuma írásba adta egy volt ávós tisztára mosdatásához, hogy az ˝ávónál nem bántalmaztak, vertek senkit˝. Az egyik vezető liberális, aki húsz éven keresztül ült az SZDSZ parlamenti frakciójában, Eörsi Mátyás, ávós főtisztekkel működtetett közös ügyvédi irodát (dr. Bauer Miklós, dr. Bárd Károly - mindkettő az egykori hatóság vizsgálati osztályának vezető tisztje volt). Mindez simán belefért ˝az egykori kommunista diktatúra demokratikus ellenzékének˝ az értékrendjébe. Hiszen tűzzel-vassal küzdöttek a kommunista rendszer alatt főbenjáró bűncselekményeket elkövetők elszámoltatása ellen. Mint ahogy az is, hogy az ügynökök leleplezését csak akkor szorgalmazzák, ha éppen nincsenek kormányon, nem részei a parlamenti többségnek.

Minden ráfér az arcukra, az is ráfért, hogy a Terror Háza Múzeum megnyitásakor: 2002. február 24-én, a kommunista áldozatok emléknapján, lufieregető Pa-dö-dő koncertet szervezzenek a múzeum szomszédságába, a Hősök terére, hogy ezzel fejezzék ki megvetésüket a diktatúra áldozatai iránt. Mert a rokonaik és üzletfeleik által is működtetett és igazolt kommunista diktatúra áldozatai egy főhajtást sem érdemeltek tőlük, akik még ma is naponta hivatkoznak arra, hogy egykor a kommunista diktatúra ellenzéke voltak. Mint ahogy a nyilas terror ugyanott kínzott és meggyilkolt áldozatai sem számíthattak tőlük részvétre. A holokauszt áldozatait, mint ebből a példából is látszik, mindig is csak ˝bunkósbotnak˝ használták. Végtelenül erkölcstelenek és cinikusak voltak, igazi empátiára képtelenek.

˝Veszélyben a demokrácia, kiépülőben a diktatúra˝, jajveszékelnek naponta többször is, az arra hivatottak. A kevéssé tájékozottakban ilyenkor felmerülhetne a kérdés: Ha ekkora bajban van hazánk, ennyire akut a baj, ilyen erővel fenekedik a diktatúra, miért nem lépnek fel ellene itthon? Itt miért hallgatnak? Miért csak külföldre járkálnak árulkodni? Miért a New York Times a megfelelő terep a ˝független˝ Konrád György számára? Talán, mert itthon mindenki tudja, hogy az SZDSZ vezetői közé tartozott? Ezért is, és azért is, kedves barátaim, mert ők a Piszkos Fred. Ha ők valami mellett kiállnak, azt a többség előtt csak lejáratják. Ezért végeredményben hazafias tett a részükről, hogy a demokráciát csak külföldön védelmezik, így legalább a magyar nép nem fordul végképp ellene.

˝Az EU sem nézheti tétlenül, hogy egy lejárt szavatosságú, helyi érdekű zsarnok ejtse túszul Magyarországot. Magyarország és az EU közös érdeke a fellépés a magyar miniszterelnökkel szemben... Az Európai Unió értékeinek szisztematikus kikényszerítésével válhat valóra Magyarország visszaterelése a törvényesség útjára... A rendszer túljutott azon a ponton, amikor pusztán a belefoglalt lehetőségekre szorítkozva (ez mit jelenthet? S. M.) hazánk visszavezethető lenne a jogállamisághoz... A mai Magyarország rettenetes helyzete intő jel mindenkinek: ha Európa a magyar népnek segít, önmagának is segít˝ - így ők, fenti beadványukban.

Tamás Gáspár Miklós: Mucsa és félelem - vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út - írta a Beszélőben, 1990-ben. Így gondolták akkor, így gondolják ma is. TGM ugyan azóta megjárta a lehető legkanyargósabb utat, amit Marxtól Marxig be lehet járni, de a címben foglalt fenyegetése ma is érvényes. Vagy mi: és akkor Nyugat és Európa; vagy újabban: eurokonformitás és jogállam, vagy Mucsa és félelem, aktuálisabban: diktatúra és joghalál. Ugyanez Haraszti Miklóstól, 1994 nyarán a Népszabadságban: ˝Az MSZP-nek ez a hét (a választási győzelem és a koalíciókötés közötti idő) a tudtára adta: nagy bajban van, ha nem kínál koalíciót. Azonnal vége lett volna nehezen kivívott normalitásának. Paradox: kommunista lesz, igazolja zsarnoki hírét, pedig csak a meglett demokráciák módján él a kivívott százalékaival. Az MSZP felajánlotta a koalíciót, az SZDSZ elfogadta, mintha nem történt volna meg az abszolút többség malőrje. Az SZDSZ felajánlotta a paritásos Horn-Kuncze döntéshozatalt, az MSZP elfogadta, mintha nem történt volna meg az abszolút többség diadala.˝ 2010-ben Orbánnak kicsit nehezebb dolga lett volna, hiszen az SZDSZ akkorra már nem volt politikai tényező, koalíciókötéssel tehát nem menekülhetett ki a győzelem ˝csapdájából˝, mint Horn tette. Persze, ˝enyhíthetett volna a kétharmados győzelem malőrjén˝, ha közülük választ köztársasági elnököt, legfőbb ügyészt, főbírókat és a többi főméltóságot. Nem tette. Igazolta tehát ˝zsarnoki hírét, pedig csak a meglett demokráciák módján élt kivívott százalékaival˝. Csak magára vethet. Semmibe vette a figyelmeztetéseket. Mit képzelt magáról Orbán és a vezetése alatt álló Fidesz, amikor azt hitte, elég egy akármilyen arányú választási győzelem, és parlamenti többség, elég a demokrácia írott és íratlan szabályait betartani ahhoz, hogy beléphessen a demokratikusak és toleránsak klubjába?

Hogy is írják a Galamus nevű gyűlöletportálon? ˝Orbán ugyan látszólag betartotta a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság alapvető szabályait: a törvényeket a parlament hozza, és a végrehajtó hatalom alá van vetve a népképviselet által alkotott törvényeknek.˝ Vagyis: Orbán úgy demokrata, hogy nem demokrata. Amikor övé a többségi felhatalmazás, mégpedig a minősített, tehát kétharmados arányban, akkor az igazából nem hatalmazza fel őt semmire, mert az igazi felhatalmazást csak ők adhatnák meg, az erre hivatottak, márpedig arra, hogy Orbánnak ezt megadnák, Orbánnak annyi esélye van, mint Rajknak volt a főtárgyalásán. Egykor, 94-ben, amikor ugyanabban a választási rendszerben, ami Orbánnak 2010-ben kétharmadot hozott, abszolút többséget kapott a Horn Gyula vezette szocialista párt, amihez csatlakozva, az SZDSZ -be tömörült ˝egykori kommunista diktatúra demokratikus ellenzékének tagjai˝, négy évvel a kommunizmus bukása után, kétharmados többséghez juttatták az utódpárti kormányt, az maga volt a demokrácia és a jogállamiság diadala.

Akkoriban az sem veszélyeztette a demokráciát, hogy pár héttel az önkormányzati választások előtt megváltoztatták a választási törvényt. A szólásszabadság és a sajtószabadság sem volt veszélyben, hiszen mindent ők ellenőriztek, működtettek, mindenhol ők voltak, mindenhonnan az ő hangjuk szólt. Az egyetlen ˝ellenzéki˝ lapnak, aminek a működését külpolitikai okokból elviselték, a Magyar Nemzetnek az élére, a szoclibek bizalmi emberét, azt a Németh Pétert ültették, aki előtte a fő liberális szócsövet, a Magyar Hírlapot, jelenleg pedig a szocialisták napilapját, a Népszavát főszerkeszti. Folytatnám a magyarázatot: ˝Amíg Orbán Viktor és pártja, a Fidesz van hatalmon Magyarországon, sem a magyarok, sem Európa nincs biztonságban. Orbán ugyanis kiismerte a Nyugat működési módját, és úgy véli, tudja, hogyan kell túljárni az eszén. Tudja, hogy a nyugati világ láthatóan nem érti, nem ismeri a megfélemlítés állami technikáját, hiszen csak adatok és tények alapján ítél: hányszor, hol, mikor, mivel sértették meg a jogállam és a demokrácia szabályait, meg persze az emberi jogokat.˝ (Mihancsik Zsófia: Adalékok az Orbán-féle totalitárius állam működéséhez. Galamus, 2010.02.20.) 

Tényleg lehet és kell is félni Orbántól, hiszen arra játszik, hogy a Nyugat majd tények alapján ítéli meg, megsértette-e a demokráciát és az emberi jogokat kormánya. Mindez nyilvánvaló biztonsági kockázatot jelent Magyarország és a világ számára. A helyes eljárás az lenne, ha megkérdeznék a mindent tudókat, illetve a mindent jól tudókat, mondjuk konkrétan a petíció szövegezőit, és felolvasnák az általuk előkészített ítéleteket, ahogy Rajk esetében is történt. Tények, adatok?  Amikor a parlament ˝egypárti˝ irányítás alá került, a hatalommegosztás formálissá vált, pártember került az államfői székbe, az Alkotmánybíróságba saját parlamenti képviselőjüket ültették be? A független bíráskodásnak is vége, mert a bíráknak 62 évesen, az általános nyugdíjkorhatárnak megfelelően nyugdíjba kell vonulniuk. Speciális büntetőügyet indítottak, nyilvánvalóan a politikai bosszú szándékával, a korábbi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc ellen - sorolják az unióhoz intézett fenti beadványukban. Nem csoda, hogy az aggódóknak bajuk van a tényekkel és az adatokkal. A kormánytöbbséget két párt adja, az első köztársasági elnök, Göncz Árpád, az SZDSZ pártvezetésének tagja volt, mielőtt a köztársaság élére választották. Az Alkotmánybíróságba az MSZP képviselői padsorából választották be Bihari Mihályt, az SZDSZ-MSZP kormánypártok támogatásával. A nyugdíjba küldendő bírák túlnyomó többsége rég nyugdíjba vonult, és nyugdíjasként dolgozik tovább. Fizetést és nyugdíjat is felvesz. Gyurcsányt az ellenzéki LMP vezetője, Schiffer András jelentette fel, még a szocialisták támogatásával kormányzó Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt.

Miért ez a féktelen gyűlölet? És mire? Miért kell hazudni, riogatni és sértegetni? Miért nevezik Magyarországot ˝ellentmondani nem tudó és merő országnak˝? Hiszen az ő esetükben tudtak és mertek is ellentmondani a magyarok. Sőt, nemcsak ellentmondtak nekik, hanem a tettig is eljutottak: kiszavazták, eltávolították őket a politikából.

Nem könnyű ezt tudomásul venni. De talán meg kellene próbálni.