Bármily megtisztelő is, nem örültem meg neki, hogy ismét a címlapra kerültem. Éspedig ezúttal oly módon, hogy nem is vitathatom a vezércikkíró állítását. Merthogy nincs állítás. Csak annyi, hogy a kormányzat le akart valamit nyomni a Mazsihisz torkán, Schmidt Máriástól. Már nem is kell semmit elkövetni, elég az ember nevét emlegetni. Meg ne sértődjék a szerkesztőség, de ez engem arra az anekdotára emlékeztet, amelyben az elmegyógyintézet lakói csak a viccek számát mondják, mégis jót nevetnek. Itt csak egy név olvasható, s máris lehet haragudni. Hadd találgassak mégis. A Mazsihisz vasárnapi határozatában az szerepel, hogy a Sorsok Házának történelemfelfogása a mai napig ismeretlen a Mazsihisz szakemberei számára, a projekt vezetője pedig érdemben nem működik együtt a Mazsihisszel. Amikor elindítottuk a Sorsok Házát, első dolgom volt felkeresni a Mazsihisz ügyvezető igazgatóját, és támogatását kérni. Nem éreztem ellenszenvet. A szervezet elnöke tagja a program tanácsadó testületének, ott volt az első ülésen, ahol azt a bizonyos történelemfelfogást fogalmaztuk meg: az erről szóló közös nyilatkozat többszöri sokoldalú levélváltás után született meg végül novemberben, minden résztvevő jóváhagyásával. A Mazsihisz vezetői december elején vendégeim voltak, ismertettem velük a tervezett kiállítás körvonalait, és megígértem, hogy mihelyt újabb szakaszba ér a tervezés, mindenről beszámolok. Jó szívvel fogadták. (Azóta építészeti és üzemeltetési teendők, valamint adat- és dokumentumgyűjtési feladatok foglalták le a stábot, a kreatív munka még nem jutott új stádiumba) A Mazsihisz szakértői közül eddig egy lépett a nyilvánosság elé: újév után a szervezet vezetői sajtóértekezleten bírálták a holokauszt-emlékév több részletét, és ennek során szakértőjük engem holokauszttagadónak, a készülő Sorsok Házát nyilvánosháznak, engem pedig madame-nak nevezett. A Mazsihisz bocsánatkérésére még mindig várok. Kevésbé lényeges, de egy füst alatt hadd említsem meg, hogy annál konkrétabb viszont az, amit Randolph Braham professzortól idéznek rólam a Népszabadság hétvégi mellékletében. Most három évtized múltán értesültem róla, hogy a professzor elégedetlen volt kontrollszerkesztői munkásságommal, és könyvének második kiadásában ezért nem szerepel, hogy ki is vetette egybe a fordítást az eredetivel. Ha már akkor is szememre veti, hogy miért angolról fordították vissza magyarra, s miért nem eredetiben keresték ki a levéltárakból a magyar dokumentumokat, elmondhattam volna neki, hogy ez nem a kontrollszerkesztő dolga, s hogy a kollégák a szerző és a kiadó által szabott szűk határidő miatt nem tudták elvégezni ezt az időigényes feladatot. Felüdülés volt ezúttal konkrét állítással találkozni. Még ha tévedést tartalmazott is, és még ha jó harminc évet késett is.

Schmidt Mária történész