Schmidt Mária

A káosz háza

Rendet a káoszban!

A káosz háza címmel jelentette meg írását a Magyar Narancsban Ungváry Krisztián. A Terror Háza olyan erős érzelmi hatást fejtett ki tanult kollégámra, hogy nem volt képes a tőle megszokott alapossággal tájékozódni a kiállított anyagban. Egy történésztől elvárható lenne, hogy az egyes termek anyagait legalább egy átlagos érdeklődésű látogató szintjén áttanulmányozza és megértse.

A kiállítás ugyanis - Ungváry állításával ellentétben - nemcsak „az érzelmekre apellál˝, hanem több különböző információforrást is felhasznál arra, hogy az egyes témákat a látogatóval megismertesse. Minden helyiségben a teremmel összefüggő legfontosabb tényeket, adatokat tartalmazó tábla van. Alatta kinyomtatott, elvihető teremszöveg található. A falakon dokumentumok, fotók. A monitorokon, kivetítőkön dokumentumfilmekből, illetve az áldozatokkal készített interjúkból informálódhat a látogató. A telefonokban korabeli hangfelvételek hallhatók. Az érintőképes monitorokon mindezek újra megtekinthetők, illetve ezen kívül szócikkek, életrajzok és más dokumentumok is segítik a tájékozódást. Ungváry legtöbb kérdésére választ kapott volna, ha veszi a fáradságot, és alaposabban körülnéz. (Nem írna például „hamis és álságos koncepcióról˝ azért, mert állítása szerint az „antifasiszta ellenállás még csak nem is szerepel a múzeumban˝. A kiállítási anyagban természetesen megtalálható Bajcsy-Zsilinszky Endre és mártírtársai, valamint a nyilasok által ugyancsak kivégzett Braun Éva, a „vasasifik˝ (Kreutz Róbert és társai) és a zsidómentő Salkaházi Sára stb. arcképe is.

A fentiek alapján még nem „ragadtam volna szövegszerkesztőt˝. De - ahogy kollégáitól már megszokhattam - Ungváry szándékosan rosszul idéz tőlem, hogy azután kioktathasson. Én ugyanis azt írtam, hogy „a kollaboráns kormány a német megszállás után nem védte tovább zsidó származású polgártársai életét˝. Ungváry az idézetből lehagyta az „életét˝ szót, hogy 23 soron keresztül bizonyíthassa: én „védelemnek nevezem a zsidók jogfosztását˝. Komoly karriert jósolok kollégámnak, ha már ilyen fiatalon ilyen bravúrosan képes követni a „vonalat˝.

Két olyan állítása van Ungváry írásának, amellyel szakmailag érdemes foglalkozni. Az egyik szerint „vállalható volna az 1944. október 15-i kezdés, ha ehhez konzekvens befejezés is társulna. Ebben az esetben viszont a kiállításnak 1956-tól kellene véget érnie, mert az épület funkciója ekkor, az AVH kiköltözésével megszűnt. A kiállítók azonban kettős mércét alkalmaznak. Múzeumukba beemelik az 1956 után történt, a házhoz közvetlenül nem kapcsolódó eseményeket, és ezzel hiteltelenítik saját korábbi munkájukat is. A kiállítás maga is a szovjet hadsereg kivonulásának képeivel zárul.˝ A kiállítás a „kettős megszállás˝ teremmel kezdődik. 1944-ből azt a tényt emeli ki, hogy az országot egymás után két megszálló nagyhatalom is elfoglalta, és hogy Magyarország 1944. március 19-től 1991 júniusáig idegen megszállás alatt állt. Ezért zárul tehát a kiállítás a szovjet csapatok kivonulásával. Ez az utolsó terem, amelyet mi a „Búcsú˝ termének neveztünk el. Itt oldjuk fel a terrorkorszak okozta megrendülést, lépünk át a mába, a szabad és független Magyarországba, „itt kezdődik el a jövő˝. Itt „zárjuk be a rács mögé˝ a terrorkorszakot, a félelmet. A kiállítás nem foglalkozik a ´60-as évek második felével, sem az 1970-80-as évekkel, csak a forradalom utáni megtorlással, emléket állítva az áldozatoknak. Azért, mert az 1956 utáni megtorlás még állami terror volt a javából, és azért is, mert abban a szervezet feloszlatása ellenére döntő szerepet játszottak az egykori ÁVH-sok. A mérce tehát azonos: a gyilkos állami terror.

Lehet, hogy hiányzott belőlem és munkatársaimból „az autonóm gondolkodás és az intellektuális bátorság˝, a tény azonban, amelyből fiatal kollégánk ezt a következtetést levonta, igencsak figyelemre méltó. Szerinte ugyanis az ÁVO/ÁVH tagjai elsősorban a volt üldözöttekből, azaz a zsidó származásúak közül kerültek ki, és ezt a - szerinte -„kulcsfontosságú tényt˝ mi elhallgattuk, nem tárgyaltuk. Tudtommal van egy Fórum, ahol különösebb intellektuális bátorság nélkül is felvethetek az ilyen, illetve ehhez hasonló tények. Fiatal kollégám fenti gondolatát a Kossuth rádióban részletesebben is kifejtette.

A Terror Háza múzeum a magyar történelem két tragikus korszakáról szól, két olyan terrorista diktatúráról, mely az Andrássy út 60.-hoz kötődik. A történelem, amelyről szólunk, magyar történelem. A tettesek és az áldozatok is azok. Nem tettünk különbséget közöttük sem származási, sem vallási, sem osztályalapon. Azt az álláspontot valljuk, hogy az állami terror még azokban az években sem volt „zsidó terror˝, amikor a kommunista párt és az államvédelem kulcspozícióiban sok zsidó származású elvtárs tevékenykedett. Ezek az elvtársak ugyanis semmiféle zsidó szempontot nem érvényesítettek, nem érvényesíthettek. Zsidó identitásukat megtagadták, és a párt hű katonájaként, többi nem zsidó származású társukhoz hasonlóan, gondolkodás nélkül kiszolgálták a megszállókat és helytartóikat. A faji alapú diszkriminációs törvények eltörlése után, az osztályalapú diszkrimináció korszakában, az áldozatokat immár „faji hovatartozásra való tekintet nélkül˝ szemelték ki. Tettes pedig ugyancsak lehetett bárki, faji megkötés nélkül.

A mi felfogásunk szerint az éles határvonal a tettes és az áldozat között húzódik. Még akkor is, ha sok esetben egyesek - mint Nagy Imre - életpályájuk során tettesek is voltak. A kivégzett egykori miniszterelnök pályájának mérlegét megvonva őt azonban csak az áldozatok között szerepeltettük.

És most dr. Bauer Miklósról. Ő az egyetlen ávós, akinek Ungváry leírja a nevét, mindjárt háromszor is. Szadista hajlamúnak nevezi, és körömletépési legendát emleget vele kapcsolatban. Dr. Bauer tényleg ávós főtiszt volt, és ebben a minőségében fényképe szerepel társaié között a kiállítás anyagában. Az a tény azonban, hogy fia évtizedekkel később politikai pályára lépett, visszamenőleg nem értékelheti fel apja egykori szerepét. Legalábbis mi így véljük. Hogy idősebb Bauer antifasiszta ellenálló lett volna, ahogy ezt fiatal kollégám állítja, arra nem találtunk semmiféle adatot. Ha Ungváry rendelkezik bizonyítékokkal, tárja elő őket. Mi azonban az „ellenállók˝ között csak olyanokat szerepeltetünk, akik tevékenységükért börtönbüntetést, internálást szenvedtek, esetleg a Gulágra hurcolták őket. Ha Ungváry szerint ez „demagóg és méltánytalan eljárás˝, akkor vállaljuk. (Dr. Bauer Miklósról, az antifasiszta ellenállóról Ungváry kollégám Budapest ostroma című kiváló munkája sem tesz említést.)

Ungváry kérdése, amelyet századszor tesznek fel a különböző publicisztikákban, bátor és merész intellektusra vall: „Vajon miért kellett félkész állapotban megnyitni a múzeumot, a választás előtt egy hónappal?˝ Ezzel szemben tény, hogy kiállítás február 24-re 99 százalékban elkészült. Arra a kérdésre, hogy miért február 24-én tartottuk a megnyitót, talán nem is olyan nehéz válaszolni. Azért, mert a demokratikusan választatott, szabad magyar parlament úgy döntött, hogy február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Szegény Kovács Béla, hát jól elkapkodta a dolgot, amikor hagyta, hogy február 25-én hurcolják el a megszállók. Várhatott volna -mondjuk májusig.

De ha májusban nyitottunk volna, akkor kollégáim azt vetnék a szememre, hogy öt hónappal az önkormányzati választások előtt „egy történész tudhatná, hogy munkája csak sérülhet attól, ha azt látványosan a politika szolgálatába állítja˝.
A múzeum a kommunizmus áldozatainak emléknapjára elkészült. A megnyitón több mint százezer polgár volt jelen. A képernyők előtt több százezer néző kísérte figyelemmel az ünnepséget. Mindez és a naponta a múzeum kapuja előtt kígyózó sorok azt bizonyítják, hogy a Terror Háza múzeumra szükség volt. Talán az sem véletlen, hogy az amerikai sajtóban azóta felmerült: Washingtonban a holokauszt múzeum közelében el kellene készíteni a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumát is. Budapest példájára hivatkoznak.

Schmidt Mária