Polgármester Úr, Képviselő Hölgyek és Urak, Kedves Barátaim!

1956 őszén a magyar nép világtörténelmet írt. Fellázadt a zsarnokság ellen. Harcba szállt az idegen megszállókkal.

Egy független és szabad Magyarországért.

Akkorra már tűrhetetlenné vált az élet Európának ezen a felén. Tűrhetetlen volt az elnyomás, elviselhetetlen volt a terror, fojtogatott a szabadság hiánya.

És a holnap is kilátástalanná vált.

És akkor a 66 évvel ezelőtti őszön, Európa szívtájékán, Magyarországon, az egyetemisták és a munkásfiatalok kitódultak a budapesti utcákra, hogy kifejezzék mélységes együttérzésüket a kommunista rendszer ellen fellépő lengyel tüntetőkkel. Nem csak szolidaritásból mentek az utára, hanem azért, mert elegük volt. Fellázadtak az idegen megszállás és a kommunista uralom ellen.

Örökre beírták magukat a magyar történelembe.

Hazánkban 1950-re, alig öt év alatt, mindent behálózó és ellenőrző rendőrállam épült ki. Az 1945-ben még alig több mint 500 főből álló politikai rendőrségből Államvédelmi Hatóságot csináltak, és létszámát 28 ezer főre emelték. 40 ezer besúgót foglalkoztattak. 1945 – és 1956 között 400 embert végeztek ki politikai okokból, csaknem minden harmadik felnőtt ellen indult hatósági eljárás. Nem volt olyan család az országban, amelynek egyik vagy másik tagját ne zaklatták volna, ne zárták volna börtönbe, vagy internáló táborba, ne foganatosítottak volna vele szembe valamilyen adminisztratív intézkedést.  

1956. október 23, kedden az eredetileg néhány száz diák részvételével tervezett rokonszenvtüntetés egy évtizednyi elkeseredést lobbantott lángra. Mert a hamu alatt folyamatosan izzott az ellenállás parazsa.  Az egész társadalom fulladozott a diktatúrától: a gyári munkásság éppúgy, ahogy a tulajdonuktól és jövőjüktől megfosztott polgárok és a kisemmizett, megalázott földművelők.

Azon a kedden a Műszaki Egyetem diákjaihoz csatlakoztak az Agrártudományi Egyetem, majd a Kertészeti Főiskola hallgatói. Jöttek a Honvédtiszti főiskolások, a Miskolci Műszaki egyetem, az ELTE, az orvosi egyetem diákjai is. Újabb és újabb tiltakozók csatlakoztak hozzájuk. A villamosforgalom leállt, estére a Kossuth tér előtt már százezrek tiltakoztak.

Nem a „visszaélések” és a nélkülözés ellen vonultak az utcára a magyarok legjobbjai azon a hatvanhat évvel ezelőtti napon, hanem a kommunista terrorrendszer és az idegen megszállás ellen, ami ellopta a szabadságunkat és szolgává akarta aljasítani nemzetünket. A nép felkelése spontán, vakmerő, lelkes és bámulatos erejű volt. A nemzet egy akaratot képviselt és elemi erejű szabadságvágy fűtötte.  A gyűlölt hatalom ellen maga a nép kelt fel, vallási, származási, osztály és politikai különbségtétel nélkül. Mert elegük volt a fedezet nélküli utópikus ígérgetésekből, a mindent elborító terrorból, a kilátástalanságból és a folyamatos zaklatásból. A nemzeti és kulturális identitásunk ellen viselt szűnni nem akaró támadásokból. A magyar emberek normális életre vágytak, olyanra, ami gyökereiknek, szokásaiknak, sajátosságaiknak megfelel. Akik ellen felkeltek, azok Moszkva kommunista helytartói voltak. Morális ürességük, álszent hatalomgyakorlásuk undort és megvetést váltott ki minden magyar emberből. Ezért visszhangzott akkor este a Kossuth tér attól a felháborodott kiáltástól, hogy nem vagyunk mi elvtársak. Akkor dőlt el végérvényesen, hogy Magyarországon senki nem akar többé elvtárs lenni. A téren nem volt sem hangosítás, sem erősítők, mégis értették egymást az emberek és mindenki ugyanazt mondta.

Egy akaraton voltak.

Ettől voltak olyan derűsek, barátságosak, sőt boldogok. Mert leegyszerűsödött minden. Aki magyar volt, velük tartott! Szabadságot és függetlenséget akart.

Győztünk.

Ami október 23.-án és a rá következő napokban történt, egyértelművé tette, mit kíván a magyar nemzet! November 3-ra minden fontos követelés teljesülni látszott. A Rákosi-Gerő klikk kiszorult a hatalomból. Az ÁVH- t feloszlatták. Úgy tűnt, a szovjet csapatok kivonulnak, a többpártrendszer éledni kezdett. Az ország kinyilvánította a semlegességét. Az általános sztrájk véget ért.

1956. november 4.-én hajnalban azonban 2.500 harckocsival, 800 páncélozott harci járművel, 600 légvédelmi ágyúval megindult a szovjet katonai gépezet hazánk ellen. Városainkban sortüzeket vezényeltettek a fegyvertelen tüntetőkre. Közel 250 embert végeztek ki, majdnem 30 ezret ítéltek börtönbüntetésre, mintegy ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, kétszázezer magyart kényszerítettek menekülésre, új otthon keresésére.

Mi volt ennek a mértéket vesztett bosszúhadjáratnak az oka? Miért reagált Moszkva az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó magyarországi forradalomra ilyen aránytalan, fékevesztett brutalitással? A válaszban benne rejlik 56-os forradalmunk világtörténelmi jelentőségének magyarázata.

Moszkva azért zúdult ilyen hatalmas erővel hazánkra, mert 1956 magyar forradalma nem az életkörülmények, nem az ellátás javítását, vagy a normák csökkentését követelte, hanem a kommunista rendszert magát és az azt ránk erőltető szovjet megszállást utasította el, vagyis nyíltan antikommunista és szovjetellenes volt. Osztálykülönbség nélkül a szabadságot és függetlenséget akar a munkás, a paraszt, a diák, a polgár, mindenki. A nemzeti kötelék felülírta az osztályhovatartozást, ami eleven cáfolata volt a marxi tanításnak. 1956 –ban a magyarok szabadságot, nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követeltek. Ezért azonosult vele olyan magától értetődően a világ minden szabadságszerető embere, az USA-tól, Afrikáig, Törökországtól Olaszországig. Mert mindenki átérezte, hogy élet-halál harcunk az iszonyatos túlerővel szemben az emberi méltóságért, nemzetünk megmaradásáért, identitásunk megőrzéséért folyik. Ez a magyarázata annak, hogy feketék és sárgák, európaiak és amerikaiak, afrikaiak és ázsiaiak legjobbjait ihlették meg hőseink, nemzetünk helytállása.

Az összes leigázott kis nemzet szabadságvágya felsejlett benne.

A magyar szabadságharc brutális eltiprásával Moszkva phirruszi győzelmet aratott. Megtartotta a birodalmát, megőrizte a helyét a bipoláris világrendben, igazolta hatalmas hadserege létét, tekintélye és ereje még egy darabig megkérdőjelezhetetlen maradt. De a pesti srácok és lányok, a szabadságszerető magyar emberek elleni egyenlőtlen küzdelemben elvesztette az arcát.

Attól a pillanattól kezdve, hogy tankokkal lőtték a pesti srácokat és lányokat, megszűntek a nemes és jó ügy, vagyis a remény letéteményesei lenni. Mindenki meglátta, kik is ők valójában. A tankok és gépágyuk mögött álló szovjet megszállók ettől kezdve a szabadság, a függetlenség, vagyis az emberi méltóság esküdt ellenségeivé váltak.

1956 magyar forradalma és szabadságharca leleplezte a kommunisták valódi természetét.

És ezen már nem tudtak többé változtatni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a magyarok az utcára vonultak a jogaikért, majd fegyvert fogtak az idegen megszállók ellen, a kommunisták számára nem volt többé visszaút. A szabadságharc leverése után a régi-új hatalomgyakorlók megértették, puskaporos hordón ülnek, óvatosan mozoghatnak csak, ha el akarják kerülni az újabb robbanást. A berendezkedő Kádár rendszer legitimitása ugyan a forradalom és szabadságharc eltiprásán, a kíméletlen és példátlan bosszún és a megszálló hadsereg jelenlétén nyugodott, de a kölcsönös félelem tartotta egyensúlyban. Kádár és a hatalom birtokosai rettegtek a néptől és óvakodtak attól, hogy túlfeszítsék a húrt. A magyar emberek pedig féltek tőlük, mert pontosan tudták, hogy kegyetlenek és hatalmuk megtartása érdekében bármilyen aljasságra képesek. A kommunisták kivonultak az emberek magánéletéből, cserébe azt követelték, hogy ne politizáljunk, hagyjuk rájuk a közügyeket. Mindez félelemmel vegyes utálatot váltott ki irántuk belőlünk.

Kádár és cinkostársai több mint három évtizeden keresztül elhallgatták, eltagadták, meghamísították 1956 –ot.  Forradalom helyett ellenforradalommá bélyegezték. A mai generációknak szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy ezen az „ellenen” múlott akkor szinte minden: élet és halál, börtön, sorsok, életpályák, állások, munkahelyek, jog a továbbtanuláshoz. Gyalázatot, hiábavalóságot, tehetetlen kiszolgáltatottságot jelentett ez az „ellen” egy egész nemzet számára. Ugyanakkor éles, átléphetetlen cezúrát vont azok közé, akik azt mondták, azt írták, de legalábbis elfogadták, hogy: „ellen”, és közénk, akik soha nem ejtettük volna ki a szánkon. Ők voltak a hazugok, az árulók, a rendszer képviselői és kiszolgálói, mi pedig az őrzők.

1956 örökösei, eszméinek, igazságának őrzői.

Ennek a szakadéknak az áthidalásán az sem segített, hogy egyszer csak elkezdték „tragikus eseményekké” szelídíteni az „ellent”, és azt hitték, ennyivel majd beérjük.

Nem így történt.

Tisztelt Barátaim!

1956 októberében a magyar emberek megértették

hogy nincs mire várni,

hogy már nem lehet tovább tűrni.

Végül is az emberhez méltó élet, a nemzet önbecsülése, a magyar nemzet sorsa forgott kockán.

Nemzetünk megmaradása volt a tét.

Ezért nem számított a túlerő. Nem lehetett többé méricskélni, latolgatni. Nem lehetett többé realistának maradni. Mert az a biztos pusztuláshoz, az önfeladáshoz vezetett volna. Az álmodókból realisták lettek.

Mert Magyarország élni akart.

Cselekedni kellett tehát.

Fegyvert kellett ragadni és harcba szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval.

A mérhetetlen túlerővel.

A nemzeti megalázottság, a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság és a csalódás együtt vezetett a forradalomhoz és a szabadságharchoz.

Ebben a küzdelemben nemzetté vált a nép. Eggyé vált az ország. Fiatal és idős, férfi és nő, diák és munkás, értelmiségi, paraszt és katona egyet akart.

Szabad Magyarországot.

Mert a magyarok szabadság nélkül nem tudnak élni. Akárhányszor fosztottak is meg tőle minket, előbb-utóbb csak visszaszereztük. Ha kellett, harcoltunk, ha muszáj volt, meghaltunk érte.

1956 októberében a visszanyert szabadság véget vetett a félelemnek, az egymás iránti gyanakvásnak.

Mert a szabad ember nincs egyedül. Megbízik embertársaiban, összekapaszkodik az ismeretlenekkel is.

Mert a szabadság bizalom és együttműködés.

Azért olyan felszabadító hatású.

Azért olyan jó szabadnak lenni.

Ha az azokban az október végi napokban készült fényképekre, filmfelvételekre pillantunk, és a rajtuk látszó arcok közül hosszabban ránézünk bármelyikre, meglátjuk benne azt a szabadságra vágyó honfitársunkat, aki megfogta a mellette álló kezét, összekapaszkodott a számára ismeretlenekkel. Megbízott bennük, mert tudta: ők is szabadok szeretnének lenni.

Ha megnyitjuk a szívünket, átragad ránk az a felszabadult öröm és lelkesedés, amit ők akkor éreztek.

Barátaim!

Az 1956-os forradalom, szabadságharc és nemzeti felszabadító háború mindössze két hétig tartott, mégis megrengette a világot. Megroppantotta a II. világháború után létrehozott európai békerendszert. Lerántotta a leplet a szovjet típusú terrorrendszerek rideg valóságáról.

Európa, talán nem túlzás, 1956-ban ébredt fel abból a zsibbadt álomból, amelybe még valamikor 1945 nyarán süllyedt. A szabad Nyugat akkor látta meg a kontinenst szétválasztó frontvonal mögött a hősi küzdelmet vívó magyarok arcát.

Október 23 után tizenkét szabad nap következett.

A remény szűk két hete.

Amikor a magyar nép Európa közepén megmutatta, hogy nincs más út, csak a szabadság.

Azon a nehéz őszön, egy pár napig a magyarokkal együtt a világ is elhitte, hogy egy kis nép igazsága és szabadságszeretete Európa közepén, azon az öreg folyó szelte végtelen Alföldön győzedelmeskedhet. Azon az akkori őszön a világ ránk figyelt, remegett és szorított nekünk. 1956 a szabadság jelképévé lett az egész glóbuszon.

Az a szűk két hét közel negyven évig adott reményt a kommunizmus elnyomottjainak Közép- és Kelet-Európában és negyven évig mutatott példát minden szabadságharcosnak szerte a világon.

Európa felébredt, hogy felmérje múltját, hogy a szolidaritás ezer szálával kösse újra össze Nyugatot és Keletet, hogy demonstrálja összetartozásunkat.

Ám voltak, akik ennél többet tettek. Felelősnek érezték magukat azokért, akik az életüket kockáztatták a szabadságért és a függetlenségért. Ők élelmiszert, meleg pokrócokat, kötszert, lázcsillapítót, gyerekruhát, tápszert gyűjtöttek. Pályaudvarokon hordták halomba, vagonokra rakták és hittek benne, hogy olyanokhoz jut, akik helyettük is küzdenek.

Mert az nem lehet, hogy emberek, népek, nemzetek ne legyenek szabadok. Bíztak benne, hogy a szabadság győzni fog, hiszen a világ rendje az, hogy a jó győzedelmeskedik, a rossz pedig elbukik.

De a másképp történt. A magyarok szabadságharca a lánctalpak alatt végezte, hőseinket dobtáras géppisztolyok sorozata gyilkolta meg. Voltak, akiket bitófára juttattak, jobb esetben hosszú rabság várt rájuk. Magyarok százezrei hagyták el hazájukat és úgy hitték: számukra nincs visszaút. De bárhova vetette őket a sors, addig ismeretlen barátokkal találkoztak, akik adtak nekik fedelet, élelmet, lázcsillapítót, ruhát, játékot.

Tisztelt ünneplő közönség!

1956 az egyik legnagyobb magyar ünnep: az volt és az is marad. Pedig alig 300 óra volt az egész: október 23-adika magasztos délutánjától november 4-edike fagyos hajnaláig. 300 óra szabadság. Ha szoroznak párat, akkor kijön, hogy 300 óra tízmillió századmásodperc.

1956 októberében a tízmillió magyarnak egy-egy századmásodperc szabadság jutott. Egy századmásodperc alatt a szívünk egyet ver. Így hát ennyi adatott 1956-ban minden magyarnak: egy szempillantásnyi, egy szívdobbanásnyi szabadság.

És mégis, egész nemzetünk őrizte, az egész világ tisztelte ezt a villanásnyi időt. Becsüljük meg mi is, mert néha egy ilyen szívverésnyi idő többet ér, mint egész évszázadok.

Büszkeséggel és szeretettel a szívünkben csendesedjünk el.

Hallani fogjuk 1956 szívdobbanását.

1956 igazsága 66 éve nemzetünk közös titka. Mérce, ami büszkeségünket táplálja. Magabiztossá tesz és tartást ad nekünk és annyi lelki táplálékkal lát el bennünket, hogy az máig kitart. 

Mi magyarok nagyon is jól tudjuk, hogy a hőst sohasem a bukása, hanem mindig a hőstette emeli a magasba

1956 hősei nevét hallva önkéntelenül is kihúzzuk magunkat. Mert nem felejtjük, hogy ők voltak azok, akik sok más, névtelen maradt társukkal együtt nemet mondtak a kommunista diktatúrára. És nem csupán nemet mondtak, hanem harcoltak is ellene, fegyvert fogtak és kockára tették az életüket, amihez csak akkor folyamodunk, ha már a méltóságunkat éri a gyilkos támadás.

Sokkal tartozunk hőseinknek, mert sokat kaptunk tőlük.

Nem azért őrizzük meg az emléküket, mert így kívánja a tisztesség! Hanem azért, mert helytálltak akkor, amikor a nemzet megmaradásáról és az emberi méltóságról volt szó. Szembeszálltak a legerősebb, a leghatalmasabb túlerővel mert annyira tűrhetetlen volt a megalázottság.

Nincsenek kis nemzetek, ha bátrak.  

Minden nemzet sorsát azok a pillanatok határozzák meg, amikor nemcsak sodródik a történelem árján, hanem ő maga alakítja. Akkor, 1956-ban, mi magyarok alakítottuk a történelmet.

Akkor egy pillanatra Magyarország úgy érezte, talán sikerülni fog.

És egy pillanatra sikerült is.

Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Ezekből a pillanatokból áll össze egy nemzet.

Ezekből a nemzetekből áll össze Európa.

Ezekből az emlékekből lehet építkezni.

Ezekre az eseményekre muszáj emlékezni.

Emlékezzünk tehát. Hajtsunk fejet a hőseink előtt, mert

Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.

Elhangzott 2022. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére a Kovászna parkban rendezett ünnepségen.