Schmidt Mária

Beszéd a "Kenyér és tank – 1956 pestszentlőrinci és pestszentimrei eseményei" című kötet átdolgozott kiadásának bemutatóján

Tisztelt Polgármester Úr, Képviselő Úr, Elnök urak, kedves vendégek!

Mi tesz egy közösséget nemzetté? Mitől érezzük, hogy az emberek egy bizonyos csoportjához sokkalta több közünk van, mint másokhoz? Elsőre talán azt mondanánk, hogy a közös múlt, a közös nyelv vagy a közös kultúrának nevezett jelenség az, ami összekapcsol bennünket. Azt válaszolhatnánk, hogy ezek tudatából és tudásából nő ki az együvé tartozás érzése. De mindez nem ad igazi választ arra, miért érzünk akkora rokonszenvet a nemzet többi tagjával szemben, sem arra, miért vagyunk annyira elfogultak, ha a mieinkről van szó, mely elfogultság leginkább a szülők elfogultságára emlékeztet, amikor gyermekükre néznek.

Kedves Barátaim!

Egy közösséget sosem évszázadok tesznek nemzetté, sem egy közös nyelv vagy egy közös kultúra. A nemzet születése mindig és kizárólag pillanatokhoz kapcsolódik, olyan kivételes pillanatokéhoz, amikor emberek százezreinek, millióinak szíve egyszerre dobban, amikor minden különálló akarat egyetlen irányba fordul. Ebből a közös szívdobbanásból, ebből a közös akaratból születnek nemzetek. Azok a közösségek, amelyek akárcsak egyetlen alkalommal is megízlelték ezt az érzést, évszázadokra, évezredekre összeforrnak.

Mi magyarok szerencsés nemzet vagyunk. Nálunk már vagy ezer éve minden évszázadra jut ilyen pillanat. Hogy a XXI. század mit tartogat a számunkra, még nem tudjuk, de a XX. században újra megtörtént a csoda.

1956-nak hívjuk.

Honfitársaim!

Köszönöm Önöknek, hogy Pestszentlőrinc-Pestszentimre önkormányzata és polgárai kiemelt figyelmet szentelnek az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójának és a kommunizmus áldozatai emléknapjának. Ebből az alkalomból tarthatjuk most kezünkben a Kenyér és tank című könyv frissen megjelent kiadását.

Fontos és kívánatos, hogy időről időre felidézzük mi is történt a kommunizmus éveiben, hogyan tette tönkre az ország és minden magyar sorsát a diktatúra, az elnyomás. Nem felejthetjük el, mindazt, ami akkor történt, mert túl azon, hogy azoknak az évtizedeknek súlyos öröksége máig itt él velünk, hogy tanulságai ma is iránymutatásként szolgálnak, közös szenvedéstörténetünk 1956 őszén újra összeforrasztotta szíveinket.

Ezt a pillanatot nem felejthetjük el, és nem is fogjuk elfelejteni soha!

Tisztelt Emlékezők!

Engedjék meg, hogy most csak három egyszerű okot soroljak fel, amiért 1956 szentlőrinci-szentimrei hősei nemzetünk legnagyobbjai közé emelkedtek.

Először is önfeláldozásuk és kiállásuk a legkülönbözőbb korosztályok és generációk számára ad kézzel fogható mintát arra, mi a helyes, és hogyan őrizhetjük meg a bennünk lakozó jót.

Másodszor: általuk mutathatjuk fel az olyan fontos nemzeti értékeket, melyek a kuszának tűnő XXI. században is eligazítanak bennünket. Hogy tömör legyek: a szabadság és a függetlenség ma is minden közös jó forrása.

Végül harmadikként és az előzőkkel együtt talán a legfontosabb ok: senki sem születik hősnek. Mégis: sokan azzá váltak, olyan emberek, akik nem vágytak sem nagyságra, sem hírnévre, akiket gyakran és rosszul „egyszerű embereknek” szoktak hívni, pedig „egyszerű ember” nem létezik. Őket, a szentlőrinci-szentimrei honfitársainkat a sors emelte hősökké. Életük példája azt mutatja, hogy bármit gondoljon bárki, egyek vagyunk, és hogy mindenkiben ott lakik a hős, aki Petőfivel szólva döntésével képes „bajnok nemzetté” képes tenni a teljes közösséget.

Az 1956-os Emlékév megszervezése és lebonyolítása vagy az immár 15 éves Terror Háza Múzeum munkájának vezetése közben számomra mindenkor a legfontosabb az, hogy a diktatúrák személytelenségbe burkolt gonoszságát végleg magunk mögött hagyjuk. Végre meg kell ismernünk hőseinket, akiket nemcsak nevüktől, de arcuktól is megakartak fosztani. A mi ősi európai kultúránk ugyanis nem arctalan, sem névtelen! Csodálatos erőnket több évezrede az adja, hogy nálunk súlya van a személynek.

Nos, kedves barátaim, mondok hát neveket, melyek a Kenyér és tank című kötetben is szerepelnek:

Bányai László, a kerületi nemzetőrök egyik vezetője, aki az egyik lőrinci ház pincéjében, a szén alól ásta ki és tartóztatta le Ecseri Gábor ÁVH-ás őrnagyot.  

Csürke Károly lakatos, aki élelmes ötleteivel olyan vagon-barikádot épített társaival az Üllői úton, amit még a szovjet harckocsik sem tudtak szétzúzni.

Tóth Ferenc, aki életét kockáztatva rohant orvosért és mentette azokat a sebesülteket, akiket a Fröhling-pékség előtt ért repesztalálat.

Bazsik  Pityu, aki gyerekfejjel minden este gyalog ment ki Kispestre, hogy társaival a tankok kipufogójába benzines üveget, krumplit vagy rongyot dugjanak, harcképtelenné téve azokat.

Varjú Imre atya, aki dacolva az orosz tankok fenyegetésével a Bakáts téri kórházban ápolta a sebesülteket, majd a kórházi tapasztalatairól írt anyagot stencilgépen sokszorosítva küldte szét az ország plébániáira.

Juhász Károly boltvezető, aki   az életveszély ellenére ment ki naponta a tehenészetbe, hogy a kisgyermekes családok tejhez jussanak.

Doufrain Piroska nővér, aki az életét kockáztatva indult el pokrócokat szerezni a sebesülteknek, mert nem bírta elviselni, hogy az életveszély közepette lázasan vacognak.  

Kárpáti Antal vasöntő, aki a Lehel utcai garázsból szerzett autóval segítette a XVIII. kerületi nemzetőrség megmozdulásait.

Szűcs Gyula és Pataky Gábor, akiket az egykori Darugyár mellett elrejtett fegyverekért 8 illetve 4 év börtönre ítéltek.

Molnár Károly géplakatos, aki társaival ostrom alá vette a pártházat és Kabelács Vilmos, aki egy teherautóval törte át a pártház kapuját, hogy a tömeg bejuthasson az épületbe és Jámbor Nagy János, aki lakása padlásáról lőtte a pártház védőit.

Isten áldja az emléküket!

Tisztelt Emlékezők, kedves Hölgyeim és Uraim!

Egyedül az ember nem képes igazság nélkül élni, írta a múlt század egyik legizgalmasabb gondolkodója, José Ortega. Igazsága nem igényel hosszas magyarázatot. Máig kínoz bennünket a hazugság, mert nem mondtuk el, hogy ki melyik oldalán állt a barikádnak, és mit tett ezen vagy azon az oldalon. Sokáig hősöket hazudtak nekünk, akik nem voltak azok, legfeljebb mártírok.

Ez a könyv fontos, mert nemcsak diagnózis, de gyógyszer is.

Olyan ez, mint amikor egy jó orvos végre elmondja, mi is a bajunk. A jó diagnózis már fél gyógyulást jelent.

Azt mondom tehát, ha Pestszentlőrinc és Pestszentimre hősei vérünkké válnak, olyan az, mintha védőoltást kapnánk rabság és diktatúra ellen. Oltsuk be magunkat és az utánunk érkező nemzedékeket!

Köszönöm, hogy meghallgattak, figyelmük megtisztelt!