Kinek a fejében és mikor született meg a Terror Háza Múzeum ötlete?

Szájer József ötlete volt. Valamikor 1997 novembere táján vetette fel, hogy ha megnyerjük a választást – amire akkor semmi esélyt nem láttam –, akkor az Andrássy út 60-ból emlékmúzeumot kellene csinálni. A választási győzelmet követően utánajártam, kié a ház, miként lehetne megszerezni, és szép lassan elindult a tervezés folyamata. Jó volt, hogy a Fideszben mindenki egyöntetűen támogatott és az ügy mellé állt.

Voltak önök előtt nemzetközi példák?

Sokfelé utaztunk, jártunk Vilniusban, Rigában, elmentünk Prágába, ahol akkor már létezett egy hasonló témájú magánmúzeum. Ezekből mind tanultunk, de valami egészen mást szerettünk volna. Mivel ez autentikus hely, vissza akartuk idézni, ami egykor az Andrássy út 60.-ban történt, de közben új nyelvet is akartunk teremteni, hogy elmesélhessük e szörnyű időszak történetét mindazoknak, akik már szabadságban születtek és nőttek fel.

A markáns homlokzat minden embert mellbe vág, aki végigsétál Budapest legszebb sugárútján. Ki álmodta meg? Kikből állt a kreatívcsapat?

Olyan embereket kerestem a munkához, akikkel merészen lehetett együtt gondolkodni. Fábry Sándor és baráti köre volt a magja a kreatívcsapatnak, és Kovács Ákos zenész énekes is a kezdetektől részt vett az ötletelésben. Egy ponton azonban elakadtunk, mivel a belsőépítészeti és homlokzati megoldásokról én teljesen mást képzeltem, mint amit elém raktak. Akkor Fábry előállt, hogy hívjuk haza F. Kovács Attilát Amerikából. Azt sem tudtam, ki ő; mint kiderült, díszlet tervezőként dolgozott kint, de egy hollywoodi sztrájknak köszönhetően sikerült hazacsábítani. Arra kértem, hogy legalább a homlokzatot tervezze meg. Amikor beállított egy makettel, rögtön tudtam, hogy ez az. Aztán az előcsarnokot is megrajzolta, majd leültünk, végigsoroltam, hogy melyik teremben mit szeretnék, és egyszerűen kirobbant belőle az egész múzeum terve. Tulajdonképpen nem is nagyon változtattunk rajta. Olyan erőteljes vizuális világot hozott létre, hogy aki bejön, a mai napig frissnek és újszerűnek érzi.

Ma már szinte minden magyar iskolás ellátogat a múzeumba, és a külföldi turisták is rendre felkeresik. Érdemes azonban felidézni az indulás viharos körülményeit. Már hónapokkal a megnyitás előtt kereszttűzben állt a múzeum, támadták az épületet esztétikai és jogi érvekkel, kifogásolták a helyszínválasztást, az elnevezést és a történészi koncepciót is. Az ügy a politikai napirend meghatározó témájává vált. Ez mennyire lepte meg?

Számítottam rá. Az igazi megdöbbenés akkor jött el, amikor az állványzatot lebontották, lekerültek az építési takarók, és először vált láthatóvá a homlokzat: ekkor szembesültek azzal, mi is készül a város szívében. Rájöttek, hogy valami egészen más dolog születik, mint amihez hozzászoktak. Attól kezdve pedig ezerrel támadták. Máskor az a taktikájuk, hogy elhallgatják, ami nem tetszik, itt éppen az ellenkezője történt; ám a támadáscunamival akkora várakozást keltettek, hogy nem kellett bevezető kampányra költeni.

Elsősorban a homlokzatot támadták, a pengefalat és a két, totális diktatúrát jelképező szimbólum, a vörös csillag és a nyilaskereszt megjelenítését. A kerületi MSZP feljelentette a múzeumot tiltott önkényuralmi jelképek használatáért, Ráday Mihály SZDSZ-es városvédő kikelt a pengefal ellen, Demszky Gábor főpolgármester pedig a városképvédelmi bizottság döntését megsemmisítve visszavonta az ideiglenes fennmaradási engedélyt.

Minden elképzelhető módon megpróbáltak bennünket ellehetetleníteni. Tulajdonképpen érthető is: mivel a ház mondanivalója és vizuális megvalósítása nemcsak az értelmiségnek szólt, hanem sokkal szélesebb közönségnek, a kiállítás pedig úgy mesél a múltról, ahogyan még sohasem hallottuk, a poszt kommunista balliberális kör egy csapásra elvesztette a múlt értelmezésének monopóliumát, amely ötven éven keresztül az övé volt. Hirtelen kicsúszott a kezükből, és többé már nem is tudták visszaszerezni. Az elevenükre tapintottunk, ezt pedig nem tudták és azóta sem tudják megbocsátani. A Terror Háza Múzeum ma már szimbólum, nemzeti emlékhely, egyben az utódpárttal szembeni ellenállás jelképe is. Valójában ők tették azzá. Mi emlékhelyet kívántunk létre hozni az áldozatoknak, és az is lett mindannak ellenére, amit a korabeli média igyekezett sulykolni. Az pedig, hogy végül több lett, azoknak tudható be, akik képtelenek voltak fejet hajtani az áldozatok emléke előtt. Nem látták be, hogy legalább ennyivel tartoznak. Éveken át nap mint nap hosszú sorok kígyóztak az épület előtt, mert mindenki látni akarta. Aki pedig egyszer eljött, az a kommunista hazugságnak már nem dől be.

A ház megnyitására húsz évvel ezelőtt, 2002. február 24-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapja előestéjén került sor. Százezres tömeg gyűlt össze az Andrássy úton az Oktogontól a Kodály köröndig, ahol Orbán Viktor miniszterelnök mondott ünnepi beszédet. A sajtó másnap politikai provokációról, kampányfogásról beszélt. Hogy emlékszik erre?

Számomra nem is ez volt a legmegdöbbentőbb, hiszen ez benne volt a pakliban. Ami igazán elképesztett, hogy a megnyitóval egy időben lufieregető Pa DöDökoncertet hirdettek meg a Hősök terére, ahol felsorakozott az SZDSZ teljes vezérkara és hívei. Akkor és azóta is elgondolkodtat: az Andrássy út 60. a nyilas és kommunista terror színhelye, ebben a múzeumban mindkét diktatúra áldozatai előtt fejet hajtunk. Nekik ezek szerint egyik sem fáj? Nem fájnak azok az áldozatok, akiket a nyilasok irtottak ki, és azok sem, akiket a kommunisták? Ők vajon kit képviselnek? Részei-e egyáltalán a magyar társadalomnak? Hol merik ezt megcsinálni? Azt hiszik, megbocsájtják ezt nekik valaha?

A kezdetektől kritizálták a kiállítás történészi koncepcióját. Felrótták, hogy a múzeum nem foglalkozik a Horthy-korszakkal, nem mutatja be a magyarországi holokausztot, a kommunizmus bűneit pedig eltúlozza. Erről mit gondol?

Ezt a vádat már vagy kétmilliószor hallottam, de akkor megkérdezem: az miért nem merül fel, hogy a holokauszt múzeumban milyen aránytalanságok vannak? Hogy az 1945 utáni dolgok miért nincsenek benne? Mi azt a terrort mutat juk be, amely ehhez a házhoz kapcsolódik a nyilasoktól az ávósokig. A kiállítás sok helyen foglalkozik a hazai zsidóság tragédiájával, de a magyar holokauszt részletes tárgyalása nem a mi dolgunk, arra külön múzeum jött létre, amelynek felállításáról szintén az Orbán-kormány döntött 1999ben.

Maradjunk még kicsit a múltnál: a 2002-es MSZP– SZDSZ-győzelem után a politika folyamatosan piszkálta az intézményt. Kovács László MSZP-elnök „az emlékezés és megbékélés házává” akarta átnevezni, a parlament az SZDSZ-es Pető Iván javaslatára visszavágta a ház költségvetését, Görgey Gábor kultuszminiszter pedig az ön leváltását indítványozta. Hogyan élte túl a múzeum az első négy évet?

Emlékszem, itt ültem az irodámban, amikor a Kossuth Rádióban Görgey Gábor miniszter bemondta, hogy „berendelem Schmidt Máriát, és leváltom”. Telefonáltak is, hogy menjek be.

Megérkeztem a miniszteri irodába, ahol Görgey azzal fogadott: „Mária, azért hívtam, hogy leváltsam.” „Engem? – kérdeztem vissza. – De hiszen engem csak a kuratórium válthat le!” Még ezzel sem volt tisztában. Abba is hagyta a piszkálásomat. Pető Iván neve ma már nem sokat mond, többszörösen kiiratkozott a magyar közéletből. Ahogy a történelmi igazságtételről szóló, híres Kónya–Pető-vitának, úgy a Terror Háza Múzeum elleni hadjáratnak is az élére állt úgy, hogy az apja ávós tiszt volt, a neve kinn is van a Tettesek falán. Micsoda ízléstelen dolog ez! Mintha Göring fia pattogna Németországban! Legalább küldtek volna valakit, aki nem személyében érintett! Ráadásul Kovács Lászlóval együtt úgy kritizálták az intézményt, hogy nem is jártak a múzeumban.

Nem úgy, mint Medgyessy Péter. A válságos pillanatban nem más, mint ő, az állambiztonsági szolgálat egykori szigorúan titkos tisztje, hivatalban levő miniszterelnök segítette ki a múzeumot extra pénzzel. Mi volt ez, kampányfogás?

Medgyessy Péter felismerte, hogy nem tudja a házat ellehetetleníteni, politikai karrierje sem belföldön, sem külföldön nem élné túl. Nem sokkal a D209ügy leleplezése után váratlanul, előzetes bejelentés nélkül eljött a múzeumba. Látogatása jól tervezett kampányfogás volt, de egyben gesztus is, amelyet mindkét oldal a saját szája íze szerint értelmezhetett. De azzal, hogy eljött és mellénk állt, ki is nyírta magát, az SZDSZ ezt sohasem bocsátotta meg neki. Többek között ezért puccsolták meg később.

A múzeumot se kiköpni, se lenyelni nem tudták a szocialista kormányok, mégis hamar zarándokhellyé vált. Itt gyújtottak gyertyát az emlékezők a kommunizmus és a holokauszt áldozatainak emléknapján, illetve október 23-án és november 4-én is. „1990 óta, amióta a szabadságot visszaszereztük, küszködünk a múlttal. A múlttal való szembenézés csupa kudarc: felemás kárpótlás, megbukott sortűzperek, kikacagott átvilágítás. A szembenézés egyetlen őszinte darabja ez a ház” – mondta Orbán Viktor az első évfordulón. Hogy látja, mi volt a múzeum sikerének a titka?

Alapvető szándékunk, hogy nevükön nevezzük a tetteseket, és megemlékezzünk az áldozatokról. Ha nem is mindegyiknek, de sok tettesnek kikerült az arca, és ez az elevenükbe vágott: akár az övék is odakerülhetne, és akkor mit mondanak majd az unokáknak? Ugyanis ezeket a történeteket a családokban is elhallgatták. Volt olyan tanítványom, aki sírva jött oda hozzám, hogy a nagyapja neve ott van a falon, pedig minden héten együtt jártak templomba. Nem tudott mit kezdeni ezzel. Kérdeztem, éle még a nagymamája, beszélgessen vele, és kérje ki a nagyapja anyagát a Történeti Hivatalból. Az a hétmillió ember, aki eddig eljött a múzeumba, mind a hatása alá került. A magyar iskolások zöme, rengeteg fiatal, külföldi turisták, idős emlékezők. Ha valaki végignézi a kiállítást, megérzi, hogy min is mentünk keresztül. Megtanulja, hogy a két diktatúra, a náci és a kommunista egyazon tőről fakad. Mindkettő emberellenes, és rengeteg szenvedést okozott a nemzetnek. Emellett felmutatjuk a magyar nép ellenállását is, a magyar hősöket, akik az életüket áldozták azért, hogy ma mind szabadok legyünk.

Milyen jelentős külföldi vendégeket fogadtak az évek során?

Szinte minden Magyarországra látogató politikus eljön hozzánk. Jártak itt a volt szocialista országokból mindenhonnan, legutóbb a lengyel miniszterelnök, és az egykori ukrán elnök is. Múlt héten Bolsonaro brazil elnököt fogadtuk. Merkel viszont nem járt nálunk. Putyint még várom.

Térjünk át a jelenre. Mit gondol a napjainkban egyre agresszívebben előretörő neomarxista eszmékről? Lehet hasonlóságot felfedezni az egykori totális rendszerek és a mai szélsőséges, liberális ideológiák között?

Az ateizmus, a radikalizmus, az utópizmus, a történelmi haladásba vetett hit és az azzal való manipuláció mind közös vonásuk. Érdekes, az élet mindig döntetlenre játszik: egykor mi éltünk rabságban, ők szabadságban, most pedig fordítva. Dermesztő innen nézni, hogy a negyvenes-ötvenes évek rémségei most ott köszönnek vissza. Ma nyugaton mindenkinek benn vannak a paplanja alatt. Elképesztő. A minap kineveztek Hollandiában valamilyen „metooügyi” államtitkárt. Vagy ott van a CNN leváltott vezetője, akit nem azért menesztettek, mert tavaly 77 százalékkal csökkent a csatorna nézettsége, hanem mert az egyik beosztottjával szexuális viszonya volt – persze úgy, hogy a beosztottja is akarta. Ez már tényleg olyan, mint amikor a kommunista és szocialista erkölcsöt kérték számon mindenkin. Gyakorlatilag oda jutott most a Nyugat, ahol mi voltunk az ötvenes évek legsúlyosabb időszakaiban, amikor egy rossz bejegyzés, mondat, egy rossz gesztus, bárkinek a bizonyítás nélküli vádaskodása tönkretehetett embereket, ellehetetlenített karriereket. Rettenetes innen nézni, hogy amiről azt gondoltuk, egyszeri és megismételhetetlen, azt most önként magukra húzzák.

Vagy említhetnénk a finn evangélikus exminiszter esetét, akit a Bibliából idézett mondatai miatt etnikai kisebbség elleni izgatás vádjával bíróság elé állítottak.

Mifelénk ez már mind megtörtént. Erről meséltek a szüleink. Az apám 97 éves, ha politikáról van szó, még mindig be kell csukni az ajtót-ablakot. Ő így szocializálódott, és ma ez zajlik nyugaton. Friss hír: egy ismert angol filmsztár, Jason Statham az újszülött gyerekének két keresztnevet adott: egy lány és egy fiúnevet. Ez mégis mi? Ennél még az is jobb, amikor mindenkit Olegnek kell hívni.

Van esély ezt megállítani?

Remélem, észhez térnek előbb-utóbb nyugaton. Az inga kileng, de aztán visszaleng. Ami most Kanadában történik, az nem csupán a covidrendelkezések elleni tüntetés, hanem az alsó és középosztály lázadása a liberális elit ellen. Régebben az elit legalább a látszatra ügyelt, szavakban és gesztusokban úgy tett, mintha a többség érdekeit képviselné, ma már el sem játssza ezt.

A kommunizmus idején szerzett tapasztalat megóvhatja Közép-Európa országait a woke őrülettől?

Be vagyunk oltva a diktatúra ellen, megvan a védőoltásunk. Távolságtartással nézzük azt, amit a média közvetít, ezeken a jelenségeken már mind túl vagyunk. Sokszor megégettük már magunkat, nem akarjuk újra. Ugyanolyan ember és valóságidegen, abszurd és utópikus világot akarnak ránk kényszeríteni ma nyugatról, amilyet korábban keletről erőltettek. 1956ban fellázadtunk ez ellen, 1989ben pedig leráztuk magunkról. A második világháború óta hányszor kellett újrakezdenünk, hány hiábavaló erőfeszítésre kénysze rítettek minket! Súlyos tanulópénzt fizettünk már azért, hogy normalitásban, biztonságban és nyugalomban élhessünk, nem akarunk még egyszer ilyen kísérletben részt venni.

A közelgő hazai választásnak mi a tétje ön szerint?

Egyszerű: a tét az, hogy Magyarország magyar ország marad-e. Jól látszik, hogy szálka vagyunk a neomarxistává lett liberális elit szemében. A nyugati úthenger simán gördülne előre, de mi útban vagyunk, mert egészen mást képviselünk. Nem akarunk migrációt, nem akarunk minden hülyeséget átvenni Brüsszelből, és ezt az emberek a népszavazásokon egyértelműen ki is nyilvánítják. Ahhoz, hogy ezt továbbra is képviselhessük, meg kell nyerjük a választást. Tovább kell vinnünk a regionális együttműködést, mert egymásra vagyunk utalva a szomszédos országokkal.

A genderlobbi és a BLM-aktivisták itthoni térnyerését megúszhatjuk?

Nyugaton lekésték a randevút a valósággal. A buborékokban, ahol élnek, lehet, hogy ezek a legfontosabb problémák, de az emberek tömegeit nem ezek a kérdések foglalkoztatják. A hétköznapi polgár szeretne normálisan élni, szeretetben és biztonságban, a családja körében. E dolgokhoz egyszerűen nincs közük. Az egész faji őrület számunkra teljesen idegen, nem tartozik hozzá a kultúránkhoz, a történelmünkhöz. Olvasom, hogy a viking királyt egy fekete nő fogja játszani a Netflixen. Közben meg hallom, hogy nem lehet feketére smin kelni valakit, ha Othellót játssza. Ez teljes őrület! Nem kívánom megítélni, hogy ők hogyan viselkedtek rabszolgatartóként, az nem a mi történetünk, ahhoz nekünk semmi közünk nincs. De ne akarják, hogy letérdeljünk! Van saját múltunk, van mit feldolgoznunk, jóformán még el sem kezdtük.

Arról mi a véleménye, hogy ma Orbán Viktor körül szerveződik a nemzetközi patrióta-konzervatív tábor? Mit tud a magyar miniszterelnök, amit mások nem?

Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki rámutasson a befolyásolási kísérletekre, a titkos csatornákon kiépülő hálózatra, mindarra, ami a globális törekvések mögött van. Ezt Orbán Viktor megtette. Hatalmas tett volt, hogy ki merte mondani Soros György nevét.

Tulajdonképpen párbajra hívta, és Soros fel is vette a kesztyűt. Ezeket a háttér folyamatokat ma már mindenhol vele azonosítják, szimbolikus jelentőségű lett a személye. Legutóbb Albániában és Bulgáriában vette át az irányítást, ő van a balkáni politikai átrendeződés mögött, és Dél-Amerikában is mozgolódik. Már az Egyesült Államokban is az ő nevét emlegetik, amikor a politika nyilván való durva pénzügyi befolyásolásáról van szó. Már ki merik mondani, hogy a médiát, de még az igazságszolgáltatást is a befolyása alá vonta. Minderről elsőként Orbán Viktor beszélt. A Soros nevével fémjelzett hálózat részt vállal a migránsok betelepítésében, és ezt ki akarja terjeszteni Magyarországra is.

Számíthatunk arra, hogy ez az erő a hazai választásba is beavatkozik?

Már régóta beavatkozik: mégis ki finanszírozza az ellenzéket, honnan van pénze? Megemelem a kalapomat a baloldali érzelmű magyar állampolgárok előtt, akik a mikroadományaikkal egyszerre támogatják és tartják fenn a Telexet, a 444et, számos hetilapot, a Klubrádiót, a Partizánt, a 99 Mozgalmat, meg Márki-Zay Pétert. Nagyon adakozók a baloldali magyar emberek, ha erre havi 4050 ezer forintot tudnak áldozni. Vagy van a másik lehetőség: Soros tartja ki őket.

Márki-Zay Péter mit ajánl a választóknak?

Magát. Márki-Zay az a tudálékos, szédült javasember, aki mindent tud, akinek mindenre azonnal megoldási javaslata van. A Jóisten óvjon minket az ilyen mindentudótól! Ha bal oldali választó lennék, engem már a Jobbikkal való összeállás is zavarna. Eddig utálni kellett őket, mert antiszemiták és cigánygyűlölők, most meg hirtelen a fasisztákat és a kommunistákat is képviselni kell. És Márky-Zay arcán ez is elfér: fogalma sincs arról, hogy a szavaknak súlyuk van. A fasisztáknak és a kommunistáknak a Terror Háza Múzeumban van a helyük, bezárva, sehol máshol. És ez így is marad.
 

SCHMIDT MÁRIA

1953-ban született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történelem–német szakos tanári diplomát. Posztgraduális ösztöndíjjal, illetve vendégtanárként megfordult Bécsben, Innsbruckban, Oxfordban, Párizsban, Berlinben, Jeruzsálemben, New Yorkban, Bloomingtonban, valamint Stanfordban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézetének tanszékvezetője. 1998 és 2002 között a miniszterelnök fő tanácsadója. 2002 óta a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Számos történeti mű szerzője, történészi munkásságát 2014-ben Széchenyi-díjjal ismerték el. A 30 éve szabadon emlékév koordinálásáért felelős kormánybiztos. Két gyermek édesanyja.
 

Forrás: mandiner.hu

Szerző: Őry Krisztina