Schmidt Mária

„Bátrak vagyunk!”

„Mi, magyarok nem tehetjük meg, hogy számunkra veszélyes társadalmi folyamatokkal kísérletezzünk. Ezt megteszik helyettünk a nyugati nemzetek, az eredmény pedig mára látható: kudarcot hozott az a próbálkozás, ami a nyugati civilizáció alapértékeit próbálja megkérdőjelezni. Számunkra és a régió országai számára is kiemelten fontos az identitás és a szuverenitás, ezért kell megtanulnunk szót érteni egymással, a korábbi konfliktusok ellenére. Ezt az is jelenti, Magyarországnak meg kell erősödnie, napról napra jobban kell teljesítenünk” – többek között erről is beszélt a Századvégnek Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.

Ebben az épületben mi a legkedvesebb tárgya?

Van a pincében egy fotó, ami rendkívül közel áll a szívemhez. Ungár Józsefről készült, aki 21 éves volt, amikor kivégezték. Annyira helyes fiatalember volt. Szörnyű belegondolni is, de ilyen fiatalokat végeztek ki, csak azért, mert politikailag a másik oldalon voltak.

Milyen ebben az épületben dolgozni?

A múzeum folyamatosan tele van látogatóval. Nap mint nap érezzük, mekkora felelősséget jelent ez, a közös múltról szólni ugyanis súlyos feladat. A mérce elég magas. A szintet, amit eddig elértünk a múzeumban, lejjebb nem adhatjuk.

Ez a múzeum a nyilvános diplomácia egy fontos bástyája Magyarországon. Mit üzenünk mi a külföldieknek? Milyenek vagyunk mi, magyarok?

Elsősorban azt, hogy bátrak vagyunk!

Valóban bátrak vagyunk, vagy csak ezt mutatjuk?

Azok vagyunk. Gondoljon bele, alig egy évtizeddel azután, hogy lezártuk a szovjet rendszert, szembe mertünk és tudtunk nézni saját múltunkkal. Ez példátlan és világszerte elismerést vált ki. Amikor ez a múzeum megnyílt, nagyon éles, érzelmekkel teli vita indult el a múltunk értelmezéséről. Ez is egészen különleges. A legtöbb helyen ugyanis kerülik a vitákat, a véleménykülönbségeket, ezért a múltról folyó diskurzus nincs ennyire érzelmekkel átitatva. Egyre inkább kezd kiveszni a vita a nyilvánosságból. Nálunk ez másként van. Ez a nyílt és őszinte küzdelem a múlt értelmezéséről csak még nagyobb elismerést vált ki a külföldiekből.

Mit gondolnak azok a külföldiek, akik bejönnek ide?

Sokaknak ismerős ez a történet. Velük is hasonló esett meg. A diktatúra módszerei mindenhol hasonlóak. Más kontinenseken is. Nem beszélve azokról, akik a régiónkból jönnek. Ők a saját történetüket látják viszont. Ők is nagy árat fizettek a szabadságért, ahogyan a magyarok is. Ez jobban megmutatja, mekkora érték a szabadság. Akik ellátogatnak a múzeumba, azok tudatosan jönnek ide, hiszen a múzeumnak olyan híre van a világban, hogy látni akarják. A kiállítás látványával, a vizualitással pedig olyan nyelvet sikerült teremtenünk, amit a más kontinensekről érkezők is megértenek. Ennek a nyelvnek az egyik tulajdonsága, hogy nem fél hatni az érzelmekre. Tudni kell ugyanis, ha valakinek nem érjük el a szívét, nem lehet hatásunk a gondolkodására.

Mit szól a világ ahhoz, hogy a magyarok azt mondják magukról, hogy ők bátrak?

Nem tartom kizártnak, hogy idegesítő a bátorságunk. (nevet) De egyszerűen nem tudunk mások lenni. Ilyen a természetünk, mondhatnám, ez túlélési ösztön. Minden körülmény azt diktálná, hogy már rég meg kellett volna szűnnünk. Ha nem vagyunk ennyire bátrak, karakteresek, elszántak és izgágák, akkor már rég nem lennénk. Fontos látnunk, hogy az értékek és szimbólumok választása, valamint a múlt eseményeinek magyarázata az, amelyek a legfontosabbak egy közösség számára. Ezek olyan értékek, amelyekért meg kell tudni harcolni. Ha ezek közül valamit feladunk, akkor magunkból adunk fel. Ha nincsenek meg az alapvető különbségek, mert egy kötelező világnézet, történelemszemlélet, szimbólumrendszer van ránk erőltetve, abból a magyaroknál előbb-utóbb probléma lesz. Így volt ez Thököly és Rákóczi idejében, de így volt 1848-ban és 1956-ban is. Időről időre, amikor ilyennel próbálkoztak, kiderült, hogy nálunk ez nem működik. A történelemtudományt a marxisták objektív tudományként mutatták be. Annyiban igazuk volt, hogy a kommunizmusban csak egy központi vélemény lehetett. Ezt ők objektívnek hazudták és nem tűrtek meg mellette más nézőpontot.

1956 miben volt különleges?

Az 1956-os magyarországi eseménysorozat volt az egyetlen olyan antikommunista küzdelem, amikor azért mentek az emberek az utcára, mert nem tűrték tovább a címert a zászlóban. Nem kenyeret, több húst, jobb ellátást akartak. Berlinben a termelési normák növelése miatt mentek az utcára, a cseheknél azért, mert nem volt jó az ellátás, Poznanban szintén. Nálunk 1956-ban nem volt egyetlen ilyen követelés sem. Kijött a munkás a gyárból és azt mondta, nem akarom a vörös csillagot látni. Szabad akarok lenni és független országban akarok élni. Menjenek ki a megszállók. Tehát 1956 az értékekről, az identitásról szólt.

Erről akár mai események is eszünkbe juthatnak…

Ma Brüsszelben és Strasbourgban van néhány hangoskodó, aki a saját értékrendjét kiabálja. Ez az értékrend azonban tőlünk teljesen idegen. S mi voltunk az elsők, akik azt mondják, hogy nekünk mások az értékeink. Ezért vagyunk számukra tűrhetetlenek. A túlélés egyik első feltétele, hogy felismerjük értékeinket és érdekeinket. Mi tisztában vagyunk mindkettővel, ezért nem akarjuk ide beengedni azokat, akik ezt nem fogadják el.

A kuruc-labanc felosztásban mi ma kik volnánk?

Kuruc és labanc egyszerre. Mi, magyarok nem vagyunk nyugatiak, de keletiek sem. Egyszerre vagyunk mindkettő, de nem egyik vagy másik. Ettől vagyunk izgalmasak. Ezért nem simulunk be sehova sem. Keletről jöttünk, de a Nyugatot választottuk. Így a két szellemiséget egyesítjük. A „kuruc vér” azért dominál most bennünk, mert az értékeinket érezzük veszélyben. Egy civilizációs kihívás nehezedik ránk. Ebben a civilizációs kihívásban nem tudunk a Nyugattal tartani, mert ők egy más civilizáció felé indultak el, ahova mi nem kívánkozunk. Ez óriási törést jelent. Pedig éppen együtt kellene lennünk egy olyan világban, ahol megjelentek erős, feltörekvő civilizációk. Nekünk ezekkel a hatásokkal kapcsolatban el kell mondanunk a véleményünket, ezt azonban nehezíti, hogy mi magyarok sem gondolkodunk egyformán. A töréspont nem ott van, hogy Nyugaton jobban élnek, mint mi. A töréspont ott van, hogy alapvető kérdésekről mást gondolnak, mint mi. S ez áthidalhatatlan. Ebben egyszerűen nem tudunk kompromisszumot kötni. Lehet, hogy a németek úgy gondolják, hogy az emberek három nemre oszlanak és ezért bevezették a semleges nemet az anyakönyvezésben is. De mi nem így gondoljuk. Nem tudunk ebben megegyezésre jutni, mert ez túlságosan fontos, alapvető identitási kérdés számunkra.

Mi ennek az identitásnak az alapja?

Nálunk a közösségteremtés célja az, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Nem is kell ennél több, hiszen ebben 90 százalék egyetért. A régiónkban ugyanezt láthatjuk: a románok románok, a csehek csehek, a szlovákok szlovákok, a lengyelek lengyelek akarnak maradni, és még sorolhatnám… Ezek az országok megharcoltak a saját szuverenitásukért, amit most nem feladni, hanem megtartani akarnak. Mi nem szégyelljük azt, amik vagyunk. Amikor migrációról beszélünk, akkor nem arról van szó, hogy van-e nyomás, aminek nem tudunk ellenállni. Hanem van egy nyomás, amit Nyugat-Európa nem is tekint nyomásnak, inkább eszköznek arra, hogy a saját identitását valamilyen új típusú emberre cserélje ki. Ez egy teljesen abszurd dolog. Ha ez ilyen egyszerű lett volna, akkor a Szovjetuniónak 70 év alatt csak sikerült volna létrehozni a szovjet embert. De én nem úgy látom, hogy ebből bármi is megvalósult volna.

Volt hasonló próbálkozás a történelemben valamikor az elit részéről? 

Amikor a Római Birodalomban több volt a barbár, mint római, akkor az egyik barbártól remélték, hogy a másiktól megvédi őket. A többi már történelem… De a ma tapasztalható nagyon gyors és látványos önfeladás számomra nagyon meglepő.

Mi következhet ebből az Európa jövője szempontjából?

Ha képesek vagyunk elviselni egymást, akkor megmaradhatunk. Viszont ha át akarnak minket alakítani, az nem fog menni. Elnézve az elmúlt évtizedek eseményeit, az a benyomásom, hogy a nyugati társadalmakban unatkoznak, mert túl nagy a jólét. Nem tudnak felnőni, felelősséget vállalni. Hovatovább, már a saját nemüket is feladják. Közben az emberek túlnyomó többsége már Nyugaton is kezdi saját elitjét teljesen alkalmatlannak látni. A nyugati társadalom úgy néz ki, mintha minden a szexualitásról szólna. Ez egy abszurdum. A hírek jelentős része szexuális tartalommal kapcsolatos. Én úgy hiszem, az emberi életnek nem ez az egyetlen, illetve központi kérdése.

Szóba hozta a nyugati elit alkalmatlanságát is.

Az elit nem tudja már olyan hatékonyan kontrollálni a nyilvánosságot, mint az internet előtti időszakban. Akkor csak összeültek a főszerkesztők, és eldöntötték, mi a hír. Ennek persze voltak árnyoldalai is. Ugyanakkor régen ahhoz, hogy valaki egy véleményt képviselhessen, személyesen helyt kellett állnia. Ma az online tér biztosította névtelenség lehetővé teszi az arctalan, felelősségvállalás nélküli véleménynyilvánítást. Az internetes világ másik jellemzője az állandó pánik- és lincshangulat. Minden második hír pánik üzemmódban íródik. Minden nap valakinek a „meglincselése”, „nyilvános kivégzése” történik anélkül, hogy kiderülne, mi is történt valójában. Elég, ha valakit megvádolnak valamivel. A karaktergyilkosság már végbe is ment.

Hová vezet ez?

Egyre inkább megszűnnek a határok, eltűnnek a fogalmak. Ennek olyan atomizálódás lesz az eredménye, aminek nagyon súlyos következményei lesznek. Más kultúrák nem fogják kivárni, hogy a nyugatiak ebből észhez térjenek, hanem kihasználják a helyzetet. A történelemben láttunk erre is példákat. Háborúhoz nem kell mindkét fél. Elég, ha az egyik háborút akar indítani. Egyre inkább úgy látszik, hogy a cél minden összekötő kapocs felszámolása. A kommunisták az osztályharc nevében fordították egymással szembe a társadalom rétegeit, ma már a nemeket is egymás ellen hergelik. A nőket reggeltől estig a férfiak ellen uszítják: a férfiak szexuális bűnözők, akiket karanténban kell tartani, nem lehetnek férfiak. Vagy éppen a nőknek kell karanténba vonulniuk, ahogyan azt az iszlám tartja – még nem lehet tudni, hogy melyik irányba dől el a kérdés. Ha a férfiaknak nem szabad férfiasnak lenni, akkor ki fog kiállni és megvédeni hazát, családot, gyereket? Nagyon messzemenő hatásai vannak ennek. A mostani elit nincs azon a szinten, hogy ezeket a kérdéseket fel tudja tenni.

Hogyan látja régiónk, a visegrádi országok helyzetét?

100 évvel az I. világháborút lezáró békerendszer kidolgozása után a V4-ek és a regionális politika tekintetében most először kezd nem működni a nyugati hatalmak „oszd meg és uralkodj!” politikája. Nem azért húzták meg a határokat így, mert ne tudták volna jobban. Tudták volna. Szándékosan húzták meg így a határokat, hogy ne tudjunk egymással szót érteni, s így rájuk, mint békebírókra folyamatosan szükség legyen. De nemcsak itt, hanem mindenhol ezt csinálták. Például a Közel-Keleten is. Mi 100 év után most jutottunk el oda, hogy az érdekeinkben több a közös, mint ami elválaszt. Ha egységes régióként tudunk fellépni, akkor nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak, mint külön-külön kis országokként.

Ebben a változó világban a magyar külpolitikának milyen szerepet kell betöltenie?

Egy jó értelemben vett Pató Pál-gondolkodásunk van: „ej, ráérünk arra még”. Menjetek előre, megnézzük, mire jutottatok, és majd megfontoljuk. Ettől vagyunk mi életben. Nekünk nem lehet kísérletezni, mert az számunkra életveszélyes. Egy kis ország nem követhet el nagy hibát. Egy nagy ország megteheti. Mások kísérletezhetnek, mi pedig majd megnézzük az eredményt, s eldöntjük, kell-e az nekünk. Egy kis ország Európa közepén rokonok nélkül labilis helyzetben van. Ott vannak a nagyok, küldjük őket előre! Ilyen a migráció is: a németek előrementek, láttuk, hogy nem jött be nekik. Nem követjük őket.

Mi az, amit itthon, a belpolitikában jobban tudnánk csinálni?

Nem gondolom, hogy panaszkodni kellene. Elég jól, sőt megkockáztatom, nagyon jól csináljuk a dolgokat. Mindenképpen jobban, mint eddig. Amiben még jobban kellene teljesítenünk, az a kultúra. Az iskolai tananyagokat például meg kellene újítanunk, ugyanis azok struktúrája még 19. századi. Egy teljesen más szemlélettel kellene újragondolni, hogy mi az, amit a következő generációnak meg akarunk tanítani.

És mi az a pont ezen az épületen belül, amit változtatni kellene?

Lenne mit felújítani. Eltelt tizenöt év, és itt a technológiai korszakváltás. Ki is nőttük az épületet. Tudom, nem erre gondolt.  Itt minden a helyén van és jó! (nevet)

Az interjút készítette:

Orbán Balázs és Palkó Attila